„Lényeg: a közös zenei esztétika”

Esős őszi nap reggelén lépkedek a csendes kertvárosi utcákon, mert itt, „távol a világ zajától” él és dolgozik karmestervendégünk, Dobszay Péter családjával: karmester-feleségével, Dobszay-Meskó Ilonával és két gyermekükkel. Lássuk, milyen is e sajátos, dupla-karmesteres – zeneszerzős családi felállás, hogyan zajlik az alkotómunka!

Az előszobai fogason a gyermekkezeslábasok, a felnőttkabátok – a nappaliban járóka, zongora, hangszerek, kották, könyvek, virágok. Teljes harmónia sugárzik a kedves, halk szavú, igen fiatal, de igen határozott karakterű karmester és orgonaművész szavaiból, aki 2017-ben (méltán) közönségdíjasa lett a Maestro Solti Nemzetközi Karmesterversenyek.

Szöveg: Viant Katalin

Egy különlegesen nehéz, három, egymással (szerintem) tartalmilag összekapcsolódó műből felépített koncertet vezényel a BDZ élén. A rendkívül nehéz, de felemelő mondanivaló – szülők és gyermekeik kapcsolata, emberi tisztaság, erkölcs és erkölcstelenség – nehéz, de gyönyörű zenékben hangzik fel. Hogyan, ki választotta ki e műveket és hogyan kérték fel önt ezek vezénylésére?

Először a felkérés történt meg. Geiger György {a BD közönségkapcsolati és PR munkatársa –Szerk.} levelet írt nekem – nyilván a Solti György karmesterverseny hatására, mely után 7-8 felkérést kaptam különböző zenekaroktól. A BDZ az „első körben” nem volt köztük. Néhány hónap múlva azonban újabb felkérések „futottak be”, ezek között már ott volt a BDZ-é is. Ezt annak is tulajdonítom, hogy a 2018-as Zempléni Fesztivál keretében már tartottam néhány fúvóspróbát a zenekarnak, amikor is Richard Strauss: Don Quixote című szimfonikus költeményét készítettem elő. Az újabb felkérésben, szerencsére eltökéltek és kitartóak voltak a szervezők, amire azért volt szükség, mert az első két felajánlott időpontot nem lehetett megoldani, mindkettő ütközött más felkérésekkel.

Sűrű az élet, igaz?

…igen, hál’ Istennek. De szerencsére a BDZ nem adta fel: jött az újabb időpontjavaslat, és végül a 2019. május 5. már megoldható volt részemről is. Rendkívül megtisztelő a közelgő közös munka, nagy örömmel készülök rá!

Feltűnően sok zenekart, köztük vidékieket dirigál. Inkább szeret több zenekarral játszani, mint „lehorgonyozni” egynél? Ez komoly megmérettetés. Nem lenne könnyebb egy állandó zenekarral dolgozni?

Nagyon fontos bemutatkozni mindenhol. Ha olyan zenekartól érkezik megkeresés, amelyet még nem vezényeltem, akkor, ha csak lehet, szinte kivétel nélkül, mindig elvállalom a felkérést. Hosszabb távon viszont „lehorgonyzósabb” típusú ember vagyok, mert azt tartom a karmesterségben igazán izgalmasnak, ha egy saját identitású zenekari hangképet lehet felépíteni, ami nyilvánvalóan évekbe kerül.

A saját szó arra vonatkozik, hogy a saját zenei hangképét szeretné felépíteni, bárkivel is dolgozik – vagy azt, hogy saját zenekarának saját hangzására törekszik?

Mindkettőre vonatkozik. Egyrészt nyilvánvalóan egy adott hangkép mindig adaptálódik az általam vezényelt műre, másrészt alapvetően egy karakteres, felismerhető hangzásidentitással megszólaló zenekarban gondolkodom. A sajátos hangkép vendégkarmesterként nyilvánvalóan csak töredékesen valósítható meg.

Ez érdekes, hisz a közönség kevésbé ismeri fel egy adott zenekar hangját, mint egy adott énekes hangját – miközben összességében az egyéni hangzásért szeret meg az ember egy zenekart, ha ez nem is tudatosul benne.

Mivel, mint mondtam, ez az egyéni hangkép vendégkarmesterként nem valósítható meg maradéktalanul, rendkívül fontos a rugalmasság is, amely nagyon előtérbe kerül, ha egyetlen koncertre szól a felkérés. Ilyenkor nagyon gyorsan fel kell mérni azt, hogy mi valósítható meg az én saját hangképbeli elképzelésemből, és mi nem, mert amihez több közös időre lenne szükség, ahelyett inkább más részletekre, más szempontokra irányítom át a zenészek figyelmét.

A „megvalósítható – nem megvalósítható” kérdés felmerül majd az ön által vezényel BDZ koncert három ismert művének esetében is, hisz a zenekar játszotta, a kórusok énekelték már a darabokat.

Igen. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen előadásmód van most a muzsikusok és az énekesek fülében, torkában, kezében. Az alapvető az, hogy az én, művekről kialakított elképzelésemnek koherensnek kell maradnia, mert ha valami nagyon kilóg abból, az nem szerencsés. És ehhez nyilvánvalóan feltételeznem kell magamról, hogy az interpretációm van annyira átgondolt, és nekem magamnak is megvannak az eszközeim ahhoz, hogy az elképzeléseimet sem a zenekar, sem a kórus ne érezze terhes kötelességnek. Az előadó-apparátusnak szükségszerűen vannak előzetes élményei, meglévő tudása a művekkel kapcsolatban. Az a tapasztalatom, hogyha én felkészült vagyok, és van hiteles, jó véleményem egy darabról, akkor egy olyan, egymásra figyelő kommunikáció alakul ki, amelyben megvalósulhat valami új, valami közös.

Én láttam önt dirigálni a Maestro Solti Nemzetközi Karmesterverseny során, ahol egy motívum előadásmódját – önkéntelen apai érzésekkel, képszerű megfogalmazással – egy kicsi gyermek lépegetéséhez hasonlította, melyet a zenekar mosolyogva fogadott, megértett és meg is oldott. A Cantata Profanát, melynek kapcsán elkalandoztunk, dirigálta már?

Nem dirigáltam még. Most a 6. olyan évadomat töltöm, melyben már lényegesen többet koncertezem karmesterként, mint orgonistaként. Koromhoz képest tehát már nagyon nagy repertoárt tudtam végigcsinálni, de még rengeteg minden van előttem, és ezért nagyon törekszem arra, hogy ha van lehetőségem a műsorválasztásra, akkor olyan darabokat válasszak, amelyeket még nem vezényeltem.

Eszerint mindhárom művet ön választotta ki a koncertünkre?

A háromból kettőt igen. Andorka Péter, kortárs magyar szerző műve, a Fehér Lászlóról szóló balladája adott volt. Úgy éreztem, hogy ehhez nagyon szépen illik a Cantata Profana.

Andorka Péter balladája népi szövegeket vesz alapul, bariton szólóra és kamarazenekarra íródott. Ez a történet az egyik legszebb, legismertebb balladánk önfeláldozásról, testvéri szeretetről, erkölcsről, szavahihetőségről.

Örömmel fogadtam ezt a darabot a koncert műsorának kiindulópontjaként, és nagy várakozással ismerkedem vele. Engem is az irodalmi gyökere fogott meg, ennek alapján van már elképzelésem róla. Andorka Péter kompozíciójában azt láttam, hogy egy nagyszabású, világos formájú, de kifejezetten komplex és sokrétű mű. Olyan, mely megilleti ezt a balladát. Nem lesz súlytalan a Cantata Profana mellett.

Én nagyon szerencsésnek tartom, hogy egy fiatal karmester nyúl egy fiatal kortárs zeneszerző művéhez. Azt pedig kivételesnek, hogy ilyen fiatal ember, mint ön, nyúl ehhez a fantasztikus Bartók műhöz. Miért választotta a Cantata Profanát, azon kívül, hogy ön szerint jól illik a kortárs balladához?

Mert óriási a mű. És nekem különös és erős kötődésem van Bartókhoz. Mindig nagyon értékelem egy szerzőnél, amikor nem annyira hatásokra törekszik, melyeket különböző effektusokkal kíván elérni, hanem a hatás csupán következménye a mű koherens, élő organizmusának, melyben, bár használ a szerző modern hangszíneket, használ hangszerelésbeli újdonságokat, továbbra is a hangmagasságokat és a hangok hosszát tekinti elsődleges szervező elvnek. Tehát, ha például van egy nagy fokozás, akkor azt nem a semmiből indítja el, hanem valódi, belső motivikus és harmonikus feszültségből. És pont azáltal, hogy a saját hangjaiból indul ki, mindig nagyon komoly egységet mutat a tartalom és a forma.

Itt tehát megvalósul a tartalom és forma sokat emlegetett híres egysége…

Igen, és azt gondolom, hogy Bartók a kanonizált szerzők között is a legmagasabb szintű mester. Egyike a zenetörténet három legnagyobbjának.

Harmadik műként egy fantasztikus alkotás, Berlioz Fantasztikus szimfóniája fog felhangozni. Ez programzene, mely gondolatiságával (szerintem) szintén kapcsolódik az előzőkhöz, hisz egy fiatalember vissza-visszatérő álmairól szól, melyek után megy és megy, és melyeket vissza-visszatérő dallomokkal fejezi ki a szerző. Ön hogy látja e művet?

Abszolút így. A mű zenetörténeti jelentőségét többek közt éppen ez a mindig visszatérő, mindig új arcú dallam, az „idée fixe”, vagy vezérmotívum-technika használata adja. Berlioznak jó pár olyan műve van, amelyeket majd szeretnék vezényelni, ezért külön örülök annak, hogy erre most részben lehetőségem nyílik. Örömmel hallottam, hogy a BDZ ezt a művet a repertoárján tartja és rendszeresen játssza.

A „majd” szóhoz kapcsolódva szeretném kérdezni önt terveiről, egyéb, pl. orgonaművészi munkáiról, hiszen koncertünk májusban lesz, s addig sok víz lefolyik még a Dunán, ön pedig vélhetően sok kottát/művet tanulmányoz át, sok fellépése lesz. Netán komponálni is szeretne, mint újabban sok hangszeres zenésztársa?

Igen, ez természetes reakciója az embernek. Merthogy a zene is egy nyelv. S ha egy zenész nem komponálna, akkor az olyan, mintha mindig csak olvasna, és mindig csak mások regényeit olvasná, a sajáthoz soha nem jutna el. Való igaz, hogy bennem is mocorognak olyan zenei gondolatok, melyeket időről időre le szoktam írni. Nem áll távol tőlem a komponálás, és előadóként is fontos, hogy zeneszerzői szemmel is lássam a műveket.

Mi fér még ennyi feladat mellett az életébe?

Orgonistaként is dolgozom, két állásban is. Mindkettő liturgikus szerep, nem koncertszerű fellépési lehetőség. Mi, katolikusok ahhoz vagyunk szokva, hogy az orgonista játszik és énekel egyszerre, de a zsinagógában szigorúan csak orgonista vagyok. Itt az éneklést a hívők, különösen egy kántor végzi, héberül. Én ülök két emelet magasságban, hallgatom a kántor énekét, és megyek utána, kísérem a nagyon improvizatív előadását. Az éneklő, hívő zsidó ember a zsinagógában imádkozik – én pedig „munkát” végző orgonista vagyok, főleg szombaton, amikor egy hívő zsidó ember nem végezhet munkát. Mindezek mellett előfordul, hogy kurzusszerűen tanítok, de egyelőre rendszeresen nem.

Hobbi? Marad rá idő?

Az életemben most az elsődleges hobbim a családom: feleségem és a két gyermekünk. És a könyvek, abszolút… És a víz, amely engem mindig és nagyon kikapcsol. Elsősorban az úszás, de kora tavasztól késő őszig a vitorlázás is.

Azt hiszem, a sport elsősorban nem alkati, hanem lelki kérdés. Nem véletlen, hogy ön alkotóművészként ezeket kedveli, hisz ezek hatnak a gondolkodásra és ösztönöznek az alkotásra, igaz?

Igen, valóban. Itt visszatalál az ember a közegéhez. Az sem normális, hogy a VII. kerületben, ahol régebben laktunk, hónapokig nem lett földes-vizes a cipőm. Jelenlegi lakhelyemen jó lakni: van kertünk, és akár egy rövidebb környékbeli séta után is már tudja az ember értékelni a helyet, ahol él. Ahogy a vízen is: itt a szél meg a víz teszi helyre az embert. Megtanulja, hogy különböző körülmények között más és más utak vezetnek ugyanazon cél felé.

S mit kell tennie, megtanulnia két karmesternek, ha az életben egy párt alkotnak? Hogy fér meg két karmester egy családban? {Dobszay-Meskó Ilona karmester és zeneszerző 2011 novemberében, valamint 2017-ben dirigálta a BDZ-t. Róla a Hangoló 2011-es, őszi számában írtunk – a Szerk.} Segítik pl. egymást a felkészülés során?

A felkészülésben én magányos típus vagyok, de koncert után meg szoktunk beszélni mindent, ha történetesen egyikünk vezényel, épp úgy, ahogy egy filmről kijőve is megbeszéljük, amit láttunk.

És milyen érzés az, amikor a feleség művét a férj vezényli? Én voltam ilyen koncertjükön…

Én a lehető legteljesebb mértékben szeretem minden darab esetében, ha az általam vezényelt mű szerzőjének életét, gondolkodást, vágyait megismerhetem, és rájöhetek, hogy mit szeretne elmondani a közönségének… Hát ilyen szempontból a feleségem műveinek vezénylésekor „helyzeti előnyben” vagyok…

Közönségünk Dobszay Pétert 2019. máj. 5-én, 19.30-kor, a Zeneakadémián, a Dohnányi-bérlet keretében hallhatja-láthatja, ahol vezényletével a következő művek hangzanak fel:

Andorka Péter: Fehér László balladája

Bartók: Cantata profana

Berlioz: Fantasztikus szimfónia

Közreműködik Horváth István – tenor, Haja Zsolt – bariton, a Budapesti Akadémiai Kórustársaság és a Nyíregyházi Cantemus Kórus.