A híres Ránki-család legifjabb tagjával, a 25 éves Ránki Fülöp zongoraművésszel példaképekről, törekvéseiről, zeneszerzőkről és az élet fontos dolgairól beszélgettünk.
Szöveg: Petró Margit
Mindig csodálatba ejt, ha egy fiatal tehetség egyediségével, pontosságával, érzékenységével szembesülök. Interjúalanyomnál a tudás ráadásul természetességgel és kedvességgel is párosul. A zene iránt érzett legmélyebb alázata és szolgálata pedig teljes lényéből sugárzik.
Fiatal korod ellenére kész művész vagy. Az eltelt nehéz, bezárt időszak gátolta, vagy elősegítette a fejlődésedet, mivel foglalkoztál?
Egyáltalán nem érzem magam kész művésznek, ezért a járványhelyzet – minden borzalma ellenére – összességében több lehetőséget nyújtott nekem, mint amennyi nehézséget okozott. Mivel elmaradtak a koncertek, akadálytalanul tudtam az elmúlt hónapokban olyan, számomra nyilvánvalónak tűnő hiányosságaimmal, tanulnivalóimmal foglalkozni, amikkel az utóbbi években kevésbé haladtam, mint amennyire szerettem volna. Koncerthelyzetben, ebben a fokozott készenléti állapotban mindig előjönnek olyan szokások, beidegződések, amiket az ember igyekszik maga mögött hagyni, ám a szinte heti rendszerességű fellépések megnehezítik a fejlődést, hiszen újra és újra felébresztik a régi érzeteket. Kifejezetten tanulmányi időszaknak éreztem tehát az elmúlt, karanténos hónapokat, és ezt valamilyen formában szeretnék a következő időszakban is fenntartani. Mivel egyébként is nyugalmas természetű ember vagyok, nem esett nehezemre a bezártságban munkálkodni. Egyrészt dolgoztam a hangszerjátékom általános problémáin, másrészt igyekeztem néhány olyan, akár régies előadási eszközbe belekóstolni, amivel eddig ritkán vagy egyáltalán nem éltem – mindkét területen hasznomra vált olyan szakirodalom, amiben régóta szerettem volna elmélyedni. Ezen felül természetesen készültem az őszi koncertekre a pillanatnyi legjobb tudásom szerint.
Mit jelent számodra, hogy ifjú művészként a legnagyobb hangversenytermekben, világhírű partnerek, együttesek oldalán koncertezel, hogy éled meg mindezt?
Elsősorban a megelőlegezett bizalmat jelenti. Mivel szüleim, Klukon Edit és Ránki Dezső híres zongoraművészek, ezért sok olyan lehetőség közelébe jutottam már gyerekkoromban, amelyekhez nyilvánvalóan adattak volna meg, ha nem ebbe a csodálatos családba születek. Mindig próbáltam élni és nem visszaélni ezekkel a lehetőségekkel, a tőlem telhető legnagyobb igényességgel és odaadással tenni a dolgomat a zenében. Fejlődni, megfelelni, így utólag rászolgálni erre a bizalomra.
Egyébként nem választom el a nagy hangversenytermekben adott koncerteket a kisebbektől. A külső adottságok különbözőek, mások az akusztikai körülmények, más érzés ezerötszáz embernek játszani, mint háromszáznak. De a zenélés tekintetében nem érzek különbséget. Interpretációs szempontból számomra mindegy, hogy egyedül játszom, kettő, száz, vagy ezer embernek.
Rendkívül tudatosan gondolkodsz és élsz.
Örülök, ha így látszik! Törekszem arra, hogy tisztában legyek azzal, mit miért gondolok és teszek. Csak hangsúlyozni tudom a szülői házat, azt a példát, amilyen alázattal és odaadással gyakorolnak és készülnek szüleim. Én ebbe belenőttem, és örök példa számomra, amit próbálok a magam szerény eszközeivel követni.
Azt nyilatkoztad egy interjúban, hogy szüleidet „ihletadó forrásként” tiszteled. Miben nyilvánul ez meg?
Ez az érzésem nem csak egyes elemeire vonatkozik az életemnek, mindenre kihat. Amit kapok szüleimtől és a családomtól, az teljes példaként áll előttem, nemcsak a zenében, hanem emberi mivoltomban is. Szeretettel és tisztelettel viseltetnek minden ember iránt. Szerencsésnek érzem magam, hogy mindenféle kamaszos lázadás és ellenérzés nélkül azonosulni tudok azzal az értékrenddel, amit ők képviselnek és amibe beleszülettem. Ez még akkor is így van, ha bizonyos dolgokban esetleg különbözik a véleményünk.
Kapsz tőlük konkrét iránymutatást is?
Kifejezett szóbeli instrukciót nagyon keveset kaptam, és a hagyományos értelemben zongoraórát sem vettem tőlük. Amikor megtanulok egy művet, amit először adok elő, a fellépés előtt el szoktam játszani nekik. Nem kifejezett előjátszás ez, inkább egy elő-koncerthelyzet, hiszen a koncerten való játékot is gyakorolni kell. Természetesen ilyenkor tudnak segíteni külső fülként is, hogy mi az, amin mindenképpen érdemes lenne változtatni. Ez is nagyon hasznos.
Három zongoraművész egy családban – önmagában is kuriózum. Milyen érzés együtt zenélni a szüleiddel?
Amikor háromzongorás műveket játszunk, teljesen hagyományos kamarapróbákat tartunk. A könnyebbséget az jelenti, hogy a szokásosnál többet tudunk próbálni, és hogy közel állunk egymáshoz lelkileg, ami az együttjátékot megsegíti. Együtt lenni pedig nem könnyű zongorán játszva, amelyen minden apró ritmikai lötyögés rendkívül feltűnő, jobban, mint a kevésbé direkt megszólaltatású hangszereken.
Látjuk, hogy mennyi mindent jelent számodra a családi harmónia. Hogyan vélekedsz általában a szeretetről?
Ha szeretnénk valamilyen értelmet tulajdonítani az életnek, akkor én szívesen indulnék ki a szeretetből. Liszt Ferenc is leírja kamaszkori naplójában: Mit ér a tudomány szeretet nélkül? Ha már itt vagyunk, élünk, és nem egyedül, akkor érdemes szeretettel közelednünk barátainkhoz és ellenségeinkhez is, mert annyival szebbé tesszük a környezetünk és saját magunk véges idejét is.
Liszt Ferencet példaképnek tekinted. Hogyan alakult ez ki?
13-14 éves korom óta megszakítás nélkül foglalkozom az ő zongoraműveivel. Központi helyet foglal el a repertoáromban a zenéje. Kezdettől fogva különleges közelséget érzek hozzá, és ahogyan a művein és írásain, tettein át egyre jobban megismerem, mind mélyül ez a közelség. Jóságot, nagyvonalúságot, mélységet érzek ki a kompozícióiból, ami biztosan a személyiségéből fakad.
Úgy tudom, hogy nem nyugszol meg, amíg egy-egy zenemű logikájára rá nem találsz. Miért fontos ez?
Ha nem fordítjuk minden igyekezetünket arra, hogy megértsük az adott művet, akkor sok olyan tévedés jöhet létre, ami már nem ízlés kérdése, hanem ellentmond a darab belső logikájának. Ezeket a tévedéseket próbálom minél inkább elkerülni. A különböző természeti jelenségeket is vizsgáljuk, feltárjuk a mögöttük rejlő hatásokat, törvényszerűségeket, hogy megértsük, hogyan és miért jött létre a jelenség. A művészi alkotásokban, remekművekben is logikus módon épülnek egymásra a jelenségek. Az előadóművésznek, aki életre kelti a szerző által lejegyzett kompozíciót, elsődleges feladata, hogy ezt a belső logikát megértve, a törvényszerűségeket, összefüggéseket átlátva építse fel a hangzó folyamatot. Természetesen minden előadás más, az előadónak szabadsága van, hogy a saját szűrőjén keresztül mutassa fel a darabot, és kisebb-nagyobb mértékben mindig helyet kaphat a spontaneitás, az improvizáció is.
A versmondással való hasonlóságot is említeném. El lehet szépen mondani egy verset akkor is, ha az ember nem érti a nyelvet, nem tudja a szavak jelentését, csak éppen nehéz, és minden igyekezet ellenére csak egy utánzat születik. Valóban érteni kell a szöveget, a jelentését különböző rétegekben, és akkor van esély arra, hogy a hallgató számára érthetően hangozzon el a vers. Vagy épp a zenemű.
Az előadó művészet széles érdeklődési kört, tájékozottságot igényel?
Minél nagyobb tudású az ember, az egyes darabban, annál jobb megértésre képes. Egyébként nem a széleskörű tájékozottságot tartom a legfontosabbnak, hanem a tudás rendszerezettségét. Természetesen minél szélesebb egy rendszerezett tudás, annál tágabb a perspektíva.
S minek köszönheted a vonzódásod Olivier Messiaen francia zeneszerző, orgonista, ornitológus művei iránt?
Ez egy gyerekkoromból származó történet. Hat-hét éves lehettem, amikor szüleim tanulták az ő nagyszabású kétzongorás művét, a Visions de l’Amen-t. Mivel ez egy igen nehéz darab, különösen sokat gyakorolták, és én sokszor hallottam kívülről, a kertben, játék közben, tehát belenőttem a hangzásvilágába. Ahogyan Lisztnél kialakult az ösztönös vonzalom, Messiaen zenéje esetében is hasonlóan történt. Ez arra indított, hogy elkezdjek foglalkozni a műveivel. Az elmúlt években több lehetőségem is adódott, hogy nemcsak szóló, hanem nagyobb apparátusra írt műveit is megtanulhassam és játszhassam.
Dukay Barnabás tanárodhoz fűződik a gimnazista éveid emlékezetes Bach-fugák elemzésének élménye. Úgy tudjuk, ő a család jó barátjaként nektek írja szerzeményeit.
Dukay zenéjét nemcsak a kortárszenében, de a teljes zenetörténetben is különleges színfoltnak tartom. Nem követ semmilyen divatot, irányzatot, és szabadon épít olyan, egymástól távolinak látszó, sokszor archaikus alapokra, amelyek az ő szellemi alapállásából nézve mégis szorosan összefonódnak. Lassan két évtizede vagyunk szakmai és baráti kapcsolatban, és nagy öröm számunkra szüleimmel, hogy rendszeresen játszhatjuk egy, két és három zongorára írt műveit.
Emlékezetes koncertjeid között említi a kritika is a 2016-os Liszt: Transzcendens etűdök előadást. Miért volt fontos számodra a teljes ciklus egyben történő bemutatása?
Ez a mű már többször elhangzott ebben a formában, és neves előadók felvételén is megtaláljuk. Ugyanakkor nem közkeletű vélekedés, hogy összefüggő ciklusnak tekintsük, pedig sok jel erre mutat. Sematikus hangnemtervet követ a 12 darab. Ha 24 darab lenne, akkor érne körbe az összes dúr és moll hangnemen. Liszt 24 etűdöt tervezett, azonban az eredeti tervnek csak a fele lett kész, ezért egy félkörnek tekinthető. A sorozat dramaturgiailag is értelmesen, szépen felépített sort alkot, bő egy óra zene, ezért egy szünet nélküli koncert ideális időtartamát adja ki. Miután két vagy három etűdöt megtanultam, felébredt bennem az igény a teljes ciklus összefoglalására. Szeretek olyan műsort összeállítani, amely meglévő műveket új egésszé formál – az Etűdöknél a szerző már elvégezte ezt a feladatot.
Kivételes képességekkel rendelkező muzsikus vagy. Érdekelne a véleményed, hogy mit tartasz célravezetőbbnek: a csodagyerekséget a vele járó kötöttségekkel, vagy a tehetség szabad kibontakozásának útját?
Nem gondolom, hogy volna egy helyes út, ami mindenki számára követhető. Van példa a csodagyerekség és a lassabb érés kapcsán is felívelő és terméketlen pályákra. Ha valaki gyerekként kiemelkedő képességeket mutat, és ennek megfelelően szigorú, intenzív képzést kap, életre szóló alaptudáshoz juthat, amelyre mindig támaszkodhat, de az is előfordulhat, hogy hamar kiég. Ha pedig valaki későn érik, nincs mókuskerékbe állítva kiskorában, válhat igazán nagy művésszé később, ám az is lehet, hogy korlátai és akár képzetlensége miatt sosem ugorja meg a szintet. Úgy érzem, egyénenként különbözik, hogy kinek mi a jó, és a szakmai szempontból tekintett szerencse abban áll, hogy az illető a neki megfelelő körülmények közé kerül vagy sem. A tehetség mindenesetre nélkülözhetetlen összetevő.
A zenéhez alázattal, az emberekhez tisztelettel közelítesz. Mennyire fontos számodra a kortársaiddal való kapcsolat? Rajna Martinnal rendszeresen léptek fel együtt, s így lesz ez a BDZ-vel közös koncerten is.
Vannak barátaim és jó ismerőseim, akikkel szívesen beszélgetek mind zenéről, mind az élet egyéb dolgairól. Azt hiszem, sokat lehet gazdagodni abból, hogy az ember megpróbálja megérteni kortársainak reakcióit az őt magát is érintő aktualitásokra. Martin nagyon jó barátom most már öt éve, és amikor csak tehetjük, fellépünk együtt. 2016-ban játszottunk először, azóta Liszt, Bartók, Mozart, Beethoven egyes műveit is előadtuk már. Beethoven C-dúr zongoraversenye új elem a közös repertoárunkban. Én már játszottam a művet korábban, de Martinnal ez lesz az első alkalom. Öröm lesz újra együtt dolgozni, ugyanis amellett, hogy Martin kivételesen rátermett fiatal karmester, szeret a szokásosnál többet próbálni, és mivel remekül zongorázik, két zongorán is tudunk gyakorolni úgy, hogy a zenekari kíséretet ő maga játssza. Így egyeztetjük, alakítjuk a közös elképzelést, hogy a zenekar elé már egy letisztult koncepcióval érkezzünk, és ebbe vonhassuk be őket. Számomra ez sokkal kedvesebb az általában megszokott, hirtelen összerántott produkcióknál.
Martin választotta Beethoven e korai zongoraversenyét, amelyben a fiatalos frissességgel együtt érezhető a később kibontakozó beethoveni mélység ígérete is. Külön érdekesség néhány feltűnő motivikai kapcsolat az első két tétel között, amely személyes érzésem szerint előrevetíti az utolsó, Esz-dúr zongoraverseny második és harmadik tételének más eszközzel, átvezetéssel való összekapcsolását. A versenyművet a fényes C-dúr hangnem köti össze a műsor második felében elhangzó Bartók-művel, Balogh Máté Alabama March c. darabját pedig már régóta szerette volna elvezényelni Martin.
A művész sok mindenből táplálkozik, a család mellett meghatározó a tanárok szerepe. Ezen a téren te mit tapasztaltál?
Kivételesen szerencsés helyzetbe kerültem azáltal, hogy csodálatos tanároktól tanulhattam, és mind jellemükből, mind a zenéhez való viszonyukból sokat meríthettem. Becht Erika és a tavaly elhunyt Hambalkó Edit néni is kifogyhatatlan útravalóval látott el, a Zeneakadémián pedig Jandó Jenő, Lantos István és Wagner Rita óráin három különböző módon való tanulás során fejlődhettem. Ilyen mesterekkel szó szerint vehetem Schumann tanácsát, hogy „mindig játssz úgy, mintha a mesterednek játszanál”.
A tanár kilétének és milyenségének kérdésén túl ugyanakkor ki kell emelni a növendékben rejlő érdeklődés és hajlandóság fontosságát. Ezek hiányában a tanár hiába próbál segíteni tanítványán. Ezért igyekszem a kapott segítséggel valóban élni, és az önálló gyakorlás során helyes értékrend mentén helyesen diagnosztizálni, és működő gyógymóddal élve javítani a játékomon.
Hogyan segíthetnek a mesterek legjobban a tehetségek úton tartásában?
Azzal segítenek a legtöbbet, ha az állandó önálló tanulásra és a jobb keresésére inspirálnak. Akármilyen magas szintre ér is el az ember, kell, hogy lásson maga előtt további teret a fejlődésre. Addig tud valaki produktív (és akár boldog) művész lenni, amíg törekszik arra, hogy jobb lehessen, mint amilyen előző nap volt. Az előrelépéshez folyamatos önvizsgálatra van szükség, hogy a tevékenység egyre inkább teljessé, letisztulttá váljon. Erre a leszűrődésre, gazdagodásra érdemes törekedni.
Édesapád az előző Hangolóban azt mondta, hogy a családból merít erőt, s fontosak számára például a közös étkezések. Neked ezek mit jelentenek?
Nem ragaszkodást és nem kötöttséget, hanem természetességet és jóleső együttlétet. Vannak az évnek ünnepei, a közös étkezések viszont a nap során többször ünnepelhető események, amelyek az egyéni munkafolyamatokat szintén közös megpihenésekkel tagolják, csak kisebb léptékben.
Minden megnyilvánulásodban úgy fogalmazol, hogy fontos számodra a törekvés. Mik a jövőbeni céljaid?
A legbiztosabb cél ennek a törekvésnek a fenntartása. A lényeg, hogy ne veszítsem szem elől a jobb emberré és jobb zenésszé válás eszméjét. A zenélés terén két fő szándékom van: egyrészt szeretném nagyobb tudással, tisztább megérzéssel megérteni és megélni a játszott zenéket, másrészt finomítani szeretném a hangszerjátékomat. Ahogyan az akadálytalanabb zongorázás felszabadítja a zenei szándékot, a letisztult elképzelés is irányt szab a technikai megvalósításnak, így ez a két cél egymást segíti. A mindenkor gyakorolt daraboknál igyekszem alkalmazni a frissen tanultakat.
Szerepelsz „A mi Kodályunk” című filmben, amit ősztől láthat a nagyközönség a mozikban.
A filmben való szereplés szokatlan, testidegen volt számomra. Gondolkodtam, hogy alkalmas vagyok-e a feladatra, de végül önző okok miatt elvállaltam. Ez pedig azért történt, mert a Kodály-életmű, a zenész, az ember már régóta érdekelt, nagy tisztelettel tekintek rá, és keveset foglalkoztam eddig vele. A filmszereplés kínálkozó alkalom volt, hogy elmélyedjek a korai alkotói korszakában. Az első nagy szerzői estjéig terjedő időszakot dolgozza fel a film 1910-ig. Az eddig írt zongoraműveit tanultam meg, melyekből el is hangzik néhány. Egyébként furcsa érzés volt, hogy ennyit beszélek Kodályról, holott annyian vannak zenészek, zenetudósok, akik nálam sokkal többet tudnak róla – és ezt sok hónapos olvasással, tanulással sem lehet igazán ellensúlyozni. Devich Gergő csellista barátommal viszont nagyszerű volt együtt dolgozni. Ő igazán nagy felkészültséggel és odaadással vett részt ebben is. Hálás vagyok Petrovics Eszter rendezőnek, hogy felkért a szereplésre.
És mennyire foglalkoztat az írás, a vers?
Amiért foglalkoztat az írás, az elsősorban a gondolkodás. Fontosnak tartom, hogy amit mondok, az valóban fedje azt, amit gondolok. A megfogalmazás pontossága érdekel, ezért néha le is írok letisztultnak tűnő gondolatmeneteket. A versben pedig a szöveg és a zene összekapcsolódása vonz. Időnként szívesen írok teljesen amatőr és valószínűleg igen rossz verseket, esetleg ajándékképpen, amik nekem mégis örömet jelentenek.
