„A kortárs szerzők gyöngyszemek!”
A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál zenekarunk által adott koncertjén a számunkra már több közös produkció okán is igen kedvelt, trillázó kacajú operaénekesnő, Balga Gabriella is színpadra lép velünk. Ráadásul a saját párja által komponált miniopera szólistájaként.
Szöveg: Petró Margit
A művésznővel az Erkel Színház büféjében találkoztunk. Kedves személyiségét minden belépő köszönti; népszerű tagja az Operaház társulatának. Balga Gabriella megszólalása, hangja, beszédstílusa mind-mind árulkodik egyéniségéről. Felvidéki származása okán igen ízes beszéd jellemző rá. Az, ahogy a magyar nyelvet megéli, használja, sajátos életérzésre utal.
Okoz önnek gondot, hogy váltakozva használja tájszólását és az irodalmi nyelvet?
A magyar nyelv az anyanyelvem, melyet gyerekkortól beszélek, szlovák óvodába jártam, így azt a nyelvet is anyanyelvi szinten ismerem. A Fegyverneki Ferenc Magyar Tannyelvű Egyházi Alapiskola és Gimnázium volt az első iskolám, és szlovák zeneiskolában kezdtem. Majd Balassagyarmaton tanultam tovább, ahol csak én használtam a palóc kiejtést, de próbáltam úgy beszélni, ahogy a többiek. Később szerettem volna felvenni a „szép magyar beszédet”, ahogy maguk beszélnek. Mert mi így tartjuk, hogy maguk beszélnek szépen. Meg is tanultam a tájszólás nélküli kiejtést, de megint hazakerültem Ipolyságra, ahol eleinte ugyan „magyarosan” beszéltem, de végül visszaszoktam a „sajátomra”.
A váci Konzervatóriumban 18-19 évesen már nem bírtam az irodalmi szép beszédre visszaszokni, mert nekem túl színpadias volt, és ha azt használtam, nem tudtam önmagamat adni. A tanárok mondták, hogy „ha az Operába kerülsz, akkor majd szépen kell beszélni”, de valahogy így maradtam. Azért az első rádióinterjúm alkalmával nagyon izgultam. Nem tudtam, hogyan is szólaljak meg. A színpadon, ha magyarul énekelek, az irodalmi kiejtést használom, és azt mondják, hogy nem hallatszódik a palóc mivoltom. Egyébként nemcsak a saját tájszólásunk tetszik, de az erdélyi is, illetve más dialektusokat is szívesen hallgatok.
Több nyelven beszél. De milyen nyelven szeret énekelni?
A gimnáziumban fel kellett venni az angolt és a németet is. Ez utóbbival mindig szenvedtem, a Bartók Konzervatóriumban mondtam is Fekete Mária néninek, az énektanáromnak, hogy bármilyen darabot adhat, csak ne németet! Sok olyat kaptam, ráadásul jó strófikusakat, hogy megszokjam, és később könnyebben tanuljam meg a német nyelven való éneklést is. A szakiskolában olaszul tanultam, az egyszerűbb volt számomra. Ma már a franciát is könnyebben tanulom. Ha idegen nyelven énekelek, mindig egyeztetek olyan emberrel, aki különösen jól beszéli azt a nyelvet. Szerencsére az Operában vannak segítőink.
A szépen csengő hangját örökölte? Kik voltak támaszai a pályán?
A családunkban senki nem zenész. De mivel az édesanyámnak mindig, mindenütt nagyon fontos volt a magyarság ápolása, ha valamit szervezett, vitt engem is, népdalt énekeltem, verset mondtam. A gimnáziumban néptáncoltam és kórusba jártam, a zeneiskolában furulyáztam. A népdalversenyeken általában mindig jó helyezést értem el. Nagy hatással volt rám az első énektanárom, Michna Angéla, aki erre a pályára vezetett. 12 évesen, amikor alapvetően még semmit sem tudtam a világról, feltette a kérdést, hogy népi éneket, vagy klasszikust szeretnék-e tanulni. A klasszikus éneket választottam. A választásom nem volt tudatos, de jónak bizonyult. Szlovákiában nem tanítanak szolfézst, csak teóriát, zenetörténelmet. Sosem kellett diktandót írni, vagy hangközöket, akkordokat felismerni. Ezért, amikor elhatároztam, hogy a váci Pikéthy Tibor Zeneművészeti Szakközépiskolába jelentkezem, akkor fel kellett zárkóznom szolfézsból is. Az első év végén Bakonyi Ilona énektanárnőm nyugdíjba vonult, s az ő tanácsára felvételiztem a Bartók Béla Szakközépiskolába, ahol a már említett Fekete Máriához kerültem, a korrepetítorom pedig mindvégig Hajnóczy Zsuzsanna volt. A Zeneakadémián is nagyon jó tanárokhoz kerültem, akikre mindig felnézek. Pászthy Júlia és Alszászy Gábor növendéke voltam s vagyok a mai napig. Ha tanácsra van szükségem, Fekete Mária nénit is felhívom, akinek nagyon nagy a repertoárismerete. Van néhány mesterem, akiknek a véleménye mindig számít. Nagyon sokat köszönhetek az Operának, Ókovács Szilveszternek, hiszen ő figyelt fel rám, és főiskolásként általa játszhattam az első szerepeimet.
Az opera színpadon milyen szerepeket írnak mezzora? Ön mit énekelt már ezek közül?
A hangszínem alapján lírai koloratúr mezzo vagyok, amely ritkább hangfaj, mint mondjuk a szoprán. Rengeteg mindenben megmutathatja magát a mezzo. Az én hangszínemre valók a magasabb fekvésre írt, de még nem szoprán szerepek, ahol megvan a kellő mélység is. Több nadrágszerepet is énekeltem, pl. a Hunyadi Lászlóban Mátyást, a Figaro házasságában Cherubinot.
Az énekesnek jól be kell osztania az erejét, az életét, hogy mindent jó időben énekeljen el és ne tegye magát tönkre. Van, akinek idővel felfelé, s van, akinek lefele erősödik a hangja. Fontos, hogy először végigénekelje a saját hangjára írt szerepeket. Szerencsére nagyon sokat dolgozom, de ha van időm, dalesteken, oratóriumokban is vállalok fellépéseket. Énekeltem a Dvorak Requiem szoprán szólóját, Brahms Német requiemjét. Énekelek a Varázsfuvolában az Erkelben, fontos szerepem volt a Hugenottákban, az Olasz nő Algírban című darabban, a Háry Jánosban. De mostanában kezdenek megtalálni a szoprán szerepek is.
Az operaénekes számára a meggyőzés eszköze a hangja után a színpadi játéka. Ez mennyire tanulható?
A diákot csak egy szintig lehet tanítani kifejezésre, ha nem hoz magával a tarsolyában tehetséget, egy ponton túl már nem lehet fejleszteni. Az emberi érzelmekből, úgy gondolom, hogy a színpadon nem lehet sokat, vagy keveset mutatni. Ha az igazi önmagát adja valaki, akkor nem lehet sok, vagy kevés.
Milyen a jó előadás? A zene, a szöveg, az alakítás hogyan szolgálja a színvonalas produkciót?
Azt gondolom erről, hogy van a zene és a szöveg, s ezeket a színpad alátámasztja. Ha olyan helyzetbe kényszerítenek, ami szerintem nem szolgálja ezt a kettőt, vagy olyan szituációba, amit nem értek a darabban, akkor azt nem tudom eljátszani. Ha mindhárom alkotó elem illeszkedik, akkor tud valami csodálatos megszületni. Ehhez a legfontosabb az alázat a mű iránt, a zeneszerző, a rendező, a kollegák, a szöveg iránt.
Már nem tudom teljesen felidézni a 10 parancsolatot, ami a jó előadásról útravalóul kint függött a Zeneiskolában, csak néhány fontos gondolat jut eszembe belőle: kell a minőségi technikai tudás, önbizalom, uralkodni kell tudni az izgalmon, mert a pályát tönkreteheti a drukk, fontos a színészet, és a kifejezés.
Melyik alakításában érezte eddig a legjobban magát?
Egyik legemlékezetesebb szerepem a Debrecenben előadott Norma volt. Nemcsak azért volt jó, mert nekem való a szerep és lubickolhattam benne, szépeket énekelhettem. Hanem mert a partnerek, a rendező, a jelmeztervező, a kórus és a karmester – túl azon, hogy kiváló művészek, – mind jó emberek voltak. Tisztelettel és alázattal fordultunk egymáshoz, mindenki egyenlő szándékkal és erővel járult hozzá a sikerhez. Az egész próbafolyamat ilyen szellemben folyt. Nadine Duffaut {Francia rendezőnő, aki februárban a Normát rendezte Debrecenben, s rendszeresen visszatér oda – Szerk.} mindent tudott, volt elképzelése, de nem akart rám erőltetni semmit. Én egy kicsit vehemensebb vagyok, de az ő segítségével tudtam angyali alakot hozni. Nagyon jól éreztem magam, és örülök, hogy benne lehettem. Az ilyen élményt nem felejti el az ember, ott marad a szíve közepében.
Hogyan születik meg önnél egy opera szerep?
Gyorsan tanulok, körülbelül egy hónap alatt megtanulom a szerepet. A darab érik, s ha két évadban énekelem, újra kell tanulnom. Ugyanaz a mű valahogy mégis más, mert hangilag is érettebb leszek, a személyiségem is változik. A betanulás után kezdődnek a korrepetíciós próbák, közben viszem a szerepet énektanárhoz is. Tény, hogy mire idehozom a színházba, addigra már tudom, hogy mit szeretnék elérni. Ezután következik az együtténeklés, jönnek a rendezői próbák, s ott minden kiderül; hogy stimmelnek-e a dolgok, kell-e csiszolgatni, változtatni. Viszont volt már részem beugrásban, amikor természetesen gyorsabban kell elsajátítani a szerepet. A Kormányzót (Hugo Wolf: Der Korregidor – Frasquita szerepe) két hét alatt tanultam meg. Nehéz volt, a korrepetitorok segítsége nélkül nem sikerült volna.
Hogyan fogadja az újító szándékot a mai zenében, a modern rendezői koncepciót az operajátszásban?
Kutrik Bence zeneszerző a párom, így közvetlen közelről minden nap látom, hogy mennyit dolgoznak a kortárs zeneszerzők. Keresnek valami újat, hogy értékeket tegyenek le az asztalra. Ők a gyöngyszemei ennek a folyamatnak. A párom is nagyon tehetséges, én nagyon szeretem, amiket ír.
Ugyanígy van a színpadon is, mert mindenki szeretne valami újat nyújtani, ám ezek a törekvések nem mindig sikeresek. Ha valaminek van értelme, segíti az operát, a zenét, a szöveget, előreviszi az egészet, akkor nem vagyok ellene a modern rendezésnek. Szerintem, ha valami megmagyarázható, nem erőltetett, akkor az elfogadható. Még nem kerültem bele olyan helyzetbe, amit nem lehetett megoldani. Előfordult, hogy nem minden tetszett, de általában mindent megformáltam. A Zeneakadémián sok mindenre felkészítettek, ezért nem ér meglepetés, ha modern rendezésbe csöppenek. Az elképzelések érvényesítése során általában minden kikristályosodik a végére, kiderül pontosan, hogy ki mit szeretne.
Ön egyre sikeresebb, sokat foglalkoztatott operaénekes, a figyelem középpontjába került. Elismert énekesként mennyire kell alkalmazkodni a körülményekhez, az elvárásokhoz?
Olyan szerepet vállalok, ami a hangomhoz illik, és amit technikailag meg tudok oldani. Megpróbálom a színpadon magamat adni. Ha az ember dolgozik saját magán, akkor elérheti azt a minőséget a személyiségéhez nem túl közel álló szereplővel is. Könnyebb dolgom van, ha jó tanácsokat kapok, és olyan emberekkel dolgozhatok, akik segítenek. Ebben a szakmában minden nap úgy telik, hogy sokan néznek, figyelnek. Ezt meg kell szokni. Ezért folyamatos megfelelési kényszer munkálkodik az emberben, amihez szintén hozzá lehet szokni. De fontos, hogy legyenek olyan pillanatok is, amikor kifújhatja magát az ember.
Milyen múltja van már zenekarunkkal?
A BDZ-vel először Rossini: A sevillai borbély Bertáját énekeltem a Müpában, ezt megelőzően színpadon csak Rosina szerepét alakítottam, ezért komoly feladat volt egy másik karakter megformálása. Első közös munkánk során fantasztikus partnerekkel dolgozhattam. A következő közös fellépésünk a zenekarral az Orbán György: Rorate coeli című oratórium volt. Szeretem a karakterszerepeket is, ilyen volt például szintén a BDZ-vel a Manja cigánylány alakítás a Marica grófnőben. És most következik 2019-ben ismét együtt egy szívemhez igen közel álló produkció: a párom, Kutrik Bence által komponált The Immortal Heart (A halhatatlan szív) című egyfelvonásos, rövid opera szólistájaként fogok színpadra lépni a BDZ-vel.
Nagyon szeretek ezzel a zenekarral dolgozni, mert jó a közösség, pozitív a kisugárzása az együttesnek. Szeretet és boldogság vesz körül mindent, ez érződik. A zenekar az első próbán úgy játszik már, mintha koncert lenne. Személyenkénti színvonalas játékuk átjön az együtthangzásban is. Azért szeretem Hollerung Gábort, mert ismeri az énekhangot, énekbarát, tudja, hogy mire képes az énekes és mi a helyes technika. Mindig lehet hinni a kezében, s nem egy görcsös karmester, akitől rettegni kell. Minden közös munkában jól éreztem magam.
Hogyan tervezi a jövőt, milyen karriert képzel magának a hazai és a külföldi színtéren?
Az Operaház sok külföldi turnét szervez, melyeken én is többször ott voltam és rendkívül élveztem. A karácsonyi időszakban éppen Olaszországba készülünk. Egy esetleges külföldi énekesi karrieren sokat gondolkodtam, már lett is volna lehetőségem belevágni. Valamikor majd szeretném kipróbálni magam a nemzetközi színtéren is, szívesen megtapasztalnám, hogy mit jelent a külföldi jelenlét az itthoni előmenetelben. Az azonban biztos, hogy szeretnék majd családot, és hogy semmiképpen sem hagynám itt végleg a hazámat.
A magánélete most hogyan telik?
Jelenleg Dunabogdányban lakunk a párommal, ami egy gyönyörű hely, a Dunakanyar egyik legszebb települése. Alattunk kanyarog a Duna, felettünk a Pilisi erdő borítja a hegyet. Falusias, de lüktető az élet. Van szimfonikus zenekar, rezes zenekar, kórus, zeneiskola, rengeteg minden történik és erős a közösségi összetartozás. Szeretünk ott élni, ám túl sok időt vesz el a Budapestre való beutazás, az autóvezetés. Szabad időmben hímezni szoktam, Bencével kortárs zeneszerzői előadásokra és színházba járunk. Feltölt a biztonságos, kiegyensúlyozott háttér, jó, ha nyugalomban, szeretetben, meleg családi környezetben tudunk lenni. Szoktunk együtt zenélni, ő többször kísér engem. A Bartók Rádióban előadtam egy dalciklusát, amit nekem írt „Szerelmes illúziók” címmel.
Balga Gabriellát zenekarunkkal 2019. október 6-án 19.30 órakor láthatja, hallhatja közönségünk a Zeneakadémián, a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretén belül megrendezett „Kortárs romantikusok 3.0” című koncerten. Az est során elhangzik Kutrik Bence: A halhatatlan szív (The Immortal Heart), Orbán György: Hegedűverseny – ősbemutató, Gyöngyösi Levente: Missa Vanitas vanitatum. A koncert további közreműködői: Sáfár Orsolya – ének, Zemlényi Eszter- ének, Cser Krisztián – ének, Gazda Bence – hegedű, Budafoki Dohnányi Zenekar, Kodály Kórus Debrecen (karigazgató: Szabó Sipos Máté). Vezényel: Hollerung Gábor.
Egy különlegesen nehéz, három, egymással (szerintem) tartalmilag összekapcsolódó műből felépített koncertet vezényel a BDZ élén. A rendkívül nehéz, de felemelő mondanivaló – szülők és gyermekeik kapcsolata, emberi tisztaság, erkölcs és erkölcstelenség – nehéz, de gyönyörű zenékben hangzik fel. Hogyan, ki választotta ki e műveket és hogyan kérték fel önt ezek vezénylésére?
