Friss, összművészeti, modern és archaikus

„A csak tánc már nem elég!”

ZenePlusz bérletünk második előadását  – többek között – a Feledi Project varázslatos tánca teszi felejthetetlenné. Stravinsky: Pulcinella című, egyfelvonásos balett-zenéjére Feledi János készít egyedi, klasszikus, mégis sajátosan modern commedia dell’arte koreográfiát. Erről és még sok másról is faggattuk a fiatal és elismert koreográfus-táncos-tanárt.

Szöveg: Borbély Linda

 

Hogyan „talált meg” téged ez a felkérés?

2021 novemberében Hollerung Gábor felhívott azzal, hogy: „2022. december 11-én lenne Stravinsky: Pulcinella. Elvállalod?” Erre azt válaszoltam, hogy „Gábor, azt se tudom,  hogy 1 hónap múlva mit fogunk csinálni, de persze, abszolút!” Egyébként ez már a többedik bemutatónk lesz, amit Hollerung Gáborral és a Budafoki Dohnányi Zenekarral együtt készítünk.

Nagyon jó ütemben talált meg a felkérés. Jó, hogy ennyivel előre tudunk tervezni, van idő mindenre, és nem az utolsó pillanatban derülnek ki a részletek. Úgy gondolom, hogy a sokéves munkakapcsolat és a kialakult bizalom indította Gábort arra, hogy rám merjen bízni egy ilyen komoly feladatot. Ráadásul most nem is ő fog vezényelni, hanem a zenekar első vendégkarmestere, az olasz-osztrák származású Guido Mancusi, úgyhogy számomra is tartogat újdonságot a BDZ-vel való együtt dolgozás. Másrészt, alkotói szemmel nézve, Stravinsky zenéje nem könnyű, úgyhogy ez a produkció izgalmas kihívás is lesz. Nagyon jó érzés élőzenével dolgozni, nagyon szeretem. Az pedig külön ajándék, hogy egy ilyen minőségű zenekarral alkothatok együtt.

A Feledi Project 2020-ban volt 10 éves. A covid egy kicsit átalakította az egész jubileumi évadunkat, de úgy gondolom, hogy ez a nagyzenekari produkció is méltó megkoronázása lehet fennállásunk tízéves ünneplésének. Ezalatt a 10 év alatt rengeteg alkotóval, művésszel – pályakezdővel és tapasztaltabbakkal egyaránt – dolgoztam együtt. Ebbe a Pulcinella bemutatóba is olyan fiatal, tehetséges, pályakezdő művészeket vonok be, akikben azt érzem, hogy ehhez az egész élőzenés, commedia dell’arte-s, Stravinsky-projekthez százszázalékosan tudnak csatlakozni. Fiatalok és tapasztalt művészek együtt fognak szerepelni a darabban, és szerintem egy nagyon izgalmas produkciót fogunk létrehozni.

Azt olvastam, hogy az 1920-es eredeti, párizsi bemutató jelmezeit Picasso tervezte.

Pont ma írtam az egyik jelmeztervező ismerősömnek, Bati Nikolettának a Pulcinella kapcsán. Ő az Operaházban dolgozik, és a legutóbbi darabomnak, Csehov Sirályának a jelmezeit ő készítette. Ezekben a jelmezekben nagyon erős volt az orosz világ; némiképp stilizálva, modernizálva jelent meg. Nagyon jó visszajelzéseket kaptunk a jelmezeket illetően, úgyhogy a Pulcinellában is szeretnék Nikivel együtt dolgozni. Fontos egy előadásnál, hogy megmaradjon a műnek az archaikussága, de mégis valami frissességet, valami mait belevigyünk.

Tehát ez lesz az első kapcsolatod Pulcinellával.

Straviskyvel már dolgoztam, Pulcinellával még nem. Anno láttam a Bozsik Yvette-féle Pulcinennát a Müpában, de ezen kívül más kapcsolatom nem volt a darabbal.

Nálatok, a Feledi Projectnél hogyan zajlik az alkotás folyamata?

A felkérést követően egy elég erős kutatómunka veszi kezdetét. Ezt egyedül végzem, belemélyedek az adott darab történelmi, irodalmi, zenei hátterébe. Utána általában bevonulok a próbaterembe, elkezdek mozgolódni, kitalálok különféle lépéseket, kombinációkat, összerakom a dramaturgiát. A Pulcinellának van egy szinopszisa, egy elég erős storyboardja.  Ennél a darabnál azzal szeretnék majd játszani, hogy a színészi kvalitásokat a táncosokból hogyan tudom előhozni, mozgással kombinálva, úgy, hogy az egész tényleg egy mai, modern commedia dell’arte produkció legyen. A szereplők kiválogatásán borzasztó sok múlik, és azon is, hogy ők mennyire nyitottak erre a színészi játékra.

Van egy fiatal srác, akit felkértem erre a munkára, őt tökéletesen el tudom képzelni a címszerepben. Tánc-technikailag is nagyon felkészült, ráadásul láttam egy olyan darabban is, ahol prózai szerepe is volt, tehát színészileg sem esik kétségbe. Izgat a fiatalsága, a lendülete, a nyitottsága, a kreativitása.

Azt nem gondolnám, hogy ebben a Pulcinellában beszélni fognak a táncosok, de nagyon erősen ki szeretném használni ezt a commedia dell’arte stílust, ami nagy gesztusokból, nagy mozdulatokból áll, tulajdonképpen némaszínház. Ehhez nem csak jó táncosok, hanem nyitott és színészileg erős kvalitású előadók kellenek.

Én általában az első próbára szeretek nagyon felkészülten érkezni. Tudom, hogy melyik jelenteben mit szeretnék, hogy honnan hová szeretnék eljutni. Nálunk az első próba egy nagy beszélgetéssel kezdődik. Elmondom a táncosoknak. hogy miről szól a darab, kik a szereplők, mi fog történni, mit fogunk csinálni. Ki szoktam nekik adni, hogy olvassák el ők is a háttéranyagot, hallgassák meg a zenét. Minden anyagot átküldök nekik, hogy ne csak a próbateremben, hanem otthon, a saját perceikben is tudjanak tudat alatt ezzel foglalkozni.

Általában egy egyhónapos, intenzív próbafolyamat alatt szoktam létrehozni a művet. Szeretek minél hamarabb elkészíteni egy koreográfiát, szeretem mielőbb fölállítani a darab 80-90 százalékát. Utána jönnek még ugyan a zenekari és a színpadi próbák, ott még tudunk finomítani, alakítani az egészen, de ha nincs meg az alap, akkor ez a folyamat sokkal nehezebb. Szeretek időt hagyni a táncosoknak, hogy beérjen a mozgásanyag, a sorrend, a sorozatok, a jelenetek. Hogy már ne azon gondolkodjanak, hogy milyen lépés következik, hanem arra fókuszálhassanak, hogy színészileg minél jobban legyenek jelen az adott pillanatban.

Tehát rögtönzés is lesz benne, mint az eredeti commedia dell’arte darabokban?

Igen. Szoktam úgy is dolgozni, hogy csak egy mozgásalapanyagot adok, meg. Ilyenkor megmondom a táncosoknak, hogy honnan hova kellene eljutni, milyen pontokon keresztül, de azon belül szabadon „garázdálkodhatnak”, pozitív értelemben, akár mozdulatokkal, akár szöveggel. Valószínű, hogy ebben a darabban is lesznek ilyenek. Lefektetjük a játékszabályokat, az alapokat, hogy honnan hová jut el a jelenet vagy az adott karakter, de azon belül egy részben vezetett improvizációnak is van helye.

Úgy szoktam alkotni, hogy előszőr általában nagyon elszállok az ötleteimmel. Aztán szépen lassan lejjebb adok az igényeimből, és kialakul a koncepció, ami mentén haladunk tovább.  Most, így az elején azt találtam ki, hogy egy nagy szekéren fognak a táncosok közlekedni a Müpa színpadán. Kicsit a saját szájam íze szerint szeretném formálni a darabot, nem pedig direktben megjeleníteni az olasz vándorszínházas világot. Egy egyedi produkciót szeretnék létrehozni, nem pedig egy olyat, amit már láttunk. Ahogy magamat és a Müpa hangversenytermét ismerem, biztos ki fogok találni valami őrületes látványelemet, amivel még meg lehet dobni az amúgy is izgalmas élőzenei varázst.

A legutóbbi közös produkciónk Mendelssohn: Die erste Walpurgisnachtja volt, amiben a kórusnak is volt egy kis koreográfiája. Abban a produkcióban én is benne voltam, mint kórustag, és imádtam. Nagyon jó volt, hogy végre nem kellett a kottát szorongatni, és hogy volt egy minimális mozgása a kórusnak. 

Azt a közös munkát én is nagyon élveztem. Tudjuk, hogy Gábor nyitott mindenféle újdonságra. Mivel elég széles a korosztálya a kórusnak, nem várhattam el azt a fajta mozgást, vagy azokat a fajta dinamikus kézmozdulatokat, amiket a profi táncosoktól, de szerintem ettől volt az egész nagyon izgalmas. Színes volt a kórus, és nagyon lelkes volt mindenki. Még a Müpában, az egyik helyszíni próba után is odajöttek hozzám a kórusból hölgyek, hogy mi lenne, ha ez vagy az a kézmozdulat máshogy lenne. Annyira aranyosak voltak, ahogy őket is elkezdte izgatni, motiválni az egész produkció. Nagyon szerettem ezt a közös munkánkat.

És Gábor elmondása szerint, jót is tett a kórus hangzásának, hogy nem voltunk a kottába tapadva.

Igen, ilyenkor még fókuszáltabb a figyelem. Más, amikor végig látod valakinek a tekintetét, az arcát.

A díszlet is nagyon ötletes volt a lufikkal.

A zenekar fenn volt a színpadon, kevés hely maradt a táncra. Szerettem volna, ha van valami látványelem is, ami ezt az elemelkedettséget, légiességet szimbolizálja, ezért találtam ki, hogy legyenek ezek az óriási léggömbök. Ez a térben nagyon izgalmasan hatott.

Ha minden jól megy, akkor 2023-ban lesz egy a capella kórusmű, amit én koreografálhatok. Erről még nem nagyon beszélhetek, de egy kortárs magyar zeneszerző művéről van szó. Nagyon izgalmas az egész, ahogy a kórus 45-50 percen keresztül énekel a capella, és közben folyamatosan fenn kell tartani a figyelmet. Ráadásul van egy olyan tervem, hogy felrakom a kórust a forgószínpadra, tehát ők éneklés közben mozogni is fognak. Szóval már ez a projekt is foglalkoztat… Az élőzenének, a kórusnak mindig van egy varázsa, amit egyszerűen nem lehet összehasonlítani a gépzenével.

Honnan szoktál a darabokhoz inspirációt meríteni?

Ezeknek a műveknek van egy erős dramaturgiai irányvonala. Nagyon érdekes, mert általában akkor jönnek az inspirációk, gondolatok, amikor utazom, akár BKV-zom, vagy biciklizem. De alapvetően az erős zenei alap, ami mindent meghatároz. Szeretek úgy dolgozni, és olyan produkciókat létrehozni, amik nem konkrétak és nem egyértelműek. Azt szeretem, ha a darab több asszociációra ad lehetőséget a nézőnek, attól függően, hogy az adott élethelyzetében, életszakaszában, abban az adott pillanatban neki mit mond, üzen a darab.

Mutasd be, kérlek, a Feledi Projectet!

A Feledi Project 2010-ben jött létre. Abban az esztendőben még az egri Gárdonyi Géza Színháznak voltam a táncművésze. Akkortájt kaptam egy lehetőséget; elkészíthettem az első, egészestés darabomat. Addig csak kisebb szólókat, betéteket csináltam. 2010. december 8-án volt az első önálló produkciómnak a bemutatója, ez az Idők folyamán címet viselte. Innentől kezdve indult el az alkotói műhelymunka. A csapat projekt alapon működik. Vannak bázistáncosok, akik majdnem mindegyik darabban benne vannak, és van, akit külön hívok meg különböző szerepekre, darabokra. Például csináltam egy Pilinkszy előadást “Szálkák” címmel, és ott azt éreztem, hogy érettebb táncművészek kellenek, nem pedig a legfiatalabb generáció. Úgy gondoltam, hogy olyan táncosokra van szükség, akik átmentek bizonyos élethelyzeteken, és rendelkeznek egy bizonyos fokú érettséggel.

Van-e esetleg olyan darab, amire úgy gondolsz, hogy szeretnéd egyszer megkoreografálni?

Konkrét darab nincsen. Elkezdtem egy olyan összművészeti dolgot létrehozni, amiben a táncművészek nagyon erősen jelen vannak, de nem csak kifejezetten táncos feladatuk van. Például prózai szerepük is akad, vagy zenélnek, énekelnek. Azt érzem most, hogy csak a tiszta tánc már nem igazán elégíti ki a közönséget, kellenek más impulzusok is.

Ezzel a táncosok is kimozdulnak kicsit a komfortzónájukból, ugye?

Igen, Csehov Sirályában is olyan helyzetbe hoztam a táncosaimat, ami – úgy gondolom – kihívás volt nekik. Például magassarkúban, csizmákban táncoltak, beszéltek magyarul, és angolul is a darabban. Az egyik lány megtanult egy monológot oroszul, míg a másik táncos harmonikán játszott. Mindegyik egy olyan izgalmas kihívás volt, amibe bele tudták helyezni magukat. Ez egy alkotói folyamat, amiben a dolgok változhatnak. A táncosok is hoznak néha ötleteket, gondolatokat, ha működnek, akkor beépítjük azokat is, ha nem, akkor elvetjük. Azt gondolom, hogy egy előadás sikere ezeken a közös gondolkodásokon alapszik; mindenki beleteheti saját magát.

A koncertre jegyvásárlás az alábbi gombra kattintva elérhető:

JEGYVÁSÁRLÁS

Orbán György: Első szimfónia

„Nem vagyok csúnyista”

Évadunk legfontosabb kortárszenei eseménye, hogy mi, a BUDAFOKI DOHNÁNYI ZENEKAR mutathatjuk be a világon elsőként Orbán György I. szimfóniáját. Az elmúlt két évben Orbán György három szimfóniát is papírra vetett, elképesztő gyorsasággal és kreativitással. Óriási megtiszteltetés számunkra, hogy ilyen közelről tanúi lehetünk az orbáni alkotói energiák fellángolásának. A műről és zenekarunkhoz fűződő kapcsolatáról maga a szerző beszél.

„2020 és 2021 közepe között gyors egymásutánban írtam három szimfóniát. Tudatában vagyok tettem, vagy talán „vétkem” súlyának; A XX. század nagyjai nem írtak szimfóniát, többnyire szerénységből. Úgy vélték, ezt a műfajt a XVIII. és XIX. század színvonalán nem tudnák  megszólaltatni. (Sosztakovics és mások, hál’Istennek, nem engedelmeskedtek a „korparancsnak”. A késői Bartók sem: az ő Concertoja egy nagy, lenyűgöző  szimfónia, és mivel nem engedelmeskedett az ideológiai elvárásoknak,  nem osztályharcról és elidegenedésről szól, hanem csak életről, halálról, múltról, jövőről, elvesztett hazáról.) Az én generációmnak – tehetségeseknek is – még kevesebb oka van arra, hogy szimfóniákat írjon, mert már technikánk, nyelvezetünk is hiányosabb. Az igaz, hogy 2000 után, a kortárs zenék félévszázadnyi elsivárosodása után hirtelen megindult a zeneszerzők érdeklődése a múlt iránt („Hol rontottuk el?”), de a „neo-”és a „retro”-irányzatokból éppen olyan visszataszító zenék születhetnek, mint a XX. század bevallottan (fennen hirdetett) dekonstrukciós, „csúnyista” irányzataiból.

Tehát olyat nem tudunk írni, mint Haydn, és ha Haydnt utánozzuk, csúfos véget érünk. Ugyanakkor a Haydn által zseniálisan alkalmazott zenei eszközök univerzálisak, a fizika és a biológia törvényein alapulnak. (Szemben sok dogmatikus, szektás, nem túl rokonszenves ideológiai „izmussal”.) Egyetlen példa: a dallamoktól, a ritmikus lüktetéstől, az akusztika törvényeitől eltekintő vállalkozásoknak nincs sok esélye megragadni az ember zenéjében, mert a könnyű- és a népzene száz százaléka, a játszott komoly zene kilencvenkilenc százaléka a dallamokkal, világos ritmusokkal és mindmáig főleg dúr-moll akkordokkal él. Ez, persze lehet unalmas, mert a nyelvtan és a szókincs is az; a költő dolga beléjük lelket lehelni. Ez fizikailag, élettanilag, akusztikailag behatárolt tény. Válaszhatjuk ugyan az atonalitást tonális helyett (sok mindenre jó: szorongó, kozmikus asszociációkat kelt, én is használom itt-ott kontrasztként), de a tonális zene nem lehet „választásunk” tárgya, mert a természet, és az ember világa a rögzített frekvenciákat (hangokat), optimális hangrendszereket (5-7 fokú skálákat) és minden dallam, ének, dal, sláger hierarchikusan elrendezett hangjait teszi lehetővé és befogadhatóvá.

Az I. szimfóniám – mint általában műveim úgy 45 éve –, ebben a meggyőződésben készült. Történetesen négy tételes, az első hármat motivikus szálak kötik össze. Megjelenik benne pár ismert népdal-foszlány és egy közismert gyermekdal. Ezek nem idézetek, mert a szimfónia egésze össze van nőve velük. (Az ötvenes években elburjánzott kötelező „népdal-szimfóniák” rossz szájízt hagytak maguk után. Ugyanakkor a közösségi zene beemelése a „komponált zenékbe” ősrégi, a zenéléssel  egyidős tendencia: gregoriánok, zsoltárok, világi dallamok. Ezek a zeneszerzőknek éppoly kedvesek, mint a zenét hallgatóknak. Ezért kerültek művembe.

A Budafoki Dohnányi zenekar sokszor játszotta szerzeményeimet, Hollerung Gábor pedig igen megtisztelő figyelemmel kiséri munkásságomat. Gondolom, ennek egyik oka az, hogy a zenéről nagyjából ugyanazt gondoljuk. A jövő zenéje (amiről semmit sem tudunk), nem lehet a múlt megtagadása. A művészetről annyit ma már biztosan tudunk, hogy folyamatosan alakul.

Orbán György, 2022. július 15.

Búcsúzunk

Fájdalommal búcsúzunk Fodor Tamástól, aki a kezdetektől 2001-ig volt a Budafoki Dohnányi Zenekar koncertmestere.

Meghatározó szerepe volt abban, hogy az ifjúsági zenekarként induló együttes a 2000-es évekre színvonalas hivatásos zenekarrá vált. A zenekar fiatalos összevisszaságában a nyugalom és bölcsesség megtestesítője volt. Fontos partnere volt a zenekar vezetésének, ugyanakkor mindenkihez volt egy kedves szava, amelyből áradt a szeretet és a segíteni akarás. A kapcsolat sosem szakadt meg a zenekar és közötte, Vigadós munkája során mindig jelentős segítségünkre volt az ott rendezett programjaink létrejöttében.

Szívünkben és emlékezetünkben megőrzünk.

Hollerung Gábor

és a Budafoki Dohnányi Zenekar

A fájdalom, a vezeklés és a megbékélés oratóriuma

Dvořák Stabat Matere az a zenei alkotás, amelyet egyszer hallván az ember szíve rögtön csordultig telik már csak a mű említésére is. Zenekarunk időről időre műsorra tűzi. Idén a Zeneplusz-sorozatunk koncertjén csendül fel a mű, a Budapesti Akadémiai Kórustársasággal karöltve. A mű keletkezésének háttértörténete nélkül is rendkívül hatásos és örök érvényű ez a zenei alkotás. De mennyivel tisztábban hallgatható, ha a körülményeket is ismerjük…

Szöveg: Ortutay Romola

Három különleges történet találkozik Dvořák Stabat Materében: a fia szenvedéseit, majd kereszthalálát végig kísérő édesanya szenvedéstörténete, egy gyermekeit drámai gyorsasággal elveszítő édesapa fájdalma és egy kicsapongó életet élő férj vezeklése felesége tragikus halála miatt. A végeredmény a zeneirodalom máig is legnépszerűbb és egyik legszebb Stabat Matere, mely végig visz az emberi szív fájdalmain, hogy aztán minden sebzett szívet felemeljen a Paradicsomba.

A mű keletkezése: a gyermekeit elveszítő édesapa

Dvořák a cseh zenetörténet legismertebb és talán legnépszerűbb zeneszerzője. Egy Prága melletti településen született 1841-ben, ahol általános iskolás korától kezdve tanult hegedülni. Apja felismerte elsőszülött fia tehetségét, így tovább taníttatta ezen a vonalon, így egészült ki Dvořák zenei nevelése a későbbi orgona és zongoraórákkal. Pénzkeresetét egy darabig a templomban végzett orgonálással biztosította, majd elkezdett komponálni, végül minden mást feladva csak a zenszerzésnek szentelte az életét. 1874-ig több darabját is bemutatta, egy idő után a saját vezényletével, de Prágán kívül nem nagyon sikerült ismertséget szereznie a zenei életben. Egy évvel később benevezett egy zeneszerzés versenyre, ahová 15 darabját is elküldte. A verseny bíráló bizottságában Brahms is helyet kapott, aki végül nemcsak jó szóval, hanem barátságával is kitüntette a fiatal zeneszerzőt. Dvořák a versenyt végül megnyerte, de az igazi elismertségre még várnia kellett. Sajnálatos módon egy tragikus esemény alapozta meg az utat számára: egyik kislánya születése után két nappal meghalt, ami mély fájdalommal töltötte el az ifjú zeneszerzőt. Nem sokkal ezután állt neki a Stabat Mater első verziójának, mely akkor hét tételből állt és zongorakíséretes kórusra készült el. A darabot Dvořák ebben a formában félretette, főleg, hogy újabb tragédia érte a családot. 2 hónap leforgása alatt másik két gyermekét is elvesztette, így a háromgyermekes családapából hirtelen gyermektelen szülő lett. Nem sokkal ezután újra elővette a Stabat Matert, ekkor már véglegesítette is, a hét tételt kiegészítette tízre, és a zongorakíséretet zenekari kíséretre változtatta. 1877-et írtunk ekkor, a bemutatóra azonban csak 3 év múlva került sor Prágában. Az igazán nagy sikert az 1883-as londoni bemutató hozta meg a mű és így szerzője számára. Olyannyira, hogy innentől kezdve több felkérést is kapott, így lett rendszeres előadója saját darabjainak Angliában, majd vált ismertté az USA-ban is, ahol végül zeneigazgatói pozíciót ajánlottak fel neki a National Conservatory of Music of America intézetében.

Mária-tisztelet: a fia kereszthalálát végig kísérő édesanya

A Stabat Mater szövege a Jacopone da Todinak tulajdonított siralomének szövege, mely az egyik legszebb, ebben a témában íródott himnusz. A szöveg a 13. századból származik, és azon Szűz Mária tiszteletére íródott himnuszok egyike, melyek a 12. században megerősödő Mária-kultusz részét képezik. A Mária-tisztelet első nyomai a 2. századi kereszténységre vezethetők vissza, ahol Máriát, mint Isten anyját kezdik el magasztalni. A Mária-tisztelet részét képezi Mária életének 7 eseménye, mely Mária 7 fájdalmaként is neveztetik: Jézus körülmetélése; menekülés Egyiptomba; a 12 éves Jézus keresése; találkozás a kereszthordozó Jézussal; megfeszítés; levétel a keresztről; sírba tétel. A kultusz különböző formákban nyilvánult meg: ünnepeket szenteltek Máriának, kultuszhelyeket alakítottak ki, templomokat építettek a tiszteletére. Az első Mária ünnepet az 5. századtól jegyzi a hagyomány, Mária mennybevételének napjával, augusztus 15-ével. A 6. századtól ünneplik az Angyali üdvözlet napját március 25-én Krisztus fogantatásának fölidézésére. A 7. századtól vezetik be Mária születésnapjának ünnepét, szeptember 8-át, és a 8. századtól pedig a Szeplőtelen fogantatás eseményét. Nekünk, magyaroknak szintén különleges helyet foglal el Mária a hagyományainkban, hiszen Szent István az országot Boldogasszony Szűz Máriának ajánlotta föl, ezzel is megalapozva az országot védő Istenanya tiszteletét hazánkban.

A Mária-kultusz fontos részei még a Mária-jelenések. A katolikus hagyomány szerint Mária mennybevétele után többször megjelent földi embereknek, hogy imádságra és bűnbánatra szólítson, s a jelenések helye a mai napig is sok zarándokot vonz.

A képzőművészetben a 15. századtól kezdve találkozhatunk Mária-ábrázolásokkal, általában a kis Jézussal együtt jelenik meg, mint az élet forrása, az oltalmazó és közbenjáró Szűzanya, aki maga is lerója tiszteletét az isteni hatalom előtt, és alázatosságával mutat példát a híveknek. Mária a kultusz kezdete óta az, akin keresztül a kegyelem kiárad a világra, az Isten felé ő közvetíti az emberek imáit, s a mennybe is Márián keresztül lehet belépni, ő a Mennyek kapuja.

Jacopone da Todi szövege ennek a kultusznak az egyik legismertebb és legnépszerűbb himnusza, mely Mária életéből Jézus kereszthalálának eseményeit eleveníti meg. A vers szépsége rengeteg zeneszerzőt és művészt ihletett meg, több mint 100 zenemű alapja.

A szöveg: Jacopone da Todi, a felesége haláláért vezeklő férj

Jacopone da Todi, eredeti nevén Jacopo dei Benedetti, az umbriai Todiban született 1230 körül, innen kapta későbbi nevét. Nemesi családból származott, jogot tanult, jegyzőként dolgozott. Élete akkor vett nagy fordulatot, amikor feleségét egy szerencsétlen balesetben elvesztette. A fiatalasszony egy alázatos, tiszta lelkű, nemesi származású lány volt, aki próbálta kicsapongó, kétes ügyletekkel foglalkozó, a világi örömökben tobzódó férjét vallásos útra terelni. Férje erősködésére elment egy lovagi tornára, ahol az állvány, amin Jacopone felesége más asszonyokkal együtt ült, összeomlott, és az asszony életét vesztette. Jacopone ekkor szembesült azzal, hogy felesége vezeklőövet hordott a ruhája alatt férje bűnei miatt. A tragédia után Jacopo minden vagyonát eladta, és éveken át csak bolyongott, ostorozta magát, bűnhődni akart, gyűlölte magát, és azt kívánta, hogy mások is megvessék. Így próbált vezekelni, míg végül ferences rendi szerzetes lett.

A Stabat Mater eredetileg latinul íródott, Jézus keresztre feszítésének történetét idézi fel a keresztfánál álló édesanya szempontjából. Az elbeszélő azonosul az anya fájdalmával, aki elvesztette szeretett gyermekét. A himnusz első felében az anya fájdalmával való azonosulásnak ad hangot, majd a második felében a fájdalom és a sebek átvállalásáért könyörög, hogy részt vehessen a Szűzanya fájdalmában. A vers végére megfogalmazza imáját, melyben a Szűzanya pártfogását kéri, hogy vezesse őt az Isten országába. A szenvedésben való személyes osztozás vágyában az üdvösség reménye jelenik meg a himnusz végén.

Megszületik a mű: szöveg és zene egyesül

Dvořák Stabat Matere ugyanezt az utat járja be a zenében. Szerkezete is a himnusz szerkezetét követi, a tíz versszak tíz tételt eredményez. Az oratórium négy szólistára, kórusra és zenekarra íródott. 9 tétel Mária szenvedését és a Mária szenvedését látó ember együttérzését jeleníti meg, míg a végső tétel felvillantja a Paradicsom vízióját és ígéretét.

A tíz tétel közül mindegyik egy önálló egységet alkot, a maga tematikus zenei alapjával. Az utolsó tétel az egyetlen kivétel, melyben a szerző visszahozza az első tétel témáját. Az első tétel meghatározza az egész mű hangulatát, és megalapozza azt a fájdalmat és szomorúságot, amit a gyermekét elveszítő szülő érezhet. A következő tételekben a szólisták és a kórus egymást váltva szerepelnek. A zárótételben visszatér az első tétel tematikája, de most már nem a szenvedést fejezi ki, hanem fényes dúrban csúcsosodik ki, amit az Amen alatt szóló fúga követ a végső katarzissal, mely a megbékélés és remény érzését közvetíti.

JEGYVÁSÁRLÁS

A BDZ-NAP PROGRAMJA

A rendezvényről részletesen itt olvashat: https://bdz.hu/koncertek/bdz-nap-2022/

 

BDZ KAMARAEGYÜTTESEK AZ IDEI ZEMPLÉNI FESZTIVÁLON

BDZ A’la Carte Ensemble: Milonga

2022. 08. 14. 17:00, Tarcal, Rákóczi-szüretelőház

RÉSZLETEK
JEGYVÁSÁRLÁS

 

NAGY DUÓ

2022. 08. 15. 17:00, Disznókő Szőlőbirtok

RÉSZLETEK
JEGYVÁSÁRLÁS

 

GUIDO MANCUSI QUARTET

2022. 08. 15. 18:00, Sárospatak, A Művelődés Háza és Könyvtára, Pódiumterem

RÉSZLETEK
JEGYVÁSÁRLÁS

 

BDZ Fúvósötös

2022. 08. 16. 18:00, Pálháza – Térségi Művelődési Központ

RÉSZLETEK
JEGYVÁSÁRLÁS

 

MYNK Quartet

2022. 08. 18. 16:00, Újhuta – Kastélyszálló

RÉSZLETEK
JEGYVÁSÁRLÁS

 

Trüffel Quartet és barátai

2022. 08. 20. 18:00, Füzérradvány – Károlyi Kastély

RÉSZLETEK
JEGYVÁSÁRLÁS

SZABADBÉRLET

Az idei évtől a BDZ kínálatában: SZABADBÉRLET

Állítsa össze saját bérletét a BDZ aktuális koncert kínálatából!

A szabadbérletbe a Budafoki Dohnányi Zenekar 2022-23-as évadjában található összes bérleti koncertből válogathat.

Koncertjeinket itt tudja megtekinteni:

SZABADBÉRLET 22-23

3 különböző hangversenyből álló bérlet: 15% kedvezmény,

4 vagy több különböző hangversenyből álló bérlet: 20% kedvezmény az eredeti jegyárhoz képest.

A szabadbérlet a készlet erejéig érhető el.

ÖSSZEÁLLÍTOM A SZABADBÉRLETEMET!

Mahler – Dal a Földről – bachtrack.com

A felkavaró, gazdag szövetű zenei anyag és a kétségbeesés hangján megszólaló költemények ötvözetének kábító elegye Mahler Dal a Földről című műve (Das Lied von der Erde), amelyet április 22-én este Roberto Paternostro vezényletével szólaltatott meg a Budafoki Dohnányi Zenekar. Hatalmas lendülettel vettették bele magukat a muzsikusok a nyitó dalba – Bordal a földi nyomorúságról – azonnal éreztük, hogy magas fordulatszámú utazás vár ránk.

Csakhogy a keverék arányait jól el kell találni. Egy ennyire erőteljes zenekari hangzás igazi „Heldentenort” követel, olyan hanganyaggal, amely átszól ezen. Erin Caves tenorját maguk alá gyűrték a rázúduló hanghullámok. Ez igencsak sajnálatos, mert Caves egyébként remekül ragadta meg a költemények karakterét. A Bordal refrénjének – „Dunkel ist das Leben, ist der Tod” (Az élet sötét és sötét a halál) – ismétléseivel egyre szenvedélyesebben tárta fel a Föld nyomorúságának feneketlen mélységét. Zseniális társa volt a zenekarnak a Fiatalságról című dalban, az egyetlen valóban felszabadult közjátékban, majd lebilincselően adta elő a Tavaszi részegséget. Caves lenyűgözően jelenítette meg a mélabús részeg figuráját – jobban mondva a látszólag víg részeget, aki az első adandó alkalommal nyomorúságos érzelgésbe fordul át.

A mezzoszoprán szerepére Vörös Szilvia betegsége miatt beugró Schöck Atala igen kiváló énekművész, csodálatos hangadással, különlegesen puha legátókkal, pompás hangszínnel és tisztán érthető német dikcióval. A felkészültség hiánya azonban valamelyes meglátszott a produkcióján: a frázisok végét helyenként rövidre zárta, pedig egy-egy kicsit hosszabban kitartott hanggal sokat adott volna a művészi hatáshoz, ha a mahleri szomorúság még tovább zengi be a teret.

Az első két dalban – Őszi magány és A szépségről – a szöveggel való azonosulása nem volt olyan elmélyült, mint ahogy azt reméltük volna. Schöck a záró dalban, a Búcsúban nyújtotta a legjobbját, ahogy megformálta az elválás mélységes fájdalmának és a világ gyönyörűségének kontrasztját. Hallva, ahogy Mahler szembeállítja az emberi halandóságot a világ örökkévaló szépségével, óhatatlanul elöntött az érzés: különösen keserű gondolat ez most, amikor kérdésessé vált a természeti világ puszta fennmaradása is.

Az este során számtalan kiváló szólisztikus megszólalást hallhattunk a zenekari művészektől, gyönyörű fa- és rézfúvós frázisokat, amelyek olykor kiemelkedtek, majd belesimultak a textúrába. Ahogyan az ebben a teremben lenni szokott, valamennyi hangszer részletgazdagon, külön és élénken hallható volt. Paternostro igen határozott karmester: nem játssza meg magát, egyszerűen adja a tempót, inti a belépéseket és láthatóan tökéletesen megértteti magát muzsikusaival.

Végül egy apró tipp a szövegkiírást kezelőknek: a magyar és angol szövegek megjelenése tökéletesen időzítve különösen nagy segítséget nyújtott a német szöveg követéséhez.

Nem vagyok biztos abban, hogy egy hatalmas Mahler szimfónia elé szükséges-e betenni egy kisebb zenekar által előadott klasszikus művet. Így voltam ezzel ezen az estén is. Haydn No. 99-es Esz-dúr szimfóniája korrektül szólalt meg, de nem hagyott mély nyomot az emlékezetemben. Ellenben igyekszem a jövőben minden alkalmat megragadni arra, hogy a Dal a Földről című ciklust meghallgassam.

Forrás: https://bachtrack.com/review-peternostro-caves-schock-dohnanyi-orchestra-budafok-mupa-budapest-april-2022

Éliás szerepében: Günter Haumer

Május 8-án Mendelssohn nagyszabású oratóriuma, az Éliás csendül fel a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. A címszerepet Günter Haumer énekli.

A nagyreményű osztrák baritonnak előadói sokoldalúsága szerzett nemzetközi hírnevet. Többek között Gustavo Dudamel, Christian Thielemann, Ivor Bolton, Jesús López-Cobos, Fabio Luisi, Andrés Orozco-Estrada, Philippe Herreweghe, Mirga Gražinytė-Tyla és Dan Ettinger vezényletével is énekelt már. A legfontosabb koncerttermek és fesztiválok színpadán lépett fel, így például a Wiener Musikverein, Wiener Konzerthaus, Auditorio Nacional de Madrid, Dresdner Philharmonie, Bayreuther Festspiele, Semperoper Dresden, Cité de la musique Paris, Tel Aviv Opera, Osterfestspiele Salzburg, Theater an der Wien, Wiener Festwochen, Jones Hall for the Performing Arts Texas, Utrecht Alte Musik Festival, Warschauer Philharmonie, Teatro Mayor de Bogotá, Styriarte Graz és a Fundación Juan March vendégeként.

Günter Haumer számos szerepet alakított, mint például Don Giovanni, Almaviva gróf a Figaro házasságában, Giorgio Germont a La Traviatában, a Cár a Cár és ácsban, Ping a Turandotban, Don Alfonso a Cosi fan tutte-ban, Malatesta a Don Pasquale-ban, Danilo a Víg özvegyben, Dr. Falke a Denevérben és Zebul a Jephthában. Haumer kiváló zeneértése miatt a kortárs zenei életben is keresett. Így például olyan ősbemutatókon is szerepelt, mint Gordon Kampe Immer noch Loge című műve a Bayreuther Festspiele-n vagy Christoph Ehrenfellner Judasában, illetve Christoph Schlingensief Mea culpa című művében Amfortasként – mindezen művekben a főszerepet játszotta. Ezeken túl pedig Friedrich Cerha, Luciano Berio, José-María Sánchez-Verdú, Detelf Glanert és Jonathan Harvey műveiben is hallhatta már a közönség.

Dolgozott többek között Rolando Villazón, Deborah Warner, Nikolaus Habjan, Christiane Lutz és Philipp Harnoncourt igazgatók keze alatt.

Günter Haumer 2012 óta tagja a bécsi Volksoper együttesének. Dalénekesként a műfaj egyik legjobb előadójaként ismert, gyakran Roger Vignoles, Julius Drake és James Baillieu kíséretében ad elő. Számos CD- és DVD-felvétele jelent már meg olyan kiadóknál, mint a Hyperion, cpo, Odradek Records, ORF Edition, s emellett sok TV- és rádiófelvétel is készült vele. Példaként említhetjük, hogy a Richard Strauss emlékév során részt vett a Hyperion Records London által kiadott teljes Strauss-dalgyűjtemény felvételén, Roger Vignoles kíséretében.

A ma bariton hangú énekesként ismert Haumer először a bécsi Musikhochschule klarinét és zongora szakán végezte zenei tanulmányait. Később éneket tanult a Bécsi Zeneművészeti Egyetemen és a londoni Royal College of Music-on.  Énekesi tevékenysége mellett Günter Haumer éneket tanít a Bécsi Zene- és Előadóművészeti Egyetemen.

Forrás: https://ghaumer.info

Az éneklés felszabadít! A karnagy pedig pszichológus

Balassa Ildikót egyetemista diákként ismertem meg 1992-ben, amikor berobbant a kórus (értsd: a Hollerung Gábor által vezetett Budapesti Akadémiai Kórustársaság) Rottenbiller utcai próbatermébe. Azt, hogy hegedűs, mindenki tudta, mert a hangszerrel a kezében érkezett, és attól soha nem is vált meg. Kiderült, hogy pécsi lányként kétlaki életet él; a Pécsi Tanárképző Főiskola hegedű tanszakának és a budapesti Zeneakadémia szolfézs-zeneelmélet-karvezetés szakának hallgatója. Csaknem húsz évig töretlenül tagja volt a kórusnak, majd rövid kitérő után nemrég visszatért, másodkarnagyi szerepkörben.

Szöveg: Petró Margit

A Budapesti Akadémiai Kórustársaságban (BAK) mindig is sok ambiciózus egyetemista énekelt, Ildikó lendületén, pörgésén rögtön láttuk, hogy ez nem csupán fiatal korával összefüggő hevület. Egyszer Hollerung Gábor karnagy a zongorához ültette, hogy kísérjen a próbán, amit ő hegedűs létére is hibátlanul oldott meg, pedig a zongorakíséret különös képességet igényel még a zongoristáktól is. Gábor a tőle megszokott nagyvonalúsággal odavetette: „Tanulj meg zongorakísérni!” És Ildi, miközben néha próbák előtt hegedűvizsgáira is gyakorolt, egyre többször ült a zongorához. Igazi tehetség! Hisz egyszemélyben képes megfelelni a zongorakísérői, a hegedű-szolfézstanári és a karvezetői pálya követelményeinek.

Hogyan határoztad el, hogy zenész leszel?

6 éves koromban döntöttem el, hogy hegedűs leszek. Ebben nagyon nagy szerepe volt első hegedű tanáromnak, Marosi Lászlónak. Eléggé zárkózott kisgyerek voltam, ő pedig egy vérbeli pedagógus személyiség. Emlékszem, hogy az első találkozáskor csak fogócskáztunk a teremben, addig nem kezdtünk el hegedülni, amíg tökéletesen nem hangolódtunk egymásra. Sokszor hátat fordított nekem miközben játszottam, azért, hogy a hangra tudjon koncentrálni. Így is meg tudta mondani, hogy konkrétan mi a baj a technikámmal. Imádtam gyakorolni és koncerten játszani, 12 évesen bejutottam egy Országos Hegedűverseny döntőjébe is. Marosi László később a pécsi főiskolán is a tanárom lett, és különleges kapcsolat szövődött közöttünk, ami egész pályafutásomat meghatározta. Tőle tanultam meg, hogy jobb, ha a tanár időt szán a munka légkörének megteremtésére, ha közösséget formál, egész embert nevel.

Hosszú évekig úgy tűnt, hogy a hegedű mellett egy életre elköteleződtél.  A Pécsi Tanárképző Főiskolán hegedűtanárként diplomáztál is. Mindezközben hogyan kerültél a Zeneakadémiára?

Sajnos a „konzis” évek nem úgy alakultak számomra, ahogyan szerettem volna, mivel eléggé szerencsétlen tanár-diák kapcsolat részese voltam. Valószínűleg Laci bácsit kerestem az akkori hegedűtanáromban is. Úgy éreztem, hogy megfeneklett ez a hegedű dolog és nyitni kell másfele. Nem volt kétséges, hogy maradok a zene mellett, csak más formában. Ugyanis a pécsi Mátyás király utcai Általános Iskolából hoztam a kórus szeretetét, ahol nagyszerű énektanáraim, egyben fantasztikus karnagyaim voltak. Élénken élt bennem a kóruspróbák, kórustáborok, a kórustalálkozók hangulata, az Éneklő Ifjúság szereplések. Ezért úgy gondoltam, hogy megpróbálom a szolfézs-zeneelmélet-karvezetés szakot a Zeneakadémián. Nagy meglepetésemre sikerült a felvételi. Persze a hegedülést sem tudtam abbahagyni, így végül két városban, két szakon egyidejűleg teljesítettem. Ez nem volt egyszerű időszak az életemben, de mindig valahogyan megoldottam, hogy eredményesen zárjak egy-egy évet. Akkor rengeteg energiám volt, ezért nem éreztem soknak, és mindig is szerettem tartalmasan tölteni az időmet.

Rohantál, vonatoztál, szervezted az óráid, vizsgáztál és betoppantál a Rottenbiller utcai próbaterembe, ahol a BAK „hőskorában” a rendkívül igényes, magas színvonalú munkában is részt vállaltál.

A Pécsi Főiskolától azt kaptam, amit vártam; jó tanárok és körülmények. Sajnos a zeneakadémiai tanulmányokban viszont csalódtam. A karvezetés oktatás nem azt adta vissza, amit általános iskolás koromban, vagy később a Budapesti Akadémiai Kórustársaságnál a kórusvezényléssel kapcsolatban megtapasztaltam. A Zeneakadémián elbizonytalanodtam: megfelelő a tudásom a választott pályához, jól választottam? Ekkor jött a fordulópont, ugyanis egy váratlan indíttatásból elmentem a Hollerung Gábor által szervezett és vezetett karvezetés kurzusra Tahitótfaluba. A 90’-es évek első felében ezek az alkalmak rendkívüli inspirációt, szakmai fejlődést jelentettek több, azóta már világszínvonalon is eredményes, tehetséges karnagy számára. Életem meghatározó élménye volt a találkozás Gáborral, rendkívüli hatást váltott ki az ő zenei gondolkodása és a kórus megismerése, vezénylése.

Értsük ezt úgy, hogy Gábor világította meg számodra a zene lényegét?

Óriási siker volt számomra, hogy Gábor a zene logikáját feszegető fifikás kérdéseire milyen könnyedén tudok válaszolni. Akkor rájöttem, hogy Gáborral nagyon hasonló a gondolkodásunk. A zenei megközelítésnek van egy objektív része, amit nem lehet másképpen értelmezni, s amely az adott mű keletkezési idejéből és felépítéséből következik. Ez a felismerés nagyon nagy önbizalmat adott.  A mai napig is sok időt töltök el a darabok értelmezésével, és érzem, ahogyan tisztul a kép és egyre magabiztosabb lesz a zenei elképzelésem. Kialakul a jó tempó, a zenei megformálás, a hangsúlyozás, és egyszer csak minden rész a helyére kerül. Igazából Tahiban értettem meg azt, hogyan kapcsolódnak össze a Zeneakadémián tanult tantárgyaknak különböző szegmensei egy nagy egésszé.

Menet közben mennyiben változott meg benned a kórusról, a vezénylésről kialakított kép?

Gábor személyiségén túl a másik hihetetlen élmény a Budapesti Akadémiai Kórustársaság vezénylése volt. Meglepődve tapasztaltam, hogy a Zeneakadémián rossznak minősített vezénylésem mégiscsak érthető és inspiráló, s az általam közvetített zenei szándék könnyen megvalósítható a kórus számára. Érdekes, hogy a kórus nemcsak a mozdulatokat figyelte, hanem számukra legalább olyan fontos volt a vezénylő személyisége. A gyakorlatban derült ki, hogy mennyire összetett, finom és speciális tevékenység a karnagy munkája. Csodálatos érzés egy nagy zenei apparátus irányítása, a különböző felkészültségű, adottságú énekesek kifejezésmódjának harmonizálása és a zenemű megszólaltatása, vezénylése. Ez óriási sikerélményt jelentett. Örökké tartó szerelem szövődött közöttünk. Gábor és a kórus visszaadta a hitemet önmagamban, a zenélésemben. Tulajdonképpen ekkor kezdődött a pályám.

Mi volt a feladatod a Budapesti Akadémiai Kórustársaságban?

20 évig dolgoztam a BAK-nál korrepetitorként, majd 1998-tól másodkarnagyként. Mindent, amit a kórusvezetésről tudok, azt itt tanultam meg a rengeteg próba, koncert, turné alatt. Az oratóriumkórusban az én munkám egyfajta betanító-karnagyi tevékenység, vagyis a művek blattolásától eljuttatni a kórust az első zenekari próbáig. Szeretem ezt a munkát, mert nagyon látványos és eredményes, amelyben az amatőr, kottát kevésbé olvasó emberek nagyon hálásak mindenfajta segítségért. Ez a tevékenység engem is nagyon motivál, s tudom, hogy ennél nemesebb ügy kevés van a világon. Mindig jó érzés a koncerteken hallani a kész produkciót, nézni azt az örömöt, ami a hobbiból éneklők arcáról visszatükröződik.

Ugyanakkor a 2012. év fordulópontot hozott a szakmai életemben, mert egyre erőteljesebb lett az érzés, hogy nem elég számomra már a betanítás, szeretném a zenei felkészülés teljes folyamatát végig vinni egészen a koncertig. Az élet rögtön két lehetőséget is kínált, a fő munkahelyemen, a Weiner Leó Zeneművészeti Szakgimnáziumban megkaptam az iskola nagy vegyeskarának a vezetését, és felkértek az Eötvös Gimnázium Öregdiákjaiból alakult kórus irányítására is. Mivel elvállaltam mindkettőt, így abba kellett hagyni a BAK-nál folyó betanítói munkát. Nagyon fájt ez a döntés, hiszen ezer szállal kötődtem az énekkarhoz, de megléptem, mert úgy éreztem, hogy ha meg akarom összességében, teljesen folyamatában is tanulni a szakmát, akkor ez törvényszerű. Tulajdonképpen a kórusban vannak a gyökereim és nem szüntettem meg a kapcsolatot végérvényesen.

Hogyan találtál vissza a BAK-hoz?

2020 augusztusában csörgött a telefonom, Gábor hívott, hogy lenne-e kedvem visszajönni. „Szüksége van rád a kórusnak és nekem is”- mondta. Nagyon jól esett!  Mivel a gyerekeim már felnőttek, s nagyon hiányzott az elmúlt 8 évben a régi társaság, a barátok, így igent mondtam. Biztosan nem lesz egyszerű ismét második embernek lenni egy ilyen jellegű feladatban, de azt gondolom, hogy nagyszerűen kiegészítjük majd egymást. Mivel a zenei elképzelésünk közös kezdeteinktől hasonló, így nem esik nehezemre Gábor keze alá dolgozni. A kórus intonációs képességeinek a fejlesztése is a feladatom lesz, ami hosszú, összetett és nem könnyű folyamat. Nagyon örültem a lehetőségnek, hogy a kórus évente egyszeri zenekari kíséret nélküli koncertjeit a Vígadóban én vezényelhetem. Amiért hálás vagyok, hogy a karnagyokra háruló szervezési munkától megszabadulok, mert itt a szakmai munkára kell csak koncentrálni, próbát tartani és vezényelni!

Zenetanárként milyen lehetőségeid voltak a közös muzsikálás irányítása terén?

Szakmai sikereket klasszikus értelemben a fiatalokkal értem el, ez érthető is, hiszen ők a profi zenészi pályára készülnek, ha nem is énekesként, hanem többnyire hangszeresként. A zene iránti fogékonyság, igényesség mindenféleképpen közös nevező, így nagyon könnyen megtaláltam velük a hangot. Egy hirtelen ötlettől vezérelve egyszer megkérdeztem a hegedűvizsga után a kollégákat, hogy lenne-e kedvük zenekarba tömörülni és kísérni az énekkart. Legnagyobb meglepetésemre boldogan igent mondtak. Sokan közülük régebben aktív zenekari tagok voltak, így boldogan ültek újból a pultok mögé. Megnyílt előttünk a világ! Kisebb Mozart miséket, Bach kantátákat, Saint-Saens karácsonyi oratóriumot mutattunk be a vezetésem alatt. Az új zenei apparátus óriási szervezést igényelt és óriási élményt is adott mindannyiunknak. Sokszor a fél iskola együtt muzsikált a színpadon. Ez így volt egészen a Covid járványig. Közben alakítottam egy kamarakórust is az iskola legjobb hangú növendékeiből és 2019-ben megnyertük az Országos Szakközépiskolai Kórusversenyen az I. díjat! A közeljövőben egyedüli magyar kórusként másodszor fogunk részt venni a németországi Ochsenhausenben rendezendő kórustalálkozón.

Sikerült eredményeket elérni az amatőr kórusoddal is?

Az Eötvös kórussal kisebb magyarországi versenyeken indultunk, sok-sok koncertet adtunk különböző templomokban, mindig valamilyen jótékonysági céllal. Más kórusokkal összefogva Schubert G-dúr misét énekeltünk a Bazilikában, kórustalálkozókat szerveztünk az Eötvös Gimnáziumban. Sajnos a lehetőségek, financiális gondok miatt messzebb nem jutottunk. Amire különösen büszke vagyok, hogy összetartó közösséget sikerült létrehoznunk a zene erejével. Nagyon sok türelem kell az amatőr kórusokhoz, amit tökéletesen kárpótol a végigküzdött próbák után a koncerten hallható eredmény, a színvonalas, sikeres előadás. A kulcs az, hogy eszközöket adjunk az énekesek kezébe, ami legtöbbször nem a hang nemesítése, képzése, hanem inkább az egységes zenei artikuláció. Nagyon-nagy szerencse, hogy általában mérnökökkel, közgazdászokkal, orvosokkal dolgozhattam, mert így könnyű volt a zenei elképzelés megértése és megvalósítása. Mindig is csodáltam azt a fajta lelkesedéssel párosult ember feletti koncentrációt, amire a nem zenész emberek képesek a fellépések alkalmával. Mindenre emlékeznek, amiről szó volt a próbákon, hihetetlen igyekezettel meg is valósítják azokat, és ebből az együttes koncentrációból létrejön a csoda! Úgy szólalnak meg a darabok, ahogyan a próbákon sose, sokszor még a hangszíne is más a kórusnak. Szoktam is kérdezni utána, hogy ezt a gyönyörű, érzékeny hangot honnan vettétek, miért nem hallottam korábban. Ez az, amire nincs magyarázat, de azt hiszem nem is kell keresni, éppen az a lényege, hogy megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan. Amikor az előadáson hozzájön még valami, amit valószínűleg nem mi tettünk hozzá, hanem kaptuk, talán jutalmul az erőfeszítéseinkért. Ezt az élményt, ha egyszer megtapasztalja az ember, örökre rabja lesz és minden koncerten ezt keresi, ezt várja!

Jól értem, hogy az amatőr énekesek lelkesedéséből fakadó eredmény még jobban inspirálja a karnagyot, s ettől lesz igazán jó az előadás?

A koncertélményhez természetesen a kóruson kívül még két összetevő is meghatározó, mégpedig a karnagy személye és a közönség. Fantasztikus az érzés, ahogyan belépsz a közönség elé, megtapasztalod azt az óriási pozitív energiát, ami árad belőle, amit végig érzel a hátadon, miközben vezényelsz. Ez segít abban, hogy a maximumot hozd ki magadból. Továbbadod ezt az energiát a kórus felé, hozzáteszed a saját egyéniségedet, érzéseidet, habitusodat, érzékeli a kórus is, és ez még tovább lelkesíti őket. A minőségi zenélést hallva a közönség tovább gerjed, és kezdődik az egész energiaáramlás elölről.

Nekem nem adatott meg, hogy online koncertet vezényeljek, de kollégák elbeszélése szerint nagyon nehéz „felszívni” magadat önállóan, közönség nélkül, s eljutni abba a bizonyos másállapotba, amit érzünk a koncert közben. 2019-től egy új világ következett. A kórusok bezártak, a tanítás megmaradt, csak más formában, próbáltam átszokni, megszeretni az online munkát, több-kevesebb sikerrel.

Mi a véleményed a karnagy személyiségéről és a kóruséneklésről az amatőr énekkari mozgalomban?

Ahogy már többször említettem, nagyon fontos a szakmai tudáson túl a karnagy személyisége. Erősnek, határozottnak, magával ragadó egyéniségnek kell lennie, ez adja a tudással együtt a hitelességet. A kóruséneklésről azt gondolom, hogy óriási közösségformáló erő, legalább akkora, mint a foci. Kodály pontosan tudta, hogy egy kórusban megtanulja az ember még gyerekkorában a társadalmi beilleszkedés szabályait. Különböző egyéniségek olvadnak össze, s van, aki többet ad bele, van, aki kevesebbet. Megtanít arra is, hogy mikor kell előtérben lenned, mikor kell hátra húzódnod. Csak annyira kerülhet előtérbe az egyén, hogy a közösség egészébe még beleolvadjon. Mindenkire szükség van, bármilyen is a hangja.

Az éneklés felszabadít, gyógyít, ehhez meghatározó a próbák légköre. Nagyon fontos, hogy senki ne legyen frusztrált, és mindenki merjen énekelni! Itt óriási szerepe van a karnagynak, mint pedagógusnak, pszichológusnak. Érezni kell, hogy mikor lehet poénkodni, s mikor kell teljes erőbedobással próbálni.

Családanya is vagy. Újtára indítottad három csodálatos gyermeked. Most mivel tervezed eltölteni a felszabadult időt?

Szükséges, hogy különválasszuk a magánéletünket a munkahelyünktől. Folyamatos időzavarban éltem, s úgy éreztem, hogy ízekre szét vagyok szaggatva, és igazából egyik feladatomra sem tudok teljes egészében koncentrálni. Ezért is szükséges egy kis idő az áthangolódásra családanyából tanárrá, karnaggyá. Nem kis feladat mindenütt helytállni és közben a családdal is minőségi időt tölteni. Nagyon örülök annak, hogy a két nagyfiam zenész. Egész nap muzsikától zeng a ház, gyönyörű és teljes életük van. A lányom a tolmács-fordító pályát választotta, de ő is hegedül. A fiúk brácsa, cselló játékával éppen megvan a családi vonósnégyes, és igyekszünk is időt találni a közös zenélésre. Egyik ismerősömtől Mozart, Beethoven, Schubert, Brahms, Dvorák vonósnégyes kötetet kaptunk ajándékba, így jó sokáig lesz mit játszanunk. A lányom az Angelica Leánykarban is énekelt, de mindannyian jöttek velem az összes kóruskoncertre, s együtt is énekelünk, hacsak lehet. Például az Énekel az ország koncerteken.

A gyermekek felnőttek, kezdődik az önálló életük, a lányom külföldre megy, fiaim pedig vidéki főiskolán fogják folytatni hangszertanulmányaikat. Kicsit furcsa lesz a csend, ritkábban találkozunk, de talán több időm lesz magamra. Németül jól beszélek, s nagyon szeretném az angol nyelvben levő hiányosságaimat végre bepótolni. Mondhatni, lételemem a mozgás, kocogok a Dunaparton a kutyával, jógázok, 2 éve aktívan pingpongozom, úszom, kirándulok. Szeretnék sokkal többet olvasni, többfajta meditációt tanultam, most talán lesz idő az alkalmazásukra. Fontos a lelki egyensúlyunkhoz, hogy megálljunk néha, s hagyjunk magunknak időt arra, hogy megéljük az életet. Erre és a kóruskarnagyi feladataimra készülök.

Az interjú a Hangoló 2021-es őszi lapszámában jelent meg.