„A Peer Gyntben találkoztam az Élettel”

Négy évtized egy színházban, negyven év egy házasságban

Szöveg: : Máté Krisztina

Gondolom az évek során sokan voltak szerelmesek Huszti Péter hangjába, és mivel ez a simogatóan bársonyos hang évtizedek óta megnyerő külsővel párosul, bizonyára a színészbe is. Ennek fényében készül az ember kellően megszeppenve az interjúra, nézi a felvételeit, filmjeit, interjúit, hallgatja a dalokat, verseket.

És akkor megkérdezi az ember egy barátnőjét, akiről tudja, hogy Huszti Péter rajongó, színházjáró magyar-történelem szakos tanár, és még jobban megszeppen. Mert nem járt annak idején a Madách színházban minden előadáson, amelyben szerepelt, nem látta élőben Peer Gynt-öt, a Lear királyt, a Hamletet. A hegedűs a háztetőn-t igen, de az Isten pénzét, az Éjjeli menedékhelyet megintcsak nem. Ellentétben a barátnővel, aki a kamaszkorát élte túl e rajongás és a színház habzsolása segítségével, ezért szívesen eljött volna az interjúra az ember retiküljében.

És akkor az ember szeretne mindent megkérdezni. Ami önmagában is képtelenség, hiszen a weboldal is feldolgozhatatlan információ mennyiséget tartalmaz. 70-80 filmszerep, több mint 100 színházi szerep, ezeknek tetemes része főszerep, megszámlálhatatlan rendezés, versek, előadói estek, dalok, fotók. Ekkor az ember megijed, pedig ez életében a sokadik interjú, de „A” Huszti Péter az mégiscsak más. A hetvenes évek sztárja, Lear király, Hamlet, vizsgálóbíró, Cyrano, Tevje, Berend Iván vagy Abigél Zsuzsannájának férje.

 „Berobbantam a Madách Színházba”

Sokszor tapasztaltam már, hogy az igazán nagyszerű emberek rendkívül közvetlenek és szinte hitetlenkedéssel viszonyulnak a töretlen, évtizedeken átívelő népszerűségükhöz. Nem azért, mert mélyen önmagukban nem tudják, hogy tényleg van bennük egy olyan erő, ami generációknak adott örömteli pillanatokat, reményt, hitet, eligazodást a nehéz hétköznapokban. Inkább azért, mert ezt természetesnek veszik: nekem van tehetségem, és én ezt odaadom, megmutatom. Sokszor többet is, mint tudnék. De kapok is annyit, amiért megéri. Huszti Péter pedig rengeteget adott nekünk, generációknak, gyerekeknek és felnőtteknek, nagymamáknak és nagypapáknak, mi pedig elfogadtuk, megnéztük, sírtunk, nevettünk, elhittük, elmentünk újra, felvidultunk, és elfelejtettük az élet viszontagságait.

„Tulajdonképpen elmondhatom, hogy már főiskolásként berobbantam a Madách Színházba, egy fantasztikus rendezői gárda, egy fantasztikus társulat bűvkörébe. – meséli a Madách színházi korszakhoz kapcsolódó kérdésemre. – Befogadtak és elfogadtak, és pár éven belül én játszottam sok férfi főszerepet. Ádám Ottó világa volt ez, aki egy hatalmas ívet rajzolt a színházi égboltra. A társulati tagság mindent jelentett. Fantasztikusan sokat adott, de nagyon sokat követelt is tőlem, tőlünk. Ádám Ottó elvárta, hogy ugyanúgy adjuk oda az életünket mi is a színháznak, mint ő. Tolnay Klári, Pécsi Sándor, Kis Manyi, Bessenyei Ferenc, és mi, a fiatalabb generáció tagjai, Piros Ildikó, Almási Éva, Schützi (Schütz Ila) vagy én. Megmondta, hogy mikor filmezhetünk és a filmrendezők ehhez alkalmazkodtak. Fábry, Várkonyi, Makk olyan elképesztő kapcsolatot tartottak a színházzal, hogy pontosan megbeszélték, mikor kérhetnek el engem vagy mást. Ádám Ottó pedig megmondta, hogy ha a két premier megvolt, a Huszti tavasszal nem próbál, akkor elmehet forgatni. Ők pedig eltették a filmet tavaszra! Várkonyi Zoltán legtöbbször nyárra, mert ő akkor szeretett dolgozni. És ez ment évtizedeken keresztül.”

Ádám Ottó 1989-ben úgy döntött, nyugdíjba vonul, ezután Kerényi Imre lett a színház igazgatója egészen 2004-ig. Ezekhez az évekhez kapcsolódik a Lear király, Molnár Ferenc Üvegcipője (amelyet a közelmúltban rendezett is), vagy az Isten pénze Ebenézer Scrooge-ja. Megjelentek a musicalek, amelyek aztán Szirtes Tamás igazgatása alatt átvették a drámai színház helyét. 2006-ban, négy évtizednyi Madách tagság után Huszti Péter eljött a színházból.

„Én vagyok az Ember tragédiája Ádámja – de nem volt időm megijedni”

„40 évig megállás nélkül, évi négy bemutatóval, 100 szuper főszereppel és mellette filmes szerepekkel zajlott az élet, magam sem tudom már, hogyan fért össze az élet többi alkotóelemével. Mégis egy nagy egység volt az egész, nagyszerű, gyönyörű korszak. De bennem is véget ért. Tény, hogy azóta nem voltam a Madách színházban, de semmilyen szomorúság nem volt bennem. Abban az épületben most valami mást csinálnak, valami hasonlóan fantasztikusat és jól működőt, egy pillanatig sincs bennem emiatt rossz érzés. Az volt a jó, hogy ki tudtam mondani, hogy köszönöm szépen, nem maradok ott, mert az már nem az én világom, az nem én vagyok, nekem ott már nincs mondanivalóm. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy Kerényi igazgatása alatt játszottam zenés szerepeket, mert egyszer csak azt mondta, hogy te vagy A Magister a Vörös malomból, vagy Tevje a Hegedűs a háztetőnből, vagy az Isten pénze Ebenézer Scrooge-ja. Ezek igazi nagy drámák is, és örömmel játszottam  őket, a Hegedűs a háztetőnt 13 évig, úgyhogy felnőttek a lányok, elmentek majd elhozták a gyerekeiket is. Hatalmas, gyönyörű ív volt, és nem maradt bennem hiányérzet. Amit abban a bizonyos férfikorban elmondhattam, azt mind elmondtam. Legnagyobb ajándék a sok Shakespeare szerep, amit akkor játszottam. Voltak szerepek, amiket korábban is, mint kellett volna, a Lear királyt biztosan, de Tevjét is. E korszak végén úgy gondoltam, hogy nagyon szeretek tanítani és írni, és ezekkel szeretnék elsősorban foglalkozni. Várkonyi Zoltán és Ádám Ottó szinte ’beszipkázott’ a tanításba, nagyon fiatalon lettem a rektor és rendeztem nemzetközi fesztiválokat, így öt éven át minden évben meghívtak Amerikába, Knowville-be tanítani.”

Emellett forgatták a tv-játékokat, amelyek a mai napig elkápráztatnak minket. Annyi rengeteg készült a hetvenes, nyolcvanas években, hogy ha ma újrajátszanák őket, mint ahogy szerencsére időnként meg is történik, hosszú hetekre tele lenne a műsorújság. Az érdekes pedig az, hogy a mai gyors, chatelő generáció tagjai közül sokan élvezettel nézik ezeket az alkotásokat. Csodálatos nyelvezetük, szép beszédstílusuk, képi világuk miatt örök életűek, nem utolsó sorban persze mint irodalmi művek megfilmesítései is.

Arról faggatom csodálattal, hogy nem ijedt-e meg némely szereptől, hiszen olyan színészek vették körül, akik mind Kossuth díjjal (bár minden idők egyik legfiatalabb díjazottjaként, ő is megkapta 1978-ban – szerk.), legendás alakításokkal a hátuk mögött kaphatták volna meg az ő szerepét.

„Olyan tv játékokat, játékfilmeket csináltunk, mint A két Bolyai, Bodnárné, Csillag a mágján, a Fekete gyémántok vagy az Ember tragédiája. Amikor Szinetár Miklós egyszer csak azt mondta nekem, hogy én vagyok az Ádám, megijedhettem volna. Valójában azonban nem volt időm megijedni, mert már indult isa munka. A többiek pedig elfogadtak, természetesen azok, akik nekem fontosak voltak. Az a csodálatos, hogy amikor a 16 éves unokám megnézte a filmet, azt mondta, hogy sokkal jobban látja az összefüggéseket, mint az olvasás alapján. Boldog vagyok, hogy újra játsszák ezeket a filmeket, és odajönnek hozzám az emberek a közértben vagy az utcán, hogy tegnap este láttak, és milyen gyönyörű, milyen fantasztikus élményben volt részük.”

Felvetésemre, miszerint egyik meghatározó élmény a filmekkel kapcsolatban az, ahogy a csodálatos magyar nyelv megszólal, elmondja, hogy ez is a legendás rendezőknek köszönhető, akik kínosan ügyeltek arra, hogy minden egyes szó a legutolsó sorban is hallható legyen. „Költői realista, erkölcsöt, életet, szeretet, tiszteletet, hitet tápláló színházat álmodott Ádám Ottó. Ezért szerették az emberek. Mindenkitől megkövetelték, hogy minden szót lehessen érteni. Gábor Miklóstól, Pécsi Sanyitól, Kiss Manyitól vagy Bessenyeitől csakúgy, mint a fiatalabb generációtól. Vámos és Ádám beült a nézőtérre, és utána szóltak nekem, hogy a második rész végén azt a két szót nem hallották. És én tudtam, hogy igazuk van. Nem beszélve arról, hogy a filmrendezők a legkisebb epizód szerepekre is a legjobb színészeket hívták. Ha a Fekete gyémántokat nézem, Somogyvári Rudolf, Márkus László egy villanásra jöttek be, de Várkonyi tudta, hogy minden részlet fontos.”

Színház = Peer Gynt

Egy televíziós interjú alkalmával megkérték, mondjon asszociációkat bizonyos fogalmakhoz. A színház-ra azt mondta: Peer Gynt. Kíváncsi voltam, vajon, miért épp ez jutott eszébe, holott Ibsen szándéka szerint ez a darab nem is színpadra íródott. Ráadásul első ránézésre nem egy szimpatikus figura ez a tipikus norvég parasztfiú.

„Fiatal voltam, amikor megkaptam Peer Gynt szerepét. Lengyel György, Ibsen imádó rendező, elképesztő szereposztást állított színpadra 1971-ben. A világirodalom azért legnehezebb szerepe ez, mert szövegsúlyban rengeteg, korban nagyon átfogó, hiszen fiatal sihedertől az idős korig ismerjük meg az életét, mély érzelmeken, csalódásokon, tévedéseken, áruláson, hiten és helyszíneken ível át. Talán furcsa lesz, amit mondok, de hihetetlen módon találkoztam e mű által az élettel. A darabban előbb találkoztam az élettel, mint az életben. Ebben a sárból- napsugárból gyúrt figurában – hogy magamat idézzem (Huszti Péter egyik könyvének címére utal) rengeteg olyan problémát, örömet, bánatot találtam, amit én is éreztem. Meghatározó élmény volt a peer-gynt-beli édesanyámmal, Psota Irénnel való játék. Elmondása szerint én is nagy hatással voltam rá. Évekig játszottam Peer Gynt szerepét.  Édesanyám, aki egyébként nem volt egy színházi anyuka, kétszer is megnézte. Az első alkalommal a Lánchídon hazafelé tartva azt mondta, milyen jó ennek az Aase anyónak, hogy a fia karjaiban hal meg. Édesanyám 99 éves korában hunyt el hasonló módon, mint a darabbeli édesanyám.

Igen, valamiért a rengeteg szerep közül mindig a Peer Gynt jut eszembe (pedig ahogy Bessenyei Ferenc mondta, igazi „zsákhordó szerep”!). Ennek az az oka, hogy annyira intenzíven éltem meg általa az életet, ami máig meghatározó számomra. Ezért mondtam rögtön igent a Karmester úrnak (Hollerung Gábornak). Remélem, most is hozzá tudok tenni majd az előadáshoz. Nagyon szeretném, ha hangjával és képen Psota Irén is ott lehetne velünk ezen az estén. Nekem Peer Gynt az életet jelenti. Főként az a szép benne, amit szerettem a kollégáimban és szeretem az emberekben, hogy ő is sárból, napsugárból gyúrt figura. Ezt szerettem ún. intrikus szerepeimben is, hogy meg lehetett mutatni, miért lettek olyanok, amilyenek. És amikor így közelíti meg az ember, akkor kiderül, hogy Jágó nem egy ronda intrikus, hanem egy nagyszerű katona, akit Othello kilökött a barátságából, és ő pedig ezért a barátságért harcol tűzzel-vassal.”

Elárulom, hogy Peer Gynt figurája és a mű maga sokkal szimpatikusabb lett számomra a vele való beszélgetés alatt, mint amikor elolvastam. „Fontos, amit most mond, mert rengeteg dráma igazán a színpadon szólal meg, Ha jól játssza el valaki, akkor ismeri fel az ember, hogy ó, én is ilyen vagyok, bennem is van Jágó, Hamlet vagy Peer Gynt. Olyan zseniális pasi volt ez az Ibsen nevű úr, hogy ha az ember keresgéli, meg is találja a kulcsot hozzá, és egy borzasztó érdekes, összetett figurát lel meg a norvég parasztfiú-külső mögött. Hát hiszen ki nem volt szerelmes, ki nem csalódott, kinek nincs az anyukájával problémája, ki nem hagyja el a barátait, ki nem hazudott, kit nem csaptak még be? Ebben a zseniális darabban minden megtalálható.”

Több helyen olvastam, hogy sokak szerint Grieg szinte romantikus zenéje nem illik a darabhoz. Annak idején az 1971-es előadásban is átírva használták a Grieg zenét. „Pedig főleg így, koncertszerűen előadva, ahol a zene ugyanolyan, vagy talán nagyobb főszereplő, mint a dráma, ismerhető fel, hogy kapcsolódik ez az izgalmas, vad, egyáltalán nem édeskés zene szorosan a drámához.”

Megérkeztünk a zenéhez, hiszen Huszti Péternek a színészet mellett, vagy azt kiegészítve mindene a zene. Karmester szeretett volna lenni, de a színészet kerekedett felül. Pedig kétség kívül meglenne a karmesterkedéshez az alkata. Rendezés közben láttam egy felvételen dirigálni, meg is mondom neki, hogy karmesternek tűnt, mire nevetve mondja, hogy Hollerung Gábor felajánlotta neki, vezényeljen egyszer valamit a zenekarral, de nem merte elvállalni. „Elárulom, hogy az Othello bizonyos monológjai alatt titokban szól bennem Verdi zenéje, de Isten őrizz, hogy megszólaljon a színházban is! Ami a zenehallgatást illeti, a Mahler bűvöletében élek, szerencsére megkaptam a Mahler összest olyan karmesterekkel, akiket ’elfogadok magam mellett’ – mondja azzal a jól ismert csibészes mosollyal – Leonard Bernstein, Claudio Abbado, Solti György. A zene végigkísérte az életemet. El kell árulnom, hogy az utóbbi években a Müpában voltam igazán boldog.”

„Nem vagyunk színházi család”

Családjában is jelen van a zene, hiszen rengeteg dalt énekeltek együtt is Piros Ildikóval és fiuk, Huszti Gergely is zenét szerez, gitározik, és amellett, hogy főszerkesztő, a Tai chi teacher zenekar alapító tagja. Interjúnk időpontjának egyeztetésénél, amely a nyár elején kezdődött, az az örvendetes családi esemény is közrejátszott, hogy megszületett Huszti Gergely második kislánya, Adél, aki Janka kistestvéreként Piros Ildikó és Huszti Péter negyedik unokája. A nyár ezért természetesen az unokázásról, családi programokról szólt.

Huszti Péter és felesége, Piros Ildikó életében a család játssza és játszotta a legfontosabb szerepet, ezzel összefüggésben beszélgetésünkben is kiderült, hogy semmilyen formában nem engedték beszivárogni a színházat a mindennapjaikba. „Nem vagyunk színházi család, soha nem beszéltünk meg, nem olvastunk össze szerepeket. Még akkor sem, amikor én rendeztem Ildikót valamelyik darabban. Szigorúan a színházban maradt a színház. Igyekeztünk a gyerekeknek egy átlagos, normális családi életet biztosítani ebben a fantasztikus városban. Azt vesszük észre, hogy egyre jobban szeretjük Budapestet, rácsodálkozunk a Duna partra, az épületekre, a látványra. Sok helyen jártam a világon, de ez a város a legszebb.”

A honlapról kölcsönvett szövegrészlet is alátámasztja az interjú elején rögzített benyomásomat, mely szerint a szó legnemesebb értelmében vett, igazi jó emberrel találkoztam, aki csak a színpadon szeret színész lenni.

 „Játszótársaim közül is azokat csodáltam és csodálom ma is, akik nem szégyellték, bátran felvállalták az életben, és ha lehetett, szerepeikben is, hogy nem vagyunk tökéletesek, tévedünk, tévelygünk, bűnözünk, aztán megbánjuk, újrakezdjük, hogy sárból, napsugárból, hogy emberből vagyunk.” 

„Isten trombitást keresett, Szergej Nakarjakovot választotta.” – lelkesedik Jean-Jacques Roth, francia zenekritikus. Bárki legyen is ez a Jean-Jacques, a lelkesedése hamar átragad az emberre, amint néhány felvételt meghallgat, vagy videót megtekint az 1977-es születésű orosz-izraeli trombitaművész zenélésével. Én is fejest ugrottam rögvest a világhálóba, a róla fellelhető mindenféle cikkek, interjúk közé. A népszerű online fordítóprogrammal és az orosz nyelvű interjúkkal való tragikomikus küzdelmem után rábukkantam egy 2004-ben készült, német gyártású filmre. „No more Wunderkind” a címe, ami körülbelül annyit tesz, „Nincs több csodagyerek”.

Szöveg: Kurta Klaudia

Ha az ember csak annyira érzékeny, mint egy postaláda, már akkor is könnybe lábad a szeme a bevezető képkockák láttán, pedig jószerével még el sem kezdődött a film. Egy szelíd arcú fiatalember fehér pólóban zötykölődik Nyizsnyij-Novgorod utcáin egy öreg orosz buszon. A háttérben Csajkovszkij 1. vonósnégyesének 2., Andante cantabile tétele szól. (Természetesen szárnykürtre írva.) A zötykölődő busz említett utasa teljesen hétköznapinak tűnik, lehetne a szomszéd sportpályáról egy tollaslabdaedző vagy a sarki gyógyszertár munkatársa, de mi, akik ezt a filmet nézzük, tudjuk, hogy a „trombita Paganinijét” látjuk. Azt az embert, akit 13 éves kora óta emlegetnek így.

Indul a film

Szergej Nakarjakov szülővárosáról mesél, miközben a tájat, a lakótelepeket, a régi orosz házakat figyeli az ablakból. Nyizsnyij-Novgorodot a 13. században alapították. Szentpétervár volt a feje az országnak, Moszkva a szíve, Nyizsnyij-Novgorod pedig a zsebe, mivel ide érkeztek a kereskedők adni-venni a világ minden szegletéből. A szovjet időkben zárt város volt, melynek neve 1932. és 1990. között Gorkijra változott, az író Makszim Gorkij után. Zárt város, azaz idegenek nem mehettek be, a bentlakóknak pedig rettenetesen nehéz volt kijutni. Ide született bele 1977 májusában Szergej, és innen költözött el családostul 14 év múlva.

A snittek között újabb zene csendül fel, Maria Mejerovics orosz kamarazenész-zongoraművésznő kíséretével Schumann op.73-as Fantáziadarabok című művét adják elő.

Vita Nakarjakova, az édesanya a családjukról mesél egy kertben üldögélve gyermekeivel. 1969-ben házasodtak össze a szülők, kilenc hónapra rá született meg Vera, Szergej nővére. Míg férje Misa – Mihail Nakarjakov – egy zeneiskolában zongorát tanított, addig ő egy nagy gyárban dolgozott.  Az édesapa egy kicsit arrébb, a Valerij Cskalov emlékmű alatt ücsörögve folytatja a család történetét. Szergejnek van egy nővére, aki hét és fél évvel idősebb nála, és a két szülő már a legelején elhatározta, hogy a kislányból zenész lesz. „Vera nagyon sikeres volt a zeneiskolában. Fiatal kora ellenére nagyszerű zenészeknek játszott már.” – vélekedik az anyuka. „Szergej is zongorázni kezdett, ugyanabban az iskolában, ugyanannál a tanárnál. De az eredmény picit más lett, mivel Szergej tele volt türelmetlenséggel, a zongorázáshoz pedig türelem kell. Ez sok nehézséget okozott számára. – mélázik édesapja. – És aztán megtörtént a baj…. Nagy tragédia történt, komoly sérülés érte Szergej gerincét. (Fára mászott a barátaival és leesett.) Három hónapot töltött kórházban. Utána megengedték neki, hogy egy picit álljon, picit sétáljon, feküdjön, de ülni nem lehetett még hat hónapig. Így aztán a zongorázást abba kellett hagynia.” (Egy vele készült interjúban Szergej azt mondta, hogy eléggé örült neki – már nem a gerincsérülésnek, hanem a zongorázás végének.)

Az édesanya veszi vissza a szót: „Szergej papája mindig is trombitálni akart, erről álmodott. Fiúnk balesete után aztán úgy döntöttünk, a trombita megfelelő hangszer lenne számára. Ez a hangszer számomra addig csupán zaj-élményt adott, a katonaság hangszereként gondoltam rá. De mikor Timofei Dokschitzer – szovjet-orosz trombitaművész, a Bolsoj Színház szólótrombitása – felvételeit meghallottam, arra gondoltam, hihetetlen, hogy így is lehet rajta játszani.” Az édesapa folytatja: „Timofei Bach-átiratokat játszott a Wohltemperiertes Klavierből. Vett pár prelúdiumot és átírta trombitára és orgonára. Szergej is hallotta ezt a felvételt. És láttam, ahogy a kisfiam szeméből elkezdenek potyogni a könnyek. – „Sose fog ez nekem így menni!” – mondta Szergej. És ekkor már született meg a nagy elhatározása: márpedig ő klasszikus trombitaművész lesz.”

Kistrombitás

Moszkva, 1990., Szergejt bemutatják befolyásos zenészeknek, zenetanároknak. Hidegtől piros arcú kisfiú áll bojtos sapkában családjával az állami konzervatórium épülete előtt. Időnként a kamerába mosolyog. Odabent az édesapa Vladimir Spirakov hegedűművész-karmesterrel beszélget, tőle kapta Szergej első jó trombitáját. A kisfiú csak mosolyog. Édesapja így beszél: „Dokschitzer inspirálta Szergejt és engem is, hogy a trombitás vonalat kövessük. Mondtam is a gyereknek, s ő meg is értette rögtön, hogy emeljük a trombitát magasabb, mint egyszerű katona-ébresztő hangszer. Aztán hamarosan jöttek is az eredmények. Tízévesen már a legnehezebb trombita-darabokat játszotta.”

1989-es felvételt láthatunk; egy moszkvai koncerten Szergej a Szovjetúnió Védelmi Minisztériumának Zenekarával játszik. Sok komoly, egyenruhás katona, és előttük a kisfiú fehér nadrágban, fehér fodros ingben Arban Velencei karnevál című darabját játssza. Szó szerint szemrebbenés nélkül. A karmester úr néhány kérdést tesz fel neki. „Hány éves vagy és mióta trombitálsz?” „12 éves vagyok, és három éve trombitálok.”-érkezik a válasz. Karmester bácsi szava egy pillanatra elakad. „Tanultál valami mást előtte?” „Igen, zongorát három évig.” „Én húsz éve trombitálok, nagy tapasztalattal rendelkezem, de amiket te játszol, az az valamennyi trombitásnak nehézséget okoz. Sokat gyakorolsz?” „Igen, nagyon sokat.

Ismét 2004-ben vagyunk. Az állami bank impozáns épülete előtt folytatódik a beszélgetés, Szergej, az édesapa, és a jóbarát Jevgenyij D. Galkin trombitaművész részvételével. „ Akkoriban mindenki pénzt akart csinálni valahogy – meséli Misa, az apuka. – Mi temetéseken játszottunk, a barátom Jevgenyij trombitán, én pedig tubán. De tovább kellett lépnünk.  Egyszer azt mondtam Jevgenyijnek, mutatni akarok neki valamit. Szergejt mutattam neki. „Szergejnek nem volt szüksége órákra. Ha volt is valami, amit nem tudott, és az apja, aki egyébként nem trombitás, nem tudott neki segíteni, nekem csak egyszer kellett megmutatni. Egyből megragadta és működött a dolog.” – meséli Jevgenyij. A tanárok próbálták ráerőltetni a hagyományos módszereket. De ő nem volt rájuk vevő. Konfliktusok támadtak, és azt kellett mondjam az édesapjának, hogy hadd csinálja úgy, ahogy ő akarja. (Szergej mosolyog a napszemüvege alól.) Itt egy fénykép egy tévéműsorból, amin a karmester, Szergej és én vagyunk rajta. Szergej mindössze 22 kiló volt, a legkisebb az osztályában.”

1990-es felvétel, Szergej nővérével, Verával gyakorol, az édesapa foglalkozik velük. A kisfiú elakad. „Nyugodj meg és játszd el újra! Ne akarj új sebességrekordot felállítani! Kis virtuozitás jó, de csak egy kicsi. Figyelj inkább a minőségre, és zeneileg tedd érdekesebbé! Játszd olyan hangulatban, amilyenben vagy! Nagyon jó volt úgy.” Boehme Tarantelláját gyakorolják, később egy koncertfelvételen is ez hallható, és egy újabb vágással már 2004-ben járunk, ahol a már korábban említett Maria Mejeroviccsal is ezt játsszák.

„Amikor 12-13 éves voltam, a szüleim abbahagyták a munkát, én kezdtem el pénzt keresni. koncertezéssel. 1990-ben Dmitrij Szitkovetszkij (szovjet-orosz hegedűművész, karmester) meghívott egy finnországi fesztiválra. Ekkor láttam életemben először kapitalista országot. Jevgenyij Kiszinnel játszottuk Sosztakovics 1. zongoraversenyét.”

„Mivel Moszkván keresztül intéződött – veszi át a szót Misa – , nem volt semmi gond. Kaptunk engedélyt Gorkijt elhagyni – ami akkor még zárt város volt, idegeneket nem engedtek be, a sok katonai gyár, sok katonai titok miatt. A fesztivál után Szergej rengeteg meghívást kapott és sok nehézségen keresztül kaptunk mindig engedélyt. Sok hangverseny meghiúsult, mivel csak az indulás másnapjára érkezett meg a hivatalos engedély az utazásra Moszkvából. Rájöttem, hogy ha itt maradunk, a fiam sose fogja látni a világot. Be lesz zárva egy kalickába. Mint az én szüleim, mint én is. Szóval eldöntöttük, hogy elmegyünk.” „Izraelbe költöztünk – folytajta Vita, az édesanya -. Én zsidó vagyok, de nem cionista. Ez volt az egyetlen esélyünk: elköltözni, koncertezni.” „A honvágy persze nehéz – fűzi hozzá Misa -. Ezért is jövök haza minden évben, hogy lássam ezt a gyönyörű várost, ezt a gyönyörű folyót. És néha bizony nagyon szomorú vagyok.

Távol az otthontól

Szergej Poulenc „C” című művét adja elő szárnykürtön. Ennek a darabnak a különlegessége, hogy Poulenc Louis Aragon egy versét zenésítette meg, melynek címe Cé hídjai, és amely a rég elmúlt napokról szól, és az országról, melyet elhagyott, mikor átkelt Cé hídjain.

1993-as tévéshow felvétel, a 15 éves Szergej már nagyfiú, öltönyben érkezik édesapjával a színpadra. Párizsban vannak, a gyermek még nem beszél franciául, csak a papa. Grigoras Dinicu Hora Staccato című virtuóz művének trombitára készült átiratát adják elő. Képkocka képkockát követ, s egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy Szergej japánul mutatkozik be egy fiatal hölgynek, „Nyikolaj vagyok.” Egy pillanatra elbizonytalanodom, hogy tán elszenderedtem és lemaradtam valamiről, még a jegyzeteimet is átnézem, hogy esetleg nem sikerült volna cikkünk főhősének nevét megjegyeznem?!  Szergejtől tudom meg, hogy mi is történt kronológiailag. „Egy japán filmes cég keresett orosz akcentussal rendelkező trombitást. Nem sikerült találniuk senkit, így kockáztattak, és engem tanítottak meg inkább japánul. (A film címe: Taiga no itteki – magyarul: Kis csepp egy nagy folyóban.) Az egyik producer eljött egy koncertemre, utána egy aláírásosztásra, szóval megfigyeltek egy kicsit távolról, majd megkerestek, és elmesélték ezt a projektet. Izgalmas volt számomra ez az egész, természetesen. Elmentem Japánba a forgatásra, de semmit sem tudtam, hogy mi hogy merre, egy szót nem beszéltem japánul, így kellett mindent megjegyeznem. Idővel elvesztettem az otthon érzését. Annyit költöztünk, először Izraelbe, azután Franciaországba (ahol a párizsi konzervatóriumban tanultam)… , hogy végül úgy gondoltam, nekem az az otthonom, ahol az édesanyám van.”

És ha eddig nem sírták el magukat a kedves olvasók (filmnézők), akkor most itt a nagy lehetőség, hiszen ismét Csajkovszkij 1. vonósnégyesének Andante cantabile tétele csendül fel, miközben tovább figyeljük a nyizsnyij-novgorodi utcákat, házakat a buszból. De zsebkendőket eldobni, Szergej szerényen arról mesél tovább, hogy neki van a világon a legjobb hangszere.

„Azt hiszem, illetve biztos vagyok benne…, hogy nekem van a világon a legjobb szárnykürtöm, és elég büszke vagyok rá. – vallja Szergej. – Ez egy négydugattyús, egyáltalán nem átlagos szárnykürt. Kibővített hangterjedelme van, ami segít a különböző átiratokat előadni, például kürtversenyeket vagy csellóversenyeket. Mikor olyan darabokat játszom, amiket olyan fúvóshangszerekre írtak, mint például a kürt vagy a fagott, próbálom elképzelni, hogyan szólhatnának bizonyos részek vonóshangszereken, csak, hogy egy másik megközelítést is találjak. Persze nekik is kell lélegezni, de náluk ez nem olyan korlátozott, mint a fúvósoknak. Körlégzés-technikával megpróbálok „vonós-módra” játszani. Azt is mondhatjuk, hogy a szárnykürt az egy „fúvós-cselló”.

Átiratok

„Mielőtt elkezdek átiratot készíteni, meg kell hallgatnom a zeneművet és figyelnem kell nagyon, hogy a darab a részemmé váljon. Utána már nem kell a kottával üldögélnem, elmehetek akár sétálni is. Már el tudom képzelni, hogy szólna ez a darab trombitán vagy szárnykürtön. És arra is kell figyelni, hogy például csellózni vagy hegedülni sokkal könnyebb fizikálisan, mint trombitálni. Kell hagynom „ártatlan” helyeket, ahol nem kell semmi extrát játszani, maximum csak hosszú, kitartott hangokat.”-meséli az édesapa.

„Akkor lett ez az egész kockázatos – veszi át a szót Szergej -, mikor a különböző koncertszervezők már komoly zenészként tekintettek rám és nem, mint fiatal tehetségre, aki virtuózan tud játszani. De ennek az időszak véget kellene érnie! Amikor például A velencei karnevált játszom egy koncerten, előtte pedig mondjuk Mozart egyik kürtversenyét, a hangverseny után odajönnek trombitások köszönni és el vannak ámulva, hogy hihetetlen, milyen gyorsan, virtuózan játszom  – utalva ezzel a Velencei karneválra. De a Mozart darab már nem olyan érdekes számukra. És ez nagy kár, ezt sajnálom, hisz nem ezért csinálom. Egyébként sosem éreztem magam csodagyereknek. Csak szerencsés vagyok, hogy korán megtaláltam önmagam – persze édesapám segítségével, aki egy rendkívül tehetséges ember.”

Édesapja így folytatja e gondolatot: „Ő nem „wunder” és egyáltalán nem „kind”.

A film végén egy vonatállomáson vagyunk, Szergej elköszön a papától, vonatra száll. Hogy merre viszi az útja, az nem derül ki.  De az biztos viszont, hogy idén áprilisban Budapestre tart. Legyen Ön is vendégünk 2020. április 7-én este 19 óra 30 perckor a Zeneakadémián, a Tavaszi Fesztivál koncertjén, ahol Hollerung Gábor vezényli a következő műveket, a BDZ-t és Szergej Nakarjakovot. Műsoron: Verdi: Szicíliai vecsernye – Nyitány, Arban: Velencei karnevál,

Ponchielli: F- dúr concerto, Respighi: Róma fenyői.

A fotókról hol egy vagány fiatal srác, hol egy komoly, nyakkendős, öltönyös, jóképű, sikert sugárzó férfi mosolyog ránk. Wolfgang Schwaiger érett baritonhangja korát meghazudtoló módon zendül fel Európa és Ázsia színpadain. Még csak 28 éves, de máris számtalan szerepben hallható. Beszélgetésünk előtti napon érkezett épp haza kölni otthonába egy Japán koncertturnéról, harminckét órányi repüléssel. A modern technikának köszönhetően WhatsAppon beszélgettünk.

Szöveg: Máté Kriszta

Adódik is az első kérdés: milyen érzés Japánba utazni és ott lenni?

A japán emberek nagyon barátságosak és segítőkészek, még akkor is, ha nem mindig talál az ember közös nyelvet. Nem is gondolnánk, mennyire rosszul beszélnek angolul, szinte kézzel-lábbal kell kommunikálni velük. Nagyon szeretem a japán konyhát, ezért remekül éreztem magam, sok sushit ettem.

Milyen a japánok zenéhez való hozzáállása, zeneszeretete?

A Schloss Schönbrunn zenekarral voltunk koncertturnén Japánban, és nagyon jól éreztük magunkat. A japán közönség rendkívül művelt zeneileg, rendesen tapsoltak is mindig, de inkább fegyelmezetten, csak nagyon ritkán eufórikusan.

Ha már a kulturális különbségeknél tartunk, hogy érzi magát egy tiroli Kölnben?

Hát igen, ez egy elég nagy különbség, kellett egy kis idő, amíg megszoktam. (De már a kérdés nyomán előjön osztrák dialektusom, nem tudom, hallja-e…). Már ha csak az építészeti különbségeket nézem, az is jelentős volt számomra. Köln a második világháborúban nagymértékben megsemmisült, de az emberek ellensúlyozzák a különbözőséget, nagyon kedvesek, toleránsak, nyitottak a világra, ez nekem nagyon szimpatikus lett. Teljesen más módon viselkednek egymással, mint Ausztriában, de nekem ez tetszik. És ami nagyon fontos, hogy nagyon pozitív a zenéhez való hozzáállásuk. Az operaházat ugyan évek óta folyamatosan felújítják, de minden megy a rendes kerékvágásban, az előadások ugyanúgy lezajlanak.

Köln egyik jellegzetessége a karnevál. Járt már az eseményen?

Egyszer elmentünk körülnézni a barátnőmmel és az édesapámmal, és úgy láttuk, hogy az ember vagy százszázalékosan mindenben benne van, vagy rögtön haza is mehet. Úgyhogy úgy döntöttünk, mindent megcsinálunk, amit a kölniek; ittunk, beöltöztünk, harcoltunk a cukorkákért, édességekért a tömegbe. Elképesztő az a szinte szükségállapot, ami ilyenkor a városban uralkodik, ezt egyszer mindenkinek látnia kell.

Mióta tagja a Kölni Operának?

Ez a hatodik szezonom, a szerződésemet minden évben meghosszabbítják. Nagyon szeretek itt lenni, remek kollégáim vannak, nagyon jó a zenekar, és fantasztikus szerepeket kapok. Szeretnék továbbra is itt maradni. Elég nagy szabadságot is kapok itt ahhoz, hogy el tudjak menni egy Japán turnéra vagy éppen Budapestre.

Hogy dől el, ki melyik szerepet kapja egy-egy darabban?

Mely szerep kihez illik leginkább – ez általában közös döntés kérdése, de az is előfordulhat, hogy egy számára nagyon nehéz szerep találja meg az embert. Nekem ilyen volt a „Weisse Rose” Zimmermanntól, ott nagy volt a kihívás. De itt sokat segítenek abban, hogy az ember fogást találjon a technikailag nehéz szerepeken is. De a „vaktyúk is talál szemet” mondás szellemében olyat is megéltem már, hogy egy szerepet mintha tényleg pont rám szabtak volna.

Melyek lennének a kedvenc szerepei, mondjuk az első három?  

Ezt gyorsan meg tudom válaszolni: Don Giovanni, Sevillai borbély és Papageno. Hálás, kedves szerepek ezeki, amelyeket a közönség is nagyon szeret és nagyra értékel.

Milyen szerencsés a budapesti közönség, hogy pont egyik kedvenc szerepében láthatja, hallhatja: Don Giovanniként! De Ön élvezettel énekel néha musicalt vagy operettet is, tehát egy kicsit kevésbé komoly szerepeket…

Nagyon szeretem a My fair Lady-ben Freddy hálás szerepét; nagyszerűen lehet énekelni. De Bernstein Candide-ját is szeretem, vagy Falke figuráját a Denevérben. Ezek a publikum számára könnyedebb szerepek, de nem feltétlenül könnyen énekelhetőek.

Különböző szerepekben láthatjuk a fotókon, a színpadon, de mégis milyen valójában? Le tudja írni önmagát néhány szóval?

Nagyon változó vérmérsékletű vagyok, sok pillanatban rendkívül nyugodt, ilyenkor még zenét sem hallgatok, csak olvasok, vagy pihenek. Máskor pedig szívesen találkozom barátokkal, táncolni, mulatni megyünk, annak rendje és módja szerint. A legfontosabb, hogy igazi ínyenc vagyok. Ezt nem is nagyon lehet rólam elhinni, hiszen szerencsére egyáltalán nem hízok, mindegy mit eszem. És ez óriási szerencse is egyben: azt ehetek, amit csak szeretnék. De alapvetően is ínyenc vagyok, ez a zenére is vonatkozik. Nem is tudok csak úgy mellékesen zenét hallgatni.

Ha nem klasszikus zenét hallgat, akkor milyet?

Szeretem a régi pop-zenét, szívesen hallgatok jazzt, nagy kedvencem Frank Sinatra, vagy Michael Bubble, Miles Davis, Arturo Sandovan, márcsak a trombita miatt is, hiszen magam is játszottam tíz évig trombitán.

Hogy hallgat legszívesebben zenét?

Rengeteg csatornán lehet most már zenét hallgatni, Spotify-on, CD-n, rádióban, nekem van egy lemezjátszóm, és azon szeretek például Sinatrat vagy operát hallgatni. Sokkal hangulatosabb.

A karrierje olyan egyenesnek tűnik! Gyerekkorában már tudta, hogy énekelni szeretne, korán színpadra is került… Valóban ennyire egyértelmű volt?

Édesapám is és testvérem is ügyvéd. Nálam sem volt biztos, hogy nem jogot tanulok majd, hanem az énekesi pályára megyek. Nagymamám, aki egyébként kifejezetten muzikális, le is akart beszélni az énekes képzésről. Nem igazán tudta mire vélni, azt gondolta, majd a bécsi Heurigerben (kiskocsmában) énekelgetek.  Azt javasolta, menjek inkább az orvosi egyetemre. Így hát serdülőkoromban volt egy kis bizonytalanság bennem, de a kórus és a versenyek meggyőztek arról, hogy ez egy szép szakma, és nekem ezt kell művelni.

Melyik volt az első fellépése, ami tudati áttörést hozott, azt az érzést, hogy igen, nekem ezt kell csinálnom?

Az első ilyen érzés, amikor tényleg azt éreztem, hogy énekes vagyok, az egyetemen volt, egy Figaro házassága előadáson. Ott jöttem rá, hogy igen, megérkeztem, szeretnék emellett maradni. Egy igazán szép, klasszikus előadás volt.

Volt olyan élménye rendezésnél, színpadra helyezésnél, hogy ez már sok, túl modern, túl megfoghatatlan?

Azt gondolom, egy modern színrevitel akkor működik jól, ha történetet mesél el. Több művészeti irányzat kapaszkodik egymásba egy operaelőadáson. Ha az egyik nagyon nem illik oda, például a színpadképnek nincs semmilyen esztétikája, vagy a történetet nem lehet érteni, akkor a teljes előadással probléma lehet.

Budapesten, a BDZ-vel a Don Giovannit fogja énekelni egy szcenírozott előadásban. Hogy talált Önre ez a lehetőség?

Budapest nagyon izgalmas lesz számomra. Furcsa és talán hihetetlen, de még sosem jutottam el az Önök fővárosába. Sok barátom van ott, úgyhogy nagyon örülök, hogy végre személyesen is benyomásokat gyűjthetek a városról. Néhány éve megismerkedtem Maestro Mancusival, aki akkor a BDZ vendégkarmestere volt épp. Nemrégiben meglátogatott Kölnben, elmesélte, hogy azóta ő a BDZ első vendégkarmestere, és ebben a minőségében szeretne meghívni Budapestre, egy szcenírizott Don Giovannai előadás címszerepére. Azonnal igent mondtam. Nagyon izgalmas lehetőség számomra, alig várom!

ZenePlusz bérletsorozatunk március 28-ai koncertjén Mozart: Don Giovanniját fogjuk színpadra állítani szcenírozott opera-előadás keretében. A Hangoló lapjain több megközelítésben is kitérünk erre a koncertre. Beszélgetést talál olvasónk a címszereplővel, a jelmeztervezővel. Álljon itt most a Don Giovanni – mítosz háttere!

Szöveg: Ortutay Romola

Kezdjük egy találós kérdéssel! Férfi, sármos, nők egész sokaságát csábította már el, híres ellenálhatatlan hódítási művészetéről, határtalan nőszeretetéről, viszont nem híres hűségéről; ki az? Nos, igen, Don Juanról van szó (ha esetleg Casanovára gondoltak, nem jártak messze az igazságtól, de ő csak a második a ranglétrán). Don Juan neve mindannyiunkban a nőcsábász, örök hódító alakját idézi meg. Figurája évszázadok óta foglalkoztatja az írókat, zenészeket, költőket, filozófusokat. Vajon mi a titka Don Juannak? Miért tér vissza folyton a művészeti alkotásokban, miért bukkan fel újra és újra kalandos történeteivel? Mit tud Don Juan, amiért évszázadokon átívelő alakja olyan emblematikussá tudott válni, hogy lesöpör minden más karizmatikus férfialakot a porondról?

A Don Juan – mítosz állandó szereplői

Don Juan alakjának első, kezdetleges formája négyszáz évvel ezelőtt született. Első változatával egy középkori spanyol krónikában találkozunk, mely szerint a férfi megszöktetett egy szűzlányt a zárdából, s a lány családja bosszút állva az elszenvedett sérelem és szégyen miatt végzett a csábítóval. Többet nem tudunk meg erről a Don Juan – figuráról, és halálának körülményeit is homály fedi.

Ám ez nem akadályozta meg párszáz évvel később Tirso de Molina spanyol drámaírót abban, hogy felelevenítse a történetet, és fantáziája segítségével a részleteket is kibontsa. A XVII. században íródott mű A sevillai szédelgő és a kővendég címmel dolgozta ki azt a történetet, mely aztán a későbbi darabok alapjául szolgált. A történet szerint Don Juan Tenorio, egy nemesi család sarja nők egész seregét csábítja el rangtól, társadalmi elhelyezkedéstől függetlenül, mindent ígér, de a nő elcsábítása után semmit sem ad, hanem eltűnik, mint a kámfor. Ezt az életvitelt folytatja egészen addig, amíg egy másik nagynevű nemesi család lányát, Dona Anát nőül ígérik neki, ám a lány egy másik férfit tüntet ki figyelmével. Don Juan a férfiúi hiúságán esett csorbát úgy próbálja meg rendbe hozni, hogy elrabolja a lányt, s erőszakkal megszerzi magának. A lány családja a szégyen lemosására bosszút esküszik, s az apa karddal akar véget vetni Don Juan életének. A párbajban azonban Don Juan kerekedik felül, s leszúrja a lánya és családja becsületét védő apát. Don Juan nem éri be a győzelemmel, fölényeskedve meghívja később az apa síremlékén felállított kőszobrot vacsorára, aki elfogadva a meghívást végül a vacsoránál a pokol tüzébe küldi Don Juant, így állva túlvilági bosszút az apa nevében.

Tirso de Molina meséje hétköznapi történetnek tűnik – szerelem, csábítás, visszautasítás, bosszú –, leszámítva az egyetlen misztikus motívumot; a kőszobor, mint ítéletvégrehajtó megjelenését. Mégis, a spanyol drámaíró egy olyan témát érintett meg, ami aztán megteremtette a Don Juan mítoszt, s megihlette a további korok művészeit. A későbbi alkotások lényegében ezt a történetet követik, csak más környezetbe helyezik a szereplőket, más karakterrel, gondolkodásmóddal, személyiségvonásokkal árnyalva őket. A Don Juan-történetek három nélkülözhetetlen szereplője azonban már ebben az időszakban végérvényesen kialakul:

Don Juan, mint a csábító férfi alakja, aki kifogyhatatlan erővel bírja a nőket meghódítani, ám hódításai végeztével könnyes, csalódott, cserbenhagyott asszonyokat hagy maga után.

Donna Anna, az első nő, aki visszautasítja Don Juant, s törést okoz a rutinszerűen ismétlődő csábítások sorában.

A bosszút szomjazó apa, aki meg akarja torolni a lányán esett sérelmet. Az apa életét veszti a Don Juannal vívott párbajban, majd a kőszobor képében tér vissza, megjelenítve az elkerülhetetlen végzetet.

Don Juan európai körútja a művészetben

A Don Juan – figura megszületése után nem kellett sokat várni arra, hogy a mítosz érett férfikorába lépve meghódítsa Európa asszonyait, és feltűnjön a különböző irodalmak műveiben, hol verses regényben, hol komédiában, máskor pedig drámában, hogy végül elérje karrierje csúcspontját, és nem kisebb figura, mint Mozart ajándékozza meg a halhatatlansággal.

Először a napfényes Itáliát nézzük meg, ahol a Commedia dell’arte talált előadásra alkalmas anyagot Don Juan történeteiben. Mivel a Commedia dell’arte vándorszínészei a komikus helyzetek, történetek eljátszására specializálódtak, a Don Juan-feldolgozásokban a hangsúly a kalandos fordulatokra, és a Don Juant kísérő szolga furfangjaira tolódott a csábító elkárhozásáról.

A franciáknál Molière folytatja ezt a komikus vonalat a Don Juan és a kővendég című komédiában, melyben Don Juan alakja visszanyeri a központi figura szerepét, de intellektuálisabb lesz, keveset csábít nyílt színen, szabadgondolkodó figuraként nyilvánul meg istentagadó érveket hangoztatva. Cinikus, semmi sem szent előtte, nem léteznek számára értékek, az életet egy nagy játéknak tartja, és minden nő, akivel kapcsolatba lép, ennek a játéknak a része. A komédia tele van ugyan vidám jelenetekkel, de Don Juan alakja, tettei mégsem fakasztanak minket nevetésre. Alakja inkább szánalmas- komikussá válik Molière-nél. Csábításairól saját szemünkkel sohasem bizonyosodhatunk meg, elbeszélésekből hallunk nőügyeiről. Azt is megtudjuk, hogy sikerét házassági ajánlatokkal éri el, és ettől válik számunkra szánalmas figurává.

Talán nem gondolnánk, hogy éppen az angoloknál találkozunk a leglíraibb Don Juannal Byron verses regényében. A műben Don Juan nem aktívan cselekvő hős, nem kezdeményez, nem indít el szándékosan folyamatokat, inkább együtt sodródik az eseményekkel. Az elbeszélés során megismerjük Don Juan gyerekkorát, élete eseményeit, története tele van kalandokkal. A világ számos tájára eljut, szokatlan helyzeteket él át, szerelmeket ismer meg, s a legkülönbözőbb társadalmi rangba tartozó, mindenféle korosztályú nőkkel kerül viszonyba. Szerelmi kapcsolatai sokfélék, az egyéjszakás kalandtól a meghitt szerelmen át a hosszú együttélésig minden típusú kapcsolatot kipróbál, igazi romantikus hősként vonulva át Byron művén. Az előtte járó Don Juanokhoz képest ő egyfajta szépséggel itatja át élete eseményeit, nem dacol a világgal, és nem hívja ki maga ellen az alvilág erőit. Hogy hogyan végződik élettörténete, soha nem tudhatjuk meg, mert Byront még a mű befejezése előtt elragadta a halál. Így inkább csak egy reflexiót kaptunk Byrontól arról, hogy ő maga hogyan gondolkodik a világ mindenféle eseményeiről, amelyekben úgy mellékesen Don Juan is éppen részt vesz.

Ha úgy érezzük, hogy ezek után Don Juan már nem tud meglepetést okozni, mert már mindent megtudtunk róla, akkor érdemes kitekintenünk az oroszokhoz. Leginkább Puskinra érdemes figyelmünket szentelni, akit szintén megihlettet a csábító alakja, s egyfelvonásos drámájában, a Don Juan kővendége című műben meg is jeleníti Don Juan alakját. Nála Don Juan cinikus, merész, vakmerő, de kontrasztként a szerelmi vallomásaiban felsejlik másik arca is, s ha őszintének hisszük vallomásait, – és nehezen nem hisszük annak-, akkor viszont láthatjuk nála, milyen átformáló erővel bír jellemére a Donna Anna iránt érzett szerelme. Nem tévedés – Don Juan szerelmes lesz. Méghozzá olyan mélyen magával ragadja ez az érzés, hogy hatására megbánja korábban elkövetett, méltatlan tetteit, s őszinte szívvel mutatja ki Donna Anna iránt érzett szerelmét. A drámai fordulat éppen ekkor következik be; Puskin Don Juanja sem kerülheti el végzetét, s korábbi tettei miatt, melyeket régi énje követett el, a Kormányzó bosszút áll, s véget vet életének.

Puskin művében egy újfajta ábrázolás jelenik meg. A szerző a főhős jellemét, tetteit morális és pszichológiai szempontból mutatja meg, s így szemtanúi lehetünk Don Juan erkölcsi és emberi újjászületésének, ahogy a humánus értékek mellett teszi le voksát, és tulajdonképpen megválik mindattól, ami donjuanizmusát jelentette. Az együttérzésre való képessége kerül szembe a Kőszobor megmerevedett, kővé vált szívével, s bár a mű végén a Kőszobor végrehajtja ítéletét a törvény nevében, itt egy megszabadult, megváltódott Don Juan halálának lehetünk szemtanúi.

Ki vagy te Don Juan? – főhősünk a filozófiában

Végignézve Don Juan átalakulásait, különféle arcait, kalandos cselekedeteit, nem csodálkozunk, hogy a fent említett alkotókon kívül még más nagyformátumú szerzők fantáziáját is megmozgatva (Goldoni, Dumas, Flaubert, és Bernard Show) a filozófusok sem maradtak érintetlenek Don Juan hatásától. Albert Camus Sziszüphosz mítosza című könyvének egyik fejezetét Don Juannak szentelte, s kifejti, hogy miben áll nézete szerint a donjuanizmus lényege: a donjuanizmus az élet elmúlásával szemben az élet élvezetét állítja szembe. Don Juan az az ember, aki az életet a maga lehető legnagyobb teljeségében akarja megélni, és éli is meg. Szerelme őszinte, még ha annak célpontja mindig más nő is, a szerelmen keresztül megélheti az élet örömeit, és ezáltal legyőzheti a mulandóságot. Nem hisz az örök szerelemben, örök életben, örök igazságokban, ezért az erkölcs sem merülhet fel számára, mint kategória. Don Juan olyan ember, aki kívül áll a világ erkölcsi és egyéb törvényein, számára csak az élet létezik, s ez az életszeretet felülír mindent számára.

Soren Kierkegaard a Vagy-vagy című művében beszél Don Juanról – olaszosan Don Giovanniról -amit Mozart Don Giovanni című operájának hallgatása ihletett. A dán filozófusra olyan hatással volt Mozart operája, hogy annak egyetlen előadását sem mulasztotta el. Don Giovanniról írt tanulmányában így említi a Mozart operával való találkozását: „Halhatatlan Mozart! Neked köszönhetek mindent, azt, hogy elment az eszem, hogy lelkem megdöbbent, hogy szívem legmélyéig megrettentem, neked köszönhetem, ha nem úgy haladtam végig életemen, hogy semmi nem volt képes megrázni, neked köszönhetem, ha nem úgy halok meg, hogy nem szerettem, jóllehet szerelmem boldogtalan volt.” Kierkegaard írásában körbejárja a Don Juan figurát, és arra a következtetésre jut, hogy az az eszme, amit Don Juan alakja képvisel, a zene közegében fejezhető ki leginkább. Ezt a filozófus érzéki zsenialitásnak nevezi, és úgy vallja, hogy a Mozart operában tulajdonképpen ennek az érzéki zsenialitásnak a kifejezése a központi elem. És aki ezt megtestesíti állandó sóvárgásával és megszakítás nélküli vágyakozásával nem más, mint Don Juan, azaz Mozartnál Don Giovanni. Számára minden csak a pillanat műve: meglátni és megszeretni a nőt, kielégíteni a vágyát, otthagyni előbbi sóvárgásának tárgyát, és új, másik nő után sóvárogni, megint csak a pillanat műve. De egyik pillanatból a másikba mindig a vágya löki őt. Történetében nincsen folyamatosság, inkább összeadódó pillanatok vannak. Ezért alakja nem egy konkrét, hús-vér ember egyedi, konkrét alakja. Don Giovanni hangja, szavai nem az egyén megnyilvánulásai, hanem az érzékiség kifejeződése, ami szüntelenül működik a világban, mint egy természeti erő, mely megállíthatatlanul teljesíti feladatát. Don Giovanni hatása a nőkre éppen ezért olyan elemi: társadalmi rangtól, kortól függetlenül csábítja el őket, majd hagyja el őket, de kapcsolata velük mégis lényegi. Mert hatására az elcsábított nők egy mélyreható metamorfózison mennek keresztül: az idősebb megfiatalodik, a csúnyácska megszépül, a gyereklány megérlelődik, de az biztos, hogy a Don Giovannival való találkozás mindegyiküket fénnyel világítja be. Don Giovanni így nem csak megszépíti a nőket, hanem eszményíti is őket.

Halhatatlan Don Juan, halhatatlan Mozart

Kierkegaard Don Juanról szóló írásában a Don Giovannit tartotta Mozart legkiemelkedőbb alkotásának, s úgy tartotta, ez az opera tette Mozartot halhatatlan zeneszerzővé.

Mozart Don Giovannija onnan indítja a történetet, ahol Don Giovanni élete kitör a sorozatos ismétlésekből, és elindítja a csábítót végzete felé. Álruhában belopózik Donna Annához, kiadva magát a nő udvarlójának, de a nő észreveszi a csalást, és segítségért kiált. Don Giovanni menekülni kényszerül, de ekkor Donna Anna apja, a kormányzó kardot ránt, s útját állja. A párbajból Don Giovanni kerül ki győztesen, de végül a vacsorára hívott Kormányzó kőszobra végrehajtja ítéletét, és a Pokol tüzébe taszítja a bűneit megbánni nem akaró Don Giovannit.

Látható, hogy Mozart és a libretto írója, Da Ponte nagyvonalakban követték a spanyol történetet, de a hangsúlyok mintha eltolódtak volna Don Juan végzete felé. Új és érdekes elem annak kihangsúlyozása, hogy Don Giovanninak az opera elejétől fogva menekülnie kell, s néha egy hajszálon múlik, hogy üldözői elkapják, s leleplezzék őt. Másik hangsúlyos elem, hogy bár folyamatosan próbálkozik a nők elcsábításával, kísérletei minden egyes alkalommal kudarcba fulladnak, s az egész opera alatt tulajdonképpen egy nőt sem képes megszerezni. Ami különösen furcsán hat a híres regiszter ária után, amiben értesülünk arról, hogy hősünk eddig 1003 nőt csábított el, és erről katalógus is készült.

Miközben a zene a lehető legtökéletesebben fejezi ki a Don Juan figura lényegét, a történet szintjén egy sikertelen csábítót látunk. Vajon mi lehetett az üzenete annak, hogy Don Juan alakját éppen sikertelenségei közepette követjük a történetben? Hogy leáldozott ennek a figurának? Hogy nincs már helye sehol sem? Vagy, hogy Don Giovanni tarthatatlan múltja elkerülhetetlenül vezet végzetéhez?

Az operában Don Giovannira összpontosul a figyelmünk, az érdeklődésünk: ő tesz minden más személyt érdekessé, az ő szenvedélye hozza mozgásba a többiek szenvedélyét, Don Giovanni a közös nevező a darabban, ő tartja össze a történet szereplőit. Minden szereplő, a Kormányzót leszámítva valamilyen elemi erejű érzéssel kapcsolódik Don Giovannihoz: szerelemmel, gyűlölettel, haraggal, vagyis mindenki őáltala létezik, mozog, érez: tulajdonképpen ő tudatosítja a szereplők érzéseit. Ő a Nap a galaxisban, ami körül minden más forog.

Akkor mégis mi okozza vesztét? Végül nem a leleplezés, illetve nem üldözői okozzák végzetét: életterét beszűkítik ugyan, de végezni nem tudnak vele. Az emberi világ fellázad ellene, mert leleplezi az álarc alatt megbújó csalót, de a főhős vesztét mégsem ez okozza. Egyedül a Szellem, a kőszobor által képviselt szellem, a megszilárdult, mozdulatlan törvényes rend bír erővel Don Giovanni minden pillanatban elillanó, megfoghatatlan, érzéki világa felett, és képes eltüntetni a dongiovannizmust a világból.

Don Juan a pszichológus kanapéján

Felmerülhet bennünk a kérdés: vajon mi hajtja Don Juant? Mi motiválja őt az újabb kalandokban: a telhetetlen szexuális vágy, vagy az új kergetése? Vagy rettegés a beteljesüléstől, amely lezár és behatárol? Vagy az infantilizmus, ami képtelenné teszi valódi emberi kapcsolatra? Vagy esetleg valamilyen hiány? Netán az üresség? Vagy éppen a túláradó szenvedélyét próbálja levezetni, kiárasztani?

Ha szeretnénk megérteni Don Juant, – és szeretnénk megérteni -, akkor azért bizonyos dolgokat észre kell vennünk a Don Juan karakterrel kapcsolatban: Don Juant pszichikai és emocionális éretlenség jellemzi. Egy magabiztos, vonzó férfi saját belső személyiségének megszilárdulásával, értékrendjének kialakításával, pozitív kisugárzásával éri el, hogy vonzalmat ébresszen, és nem hajszolja a saját fantáziájában élő ábrándokat. Don Juan nem rendelkezik kikristályosodott személyiséggel, sem megszilárdult értékrenddel. Ő képtelen tartós kapcsolatokat kialakítani, menekül az elköteleződéstől, szavai és tettei nincsenek összhangban egymással. Állandó élethazugságban él, viselkedésében némi nárcizmus is felfedezhető. A nők elcsábítása után már nem tud figyelni rájuk, fel sem merül benne, hogy esetleg fájdalmat okoz az elhagyott asszonyoknak. Semmiért nem vállal felelősséget, ösztönös impulzusai vezetik, amelyeket nem akar uralni. Megrekedt az érzelmi fejlődés korai szakaszában, és nem képes az élete haladásával együtt semmi iránt sem elköteleződni. Don Juan álomvilágban él, infantilisen kapcsolódik és viszonyul a nőkhöz, az élethez, úgy érzi, tettei miatt semmilyen következménnyel nem kell számolnia, hiszen csak a jelen pillanat létezik, ezért ami most történik, annak nincs kihatása a jövőre.

De valljuk be őszintén, nem találjuk vonzónak Don Juan szabadságát? Nem irigyeljük egy kicsit azért, hogy félelem nélkül fittyet hány minden fennálló rendre, törvényre, akár evilági, akár túlvilági az? Nem élnénk mi is szívesen úgy, hogy ne kelljen számolnunk tetteink következményeivel? Nem vágynánk mi is arra, hogy néha fölé kerülhessünk annak a hatalomnak, rendnek, ami egyébként minden ember életét meghatározza, igazgatja? Talán e rejtett vágyaink miatt drukkolunk neki egy kicsit, miközben egyébként erkölcsileg elítéljük őt magunkban.

És ha egy kicsit őszintén magunkba nézünk, vajon nem volt mindannyiunknak olyan életszakasza, amikor éppen úgy éltünk, mint Don Juan? Ha szimbolikusan tekintünk alakjára, akkor Don Juan  képviselheti bennük azt a független, uralhatatlan, ezzel együtt életadó és kreatív oldalunkat, mely mindenkiben utat talál magának fiatalkorunkban. Egy olyan életszakaszban, amikor nem törődünk a következményekkel, amikor úgy érezzük, uralhatjuk a világot, és élhetünk öntörvényűen mindenfajta visszacsapás nélkül. Lehet, hogy Don Juan egy olyan természeti erő képe, ami minden élet indulásának feltétele, ami mozgásba hozza a növekedést? Egy olyan elengedhetetlen impulzus, ami nélkül az élet nem tud megindulni? És ha úgy tekintünk rá, mint természeti erőre, akkor ő lehet az élet állandóan újrateremtődő megújítója. Ezzel nem mentjük fel tettei következményei alól, de talán már nem is ítéljük el annyira.

Tükröm, tükröm…

Talán sokunkban felmerül a kérdés, hogy vajon szeretnénk-e nőként 1004. lenni a katalógusban, szeretnénk-e egy lista része lenni. A Don Juan történetek nőalakjai talán még át is látják a csábító trükkjeit, talán tudnak erejéről, a végén mégis a katalógusban végzik. És lehet, hogy ez számukra nem is baj. Ezért felteszem a kérdést: mit kapnak a nők Don Juantól?

Don Giovanni hatását a nőkre talán Mozartnál lehet lemérni legjobban. A szoknyavadász talán azért hat olyan elemi és megfoghatatlan erővel a körülötte lévőkre, mert nem tudatosan csábítja el a nőket, nincs előre kitalált terve, hanem vágyakozása spontán módon, őszintén, mindig megújulva tör elő egyetlen pillanat alatt. Ez vezeti őt folyamatosan a nők felé. Nem ügyes trükkökkel próbálja megszerezni a nőket, nem házassági ígéretekkel szédíti őket, hanem sóvárogva vágyakozik utánuk – és persze ígér mindenfélét -, de olyan szenvedéllyel és érzékiséggel, hogy maga a sóvárgás lesz csábításának eszköze, s a nők tehetetlenül és önként hullanak karjaiba.

Don Juan varázsa talán abban áll, hogy tudja, mire megkísérthetőek a nők, és semmi olyat nem tesz velük, amire ne adnák önként a hozzájárulásukat. És hogy mit kapnak cserébe a sok tiszavirág életű, ám intenzív szerelmi vallomás, vagy házassági ígéret mellett? Kierkegaard szerint Don Juan az érzékiség síkján mozog, ezért hatása is ezen a síkon érhető tetten: megnyitja az érzékeket, ami minden vele kapcsolatba lépő nőre elemi erővel hat.

És mit látnak meg a nők Don Juan szemébe nézve?

Don Juan olyan tükröt tart a nőknek, amiben minden nő saját maga legszebb, legeszményibb arcát láthatja meg. Valljuk meg őszintén! Nem vágyunk erre mindannyian?