Az utolsó polihisztor ég felé törekvése

Összefoglalónkban szélesre tárt tablóval tisztelgünk Farkas Ferenc műveltsége, küldetése, sokszínűsége és mindenekfelettisége előtt.

Szöveg: Ortutay Romola

Farkas Ferenc szinte egy egész évszázadot átölelő életét valóban az a fajta sokszínűség és sokoldalúság jellemezte, ami a reneszánsz korban élő művészeket. Egyszerre volt zeneszerző, tanár, korrepetitor, kórusvezető, karmester, zenekari zongorista, iskolaigazgató, operai karigazgató. Ha alkotni kellett, nem számított, milyen műfajról és milyen hangszerről volt szó. Jellemző volt rá, hogy ugyanarról a műről több változatot is készített, különböző hangszerekre átírva a darabot. 10-12 nyelven beszélt vagy olvasott, jártas volt a zenében, képzőművészetben, irodalomban, építészetben. „Az utolsó polihisztor” volt egy olyan évszázadban, amikor világháborúk rajzolták át Európa térképét, levert forradalmak, haláltáborok borzalmai árnyékolták be az életet. Farkas Ferenc egy más évszázadot teremtett magának: műveiben, életében, gondolkodásában a szépség mindenekfelettiségével, az elfeledett örömmel szolgálta a művészetet és az emberi lelket.

 

Festészet, népzene, dodekafónia

Tanítványai elismerően beszéltek Farkas Ferenc legendás műveltségéről, mely nem csak a zene területére terjedt ki. Farkas Ferenc maga is azt nyilatkozta, hogy szívesen fordult a társművészetek felé, s ehhez a legfőbb inspirációt Rómában töltött évei alatt kapta. Már gyermekkorában elkezdett festeni, és ő maga sem tudta sokáig eldönteni, hogy festő legyen vagy zenész. Végül a zene győzött, de a képzőművészet iránti szeretete nem múlt el. Római tanulmányévei alatt kitűnő magyar képzőművészekkel ismerkedett meg, úgy mint Aba-Novák Vilmos, Molnár C. Pál. Ezek az ismeretségek tovább mélyítették érdeklődését a festészet iránt. Ehhez járult hozzá zenei mestere, Ottorino Respighi hatása is, akinek a személyiségén túl széleskörű műveltsége, a társművészetek és a múlt iránti rajongása Farkas Ferencet is az antik kultúra és a képzőművészetek felé fordította. Így kezdett el az itáliai neoklasszika szellemében komponálni, s ez a stílusjegy lett egyike azon alappilléreknek zenéjében, melyek egész életművére meghatározóvá váltak.

Másik alappillér természetesen a magyar népzene lett, hiszen magyar zeneszerzőként, Kodály és Bartók után elkerülhetetlen volt, hogy valamilyen szinten megérintse a magyar népzene. S bár a Zeneakadémián ő Weiner Leó és Siklós Albert tanítványa volt, a Zeneakadémia szellemiségét a tízes-húszas években Kodály és Bartók határozta meg, ezért a közelségük természetesen befolyásolta Farkas Ferenc zenei stílusának formálódását is. Amikor 1934-ben Ferenc József-díjjal jutalmazták, a díjjal járó anyagi háttér lehetővé tett számára egy Somogy-megyei népdalgyűjtő körutat. Fél évet töltött a helyszínen, hogy élő előadásban, eredeti környezetben találkozhasson a magyar népzenével. Ennek az időszaknak a hatására születtek meg később népdalfeldolgozásai is, de egyéb műveiben is a folklórizmus és a neoklasszicizmus szintézisére törekedett.

Több mint egy évtized telt el, mire megismerkedett a zenei stílusát meghatározó harmadik hatással, a dodekafóniával. Rendszeres, évenkénti látogatásai Bécsbe, majd Franciaországi és Angliai útjai során lehetősége nyílt arra, hogy új irányzatokkal ismerkedjen meg. Legnagyobb hatást a tizenkétfokúság gyakorolta rá, s Magyarországon az elsők között el is kezdte alkalmazni azt. A technika legkövetkezetesebb használatát két zongoraművében, a Correspondances-ban és az Hybrides-ben valósította meg. A Frank Martin és Luigi Dallapiccola latinos világa felől érkező dodekafóniát a következő évtizedekben is szabadon alkalmazta műveiben.

 

A kezdetektől a szerzői estig

Farkas Ferenc Zeneakadémiai tanulmányai után a Városi Színház korrepetitoraként dolgozott, ahol énekeseket tanított be, táncosokat kísért, reggeltől estig táncpróbákon vett részt. A fárasztó munka mellett azonban zeneszerzői tudását is mélyíthette a Színházban játszott művek megismerésével, hiszen itt ismerkedett meg Poulenc, Auric, De Falla modern európai zenéjével. Az itt szerzett tapasztalatok hatására születtek meg későbbi színpadi művei: A bűvös szekrény, Egy úr Velencéből, Csínom Palkó, Furfangos diákok.

A nagy nyilvánosság előtti első megjelenésére 1928-ban került sor a Székesfővárosi Zenekar hangversenyén, ahol Vígjáték-nyitányát adták elő a Vigadóban.

1930-ban rendezte meg első szerzői estjét, ahol legújabb műveit szólaltatták meg: Notturno vonóstrióra, Zongoraszonáta, Szonatina hegedűre és zongorára, Fantázia zongorára és zenekarra. Első szakmai sikerét a Liszt Ferenc pályázatra írt Divertimento című darabjával érte el 1933-ban, majd a következő évben átvehette a Ferenc József-díjat is.

 

Filmzenék és korszakteremtés

1932-ben ismerkedett meg Fejős Pál filmrendezővel, akivel több filmen is együtt dolgozott, s közös munkájukat Bécsben, majd Koppenhágában is folytatták. Ebben az időben a filmzeneszerzés vált Farkas Ferenc egyik fő pénzkereseti forrásává a színpadi kísérőzenék komponálása mellett, s egészen a 70-es évek elejéig folytatta filmzenei tevékenységét. Legismertebb filmjei: Emberek a havason, Gyöngyvirágtól lombhullásig, Puskák és galambok, A kőszívű ember fiai, Kárpáthy Zoltán, Egy magyar nábob, Egri Csillagok.

Az 1940-es évek elejére már hazai és nemzetközi elismertség övezte, áttörő hazai sikerét az 1937-ben bemutatott, zenekarra komponált Concertino-val szerezte meg, melyet sikerrel játszottak Brüsszelben és Rómában is. Külföldi útjai során tovább bővítette látókörét, de ugyanakkor megfogalmazódott benne a vágy, hogy zenei korszakokat teremtsen újjá. Ennek impulzusát már Respighitől megkapta római tanulóévei alatt az antik múlt felé fordulás lehetőségével, de ekkor inkább a régi magyar muzsika felélesztését érezte fő kötelességének, illetve azt, hogy a nemzet költőinek állítson emléket verseik megzenésítésével. Így születtek dalai, kórusművei többek között Weöres Sándor, Szabó Lőrinc, Jékely Zoltán verseire komponálva, akikhez egyébként a szakmai kapcsolaton túl barátság is fűzte. Élete utolsó éveiben is elsősorban kedves verseire komponált dalokat, a halál is egy Lorca-vers megzenésítése közben érte.

 

Egyházi zenék és a nyugdíj

Farkas Ferenc életművének egyik jelentős részét képezik a kantáták és egyházzenei művei, melyeket főleg a 60-as évektől kezdett el komponálni. Ezek közül kiemelkednek szeretett családtagjainak szentelt miséi, így született meg a fia nevét hordozó Szent András mise, a feleségének ajánlott Missa in honorem Sanctae Margaritae, illetve István unokájának dedikált Missa brevis in honorem Sancti Stephani. Ezen kívül számos zsoltár és egyéb egyházi szöveg feldolgozásával gazdagította a magyar egyházzenét. Szeretett felesége 1992-ben bekövetkező halála után további szakrális művekkel emlékezett meg róla a Requiemben, a Beati mortui-ban és a Laus Beatae Margaritae-ben.

1975-ös nyugdíjba vonulása után zenei versenyek zsűrijében vett részt Magyarországon és külföldön egyaránt, illetve 1979-ben megírta az Egy úr Velencéből című operáját Márai Sándor Vendégjáték Bolzanoban című regényének verses drámai változata nyomán. A Farkas-életmű összefoglaló alkotásának tekintett művet azonban csak 1991-ben mutathatták be, mert az emigrációban élő író nem járult hozzá műve magyarországi bemutatójához.

 

Öröm, békesség, termékenyítő tűz

„A komponálás számomra öröm, ezért szeretném, ha műveimmel én is örömöt tudnék szerezni hallgatóimnak.” – nyilatkozta Farkas Ferenc egy interjúban. Ez a törekvése mindvégig megmarad életében és alkotói tevékenységében is. Az alkotás, a művészet számára az az út volt, amelyen keresztül a boldogító örömöt, a szépséget közvetíthette a világ felé. Ő maga is szerette az életet, szeretett szépen, választékosan öltözködni, szerette az igényesen megszervezett, megtervezett étkezéseket, az élet minden területén az értéket őrizte. Tanítványai szerint mélységesen megértette az életet, még ha nem is vett részt benne. Darabjaival az ég felé vezette a hallgatót, békességet, irgalmat kért a világnak és ennek szellemében is élt.

Zárásként egykori tanítványa, Petrovics Emil szavait idézzük Farkas Ferenc halálára írt búcsúbeszédéből: „Életműve lezárult, szellemének termékenyítő tüze azonban nyugodtan és méltóságteljesen figyelmeztet bennünket a következő évezredben való tájékozódás roppant nehézségeire: szemérmesen világítja meg azt a magányos ösvényt, amelyen a zene, a művészet tisztességgel, szeretettel haladhat az emberi élet szebbé tételének csapdákkal teletűzdelt útján.”

„A tehetség kötelezettség jellegű áldás”

A „csodagyermekségből” a magyar zenei élet élő legendájává nőtt Perényi Miklós. Játékával rendszeresen elkápráztatja a közönséget, s a legnagyobb hazai és nemzetközi partnerekkel lép színpadra. Számára a zenemű, melyet türelmes, precíz felkészülés után a maga módján tár elénk, mindennél fontosabb, az áll a középpontban. Tanít, koncertezik, zenét ír, s egész lényét ajánlja fel a zenei alázat érdekében. Lendületét, munkabírását még a világjárvány sem képes letörni, a rendkívüli helyzetben is dolgozik, harmóniában, tudatosan él.

Szöveg: Petró Margit

Hogyan telt ez a nem várt időszak, mivel töltötte az idejét? Nyomasztó, vagy inspiratív volt a kényszerszabadság?

A családom sokat segített a vírus okozta nehéz időszak átvészelésében. Tevékenykedtem kicsit a kertben is, rendezgettem azt, amire eddig kevesebb idő jutott. De szakmailag sem unatkoztam, elővettem néhány darabot, amit korábban félretettem, befejeztem egy vonós szeptett tételt, és két Haydn kadenciát is átdolgoztam. Zajlott az internetes tanítás, be kellett fejezni a tanévet, ezért vizsgákat is szerveztünk, majd jöttek a felvételik. Az élő koncertezés természetesen elmaradt. Már várom az első „valódi” fellépéseimet, így a BDZ-vel közöset is. De közben természetesen minden nap gyakorolok. Bár bevallom, bénítóan hat rám, ha nincs közvetlenül előttem egy-egy fellépés időpontja. Ilyenkor nem elég feszes számomra a munkarend.

Egyébként a karantén alatt a hetek nagyon hamar teltek. Annyira sem tűnt hosszú időszaknak számomra, mint amikor külföldön, turnén vagyok. Ott számolom a napokat, várom a hazatérést.

Hogyan szokott felkészülni egy-egy hangversenyre?

Több hullámban. Ha közeledik a hangverseny, sűrűsödik, intenzívebbé válik a gyakorlás is. Akkor érzi az ember, hogy előrejut, amikor hosszabb idő áll rendelkezésre, hiszen akkor alaposabban tud gyakorolni, van lehetősége visszamenni, ismételni. Ha viszont idő szorításában vagyunk, akkor tudni kell, mi a legfontosabb, s a többit későbbre hagyni. Komponáláshoz sok időre van szükségem, az mindig aprólékos munka.

Az ön személyével kapcsolatban elsőre a zene iránti alázat jut eszünkbe. Hogyan képzeljük el a zeneművel való találkozásától a koncertélményig tartó folyamatot?

Elsődleges feladat megismerni a zeneművet, a keletkezés körülményeit. Ezek által fölsejlik a zeneszerző egyénisége. Ehhez hosszas vizsgálódás kell, amely szintén aprólékos munka. A technikai megvalósítás fontos feladat, de hogy megszólaljon a darab, a valódi zenéléshez szükséges a zene mély tartalmi ismerete is. Például Bartók vonósnégyeseinek a megismerése hosszú folyamat volt. Fiatalabb koromban hallásból, majd kottából is tanulmányoztam a vonósnégyeseket, majd elérkezett az az életszakasz, amikor el is játszhattam őket. Egyéb daraboknál sem kell ítéletet mondani rögtön; alaposan, többszörösen meg kell nézni egy zeneművet, engedni, hogy közelebb jöjjön. Erényeit, hiányosságait – ha vannak – jól körbe kell járni. Fontos az elmélyedés, a figyelés, mert az apró részletek sok mindent elárulnak. Az összefüggések így derülnek csak ki, és ez az egyetlen módja, hogy végül megfelelően jelenítsük meg az alkotást. Nálam így működik. De persze valószínűleg mindenkinél másként van.

És akkor ott van még a hallgató kérdése. Befogadói oldalról fontos a megfigyelés képessége, miközben a zenei részletek folyamatát akkor tudja a hallgató követni, ha lazább, oldottabb, mégis tudatos állapotban van. Ilyenkor tud jelen lenni és a zenei történésre összpontosítani. És talán a gondolatokat ki kell kapcsolni, csak arra figyelni, ami elhangzik. Ha ez megvalósul, akkor létrejön az ideális helyzet, amelyben a közönség is közel kerülhet az élő zenéhez.

Egyébként a tanításban is fontos az összhang megérzése a technikai tudás és a zenei tartalom között. A zenei munkának az a lényege, hogy a technikai megoldás hozzátartozik a folyamathoz, de a zavartalan zenei megszólaltatásnak csak egyik alárendelt része.

Sok éve tanít a Zeneművészeti Egyetemen tehetséges fiatalokat. Hogy látja a tanítás – tehetség – művészet viszonyát? 

A tanítás is valamilyen módon a művészet része. Az az értelme, hogy megvalósuljon az egység, tisztában legyünk a darab hátterével, születésének körülményeivel, hogy minden fontos információ birtokában megszülethessen az előadás.

A tehetség általában sokrétegű, több részletből és tulajdonságból tevődik össze. Hozzá tartozik a gyors gondolkodás és felfogóképesség. Ezáltal az illető többet tud megragadni, jobban átlátja a művek szerkezetét és a részletek időrendi megszólaltatásának legmegfelelőbb módját. Fontos szempont a megfigyelés, a megértés képessége, a képzelőerő, a kifejezés készsége, a szervező képesség, az idővel való gazdálkodás és még számtalan dolog. Fontos a munka szeretete. Ha minden készség adott valaki számára, akkor jön a következő kérdés: képes-e kitartó, aprólékos munkával megjeleníteni a zeneművet. Nem mindig jön össze minden feltétel. Aki tehetséges, de lazábban dolgozik, az nem lesz sikeres. A szorgalom is nagyon fontos.

Áldás vagy teher a tehetség?

Kötelezettség jellegű áldás, úgy gondolom. A tehetséges embernek saját magának kell megéreznie a saját képességeit, a késztetésnek pedig belülről kell jönnie. A belső késztetés érzése a tanulmányok során is megjelenhet, ha a diáknak az a terve, hogy fölkészüljön, és minél többet megtanuljon az iskolai évek alatt. Szükséges, hogy ez fölvillanyozza őt és tovább akarjon haladni a megismerés fele. Nagyobb léptekkel jobban tud haladni. Ha igényes és kíváncsi, maga is megérezheti, mit tud magából kifejteni. Lényeges, hogy ő maga többet tudjon adni, mint amit elvárnak tőle. A tízes, húszas évei fordulóján kell a tehetségnek startolni, hogy megjöjjön a késztetés. Ha ezt a folyamatot elkapja a művész-zeneszerző jelölt, az nagyszerű, s élményt is jelenthet számára.

A pályafutásom alatt volt a tapasztalatszerzésben gazdagabb és ínségesebb időszak is. Ezzel kapcsolatban sok mindenre emlékszem, visszamenőleg sok hangversenyemet fel tudom idézni, és értékelem is azokat.

A kivételes tehetség életére hatással van a mester és tanítvány viszonya. Ezen a téren milyen tapasztalatai vannak a tanításban?

Sokat lehet tanulni a tanításból, amiben azért természetesen vannak spontán mozzanatok is. Az a módszerem, hogy néha a kottát kísérve figyelem a tanítvány játékát, megjelölök pontokat, amelyeket megbeszélünk. Előfordul, hogy nem jegyzetelek, megjegyzem az észrevételeket és utólag szólok róluk. A tanításnak az a területe inspirál, ami mélyebbre hatolhat, mint az otthoni munka. Ilyenkor fölsejlenek olyan dolgok, amiket korábban nem vettem észre. A tanítás vonatkozásában megfigyeltem, hogy egyre több növendék eljut egy bizonyos magasabb technikai szintre. Szép hang, virtuozitás, tiszta intonáció – ez nagyon jó és nagyon fontos. De nagy kérdés, hogy hogyan tud továbblépni.  Hogyan fonódik ez össze egy darab mélyebb, transzcendens tartalmával? Nagy kérdés, hogy a növendéket hogyan lehet erre rávezetni. Óriási erőfeszítés kell hozzá, s az sem biztos, hogy rögtön visszakap valamit a tanár. De hát ez a tanítás lényege. Általában is kemény dió áttörni a falat, amely a megértetéshez vezet, ráadásul minden növendéknél más módszerhez kell folyamodni.

Úgy tudom, ön az énekhangot is használja a tanítás során…

A kifejezés készsége nagyon fontos, s az előadó és a tanár számára énekhangon megszólalni többlet kifejezési lehetőséget jelenthet. Tapasztalom, hogy bizonyos részleteket jól meg tudok mutatni hangszeren, de sokszor kifejezőbb az ének, különösen a cantabile (értsd: éneklősen előadandó) részeknél. Azt szeretném elérni, hogy a tanítványaim is szabadon, bátran, énekléssel is ki tudják fejezni magukat. Egyesek talán feszengenek emiatt, én viszont egyáltalán nem. Húsz éve kezdődött nálam ez a folyamat, azóta minden tartózkodás nélkül énekhanggal is el tudom mondani, amit a hangszeremmel szeretnék. Pedig gyermekként nem túl sokat énekeltem, csak amit kötelezően kellett.

Szokott együtt koncertezni tehetséges fiával is.

Egyre kevesebbet játszunk együtt, mert ő a technika világa felé halad. Nem befolyásolom, kitűnő és nagyszerű belső hallással rendelkező, univerzális zenész. A technikát és a zeneművészetet jól össze tudja kötni, a Zeneakadémia Aviso Hangstúdiójában dolgozik, s emellett az elektromérnöki diploma megszerzésén is munkálkodik. Mindenki a maga útját viszi tovább, azt, amiben leginkább kiteljesedhet.

Milyen helyet foglal el az ön életében a kamaramuzsika?

Már gyermekkoromban a családban is kamaráztunk, később Mihály Andrástól tanultam meg a műfaj sajátosságait. Amikor kimentem Amerikába és nyaranta eljutottam Marlboróba, ott azt láttam, hogy a fiatalok és idősek szinte egész nap együtt zenélnek. Volt ott zenei műhely és fesztivál is. Ebbe a légkörbe csöppenve kezdett igazán érdekelni a kamarazene irodalma. Nagy lelkesedésem az amerikai kamarajáték során magával ragadott ugyan, de hiányosságaimra is fényt derített. A kamaramuzsika számomra idehaza is fontos területté vált, legalább annyira, mint a szóló játék. Például a Mikrokozmosz Vonósnégyes tíz éven át volt érdekes epizódja a tevékenységemnek. Nagy öröm volt számomra kamara formációban együtt muzsikálni. Végül megszületett a Bartók-sorozat lemezfelvétele is, amelyre igen büszke vagyok.  Kamarázásra nagy szükség van a főiskolai években is. A zenésznek kiegyensúlyozottan kell fejlődnie, hangszertudásban, irodalom ismeretben, egyszerre több területen is. Sok növendék ezt ma már tudja, s megpróbál utánanézni mindennek a saját előmenetele érdekében.

S a zeneszerzők is hatással vannak az előadóra. Ön kiket szeret leginkább?

Azokat a zseniális szerzőket, akik jó emberek tudtak maradni, s ez a zenéjükből is kisugárzik. Mint például Haydn, Schubert és Bach is, aki különös helyet foglal el a zenetörténetben. Az ő műveikben el tud mélyedni az ember, biztos támaszt jelentenek az ember számára. Az is nagy ajándék a zenében számomra, ahogyan az időben Beethoven szellemisége is megjelenik. Bartók és Kodály megismerése is nagy öröm, hálás vagyok, hogy Kodályt személyesen is ismertem. Különös egyénisége, művészi mély gondolatai erősen hatottak rám.

Az érzelmek általában mikor befolyásolják az előadást?

Az érzelem akkor születik meg, amikor a művet egyre inkább megközelíti az ember, amikor azonosul vele. Az elérzékenyülés akkor jöhet létre, ha az értelem és az érzelem összefonódik. Ez ugyan gyakran megszülethet, de mindig nagy ajándék; a tökéletesség megtapasztalásából fakad.

Ön Dohnányit is az igen jelentős zeneszerzők közé sorolja, s a kivételes, lírai hangvételű Csellóversenyét szólaltatja meg októberben zenekarunkkal.

Ez a darab itthon nem sokszor hangzott el a tolmácsolásomban, külföldön talán többször. Pedig a mű régi ismerősöm, az első tanáromtól kaptam a kottáját és a 70-es évek elején. Dohnányi külföldön írta ezt a szép, romantikus hangvételű darabot beteg édesapjának, aki kiváló amatőr gordonkás volt, de betegsége miatt sajnos előadni már nem volt képes.

Dohnányit a „folyékonyság” jellemzi. Ez abból fakad, hogy könnyen tudott kitalálni zenei gondolatokat abban a stílusban, amiben nevelkedett, majd tovább is fejlesztette azokat. Ugyanúgy a zongorajátékában is jelen volt a folyékonyság és könnyedség. A nagy szervezői, zeneszerzői tudásával az összetettséget is könnyeden jeleníti meg. Csellóversenye is egy igen összetett alkotás, melynek a BDZ-vel közös előadására nagy örömmel készülök. Bár a zenekarral ez lesz az első találkozásom, sokat hallottam már róla, és biztos vagyok benne, hogy odaadó zenészekkel fogok együtt muzsikálni.

BDZ TÍPUSÚ TALÁLKOZÁSOK

2020. szeptember 27., Zeneakadémia BDZ TÍPÚSÚ TALÁLKOZÁSOK KICSIT MÁSKÉPP! Örömmel és büszkén adjuk hírül, hogy a régóta dédelgetett BDZ-NAP továbbra is várja látogatóit. A biztonságos környezet érdekében ugyan a túl nagy apparátust igénylő koncertprogramot megváltoztatjuk, a rendezvényt hamarabb befejezzük, de továbbra is három koncerttel, egy nyilvános próbával és egy Hollerung Gáborral szervezett, kötetlen beszélgetéssel várjuk […]

Olvass tovább

A BDZ karmestere Budafok-Tétény idei díszpolgára

Budapest XXII. kerület Önkormányzata idén Hollerung Gábornak ítélte a Kerület díszpolgára elismerést. A Liszt Ferenc-díjas művészt a szimfonikus zenét kedvelőknek biztosan nem kell bemutatni, de könnyen lehet, hogy a Forma-1 rajongói is felismerik a Budafoki Dohnányi Zenekar karmesterét.

A 66 éves Hollerung Gábor 1989 óta a Budafoki Dohnányi Zenekar vezető karmestere. Az azóta eltelt 31 évben sikert sikerre halmozott, a társulattal túlzás nélkül körbezenélte Európát, felléphetett New Yorkban, idén pedig a Hungaroring egyik kanyarjában is vezényelhetett, hiszen a BDZ játszotta el a Himnuszt a Forma-1 Magyar Nagydíján. Útinaplója mellett a vitrinje sem üres, pályája során ugyanis olyan elismeréseket érdemelt ki, mint a Liszt Ferenc-díj, a Jeruzsálem-díj, vagy a Budapestért díj, 2002-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, valamint kétszer, 1998-ban és 2008-ban is bezsebelte a zenei körökben igencsak sokra tartott Artisjus-díjat.

Hollerung Gábor szeptember 4-én vette át az elismerést, amelyet 2011 után ítéltek oda ismét zenésznek – akkor Hegedűs Endre zongoraművészt tüntették ki, még korábban, 1998-ban pedig a szintén zongorista, Jandó Jenőt díjazták.

Alább a zenekar Facebook oldaláról szemezgettünk a nézői visszajelzésekből:

„Gratulálok, csodás a művészúr munkássága!”
„Nagyon megérdemelt elismerés, szìvből gratulálok!!! „
„Szeretettel gratulálunk ! Sok szép évet ilyen szuper koncertekkel kívánunk ( magunknak is) !!!!”
„Gratulálok! Kiváló ember kapja az elismerést!”
„Gratulálok, és köszönöm a sok szép hangversenyt!”
„Szeretettel gratulálok a megérdemelt elismeréshez! További jó egészséget és jó munkát kìvánok!”

„Mesélő vagyok. Eszközöm az ének”

Szőke Nikoletta meghívta zenekarunkat 2020. augusztus 28-ai koncertjére a Müpába. Számára is, a BDZ számára is vágyott kihívás a jazz-szimfonikus párosítás egy egész estén át, nem beszélve Werner Gáborról, zenekarunk karmesteréről, akire a teljes repertoár hangszerelése vár. Nikolettát kérdeztem a BDZ-hez és a Müpa nagyszínpadára vezető útjáról, rakétaként berobbanó zenei sikereiről, no és persze anya- és feleség-szerepéről is.

Szöveg: Czingráber Eszter

Meglepő gyorsasággal és gördülékenységgel sikerült időpontot és helyszínt egyeztetnünk a beszélgetéshez. Egy belvárosi kávéházban találkoztunk, egy megkésett reggelizéssel egybekötött ismerkedős, boncolgatós beszélgetésre. A viszonylag korai óra és a ködös, nyálkás téli idő közepette szinte kiragyog Niki finoman sminkelt mosolyával, elegáns megjelenésével.

Mindig sminkeled magad?

Á, dehogy! Csak ha fontos „jelenésem” van, mint most például veled ez a beszélgetés. Amúgy kifejezetten háziasszony üzemmódban töltöm a napjaim nagy részét, vagy inkább főállású anya-módban, annak meg nem eleme a sminkelés.

Nahát… Anya és háziasszony? Hogyhogy?

Mindig is ilyen életre vágytam. Amikor ismert énekes lettem, és elkezdődött az aktív koncertezős időszakom, már akkor tudtam, hogy hosszú távon a kevesebb, nagyobb koncertre szeretnék berendezkedni. Férjem, Barcza Horváth József már megismerkedésünkkor befutott jazz-bőgős volt, nem is volt kérdés, hogy közös életünk során is sokszor távol lesz esténként. Ezért még fontosabb volt számomra, hogy kiszámítható jelenlétemmel megadhassam a gyerekeinknek az állandóságot. Jelenleg négy-öt koncertem van egy hónapban, azokból sok itt, Budapesten, így a koncert-napokon is csak este megyek el, a délutánt együtt töltjük a gyerekekkel. Szükség is van a ráérésemre, hiszen mindketten járnak zeneiskolába, délutánonként én hordom őket. A lányom fuvolázik, a fiam gitározik.

És amikor együtt koncerteztek a férjeddel?

Akkor számíthatunk a nagyszülőkre – szerencsére mind a négy nagyszülő szívesen vigyáz a gyerekekre, és ráadásul közel is laknak. Bár olyan nagyon azért már nem kell rájuk vigyázni; Bianka 11 éves, Milán pedig 9. Sokszor meg is várnak minket ébren egy-egy koncert után.

Apukád többször volt távol tőled esténként gyerekkorodban…

Igen, apukám nagyon aktív és elismert cimbalmos a mai napig. Négyéves voltam, amikor „bekezdett stabilba”, azaz állandó állást kapott Budapesten a mai New York kávéházban. Akkor még Zalaegerszegen laktunk. Ő Budapestre költözött, megteremtette a lakhatásunkat, és aztán jöttünk utána, az egész család. De ő minden este ment. Díszbe öltöztette magát, és ment zenélni. Számomra ez tehát egy teljesen bevett és megszokott életforma: az apa zenélni megy, az anya háziasszonykodik. Bár édesanyám is muzikális, ő maga soha nem dolgozott a zeneiparban. Nekem nagy szerencsém van, hogy így alakult az életem. Most nagyon jól a helyemen vagyok. Annyira, hogy a zenét begyűjtő és megtanuló időszakom után most már alkotó fázisomat élem.

Ez azt jelenti, hogy te is írsz dalokat, ugye?

Igen.  Három dalomat már felvettük, és most vágunk bele további dalok rögzítésébe. Terveim szerint jövőre meg is jelenik a saját szerzeményeimet tartalmazó albumom.

Régebben tehát nem foglalkoztál zeneszerzéssel? Hogy jött nálad egyáltalán maga az éneklés?

Tulajdonképpen véletlenül vett ilyen irányt az életem. Anyukám indíttatására – aki arra bíztatott, hogy mielőbb legyen a kezemben egy szakma, mert aztán ha korán megházasodom (amit nem terveztem), már nem lesz akkora kedvem tanulni – közgazdasági szakközépiskolába jártam. Nagyon szerettem a közeget is, a nyelveket is, tanulni is sokat tanultam. A szalagavatónkra álltunk össze az osztályból jó páran egy közös produkcióra. Négy-öt Jamiroquai számot adtunk elő. Valaki szerzett hozzá egy kezdetleges zenei alapot, többen vokál-szólamokat tanultak meg, az egyik félénk fiú osztálytársunkat még rappelésre is rábírtuk, én pedig énekeltem. Óriási siker és óriási élmény volt. Akkor és ott döntöttem el, hogy énekelni szeretnék. Az az összetartozás-élmény, az a felszabadultság, az a zeneiség, amit ott megéreztem, még ma is kísér a pályám során. S bár ott maradtam ötödik évfolyamra is a szakiskolában, közben azonban már megpályáztam egy alapítványnál egy tanulmányi ösztöndíjat, hogy legyen pénzem a zenével foglalkozni. Megítélték nekem az ösztöndíjat, így abban az évben már szereplőként vehettem részt az alapítvány szokásos éves, Thália színházbeli koncertjén. Ott is popzenét énekeltem, de jazz zenészek kísértek. Akik aztán addig nem hagytak utána nyugton, amíg el nem kezdtem a jazzel foglalkozni.

Ennek a koncertnek más hozománya is volt számodra…

Igen. A közönség soraiból szúrt ki magának Józsi… Másfél év múlva össze is házasodtunk. Természetesen az ő jelenléte is inspirálólag hatott rám, azóta is mindig ő hangszereli a dalaimat, de a legnagyobb lökést az adta, hogy elkezdtem jazz-éneklést tanulni Winand Gábornál. Ráadásul még Bikfalvy Júlia, sok befutott operaénekes elismert énektanára is felvett hangképzésre magához.

Akkor innen nyílegyenes volt a pályád?

Ha nem is nyílegyenes, de sínen volt, igen. Nagy előnyöm és nagy nehézségem is volt egyben, hogy az első néhány énekórám után már el is kezdtem fellépni. Közben pedig még tanárképző főiskolára is jártam, angol-orosz szakra, amit ugyan nagyon szerettem, de a sok éneklés és koncertezés miatt sajnos abba kellett hagynom. A klubkoncertek hamar meghozták a rutint, és fél évvel „hivatalos” énekessé válásom után élő koncertem lehetett a Magyar Rádió 6-os stúdiójából.

Három és fél év múlva pedig megnyerted a Montreux-i Jazz Fesztivál énekesi kategóriáját. 22 évesen…  Azt hiszem, erre mondják, hogy kirobbanó siker. Gratulálok hozzá! Ahhoz külön is, hogy mindezt úgy érted el, hogy egy kiegyensúlyozott, derűs személyiségű hölgy maradtál. Nagyon jól illesz ebbe a környezetbe, ahol most együtt kávézunk-teázunk.

Köszönöm! Én is úgy érzem, hogy a helyemen vagyok. Igazából csak pár éve érzem ezt. Azóta tudom, hogy a zenében engem nem a technika, nem a csinnadratta érdekel, hanem a mondanivaló. Végre meg tudtam magamnak fogalmazni, hogy valójában én egy mesélő vagyok, akinek az eszköze az éneklés.

Ennek a magadra találásnak a része az, hogy szimfonikus zenekarral készülsz egy egészestés Müpa-koncertre?

Igen. Régi vágyam ez, és most már tudok is mit kezdeni vele. A Budafoki Dohnányi Zenekarral egyszer korábban már dolgoztam lemezkészítés során, így nem is volt kérdés számomra, hogy a BDZ-t kérem fel a nagykoncertem zenekarául. Szerencsére Hollerung Gábor is szívesen mellém állt ebben az izgalmas feladatban. Sőt, már teszteltük is egymást: a zenekar idei újévi koncertjén, január 11-én a Müpában két számot már elő is adtunk abból a repertoárból, amivel a nyár végi koncertre készülünk. Nagyon nagy élmény volt!

Közös koncertünk témája a ’30-as – ’70-es évek zenéje lesz, a populáris jazz műfajából szemezgetve. Említenél néhány dalt a személyes kedvenceid közül?

Az egyik nagy kedvencem a Cabaret című film azonos című dala. Különösen a mostani időszakomban kiemelt dal ez számomra, mert fontos mögöttes tartalma van, nagy érzelmi odafigyelést igényel. A Michel Legrand számok pedig örök kedvenceim, főleg mióta magával Legrand-nal énekelhettem néhányat egyik koncertjén.  E dalok közül is lesz néhány a BDZ-vel közös koncertünk műsorán.

Hogyan kapcsolódsz ki egy-egy ilyen megmérettetés, egy-egy stúdió-munka, vagy éppen a hétköznapi teendők után?

Nagyon szeretek meséket nézni együtt a gyerekekkel, de akár magamban is. Amúgy is a filmnézés az egyik legfőbb kikapcsolódási formám.

És mi a másik?

Esténként mindig jár nekem egy óra a fürdőkádban. Ezt az egész családom tiszteletben tartja. Szeretek így elzárkózni kicsit a világtól. Zenét is így hallgatok, fülhallgatóval. A másik nagy luxusom pedig a reggeli kávém. Mind a kettő.

 

Szőke Nikoletta 2020. augusztus 28-án koncertezik zenekarunkkal a Müpában. A koncert  címe: Hollywood aranykora. További közreműködők: Farkas Zsolt – zongora, Barcza Horváth József – nagybőgő, Balog László – dobok. Vendégművész: Dolhai Attila.

BDZ-kamarakoncertek a Zempléni Fesztiválon

Nagy öröm számunkra, hogy a BDZ muzsikusai a “nagyzenekar” mellett kisebb formációikban is együtt zenélnek. Vannak évek óta együtt játszó társulatok és vadonatújak is. Klasszikustól a könnyedebb pop-átdolgozásokon át a groove-os jazzig igen széles palettán mozog muzsikusaink sokszínűsége. Ismerje meg őket ön is közelebbről! A képekre kattintva további információkat olvashat. Ha pedig kedvet kapott, várjuk önt a Zempléni Fesztivál BDZ-kamarakoncertjein!

A BDZ Fúvósötös hangversenye

2020. augusztus 15. szombat, Taktaharkány
16:00 Művelődési Ház

 

Trüffel Quartet

2020. augusztus 15. szombat, Monok
16:00 Andrássy-kastély

 

Gazda Bence Jazz

2020. augusztus 16. vasárnap, Szerencs
19:00 Rákóczi-vár

 

MYNK Quartet & Révész Richárd Latin Trió

2020. augusztus 17. hétfő, Pálháza
17:00 Térségi Művelődési Ház

 

Szabad egy táncra?
Sass Magdolna és Zentai Károly műsora

2020. augusztus 19. szerda, Bodrogkisfalud
17:00 Patricius Borház

Egy nap Tolcsván – Fújjuk el a rosszkedvet!
Corpus Harsona Kvartett
közreműködik: Szokolay Dongó Balázs

2020. augusztus 22. szombat, Tolcsva
16:00 Bormúzeum udvara

 

Rendhagyó Nagydíjhoz rendhagyó Himnusz dukál

Rendhagyó Magyar Nagydíjat tartanak az idén, s az első zárt kapus hungaroringi versenyhez nyilván rendhagyó Himnusz is dukál. Mivel ezúttal az óvintézkedések miatt nem élőben csendülnek fel Erkel Ferenc szerzeményének hangjai, így lehetőség nyílt arra, hogy ne egy, hanem négy művész tolmácsolásában hallhassa a világ sportszerető közönsége a magyar Himnuszt.

A művészeket a Budafoki Dohnányi Zenekar kísérte, s a zenekar tagjai igazán otthon érezték magukat a mogyoródi versenypálya 12-es kanyarjában – annak ellenére, hogy a Magyar Nagydíjakon megszokott hőségből nekik is kijutott. Csakúgy, mint a nagyszerű művészeknek, Miklósa Erikának, Rost Andreának, Molnár Leventének és Ninh Duc Hoang Longnak. Érdekesség egyébként, hogy mind a négyen érdeklődnek a sebesség, a gyors autók és a Formula 1 iránt – legalábbis ez derül ki a nyilatkozatukból.

Miklósa Erika, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas operaénekes: „Akármilyen rutinos az ember, a Himnuszt énekelni mindig megrázó élmény – persze, pozitív értelemben. Mindig nagyon sokat gyakorolok rá, főleg mert legtöbbször élőben énekeljük, ez a mostani eset ebből a szempontból is különleges, hiszen most felvételről szól majd. Igaz, az is nagyon emlékezetes volt, amikor élőben énekeltem néhány éve: sose felejtem el, várakoztam a rajtrácson a törtfehér ruhámban és magas sarkú szandálomban, hogy sorra kerüljek, amikor valaki a boxutca falán lévő kerítés nyílásán átugrott – és kis híján átesett rajtam. A frászt hozta rám, bár rögtön bocsánatot kért – utóbb kiderült: a késésben lévő Lewis Hamilton volt az. A Himnusz maga is emlékezetes volt, érezhető volt a levegő zizegése, az, hogy mindenki lélegzet-visszafojtva várja a rajtot, és utóbb nagyon sok üzenetet kaptam, hogy látták a tévében, s gratulálnak.”

Rost Andrea, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas operaénekes: „Magasztos, felemelő érzés a Himnuszt énekelni, a Formula 1-es Magyar Nagydíjon pedig a hagyomány ötvöződik a modern világgal, ami irtó jó érzés. Abból a szempontból is különleges, mert ezzel a Himnusszal most kilépünk az ország határain túlra, hiszen több tízmillió ember nézi meg világszerte. Sokan közülük talán azt sem tudják hol van Budapest vagy Magyarország – és egyszer csak a Himnuszunk ott lesz mindannyiuk otthonában. Szeretek vezetni, szeretem a gyors autókat, azt viszont bevallom, a Formula 1-ből az utóbbi években nagyon hiányzik nekem a korábbi elképesztő hanghatás. Persze, azért élőben ma is meghallgatnám, megnézném a mezőnyt.”

Molnár Levente, Liszt Ferenc-díjas operaénekes: „A Himnuszt énekelni nagy megtiszteltetés, ugyanakkor hatalmas felelősség is, ha komolyan gondolja, és átéléssel teszi az ember. Énekeltem már Himnuszt a Magyar Nagydíj előtt, és emlékszem, a célegyenesben állva azt éreztem, Magyarország nagy és szép, és remek dolog egy ilyen utazó cirkusz részének lenni, ha csak rövid időre is. Követem a világbajnokság eseményeit, és mivel annak idején nagy „schumacheres” voltam, most igazából azért drukkolok, hogy Hamilton még ne érje utol mindenben a kedvencemet. A mostani mezőnyből Vettelnek szurkolok, mert nagy benne az akarás, és a tehetsége is megvan, egyszerűen csak mostanában nem jött ki neki a lépés.”

Ninh Duc Hoang Long vietnami operaénekes, a Virtuózok győztese: „Eddig kétszer énekeltem a magyar Himnuszt, egyszer Tokióban és egyszer Londonban, ami azt is jelenti, hogy Magyarországon ez lesz az első alkalom, amire nagyon büszke vagyok. S nem csak azért, mert a magyar Himnusz egyszerűen gyönyörű, hanem azért is, mert nagyon szeretem a Formula 1-et, sőt, titkon arról álmodom, hogy egyszer vezethetek egy ilyen autót. A versenyzők közül Lewis Hamilton a kedvencem, méghozzá azért, mert nagyon tehetséges és sikeres.”

Hollerung Gábor, a Budafoki Dohnányi Zenekar Liszt Ferenc-díjas ügyvezető zeneigazgatója: „Százfős zenekar vagyunk, s vezetésemmel már harminc éve dolgozunk együtt jó hangulatban, egymást megbecsülve – az egyetlen olyan klasszikus, szimfonikus zenekarként, amely meg tudja tölteni a Papp László Sportarénát. A zenészek közül nem mindenki jött el a Hungaroringre – a harmincötödik jubileum alkalmából harmincöten voltunk a tizenkettes kanyarban, s meg kell mondjam, az F1-nek a zenészek között is megvan a varázsa. Büszkék vagyunk, hogy ez a Himnusz velünk szólal majd meg a harmincötödik Magyar Nagydíjon, zenészeink pedig az unokáiknak is elmondhatják, hogy ezen az aszfaltcsíkon muzsikáltak.”

Az eseméyről fotógalériánkat ide kattintva találja.

“Amíg felismer, mellette maradok”

Film és zene: Antal, Anna és az Alzheimer története

Ez év őszén, szeptember 21-én, az Alzheimer világnapján zenekarunk is fontos összetevője lesz egy sajátos előadásnak. Hűség címmel dokumentumfilm készült egy Alzheimer kórral élő idős hölgy utolsó hónapjait, de még inkább az ő hűséges párjának a végső kudarc tudatában is működő kitartását, aggódását, gondoskodását, az önként vállalt segítőszerep törékenységét a néző elé tárva. Az alkotók, Gáspár Judit és Szekeres Csaba ismeretlenül kért fel minket a hivatalos premiert megelőző, filmbevágásokból és kapcsolódó zenékből összeállni készülő produkció kapcsán az együttgondolkodásra, a közös előadás összeállítására. De azóta sokat megtudtunk róluk, filmjükről és szeptember 21-ei terveikről is.

Szöveg: Czingráber Eszter

A BDZ irodájában találkozunk. A tervezett félórás beszélgetésnek nehezen vetünk véget másfél óra elteltével. Magával ragad minket az ügy, illetve annak felismerése, hogy itt nem csak az ijesztő, az emberi méltóságot alaposan kikezdő betegség bemutatásáról, közelebb hozásáról van szó, hanem a szerelem és az emlékezés viszonyának boncolgatásáról is. Az már csak hab a tortán, hogy az alkotópáros összetartozása, szakmai és emberi elhivatottsága, összhangja és harmóniája nehezen enged minket vissza hétköznapi ügyeink intézésébe. Szinte meg sem lepődünk, amikor kiderül, hogy vendégeink férj és feleség, két nagygyermek közös szülei.

Mióta dolgoztok együtt?

J: 14 éves korunk óta…

Cs: …de akkor még nem dolgoztunk együtt…

J: (nevet) Igen. Akkor ismertük meg egymást, kezdtünk együtt járni, és álmodoztunk egy vidéki kisvárosban arról, hogy egyszer majd Budapesten, a Magyar Televízióban dolgozunk.

Cs: Pontosabban én a legkevésbé sem a tv-re vágytam. Juditnak a beszéd miatt – gyerekkorától logopédus akart lenni – ez óriási álom volt. Akkor még voltak bemondók, és ő is közéjük akart tartozni. Engem viszont a színház és a film vonzott. De aztán az élet mindig összeterelt bennünket. Így történt, hogy a diploma után mindketten az MTV-ben (Magyar Televízió) találtuk magunkat. Ráadásul munkatársakként.

J: Később pedig a Duna Televízióban indítottunk közösen egy szociális témájú dokumentumfilm-sorozatot “Felelet az életnek” címmel. Azt majdnem 15 évig csináltuk együtt.

Pontosan mi is a munkaköre egyikőtöknek, másikótoknak? A film kapcsán is kérdezem, illetve a filmtől függetlenül is.

J: Hú, én erre mindig aszerint válaszolok, éppen ki kérdez, mert az én esetemben ez nagyon összetett. De szoktam mondani, hogy tulajdonképpen minden munkám egy irányba mutat. Végzettségemet tekintve gyógypedagógus-logopédus/beszédtechnika tanár vagyok. Több mint 20 éve tanítok a Kodolányi János Egyetemen beszédtechnikát, pár éve óraadóként a Pázmányon is. Mindemellett speciális kommunikációs és személyiségfejlesztő tréningeket tartok pl. a fogyatékos és ép emberek kommunikációját segítendő. Mindezek mellett múlt év szeptemberétől a “Jószolgálat-díj”(lsd. joszolgalatdíj.hu)  szóvivője vagyok. E díj a szociális területen kiemelkedő munkát végzőket ismeri el. És ehhez jön még a filmezés, amelyben számomra titulust definiálni szintén nem könnyű. Anno ugyanis a Duna Televízióban műsorvezető-szerkesztő voltam, jelenleg a dokumentumfilmjeinkben ha  kell, alkotótárs vagyok, ha kell, gyártásvezető vagy riporter vagy producer. Így volt ez a HŰSÉG című filmnél is. A fentebb felsoroltak közül mindegyiket végeztem. Hozzáteszem, nagy örömmel.

Cs: Nálam ez talán rövidebben összefoglalható.  Számomra mindig a kreatív kihívások voltak fontosak, amelyek mögött erősen megjelenik a valóság, az ember, az egyéni sorsok – miközben erősen foglalkoztat mindennek a szakmai, tudományos része is. Ezért rendezőként az olyan filmek létrehozása érdekel, amelyekben az élet elemi működését van alkalmam megfigyelni. Olyan történeteket keresek, amelyek a maguk egyszerűségében túlmutatnak az egyéni élethelyzeteken, ugyanakkor mégis végtelenül egyszerűek, hozzám közeliek. És itt jön képbe a szakma, mert a fentiekhez a történetmesélés működése a kulcs számomra. Az ehhez kapcsolódó tudománnyal régóta foglalkozom, és többek között ezt tanítom egyetemen.

Hogyan született meg a film ötlete?

J: Alapvetően Csaba találta a témát.

Cs: Fontos elmondani, hogy nincs érintettségünk. Tisztelem azokat, akik úgy készítenek filmet, hogy az indíttatásnál a személyes élmény a kiindulópont. Az én esetemben ez mindig, más filmjeimnél is hiányzott. Sokkal több lehetőséget kínál fel számomra egy olyan történet, élethelyzet, amelyet nem éltem meg, mert a kíváncsiságom, és ezen keresztül az alkotói empátiám sokkal erősebben tud érvényesülni. Ezek teremtik meg azokat a pillanatokat, amelyek egy film szempontjából a néző számára is alkalmat adhatnak az átlényegülésre. A “Hűség” esetében is ez volt a helyzet. Az alapprobléma, ami foglalkoztatott az volt, hogy miként tud megélni egy férfi egy olyan helyzetet, amelyben a gondoskodó, női attribútumokat neki kell birtokolni és működtetni. Hogyan érint ez egy olyan kapcsolatot, amely életre szóló? Mi történik, ha esetleg elfogy az erő, a türelem? Mi van azután, amikor üresség költözik oda, ahol addig az élet lüktetett? És talán a legfontosabb kérdés: mi az, ami két embert a legerősebben összeköt? Ahogy ezeket a kérdéseket végiggondoltam, úgy vált világossá, hogy az emlékezés felől érdemes megközelíteni a problémát, és így vált világossá az is, hogy az emlékek elvesztése, így közvetve az Alzheimer-kór áll majd a történet hátterében. Ezután kezdődött meg a kutatás, a lehetséges szereplők keresése, és így találtunk rá mesébe illő módon Annára és Antalra, a “Hűség” főszereplőire.

Mi a célotok a filmmel? Kiket akartok elérni vele?

J: Mi nagyon sokszor készítettünk már olyan filmet, amelyet talán úgy is lehetne nevezni, hogy “ügy-film”. Forgattunk sok-sok filmet fogyatékos emberekről, mélyszegénységben élőkről, hajléktalanokról. Készítettünk filmet „drogrehab”-on, börtönben, pszichiátrián. Ezek közül valamennyi helyszín olyan volt, ahol egyszerre találtunk társadalmi, egészségügyi, családi megoldandó helyzeteket. Ezek közül valamennyi felkiáltás is egyben: vegyük észre őket, segítsük szakértelemmel és szeretettel. Itt is hasonló a cél, talán annyit tennék még hozzá: nagy a baj, mert a szakemberek szerint 2050-re megháromszorozódik a demens emberek száma szerte a világon. Kiket akarunk elérni a filmmel? Mindenkit, akit érdekel a valóság és nem bújik el előle.

Cs: Annyival egészítem ki Juditot, hogy Anna és Antal történetén keresztül két fontos dolog kerül előtérbe. Az első, és talán legfontosabb, hogy abban a világban, amelyben élünk, folyamatosan a teljesítmény, a siker, a pozitív visszacsatolás és a mielőbb megszerzett eredmény jelent értéket. A türelem, a kudarc, a kitartás – főleg az a fajta kitartás, amiről sejteni lehet, hogy mindenképp kudarccal végződik – értelmezhetetlen fogalmak, nincs helyük az életünkben. Ha valami elromlik, nem megjavítjuk, hanem kidobjuk, és veszünk helyette másikat, hisz megtehetjük. Anna és Antal élete arra bizonyíték, hogy ma, 2020-ban is van helye az ember életében a kudarcnak, a külső szemszögből értelmetlennek tűnő gondoskodásnak. Szóval ez az egyik fontos eleme, amiért ez a film elkészült. A másik pedig a segítő szerep újragondolása. Hajlamosak vagyunk ugyanis úgy tekinteni azokra az emberekre, akik a szeretteiket gondozzák, hogy ez az ő sorsuk, ami elől nem menekülhetnek el. És bár igaz, hogy mindannyiunk számára az az ember jelenti a sorsunkat, akivel az életünket összekötöttük, és valóban nem futamodhat meg senki, mégis fontos azt látni, hogy ezeknek a segítőknek az ereje és az élete is véges. Elfogynak egy idő után. Megszűnnek létezni, hacsak nem áll melléjük, ha nem áll mellém valaki. Vagyis ez közös sors, közösségi sors, amiben támogatnunk, segítenünk kell egymást. Ennek módja persze összetett, de ha el tudna indulni egy erről szóló közös gondolkodás, az már nagy eredménye lenne a film létrejöttének.

Az előzetesből nem derül ki, hogy Alzheimerről van szó (sejteni persze lehet). Ez szándékos?

J: Nagyon örülünk, hogy ezt a kérdést ilyen módon felvetetted, mert fontos szempont volt számunkra, hogy ne “csak” egy Alzheimer-filmet lásson a néző. Éppen ezért ha valaki végignézi a teljes filmet, és megkérdezzük tőle, ki a főszereplője, biztosan tudja is rá a választ: Anna férje, vagyis Antal, aki ápolja a feleségét. Ahogy Csaba az előbb utalt rá, fontos szempont volt számunkra a filmkészítés során, hogy az Alzheimer-kór problematikán túl a méltóságteljes betegápolás, segítségnyújtás is erőteljes szerepet kapjon a filmben.

Hogyan kezdtetek neki a film készítésének?

Cs: Tulajdonképp az írással kezdődött. Ez egyrészt azért is furcsa, mert dokumentumfilmről van szó, ahol ez nem megszokott módszer. Miután rengeteg egyedi esetet, tanulmányt olvastam a témában, megpróbáltam összegezni és leírni, miről is szólna egy ilyen történet. Még egyszer hangsúlyoznám, hogy nem kizárólag az Alzheimer-kór, sokkal inkább az emlékezés és a szerelem viszonya érdekelt. Az egyéni és kisközösségi emlékezet megtartó ereje izgatott. Kant írja, hogy az emlékezés nem más, mint a fantázia és tudatosság elegye. Ez a kettős meghatározottság, a tudatosnak és a képzeletnek az együttes jelenléte hozza létre az identitásunkat. Ezt az identitásképző erőt szerettük volna megtalálni a szereplőinkben.

J: A szereplők felkutatása nem volt könnyű, hiszen volt egy erős elképzelésünk, amiben az egyik meghatározó elem az volt, hogy a feleség él Alzheimerrel, ami azért is problémás, mert az esetek többségében a férfiak érintettek ennél a betegségnél. Nem volt könnyű találni olyan szereplőt, aki beengedett abba az életszakaszba, amelyet igazából a család is nehezen visel, és inkább elfedni szeretne, mint megmutatni. Fájdalmas és felemelő volt egyszerre az a folyamat, azok a találkozások, amelyek során megismertünk házaspárokat. De meglepő módon előfordult, hogy a humor sem hiányzott bizonyos helyzetekből. Rendkívül sok és összetett hatás ért bennünket. Végül egy orvos barátunkon keresztül jutottunk el Anna kezelőorvosához. Dr Arató Géza, aki nem mellesleg Annának, a filmünk főhősének egykori tanítványa, nagyon empatikusan segített nekünk. Ennek köszönhetően Antal, Anna és a család elfogadott bennünket. Antal mondta azt a forgatás megkezdése előtt, biztatásul: “Ha így segíthetünk másoknak, akkor legyen.” Így már az első pár órás ismerkedés után forgathattunk.

Mikor tudatosult bennetek, hogy ez valójában mekkora munka lesz?

J: A forgatás elején Anna még megismert bennünket. Ezt jó volt tudni, már csak azért is, mert így együtt egyeztek bele a forgatásba. A mosolya alapján, amit az érkezésünkkor kaptunk, úgy hiszem, megszeretett bennünket. Ahogyan mi is őt.

Cs: A forgatás kettős tehertétel volt. Az első nehézség a jelenlétből fakadt. Nem csupán az érzelmi részére gondolok, hanem arra, hogy egy ennyire intim és személyes történetben a filmes jelenlét nem válhat tolakodóvá, nem hozhatja kiszolgáltatott helyzetbe a kamera elé kerülő embereket. Mindenképp a szereplők védelme és biztonsága volt a fontos. Ezért csak olyan helyzetekben voltunk jelen, amelyek vállaltak, vállalhatóak voltak. Ha átléptünk volna egy határt, akkor azt bárki azonnal jelezhette. De erre nem került sor. Ezt a jelenlétet szolgálta az is, hogy a forgatási helyzetekben csak én és a hangmérnök, Zalányi Laci voltunk jelen. Még Judit is egy külön térben várt, figyelt bennünket. A második nehézség az utómunkában rejlett. Egy gyönyörű történet bontakozott ki a szemünk láttára, amit érintetlenül, ugyanakkor a szereplőket védve szerettünk volna megmutatni. Hihetetlen erő koncentrálódott némelyik jelenetben. De voltak olyanok, amelyek mégis fájóak voltak, vagy egyszerűen csak félreérthetőnek számítottak. Ezekről hosszas, másfél éves vágási folyamat során igyekeztünk helyes döntést hozni. Ezek között szerepelt például a történet kimenetele. Megrázó volt. Mégis ezekben a pillanatokban, ahol úgy tűnik, hogy a betegség már mindentől megfosztotta Annát, a személyiségének lényege, a feltétlen szeretete és odaadása ott volt. Velünk volt, figyelt. Méltósággal. Csodálatos volt.

Mennyire volt nehéz befejezni?

Cs: Szerintem egy filmet nem lehet befejezni. A vele való törődést, a folyamatos gondolkodást abba lehet hagyni. De ha őszinte akarok lenni, én még nem fejeztem be ezt a filmet. De ezt Juditnak, az az a film producerének nem merném elárulni. (nevet)

J: Egy filmet produceri szempontból kötöttségek terhelnek. Hiába vagyok magam is érzékeny a téma iránt, hiába érzem minden művészeti szempontból meghozott döntésnek a súlyát, pl. a határidőket nem tudjuk figyelmen kívül hagyni. Ahogy az is adott volt, hogy meddig forgathatunk. Bár az én engedékenységemet és befolyásolhatóságomat is jól jelzi az az eset, hogy már hivatalosan befejeztük a forgatást, és már elkezdtük vágni a filmet, de további események történtek, amelyek miatt mégis visszamentünk forgatni. Végül persze a gyakorlati munkálatok véget értek. Most már azért dolgozunk, hogy minél többen láthassák a “Hűséget”. Tulajdonképpen én még nem fejeztem be saját munkámat a filmmel kapcsolatban…(

Cs: Hál’istennek a producer is átéli néha, amit egy rendező. Judit is nehezen enged el egy-egy filmet. Talán ezért is dolgozunk együtt.(nevet)

J: Ez azért kicsit másabb… De azért valóban fontos, hogy producerként is a lehető legmesszebb kísérje az ember a film sorsát.

Az idős úr, aki a film egyik főszereplője, látta már a filmet?

J: Igen. A dokumentumfilmek esetében az az első, hogy a szereplőknek megmutatjuk. Így volt ez itt is. Amikor az első verzió elkészült, azt még Anna is látta. A férje, Antal mindvégig nagyon alázatos volt a filmkészítés során is, és végül, amikor megnézte, gratulált, és elmondta, hogy őt is meglepte az eredmény, az, ahogyan valódi filmmé tudott összeállni a sok együtt töltött idő.

Két nagy gyermeketek is van. Ők hogyan viszonyultak, viszonyulnak a nagy, közös, bizonyára lelkileg is megterhelő munkátokhoz?

J: A nagyobbik fiunk, Zsombor 22 éves, megfertőződött a munkánkkal, életstílusunkkal. Filmes akar lenni, és nagyon érzékeny a szociális ügyekre. Már régóta jár velünk forgatni, a HŰSÉG-nél is velünk volt néhányszor, annak ellenére, hogy abban az időben épp Angliában önkénteskedett egy értelmi fogyatékosokkal foglalkozó közösségben. Domonkos más típus, de őt is kiskorától beavattuk a munkáinkba, szereplőink életébe. Ez a film a 17 éves Domonkost is mélyen megérintette, „kibillentette”, hiszen ő most abban az életszakaszban van, amikor elsősorban nem a gondoskodáson, elmúláson, hűségen  gondolkozna…

Sajátos bemutatót terveztek. Kisfilmekkel, elővetítések utóéletével, zenével tarkítva. Elmondanátok a szeptember 21-ei rendezvény koncepcióját?

J: Mivel ez valóban egy sajátos bemutató, (részben) a könnyebb kommunikációs lehetőség miatt címet is adtunk neki: FELEJTHETETLEN PROJEKT. Lényege, hogy a film forgalmazása előtt, most, 2020 tavaszán 20 különböző helyszínen bemutatjuk a filmet, és a nézőktől a film után FELEJTHETETLEN TÖRTÉNET-eket kérünk. Vagyis megkérjük őket arra, osszák meg tapasztalataikat, élményeiket, érzéseiket a méltóságteljes betegápolással, segítségnyújtással, Alzheimer-betegséggel kapcsolatban. Ezeket kamerával vagy írásban rögzítjük, és egy ún. GÁLAEST keretében bemutatjuk be (az írásos történeteket színészek interpretálásában). Ezen történetek kiegészítéséhez kértük meg a BDZ-t, hogy zenével kösse össze (vagy éppen válassza el) ezeket azokat, teljesebbé téve ezzel az élményt.

Lesz-e folytatás? Akár Alzheimer, akár más témában?

J: “Soha ne mondd, hogy soha”…..de alapvetően nem tervezünk ebben a témában folytatást. Számtalan filmtervünk van, melyet most érlelünk és próbálunk a megfelelő pályáztatási rendszerbe eljuttatni, ami nem könnyű, hiszen ezekből viszont kevés van. De reménykedünk, és nem panaszkodunk, mert egyelőre még tudunk együtt alkotni, egymásra figyelni, és egy ilyen témájú film után ezek az értékek is felértékelődnek.

TÁJÉKOZTATÁS ELMARADT KONCERTJEINKRŐL

 

AZ ELMARADT KONCERTEK JEGYVISSZAVÁLTÁSI HATÁRIDEJE LEZÁRULT!

 

Kedves Közönségünk!

 Magyarország Kormányának március 11-ei rendelete alapján, a Budafoki Dohnányi Zenekar alábbi koncerjei elmaradnak:

Az elmaradó koncertek a következők:

2020. március 13, 19:00 BUDAFOKI 6 – SCHUBERT /  HAYDN / MOZART / MANCUSI – jegyár visszatérítés jelzésének határideje: május 13.

2020. március 22. 11:00 MEGÉRTHETŐ ZENE 4 – BEETHOVEN MOSOLYA  – WALDSTEIN SZONÁTA –  jegyár visszatérítés jelzésének határideje: május 21.

2020. március 22. 19:30 DOHNÁNYI 4 – ZOMBOLA / SCHUMANN / SCHUBERT –  jegyár visszatérítés jelzésének határideje: május 21.

2020. március 28. ZENEPLUSZ 4 – MOZART: DON GIOVANNI – SZCENÍROZOTT ELŐADÁS –  jegyár visszatérítés jelzésének határideje: május 27.

2020. április 19. 19:30, Pesti Vigadó – VIGADÓ 2 – MENDELSSOHN // SCHUBERT // KELEMEN –  jegyár visszatérítés jelzésének határideje: május 18.

2020. április 30. 19:30, Zenekakadémia, DOHNÁNYI 5 – BRANDENBURG // MOZART // BRAHMS // VASHEGYI –  jegyár visszatérítés jelzésének határideje: május 30.

2020. május 10. 19:30, MÜPA, BEETHOVEN 250 – SPÁCEK // VARGA // BALOG // BALGA // MEGYESI SCHWARTZ // BONCSÉR // CSER –  jegyár visszatérítés jelzésének határideje: június 09.

2020. május 17. 11:00 MEGÉRTHETŐ ZENE 5 – HALLELUJA – HÄNDEL: MESSIÁS II. RÉSZ –   jegyár visszatérítés jelzésének határideje: június 16.

2020. május 22. 19:00 BUDAFOKI 7 – BEISCHER-MATYÓ / WAGNER / SCHUMANN –   jegyár visszatérítés jelzésének határideje: június 21.

Reményeink szerint az online közvetítésekkel részben sikerül kárpótolnunk közönségünket, de természetesen  minden  megvásárolt jegyet – bérletek esetén a bérlet árának adott koncertre eső arányos részét – igény esetén, az elmaradt hangverseny utáni harmincadik napig visszaváltunk.

TOVÁBB A BDZ YOUTUBE CSATORNÁJÁRA

Az elmaradt koncertek jegyvisszaváltási határideje lezárult, köszönjük szíves megértésüket!

Misiként megszerettük, Mihályként rajongunk érte!

Amikor 4 évesen a súlyos-nagy ütőgardonon úgy játszott, hogy ki sem igen látszott mögüle, vagy amikor 6-7 évesen hegedült, „nehezebben bontogatva szárnyait” e hangszeren, még nem tudhatta, hogy 9 évesen találja meg hangszerét, a zongorát. Azt meg főleg nem, hogy hamarosan ő lesz a magyar klasszikus zenei élet egyik legnagyobb reménysége. Lassan szeretett bele a zongorába, de hamar meghatározó élménnyé vált számára Bartók Béla: Gyermekeknek című ciklusa révén, amelyet Kocsis Zoltán előadásában hallott. De nagy hatással volt rá a „zongora gyönyörű hangzása” önmagában is. Szerencsénk, hogy így történt, mert lehetett volna belőle néptáncos, népzenész, mesemondó vagy épp vőfély ‒ a családi tradíciókat követve. Ez ugyan nem lett volna nagy baj, de akkor nem ő, a 23 éves Berecz Mihály lenne a BDZ Mozart-koncertjének vendégművésze…

Szöveg: Viant Katalin

Ha már említettük a családot, érdemes azért kicsit többet írni a tagjairól, hiszen ha nem is ritka, de azért nem is mindennapos dolog, hogy egy család négy férfi tagja mind művész. Az édesapa, András, Kossuth-díjas énekes, mesemondó, műfordító, előadóművész, akinek számomra, somogyiként, a Mese a somogyországi patakgörbítőkről c. filmben nyújtott remek „mesemondása” és zeneválogatása az egyik legkedvesebb. A három fiú közül az egyik testvér, István, vőfélyként indult, előadóművésszé-furulyássá-folkloristává, Aranysarkantyús táncossá vált, mellesleg jogot tanult. A másik testvér, Márton, filmrendezőnek készül, pedig trombita szakon klasszikus zenét tanult, közben pedig apjával és testvérével népdalénekesként lépett fel, nemegyszer. Nem véletlen ez a nagy zenei irányultság. Édesapjuk nyilatkozta korábban, hogy a családban minden nap zenével kezdődött, s azt is, hogy ő a négy gyermeke közül csak egynek nem próbálta megmondani, hogy merre tartson. Ehhez képest „három még mai is keresi magát, de egy már most tudja, hogy mi lesz 30 év múlva…” Ez az egy pedig „a Misi”.

Berecz Misit láttam kisfiúként zongorázni. Láttam őt 12 évesen a Zuglói Filharmónia Tücsök Zenekarát vezényelni Tihanyban, ahol nagyon komolyan nyújtott kezet a felnőtt koncertmesternek. Láttam, hogy milyen gondosan segített ifjú zongorista társának még a kottatartó lehajtásában is, amikor szintén a zuglói zenekart vezényelte egy iskolai koncerten. Láttam 2019-ben, a Beethoven Budán koncertsorozat keretében, amikor Baráti Kristóffal Beethoven hegedű-zongora szonátáit adták elő. Tudom, hogy már nemcsak résztvevője, de tanára is volt zongora mesterkurzusnak azért (is), mert, mint vallotta, ő maga már annyit kapott mestereitől, mentoraitól, hogy abból már szeretne átadni másnak is, még ha nincs is sokévnyi tapasztalata. Hallottam őt Chopin, Beethoven, Ravel, Mozart, Poulenc, Brahms művek előadójaként, főleg felvételről, és most láthatom-hallhatom őt „élőben” a Zeneakadémia színpadán, amikor Mozart A-dúr zongoraversenyét játssza Vashegyi György vezényletével, a BDZ-vel.

Azt mondtad, hogy a zongorázás, a napi akár 3-4 órás gyakorlás szellemi és fizikai megterhelést, komoly odaadást jelent egyszerre. Hogyan lehet e kettőre felkészülni? Sporttal, meditálással, netán egy kis repüléssel, Baráti Kristóffal?

Baráti Kristóffal közös muzsikálás, utána repülő-irányításba való belekóstolás…. Ezek nagy élmények voltak számomra (a repülős utóbb szenvedélyemmé is lett); az erőgyűjtést, pihenést valóban el tudnám képzelni így is. A legnagyobb feltöltődést számomra talán a természet jelenti: már egy rövid séta a parkban kikapcsol, megerősít. Európa egyik legforgalmasabb városában, Londonban élek, hatalmas zaj vesz körül. Így az egyik legnagyobb ajándéknak tartom a gyönyörű parkokat. Nálam az is gyakorlásnak számít, ha leülök egy fa alá, fűbe heverek és kottával a kezemben eléneklem magamban a művet.

Azt is mondtad úgy öt éve, hogy sokat játszol, mindenféle zongoraművet: operát, szimfóniát, zongoraversenyt. Hogy „irgalmatlanul sok darabot” tanultál meg pillanatok alatt. Hogy rengeteg zenét hallgatsz. És mostanság?

A zongoramuzsika, bármilyen gazdag is, csak egy kis része a zeneirodalomnak. Vegyük például Mozartot. Huszonhárom zongoraversenye mindenképp életművének egyik csúcspontja, viszont kedvenc műfaja az opera volt. Zenei nyelvét ez határozza meg; az operai hangvétel megjelenik szinte minden kamaraművében, versenyművében, de akár még szakrális műveiben is. Épp ezért tartom fontosnak, hogy ugyanolyan otthonosan mozogjunk szimfonikus zenében, operában, dalirodalomban, mint a zongorarepertoárban. Ezért, ha tehetem, elsősorban nem is zongorakoncertekre járok. Legutóbbi felfedezésem Berlioz Faust elkárhozása c. operája volt, amiből egy nagyszerű koncertszerű előadást láttam a Metropolitan Operában.

Kis szintetizátoron kezdted a tanulást, hallás után. Aztán „Isten segítségével” eljutottál egy csodálatos zongoratanárnőhöz, aki beléd oltotta a zene szeretetét. Most Londonban tanulsz még, de már tanítottál itthon egy nyári zongorakurzuson, laza fehér pólóban, kockás vászonnadrágban. Mesélnél a tanulás-tanítás folyamatáról?

Egyre jobban látom, hogy micsoda alázat, türelem és bölcsesség kell kezdők tanításához. Hatalmas felelősség! Alkalmatlan tanárok egy életre képesek viszolygást kelteni a zene iránt. A tudást és a szakértelmet fontosnak tartom, de sose szabad elfelejtenünk, hogy a zene legéltetőbb tulajdonsága az örömszerzés. Nem a célja, de fontos tulajdonsága. Ezt tartom a legfontosabbnak minél korábban továbbadni: a zene szenvedélyes szeretetét. Lehet, hogy valakinek csodálatosképpen enélkül is megy, de az ilyen út azért, úgy látom, legtöbbször terméketlen vidékre, sivatagba visz.

Egy zongorakurzuson, ahol te is tanítottál, tanulni „kell”, még ha önkéntes alapon is. Ezt a szót, hogy zenélni, táncolni, énekelni „kell”, ti talán soha nem hallottátok otthon, mégis a zene tanulása volt az életetek, s most is az. Te kicsit távolabb estél a fádtól, mert az ún. magasművészetet képviseled, míg édesapád és István testvéred a népi hagyományt. Hogy látod ezt?

Ezek nincsenek távol egymástól. Mindkettő magasművészet. Természetesen Bartóktól számítjuk a klasszikus és a népzene igazi egyesülését, de ha belegondolunk Monteverdin és Bachon keresztül, Haydn, Schubert, Brahms – mind merítettek népzenéből. Aztán Berióról, Ravelről és Sztravinszkijról már nem is beszélve. Nekem így könnyű, és egyenes utam volt Bartókhoz édesapám segítségével, aki születésemtől kezdve alakította ízlésemet.

Rátérve a BDZ-s koncertre; kitől érkezett felkérés? Hollerung Gábortól? Vagy Vashegyi Györgytől, akivel már léptél fel, és tán épp ezt a művet adtátok elő?

Vashegyi György kért fel a koncertre, akivel közel tíz klasszikus versenyművön dolgoztunk már együtt, köztük sok Mozarton is. De ezt a zongoraversenyt még nem adtuk elő együtt. Vashegyi Györggyel zenélni mindig ünnep. Öt éve tart a barátságunk és közös munkánk, amire nagyon büszke vagyok. Gyermekkorom egyik legnagyobb koncertélménye is hozzá és együtteséhez fűződik: a Dido és Aeneas a Müpában. Azóta vagyok lelkes törzsközönsége Vashegyiéknek.

Miért a fentebb említett művet adod elő a „zongorára írt művek irgalmatlanul gazdag irodalmából” közös koncertünkön? Erre kértek fel, vagy te választottad? Szereted Mozartot és ezt a harmincéves korában írt, háromtételes, „lírai, napsugaras, derűs, fájdalmas, ellenállhatatlanul lendületes, pazar témákat váltogató” művét?

Létezik olyan, aki ne szeretné?! Mindig a ritkábban előadott Mozartok voltak a műsoromon, gondoltam most választok egy igazi közönségkedvencet. A K. 482-es és K. 488-as zongoraversenyekben Mozart a megszokott oboák helyett klarinétokat használ, ezek kitüntetett figyelmet kapnak. Ő volt az egyik legelső, aki felfedezte a klarinétban rejlő lehetőségeket és versenyművet is írt rá. A hangnem is jelentős: Mozart operáiban az A-dúr általában a szerelem hangneme (gondoljunk csak a Cosi fan tutte vagy a Szöktetés a szerájból híres tenoráriáira). Két legfontosabb klarinétra írt műve, a Klarinétötös (K.581) és egyik utolsó műve, a K. 622-es klarinétverseny is ebben a hangnemben íródott. A zongoraverseny második tétele pedig igazán rendhagyó, hiszen Mozart valószínűleg ezt az egyetlen tételt írta fisz-mollban.

„Nagy hangközugrásokkal teli” a zongoraszóló, magyarul briliáns technikát igényel. Szereted a virtuozitást?

A virtuozitás fontos eleme a Mozart zongoraversenyeknek is, mint minden versenyműnek. De ha az egész magamutogatásba és öncélúságba fordul, akkor nagy a baj. Kodály az így muzsikálókra szánalommal és ijedten tekintett, mint a háztetőn egyensúlyozó holdkórosokra.

Mi történik az alatt a kb. 2 perc alatt, míg leütöd az első billentyűket ebben a Mozart-műben? Átmész „álmodozó hallgatóba”, vagy maradsz koncentráló művész?

Ha átmennék „álmodozó hallgatóba”, nem lenne, aki eljátssza a darabot. Liszt mondta: „hideg fejjel, forró szívvel”. Egyébként Mozart mindig játszott a zenekari tuttikban is, hiszen a zongora is fontos része volt a basszusszólamnak. Ha el akarjuk kerülni, hogy a kétperces zenekari bevezető alatt bio-díszletnek érezzük magunkat, érdemes csatlakozni a zenekarhoz és játszani a tutti szólamot (ahogy a Beethoven zongoraversenyeknél is még bőven szokás volt).

Mozart írt-e kadenciát ehez, a műhöz? Ha nem, akkor kiét játszod? Van sajátod netán? Tudjuk, hogy zeneelméletet és zeneszerzést tanulsz, és hogy zenét is szerzel.

Mozart minden zongoraversenyéhez írt kadenciákat, sajnos nem mindegyik maradt fent. Ennél a műnél szerencsére megmaradt az eredeti kadencia, így azt fogom játszani, viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy egészen az II. világháborúig, de még utána is egy ideig természetes volt, hogy mindenki a saját kadenciáját játssza (például Dohnányi). Ezek persze mind teljesen más stílusban íródtak, de ilyenkor mindig Beethoven B-dúr zongoraversenyének a kadenciáját hozom fel példának, amit Beethoven vagy húsz évvel a mű befejezése után komponált. Így a kadencia zenei nyelvezete egészen más lett, mint magáé a zongoraversenyé – sőt, attól különböző hangszerekre is íródott. Mindenkinek joga van tehát saját kadenciát játszani. Persze Mozartéval nehéz versenyezni…

Mozart is a zenekarban ülve játszott, nem a karmester mellett, kiemelt helyen álló hangszeren, ahogy ma szokás. Most hol lesz a zongora: „kamarazenés” formában beülsz a zenekarba? Hisz a zenekar most nem épp nagyzenekar: a vonóskar, egy fuvola, két klarinét, két fagott és két kürt szólal meg mindösszesen, és a zongora a fafúvósokkal mintegy párbeszédet folytat.

A fúvósok szerepe talán a K.482, K.488 és K.491-es zongoraversenyekben a legnagyobb, teljesen egyenrangú társként vannak jelent a zongora mellett. Így a kamarazenélést igazán megkönnyíti, ha a zongora a zenekar közepén helyezkedik el, közvetlenül a fúvósok előtt és a basszus mellett. Akusztikai szempontból ez összetettebb probléma, hiszen ilyenkor a zongora fedelét le kell venni, így a hang könnyen „szétszóródik”. Természetesen ez helyszínfüggő is. A próbafolyamat közben fogjuk eldönteni ezt is, különös figyelmet fordítva arra, hogy mindenki jól hallja egymást és kifelé is megfelelő arány szóljon.

Édesapád 5 éve aezt mondta rólad: „Olyan még, mint a szilva, aminek nemcsak a kékje, hanem a peremén az a finom, deres fehér látszik. Ő még hamvas. Még nem tudja a sikereket besöpörni, szinte öntudatlanul csinálja, amit csinál”. Hogy látod ma önmagad ma és tizenöt év múlva?

Nem látok el olyan messzire, és nem is akarok. Körül vagyok véve barátokkal, akikben megbízom, és körül vagyok véve művekkel. Mindez alakítja az életem. Az Egyesült Királyságban és Amerikában is élnek kollégáim, barátaim, mestereim, akikhez mindig visszatérek. De Magyarországtól sosem fogok elszakadni.