“Amíg felismer, mellette maradok”

Film és zene: Antal, Anna és az Alzheimer története

Ez év őszén, szeptember 21-én, az Alzheimer világnapján zenekarunk is fontos összetevője lesz egy sajátos előadásnak. Hűség címmel dokumentumfilm készült egy Alzheimer kórral élő idős hölgy utolsó hónapjait, de még inkább az ő hűséges párjának a végső kudarc tudatában is működő kitartását, aggódását, gondoskodását, az önként vállalt segítőszerep törékenységét a néző elé tárva. Az alkotók, Gáspár Judit és Szekeres Csaba ismeretlenül kért fel minket a hivatalos premiert megelőző, filmbevágásokból és kapcsolódó zenékből összeállni készülő produkció kapcsán az együttgondolkodásra, a közös előadás összeállítására. De azóta sokat megtudtunk róluk, filmjükről és szeptember 21-ei terveikről is.

Szöveg: Czingráber Eszter

A BDZ irodájában találkozunk. A tervezett félórás beszélgetésnek nehezen vetünk véget másfél óra elteltével. Magával ragad minket az ügy, illetve annak felismerése, hogy itt nem csak az ijesztő, az emberi méltóságot alaposan kikezdő betegség bemutatásáról, közelebb hozásáról van szó, hanem a szerelem és az emlékezés viszonyának boncolgatásáról is. Az már csak hab a tortán, hogy az alkotópáros összetartozása, szakmai és emberi elhivatottsága, összhangja és harmóniája nehezen enged minket vissza hétköznapi ügyeink intézésébe. Szinte meg sem lepődünk, amikor kiderül, hogy vendégeink férj és feleség, két nagygyermek közös szülei.

Mióta dolgoztok együtt?

J: 14 éves korunk óta…

Cs: …de akkor még nem dolgoztunk együtt…

J: (nevet) Igen. Akkor ismertük meg egymást, kezdtünk együtt járni, és álmodoztunk egy vidéki kisvárosban arról, hogy egyszer majd Budapesten, a Magyar Televízióban dolgozunk.

Cs: Pontosabban én a legkevésbé sem a tv-re vágytam. Juditnak a beszéd miatt – gyerekkorától logopédus akart lenni – ez óriási álom volt. Akkor még voltak bemondók, és ő is közéjük akart tartozni. Engem viszont a színház és a film vonzott. De aztán az élet mindig összeterelt bennünket. Így történt, hogy a diploma után mindketten az MTV-ben (Magyar Televízió) találtuk magunkat. Ráadásul munkatársakként.

J: Később pedig a Duna Televízióban indítottunk közösen egy szociális témájú dokumentumfilm-sorozatot “Felelet az életnek” címmel. Azt majdnem 15 évig csináltuk együtt.

Pontosan mi is a munkaköre egyikőtöknek, másikótoknak? A film kapcsán is kérdezem, illetve a filmtől függetlenül is.

J: Hú, én erre mindig aszerint válaszolok, éppen ki kérdez, mert az én esetemben ez nagyon összetett. De szoktam mondani, hogy tulajdonképpen minden munkám egy irányba mutat. Végzettségemet tekintve gyógypedagógus-logopédus/beszédtechnika tanár vagyok. Több mint 20 éve tanítok a Kodolányi János Egyetemen beszédtechnikát, pár éve óraadóként a Pázmányon is. Mindemellett speciális kommunikációs és személyiségfejlesztő tréningeket tartok pl. a fogyatékos és ép emberek kommunikációját segítendő. Mindezek mellett múlt év szeptemberétől a “Jószolgálat-díj”(lsd. joszolgalatdíj.hu)  szóvivője vagyok. E díj a szociális területen kiemelkedő munkát végzőket ismeri el. És ehhez jön még a filmezés, amelyben számomra titulust definiálni szintén nem könnyű. Anno ugyanis a Duna Televízióban műsorvezető-szerkesztő voltam, jelenleg a dokumentumfilmjeinkben ha  kell, alkotótárs vagyok, ha kell, gyártásvezető vagy riporter vagy producer. Így volt ez a HŰSÉG című filmnél is. A fentebb felsoroltak közül mindegyiket végeztem. Hozzáteszem, nagy örömmel.

Cs: Nálam ez talán rövidebben összefoglalható.  Számomra mindig a kreatív kihívások voltak fontosak, amelyek mögött erősen megjelenik a valóság, az ember, az egyéni sorsok – miközben erősen foglalkoztat mindennek a szakmai, tudományos része is. Ezért rendezőként az olyan filmek létrehozása érdekel, amelyekben az élet elemi működését van alkalmam megfigyelni. Olyan történeteket keresek, amelyek a maguk egyszerűségében túlmutatnak az egyéni élethelyzeteken, ugyanakkor mégis végtelenül egyszerűek, hozzám közeliek. És itt jön képbe a szakma, mert a fentiekhez a történetmesélés működése a kulcs számomra. Az ehhez kapcsolódó tudománnyal régóta foglalkozom, és többek között ezt tanítom egyetemen.

Hogyan született meg a film ötlete?

J: Alapvetően Csaba találta a témát.

Cs: Fontos elmondani, hogy nincs érintettségünk. Tisztelem azokat, akik úgy készítenek filmet, hogy az indíttatásnál a személyes élmény a kiindulópont. Az én esetemben ez mindig, más filmjeimnél is hiányzott. Sokkal több lehetőséget kínál fel számomra egy olyan történet, élethelyzet, amelyet nem éltem meg, mert a kíváncsiságom, és ezen keresztül az alkotói empátiám sokkal erősebben tud érvényesülni. Ezek teremtik meg azokat a pillanatokat, amelyek egy film szempontjából a néző számára is alkalmat adhatnak az átlényegülésre. A “Hűség” esetében is ez volt a helyzet. Az alapprobléma, ami foglalkoztatott az volt, hogy miként tud megélni egy férfi egy olyan helyzetet, amelyben a gondoskodó, női attribútumokat neki kell birtokolni és működtetni. Hogyan érint ez egy olyan kapcsolatot, amely életre szóló? Mi történik, ha esetleg elfogy az erő, a türelem? Mi van azután, amikor üresség költözik oda, ahol addig az élet lüktetett? És talán a legfontosabb kérdés: mi az, ami két embert a legerősebben összeköt? Ahogy ezeket a kérdéseket végiggondoltam, úgy vált világossá, hogy az emlékezés felől érdemes megközelíteni a problémát, és így vált világossá az is, hogy az emlékek elvesztése, így közvetve az Alzheimer-kór áll majd a történet hátterében. Ezután kezdődött meg a kutatás, a lehetséges szereplők keresése, és így találtunk rá mesébe illő módon Annára és Antalra, a “Hűség” főszereplőire.

Mi a célotok a filmmel? Kiket akartok elérni vele?

J: Mi nagyon sokszor készítettünk már olyan filmet, amelyet talán úgy is lehetne nevezni, hogy “ügy-film”. Forgattunk sok-sok filmet fogyatékos emberekről, mélyszegénységben élőkről, hajléktalanokról. Készítettünk filmet „drogrehab”-on, börtönben, pszichiátrián. Ezek közül valamennyi helyszín olyan volt, ahol egyszerre találtunk társadalmi, egészségügyi, családi megoldandó helyzeteket. Ezek közül valamennyi felkiáltás is egyben: vegyük észre őket, segítsük szakértelemmel és szeretettel. Itt is hasonló a cél, talán annyit tennék még hozzá: nagy a baj, mert a szakemberek szerint 2050-re megháromszorozódik a demens emberek száma szerte a világon. Kiket akarunk elérni a filmmel? Mindenkit, akit érdekel a valóság és nem bújik el előle.

Cs: Annyival egészítem ki Juditot, hogy Anna és Antal történetén keresztül két fontos dolog kerül előtérbe. Az első, és talán legfontosabb, hogy abban a világban, amelyben élünk, folyamatosan a teljesítmény, a siker, a pozitív visszacsatolás és a mielőbb megszerzett eredmény jelent értéket. A türelem, a kudarc, a kitartás – főleg az a fajta kitartás, amiről sejteni lehet, hogy mindenképp kudarccal végződik – értelmezhetetlen fogalmak, nincs helyük az életünkben. Ha valami elromlik, nem megjavítjuk, hanem kidobjuk, és veszünk helyette másikat, hisz megtehetjük. Anna és Antal élete arra bizonyíték, hogy ma, 2020-ban is van helye az ember életében a kudarcnak, a külső szemszögből értelmetlennek tűnő gondoskodásnak. Szóval ez az egyik fontos eleme, amiért ez a film elkészült. A másik pedig a segítő szerep újragondolása. Hajlamosak vagyunk ugyanis úgy tekinteni azokra az emberekre, akik a szeretteiket gondozzák, hogy ez az ő sorsuk, ami elől nem menekülhetnek el. És bár igaz, hogy mindannyiunk számára az az ember jelenti a sorsunkat, akivel az életünket összekötöttük, és valóban nem futamodhat meg senki, mégis fontos azt látni, hogy ezeknek a segítőknek az ereje és az élete is véges. Elfogynak egy idő után. Megszűnnek létezni, hacsak nem áll melléjük, ha nem áll mellém valaki. Vagyis ez közös sors, közösségi sors, amiben támogatnunk, segítenünk kell egymást. Ennek módja persze összetett, de ha el tudna indulni egy erről szóló közös gondolkodás, az már nagy eredménye lenne a film létrejöttének.

Az előzetesből nem derül ki, hogy Alzheimerről van szó (sejteni persze lehet). Ez szándékos?

J: Nagyon örülünk, hogy ezt a kérdést ilyen módon felvetetted, mert fontos szempont volt számunkra, hogy ne “csak” egy Alzheimer-filmet lásson a néző. Éppen ezért ha valaki végignézi a teljes filmet, és megkérdezzük tőle, ki a főszereplője, biztosan tudja is rá a választ: Anna férje, vagyis Antal, aki ápolja a feleségét. Ahogy Csaba az előbb utalt rá, fontos szempont volt számunkra a filmkészítés során, hogy az Alzheimer-kór problematikán túl a méltóságteljes betegápolás, segítségnyújtás is erőteljes szerepet kapjon a filmben.

Hogyan kezdtetek neki a film készítésének?

Cs: Tulajdonképp az írással kezdődött. Ez egyrészt azért is furcsa, mert dokumentumfilmről van szó, ahol ez nem megszokott módszer. Miután rengeteg egyedi esetet, tanulmányt olvastam a témában, megpróbáltam összegezni és leírni, miről is szólna egy ilyen történet. Még egyszer hangsúlyoznám, hogy nem kizárólag az Alzheimer-kór, sokkal inkább az emlékezés és a szerelem viszonya érdekelt. Az egyéni és kisközösségi emlékezet megtartó ereje izgatott. Kant írja, hogy az emlékezés nem más, mint a fantázia és tudatosság elegye. Ez a kettős meghatározottság, a tudatosnak és a képzeletnek az együttes jelenléte hozza létre az identitásunkat. Ezt az identitásképző erőt szerettük volna megtalálni a szereplőinkben.

J: A szereplők felkutatása nem volt könnyű, hiszen volt egy erős elképzelésünk, amiben az egyik meghatározó elem az volt, hogy a feleség él Alzheimerrel, ami azért is problémás, mert az esetek többségében a férfiak érintettek ennél a betegségnél. Nem volt könnyű találni olyan szereplőt, aki beengedett abba az életszakaszba, amelyet igazából a család is nehezen visel, és inkább elfedni szeretne, mint megmutatni. Fájdalmas és felemelő volt egyszerre az a folyamat, azok a találkozások, amelyek során megismertünk házaspárokat. De meglepő módon előfordult, hogy a humor sem hiányzott bizonyos helyzetekből. Rendkívül sok és összetett hatás ért bennünket. Végül egy orvos barátunkon keresztül jutottunk el Anna kezelőorvosához. Dr Arató Géza, aki nem mellesleg Annának, a filmünk főhősének egykori tanítványa, nagyon empatikusan segített nekünk. Ennek köszönhetően Antal, Anna és a család elfogadott bennünket. Antal mondta azt a forgatás megkezdése előtt, biztatásul: “Ha így segíthetünk másoknak, akkor legyen.” Így már az első pár órás ismerkedés után forgathattunk.

Mikor tudatosult bennetek, hogy ez valójában mekkora munka lesz?

J: A forgatás elején Anna még megismert bennünket. Ezt jó volt tudni, már csak azért is, mert így együtt egyeztek bele a forgatásba. A mosolya alapján, amit az érkezésünkkor kaptunk, úgy hiszem, megszeretett bennünket. Ahogyan mi is őt.

Cs: A forgatás kettős tehertétel volt. Az első nehézség a jelenlétből fakadt. Nem csupán az érzelmi részére gondolok, hanem arra, hogy egy ennyire intim és személyes történetben a filmes jelenlét nem válhat tolakodóvá, nem hozhatja kiszolgáltatott helyzetbe a kamera elé kerülő embereket. Mindenképp a szereplők védelme és biztonsága volt a fontos. Ezért csak olyan helyzetekben voltunk jelen, amelyek vállaltak, vállalhatóak voltak. Ha átléptünk volna egy határt, akkor azt bárki azonnal jelezhette. De erre nem került sor. Ezt a jelenlétet szolgálta az is, hogy a forgatási helyzetekben csak én és a hangmérnök, Zalányi Laci voltunk jelen. Még Judit is egy külön térben várt, figyelt bennünket. A második nehézség az utómunkában rejlett. Egy gyönyörű történet bontakozott ki a szemünk láttára, amit érintetlenül, ugyanakkor a szereplőket védve szerettünk volna megmutatni. Hihetetlen erő koncentrálódott némelyik jelenetben. De voltak olyanok, amelyek mégis fájóak voltak, vagy egyszerűen csak félreérthetőnek számítottak. Ezekről hosszas, másfél éves vágási folyamat során igyekeztünk helyes döntést hozni. Ezek között szerepelt például a történet kimenetele. Megrázó volt. Mégis ezekben a pillanatokban, ahol úgy tűnik, hogy a betegség már mindentől megfosztotta Annát, a személyiségének lényege, a feltétlen szeretete és odaadása ott volt. Velünk volt, figyelt. Méltósággal. Csodálatos volt.

Mennyire volt nehéz befejezni?

Cs: Szerintem egy filmet nem lehet befejezni. A vele való törődést, a folyamatos gondolkodást abba lehet hagyni. De ha őszinte akarok lenni, én még nem fejeztem be ezt a filmet. De ezt Juditnak, az az a film producerének nem merném elárulni. (nevet)

J: Egy filmet produceri szempontból kötöttségek terhelnek. Hiába vagyok magam is érzékeny a téma iránt, hiába érzem minden művészeti szempontból meghozott döntésnek a súlyát, pl. a határidőket nem tudjuk figyelmen kívül hagyni. Ahogy az is adott volt, hogy meddig forgathatunk. Bár az én engedékenységemet és befolyásolhatóságomat is jól jelzi az az eset, hogy már hivatalosan befejeztük a forgatást, és már elkezdtük vágni a filmet, de további események történtek, amelyek miatt mégis visszamentünk forgatni. Végül persze a gyakorlati munkálatok véget értek. Most már azért dolgozunk, hogy minél többen láthassák a “Hűséget”. Tulajdonképpen én még nem fejeztem be saját munkámat a filmmel kapcsolatban…(

Cs: Hál’istennek a producer is átéli néha, amit egy rendező. Judit is nehezen enged el egy-egy filmet. Talán ezért is dolgozunk együtt.(nevet)

J: Ez azért kicsit másabb… De azért valóban fontos, hogy producerként is a lehető legmesszebb kísérje az ember a film sorsát.

Az idős úr, aki a film egyik főszereplője, látta már a filmet?

J: Igen. A dokumentumfilmek esetében az az első, hogy a szereplőknek megmutatjuk. Így volt ez itt is. Amikor az első verzió elkészült, azt még Anna is látta. A férje, Antal mindvégig nagyon alázatos volt a filmkészítés során is, és végül, amikor megnézte, gratulált, és elmondta, hogy őt is meglepte az eredmény, az, ahogyan valódi filmmé tudott összeállni a sok együtt töltött idő.

Két nagy gyermeketek is van. Ők hogyan viszonyultak, viszonyulnak a nagy, közös, bizonyára lelkileg is megterhelő munkátokhoz?

J: A nagyobbik fiunk, Zsombor 22 éves, megfertőződött a munkánkkal, életstílusunkkal. Filmes akar lenni, és nagyon érzékeny a szociális ügyekre. Már régóta jár velünk forgatni, a HŰSÉG-nél is velünk volt néhányszor, annak ellenére, hogy abban az időben épp Angliában önkénteskedett egy értelmi fogyatékosokkal foglalkozó közösségben. Domonkos más típus, de őt is kiskorától beavattuk a munkáinkba, szereplőink életébe. Ez a film a 17 éves Domonkost is mélyen megérintette, „kibillentette”, hiszen ő most abban az életszakaszban van, amikor elsősorban nem a gondoskodáson, elmúláson, hűségen  gondolkozna…

Sajátos bemutatót terveztek. Kisfilmekkel, elővetítések utóéletével, zenével tarkítva. Elmondanátok a szeptember 21-ei rendezvény koncepcióját?

J: Mivel ez valóban egy sajátos bemutató, (részben) a könnyebb kommunikációs lehetőség miatt címet is adtunk neki: FELEJTHETETLEN PROJEKT. Lényege, hogy a film forgalmazása előtt, most, 2020 tavaszán 20 különböző helyszínen bemutatjuk a filmet, és a nézőktől a film után FELEJTHETETLEN TÖRTÉNET-eket kérünk. Vagyis megkérjük őket arra, osszák meg tapasztalataikat, élményeiket, érzéseiket a méltóságteljes betegápolással, segítségnyújtással, Alzheimer-betegséggel kapcsolatban. Ezeket kamerával vagy írásban rögzítjük, és egy ún. GÁLAEST keretében bemutatjuk be (az írásos történeteket színészek interpretálásában). Ezen történetek kiegészítéséhez kértük meg a BDZ-t, hogy zenével kösse össze (vagy éppen válassza el) ezeket azokat, teljesebbé téve ezzel az élményt.

Lesz-e folytatás? Akár Alzheimer, akár más témában?

J: “Soha ne mondd, hogy soha”…..de alapvetően nem tervezünk ebben a témában folytatást. Számtalan filmtervünk van, melyet most érlelünk és próbálunk a megfelelő pályáztatási rendszerbe eljuttatni, ami nem könnyű, hiszen ezekből viszont kevés van. De reménykedünk, és nem panaszkodunk, mert egyelőre még tudunk együtt alkotni, egymásra figyelni, és egy ilyen témájú film után ezek az értékek is felértékelődnek.

TÁJÉKOZTATÁS ELMARADT KONCERTJEINKRŐL

Kedves Közönségünk!

Magyarország Kormányának március 11-ei rendelete alapján, a koronavírus elleni védekezés érdekében a Budafoki Dohnányi Zenekar is lemondja az alábbi koncertjeit és egyéb közösségi programjait. További koncertjeinkről a későbbiekben adunk tájékoztatást.

Az elmaradó koncertek a következők:

2020. március 13, 19:00 BUDAFOKI 6 – SCHUBERT /  HAYDN / MOZART / MANCUSI

2020. március 22. 11:00 MEGÉRTHETŐ ZENE 4 – BBETHOVEN MOSOLYA  – WALDSTEIN SZONÁTA

2020. március 22. 19:30 DOHNÁNYI 4 – ZOMBOLA / SCHUMANN / SCHUBERT

2020. március 28. ZENEPLUSZ 4 – MOZART: DON GIOVANNI – SZCENÍROZOTT ELŐADÁS

2020. április 19. 19:30, Pesti Vigadó – VIGADÓ 2 – MENDELSSOHN // SCHUBERT // KELEMEN

2020. április 30. 19:30, Zenekakadémia, DOHNÁNYI 5 – BRANDENBURG // MOZART // BRAHMS // VASHEGYI

2020. május 10. 19:30, MÜPA, BEETHOVEN 250 – SPÁCEK // VARGA // BALOG // BALGA // MEGYESI SCHWARTZ // BONCSÉR // CSER

2020. május 17. 11:00 MEGÉRTHETŐ ZENE 5 – HALLELUJA – HÄNDEL: MESSIÁS II. RÉSZ

2020. május 22. 19:00 BUDAFOKI 7 – BEISCHER-MATYÓ / WAGNER / SCHUMANN


Reményeink szerint az online közvetítésekkel részben sikerül kárpótolnunk közönségünket, de természetesen  minden  megvásárolt jegyet – bérletek esetén a bérlet árának adott koncertre eső arányos részét – igény esetén, az elmaradt hangverseny utáni harmincadik napig visszaváltunk.


Amennyiben elmarad egy hangversenyünk, a kitűzött koncertdátum utáni első munkanaptól számított 30 napon belül lehet a jegyeket visszaváltani, illetve a bérlethányadot visszaigényelni.

Reméljük, minél hamarabb találkozunk személyesen is, épségben, egészségben, újult lendületben!

Misiként megszerettük, Mihályként rajongunk érte!

Amikor 4 évesen a súlyos-nagy ütőgardonon úgy játszott, hogy ki sem igen látszott mögüle, vagy amikor 6-7 évesen hegedült, „nehezebben bontogatva szárnyait” e hangszeren, még nem tudhatta, hogy 9 évesen találja meg hangszerét, a zongorát. Azt meg főleg nem, hogy hamarosan ő lesz a magyar klasszikus zenei élet egyik legnagyobb reménysége. Lassan szeretett bele a zongorába, de hamar meghatározó élménnyé vált számára Bartók Béla: Gyermekeknek című ciklusa révén, amelyet Kocsis Zoltán előadásában hallott. De nagy hatással volt rá a „zongora gyönyörű hangzása” önmagában is. Szerencsénk, hogy így történt, mert lehetett volna belőle néptáncos, népzenész, mesemondó vagy épp vőfély ‒ a családi tradíciókat követve. Ez ugyan nem lett volna nagy baj, de akkor nem ő, a 23 éves Berecz Mihály lenne a BDZ Mozart-koncertjének vendégművésze…

Szöveg: Viant Katalin

Ha már említettük a családot, érdemes azért kicsit többet írni a tagjairól, hiszen ha nem is ritka, de azért nem is mindennapos dolog, hogy egy család négy férfi tagja mind művész. Az édesapa, András, Kossuth-díjas énekes, mesemondó, műfordító, előadóművész, akinek számomra, somogyiként, a Mese a somogyországi patakgörbítőkről c. filmben nyújtott remek „mesemondása” és zeneválogatása az egyik legkedvesebb. A három fiú közül az egyik testvér, István, vőfélyként indult, előadóművésszé-furulyássá-folkloristává, Aranysarkantyús táncossá vált, mellesleg jogot tanult. A másik testvér, Márton, filmrendezőnek készül, pedig trombita szakon klasszikus zenét tanult, közben pedig apjával és testvérével népdalénekesként lépett fel, nemegyszer. Nem véletlen ez a nagy zenei irányultság. Édesapjuk nyilatkozta korábban, hogy a családban minden nap zenével kezdődött, s azt is, hogy ő a négy gyermeke közül csak egynek nem próbálta megmondani, hogy merre tartson. Ehhez képest „három még mai is keresi magát, de egy már most tudja, hogy mi lesz 30 év múlva…” Ez az egy pedig „a Misi”.

Berecz Misit láttam kisfiúként zongorázni. Láttam őt 12 évesen a Zuglói Filharmónia Tücsök Zenekarát vezényelni Tihanyban, ahol nagyon komolyan nyújtott kezet a felnőtt koncertmesternek. Láttam, hogy milyen gondosan segített ifjú zongorista társának még a kottatartó lehajtásában is, amikor szintén a zuglói zenekart vezényelte egy iskolai koncerten. Láttam 2019-ben, a Beethoven Budán koncertsorozat keretében, amikor Baráti Kristóffal Beethoven hegedű-zongora szonátáit adták elő. Tudom, hogy már nemcsak résztvevője, de tanára is volt zongora mesterkurzusnak azért (is), mert, mint vallotta, ő maga már annyit kapott mestereitől, mentoraitól, hogy abból már szeretne átadni másnak is, még ha nincs is sokévnyi tapasztalata. Hallottam őt Chopin, Beethoven, Ravel, Mozart, Poulenc, Brahms művek előadójaként, főleg felvételről, és most láthatom-hallhatom őt „élőben” a Zeneakadémia színpadán, amikor Mozart A-dúr zongoraversenyét játssza Vashegyi György vezényletével, a BDZ-vel.

Azt mondtad, hogy a zongorázás, a napi akár 3-4 órás gyakorlás szellemi és fizikai megterhelést, komoly odaadást jelent egyszerre. Hogyan lehet e kettőre felkészülni? Sporttal, meditálással, netán egy kis repüléssel, Baráti Kristóffal?

Baráti Kristóffal közös muzsikálás, utána repülő-irányításba való belekóstolás…. Ezek nagy élmények voltak számomra (a repülős utóbb szenvedélyemmé is lett); az erőgyűjtést, pihenést valóban el tudnám képzelni így is. A legnagyobb feltöltődést számomra talán a természet jelenti: már egy rövid séta a parkban kikapcsol, megerősít. Európa egyik legforgalmasabb városában, Londonban élek, hatalmas zaj vesz körül. Így az egyik legnagyobb ajándéknak tartom a gyönyörű parkokat. Nálam az is gyakorlásnak számít, ha leülök egy fa alá, fűbe heverek és kottával a kezemben eléneklem magamban a művet.

Azt is mondtad úgy öt éve, hogy sokat játszol, mindenféle zongoraművet: operát, szimfóniát, zongoraversenyt. Hogy „irgalmatlanul sok darabot” tanultál meg pillanatok alatt. Hogy rengeteg zenét hallgatsz. És mostanság?

A zongoramuzsika, bármilyen gazdag is, csak egy kis része a zeneirodalomnak. Vegyük például Mozartot. Huszonhárom zongoraversenye mindenképp életművének egyik csúcspontja, viszont kedvenc műfaja az opera volt. Zenei nyelvét ez határozza meg; az operai hangvétel megjelenik szinte minden kamaraművében, versenyművében, de akár még szakrális műveiben is. Épp ezért tartom fontosnak, hogy ugyanolyan otthonosan mozogjunk szimfonikus zenében, operában, dalirodalomban, mint a zongorarepertoárban. Ezért, ha tehetem, elsősorban nem is zongorakoncertekre járok. Legutóbbi felfedezésem Berlioz Faust elkárhozása c. operája volt, amiből egy nagyszerű koncertszerű előadást láttam a Metropolitan Operában.

Kis szintetizátoron kezdted a tanulást, hallás után. Aztán „Isten segítségével” eljutottál egy csodálatos zongoratanárnőhöz, aki beléd oltotta a zene szeretetét. Most Londonban tanulsz még, de már tanítottál itthon egy nyári zongorakurzuson, laza fehér pólóban, kockás vászonnadrágban. Mesélnél a tanulás-tanítás folyamatáról?

Egyre jobban látom, hogy micsoda alázat, türelem és bölcsesség kell kezdők tanításához. Hatalmas felelősség! Alkalmatlan tanárok egy életre képesek viszolygást kelteni a zene iránt. A tudást és a szakértelmet fontosnak tartom, de sose szabad elfelejtenünk, hogy a zene legéltetőbb tulajdonsága az örömszerzés. Nem a célja, de fontos tulajdonsága. Ezt tartom a legfontosabbnak minél korábban továbbadni: a zene szenvedélyes szeretetét. Lehet, hogy valakinek csodálatosképpen enélkül is megy, de az ilyen út azért, úgy látom, legtöbbször terméketlen vidékre, sivatagba visz.

Egy zongorakurzuson, ahol te is tanítottál, tanulni „kell”, még ha önkéntes alapon is. Ezt a szót, hogy zenélni, táncolni, énekelni „kell”, ti talán soha nem hallottátok otthon, mégis a zene tanulása volt az életetek, s most is az. Te kicsit távolabb estél a fádtól, mert az ún. magasművészetet képviseled, míg édesapád és István testvéred a népi hagyományt. Hogy látod ezt?

Ezek nincsenek távol egymástól. Mindkettő magasművészet. Természetesen Bartóktól számítjuk a klasszikus és a népzene igazi egyesülését, de ha belegondolunk Monteverdin és Bachon keresztül, Haydn, Schubert, Brahms – mind merítettek népzenéből. Aztán Berióról, Ravelről és Sztravinszkijról már nem is beszélve. Nekem így könnyű, és egyenes utam volt Bartókhoz édesapám segítségével, aki születésemtől kezdve alakította ízlésemet.

Rátérve a BDZ-s koncertre; kitől érkezett felkérés? Hollerung Gábortól? Vagy Vashegyi Györgytől, akivel már léptél fel, és tán épp ezt a művet adtátok elő?

Vashegyi György kért fel a koncertre, akivel közel tíz klasszikus versenyművön dolgoztunk már együtt, köztük sok Mozarton is. De ezt a zongoraversenyt még nem adtuk elő együtt. Vashegyi Györggyel zenélni mindig ünnep. Öt éve tart a barátságunk és közös munkánk, amire nagyon büszke vagyok. Gyermekkorom egyik legnagyobb koncertélménye is hozzá és együtteséhez fűződik: a Dido és Aeneas a Müpában. Azóta vagyok lelkes törzsközönsége Vashegyiéknek.

Miért a fentebb említett művet adod elő a „zongorára írt művek irgalmatlanul gazdag irodalmából” közös koncertünkön? Erre kértek fel, vagy te választottad? Szereted Mozartot és ezt a harmincéves korában írt, háromtételes, „lírai, napsugaras, derűs, fájdalmas, ellenállhatatlanul lendületes, pazar témákat váltogató” művét?

Létezik olyan, aki ne szeretné?! Mindig a ritkábban előadott Mozartok voltak a műsoromon, gondoltam most választok egy igazi közönségkedvencet. A K. 482-es és K. 488-as zongoraversenyekben Mozart a megszokott oboák helyett klarinétokat használ, ezek kitüntetett figyelmet kapnak. Ő volt az egyik legelső, aki felfedezte a klarinétban rejlő lehetőségeket és versenyművet is írt rá. A hangnem is jelentős: Mozart operáiban az A-dúr általában a szerelem hangneme (gondoljunk csak a Cosi fan tutte vagy a Szöktetés a szerájból híres tenoráriáira). Két legfontosabb klarinétra írt műve, a Klarinétötös (K.581) és egyik utolsó műve, a K. 622-es klarinétverseny is ebben a hangnemben íródott. A zongoraverseny második tétele pedig igazán rendhagyó, hiszen Mozart valószínűleg ezt az egyetlen tételt írta fisz-mollban.

„Nagy hangközugrásokkal teli” a zongoraszóló, magyarul briliáns technikát igényel. Szereted a virtuozitást?

A virtuozitás fontos eleme a Mozart zongoraversenyeknek is, mint minden versenyműnek. De ha az egész magamutogatásba és öncélúságba fordul, akkor nagy a baj. Kodály az így muzsikálókra szánalommal és ijedten tekintett, mint a háztetőn egyensúlyozó holdkórosokra.

Mi történik az alatt a kb. 2 perc alatt, míg leütöd az első billentyűket ebben a Mozart-műben? Átmész „álmodozó hallgatóba”, vagy maradsz koncentráló művész?

Ha átmennék „álmodozó hallgatóba”, nem lenne, aki eljátssza a darabot. Liszt mondta: „hideg fejjel, forró szívvel”. Egyébként Mozart mindig játszott a zenekari tuttikban is, hiszen a zongora is fontos része volt a basszusszólamnak. Ha el akarjuk kerülni, hogy a kétperces zenekari bevezető alatt bio-díszletnek érezzük magunkat, érdemes csatlakozni a zenekarhoz és játszani a tutti szólamot (ahogy a Beethoven zongoraversenyeknél is még bőven szokás volt).

Mozart írt-e kadenciát ehez, a műhöz? Ha nem, akkor kiét játszod? Van sajátod netán? Tudjuk, hogy zeneelméletet és zeneszerzést tanulsz, és hogy zenét is szerzel.

Mozart minden zongoraversenyéhez írt kadenciákat, sajnos nem mindegyik maradt fent. Ennél a műnél szerencsére megmaradt az eredeti kadencia, így azt fogom játszani, viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy egészen az II. világháborúig, de még utána is egy ideig természetes volt, hogy mindenki a saját kadenciáját játssza (például Dohnányi). Ezek persze mind teljesen más stílusban íródtak, de ilyenkor mindig Beethoven B-dúr zongoraversenyének a kadenciáját hozom fel példának, amit Beethoven vagy húsz évvel a mű befejezése után komponált. Így a kadencia zenei nyelvezete egészen más lett, mint magáé a zongoraversenyé – sőt, attól különböző hangszerekre is íródott. Mindenkinek joga van tehát saját kadenciát játszani. Persze Mozartéval nehéz versenyezni…

Mozart is a zenekarban ülve játszott, nem a karmester mellett, kiemelt helyen álló hangszeren, ahogy ma szokás. Most hol lesz a zongora: „kamarazenés” formában beülsz a zenekarba? Hisz a zenekar most nem épp nagyzenekar: a vonóskar, egy fuvola, két klarinét, két fagott és két kürt szólal meg mindösszesen, és a zongora a fafúvósokkal mintegy párbeszédet folytat.

A fúvósok szerepe talán a K.482, K.488 és K.491-es zongoraversenyekben a legnagyobb, teljesen egyenrangú társként vannak jelent a zongora mellett. Így a kamarazenélést igazán megkönnyíti, ha a zongora a zenekar közepén helyezkedik el, közvetlenül a fúvósok előtt és a basszus mellett. Akusztikai szempontból ez összetettebb probléma, hiszen ilyenkor a zongora fedelét le kell venni, így a hang könnyen „szétszóródik”. Természetesen ez helyszínfüggő is. A próbafolyamat közben fogjuk eldönteni ezt is, különös figyelmet fordítva arra, hogy mindenki jól hallja egymást és kifelé is megfelelő arány szóljon.

Édesapád 5 éve aezt mondta rólad: „Olyan még, mint a szilva, aminek nemcsak a kékje, hanem a peremén az a finom, deres fehér látszik. Ő még hamvas. Még nem tudja a sikereket besöpörni, szinte öntudatlanul csinálja, amit csinál”. Hogy látod ma önmagad ma és tizenöt év múlva?

Nem látok el olyan messzire, és nem is akarok. Körül vagyok véve barátokkal, akikben megbízom, és körül vagyok véve művekkel. Mindez alakítja az életem. Az Egyesült Királyságban és Amerikában is élnek kollégáim, barátaim, mestereim, akikhez mindig visszatérek. De Magyarországtól sosem fogok elszakadni.

Apropó, Beethoven!

Fantasztikus dologba vágjuk a fejszénket: 2019 februárjától Beethoven-sorozatot indítunk a Pesti Vigadóban. Annyi Beethoven-darabot hallgathatnak meg, amennyit csak el tudunk játszani komolyabb fizikai sérülés nélkül. A sorozat felütése lesz a Megérthető zene sorozat keretében, a Zeneakadémián felcsendülő IX. szimfónia, mely a születése óta eltelt évszázadok alatt a szabadság és az egység szimbólumává vált.

Szöveg: Borbély Linda

Írásunkkal ahhoz szeretnénk fogódzót adni, hogy a szünetben a zenekar teljesítménye – ami természetesen kiegyensúlyozott és magas színvonalú lesz – és Hollerung Gábor újonnan felfedezett kézmozdulatai mellett a beethoveni életműhöz köthető kultúr- és zenetörténeti tények ismeretében bátran diskurálhasson ön is partnerével, esetleg az ön mellett helyett foglaló kedves idegennel  – a zenészóriás máig érezhető hatásáról.

A Kilencedik

Kezdjük az alapvető és megkérdőjelezhetetlen ténnyel: Beethoven IX. szimfóniája az egyik legfantasztikusabb dolog, ami az emberiséggel történhetett. A mai napig vitatkoznak a zenetudósok arról, hogy Beethoven tulajdonképpen a klasszicizmushoz, avagy a romantikához tartozott-e igazán. Esetleg a romantika „feltalálója”, prototípusa lenne? Ezt a témakört körülbelül egy Phd disszertáció terjedelmű írásban lenne értelme elemezni. Egy dologban azonban talán egységes a zenetörténet álláspontja Beethoven műveivel kapcsolatban: míg a III. szimfóniát, az Eroicát (keletkezése 1803-1804-re tehető) a bécsi klasszicizmus lezárásának és a romantika megindítójának szokták tekinteni, addig az 1824-ben keletkezett „Kilencedik” már bőven magán hordozza ezen új korszak jellemzőit.

A IX. szimfónia a szépség, az öröm és a szabadság egybeolvadása és az utolsó tételben a kórus megszólalásával fohászkodás a Mindenhatóhoz. A Schiller versére íródott Örömóda „az emberi jóság hangokba öntött vallomása.”

Az sem véletlen, hogy komoly történelmi jelentőségű eseményeken felcsendül a mű egy-egy részlete, vagy akár maga az egész szimfónia. Ezek is jelzik, hogy hiába ez az Univerzum legismertebb szimfóniája, és népszerűsége kapcsán esetleg azt gondolnánk, hogy semmilyen pluszt nem ad az adott esemény értékéhez (ti. elcsépelt), ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk: A Bayreuthi Ünnepi Játékok 1951-es megnyitóján is a IX. szimfónia szólalt meg, a náci érától való elszakadás, a múlt lezárásának szimbólumaként.

A Bayreuthi Ünnepi Játékok

 

A zenei fesztivál Wagner szüleménye, 1976-ban indította el a német városban, és évente került megrendezésre. Halála után özvegye, Cosima folytatta a fesztivál ügyeinek intézését, majd visszavonulása után fiúk, Siegfried Wagner vette át, és új rendezéseket, új előadói stílust vezetett be. Az ő korai, 1930-ban bekövetkezett halála után felesége, Winifred Wagner folytatta a munkát, aki nem titkoltan szimpatizált a náci Németországgal és Hitlerrel. A kapcsolatnak köszönhetően a fesztivál bizonyos fokú szabadságot élvezett a Harmadik Birodalomban. A fesztiválon ebben az időben szakítottak először azokkal a hagyományokkal, amiket a 19. században még Richard Wagner alapozott meg. A bevezetett újítások és változtatások ellen sokan tiltakoztak, például Toscanini és Richard Strauss, de még a Wagner család néhány tagja is. Véleményük szerint a profanizálás Wagner-ellenes volt.

A második világháború után Winifred Wagnert elítélték a fasiszta hatalom támogatása miatt, az ünnepi játékok ügye fiaira, Wolfgang és Wieland Wagnerre hárult. A terület amerikai megszállása alatt a színházat az amerikai katonák szórakoztatására és vallási rendezvényeik céljára használták. A fesztivál újraindításáról folyamatosan tárgyaltak, végül 1951. július 21-én Beethoven IX. szimfóniájával, majd az ezt követő Parsifal előadással elkezdődött a Bayreuthi Ünnepi Játékok újabb korszaka.

A Brandenburgi kapu

A Brandenburgi kapu történetének egyik legtöbb érzelmet felszabadító pillanata is ehhez a műhöz kapcsolódott: Néhány héttel a berlini fal 1989. novemberi lebontása után Leonard Bernstein vezetésével koncertsorozatot rendeztek a fal mindkét oldalán. A nemzetközi zenekarban mind a négy korábbi megszálló ország (Egyesült Államok, Szovjetunió, Franciaország, Nagy-Britannia) művészei helyet kaptak, s mindegyik előadásban felcsendült Beethoven IX. szimfóniája. Bernstein az Örömóda „Freude”(öröm) szavát „Freiheit”-ra (szabadság) cserélte, amit kelet-, illetve nyugat-német kórustagokkal adatott elő. Az első koncert december 23-án, éjjel ért véget Nyugat-Berlinben, abban a pillanatban, amikor a berlini fal végleg leomlott; a másikat két nappal később, karácsony reggelén tartották a keleti városrészben. Az előadásokat több tízezren hallgatták végig a helyszínen. A televíziós közvetítésnek köszönhetően a német újraegyesítés legemocionálisabb pillanatát a tévéképernyők előtt ülve a fal mindkét oldalán élők is átélhették – közösen, három évtized után először.

A Kilencedik modernizált is!

A IX. szimfónia örökkévalóságát mutatja, hogy több mint 150 éves távlatból a modernizálódó zeneiparra is hatást fejtett ki. Máig nem tisztázott tény, azonban a városi legenda töretlenül tartja magát: A Philips és a Sony a 70-es évek végén, 80-as évek elején kialakították a lemez paramétereit, a kivitelező Philips technikusai egy 11,5 centiméter átmérőjű, 60 perces prototípust ajánlottak, a Sony azonban ragaszkodott egy nagyobb kapacitású koronghoz. Az okokról keveset tudni, azonban több elmélet is fennmaradt ezzel kapcsolatban: A legenda egyik verziója szerint Beethoven IX. szimfóniája volt a Sony-vezető kedvenc darabja, és olyan lemezt akart, amire ez a zenemű is ráfér. Egy második változat szerint egy másik Sony vezető felesége régi vágyát akarta teljesíteni a beethoveni időtartammal, egy harmadik szerint pedig maga Herbert von Karajan kérte, ajánlotta ezt a hosszúságot. A színtiszta igazságot sohasem fogjuk megtudni, de a IX. szimfóniának minden valószínűséggel szerepe lehetett a CD-k időtartamának kialakításában, hiszen a történet mindhárom verziójában hivatkoznak rá, némileg más kontextusban.

Beethoven tehát…

A fenti kiragadott példákon keresztül jól látszik, hogy Beethoven zenéje univerzális, mindenki számára egyértelmű üzenet közvetít jóról és rosszról, szeretetről és boldogságról, életről és halálról. Korszakokon átívelő művei olyan elementáris erőt hordoznak magukban, annyira fegyelmezett és szertelen is egyben, hogy munkássága minden valaha élt zeneszerzőre hatással van: vagy eszményi példaképként kísérti az embert, vagy pedig az őt körüllengő mítosz és felhajtás egy túlértékelt életmű megítélését eredményezheti. Elvitathatatlan tény azonban, hogy az ő kompozíciói emelték a szimfóniát a legnagyobb presztízsű műfajok közé: ami az énekes műfajban az opera, az a hangszeres zenében a szimfónia lett. Tökéletességre való állandó törekvése pedig mindannyiunkat kell, hogy ösztönözzön: valami örök érvényű dolog létrehozására és a saját egzisztenciánkkal való tökéletes harmónia elérésére.

„Alapvetéseim: szenvedély és kitartás”

Gyulai Júlia táncos, koreográfus, a húsztagú Coincidance Táncegyüttes vezetője úgy véli, létezik egy láthatatlan világ, ami többek között a zenében is megtestesül. Még csak most októberben lesz 28 éves, de már hihetetlen karriert mondhat magáénak.

Szöveg: Márkus Eszter

Júlia a családjával nyolcéves koráig Londonban és Monte-Carlóban élt, folyékonyan beszél angolul, franciául és németül. Tizenhárom éves korában édesanyja beszélte rá, hogy menjenek el egy ír sztepptánctanfolyamra, azóta tudja, hogy táncos lesz. Tánctudását gimnazista korában Dublinban fejleszthette tovább a Rhythm of the Dance próbáin, majd a Táncművészeti Főiskolán modern tánc szakra járt, és Bozsik Yvette osztályában koreográfusként végzett. Ír sztepptánc Európa-bajnoki címet szerzett, és egyedülálló stílust és látványvilágot teremtett az ír sztepp- és a modern kortárstánc ötvözetével a mozgásművészetben.

Családodról elsősorban édesapád, Gyulai István, az ország kedvenc sportriportere révén sokat hallhattunk, főleg az augusztusban bemutatott Fairplay című táncszínmű kapcsán, amivel neki állítasz emléket. Mesélnél pár szót a családodról?

Apu halálával kapcsolatban nagyon nehéz volt azt feldolgozni, hogy nem lehettem ott, amikor meghalt. Az egész család kiutazott Hozzá Monte Carloba, de nekem  – tizenhat éves voltam akkor – itthon kellett maradnom a Nagymamámmal. Nagyon gyorsan történt akkor minden, egyik pillanatról a másikra kellett elindulni. Tisztában vagyok vele, hogy a családom a legjobb döntést próbálta hozni. Ennek az elfogadása – az itthon maradásom – azonban nagyon sok nehézséget jelentett számomra a későbbiekben is. De felnőtt fejjel már értem, miért döntött így Anyu. Azt hiszem, csak védeni akart. Talán ennek a döntésnek a következménye, hogy életemben Apu eddig az egyetlen ember, akit ismerek – ismertem – akivel kapcsolatban a képem soha nem tört össze. Ettől függetlenül azt hiszem, hogy a saját gyerekemet inkább magammal vinném ebben a szituációban, bár reméljük soha nem kell ilyen döntést hoznom.

Alapvetően fele-fele arányban gyúrtak össze a „szüleimből”. Apukámtól tanultam, hogyan bízzak magamban, a vágyat, hogy fejlődjek, és azt is, hogy tudjam, kihez kell alkalmazkodnom és kihez nem. Ugyanakkor leginkább Anyukámtól hozom a kreativitásomat. Ő Németországban élt gyermekkorában több évig, és így lett végül némettanár, de előtte sokáig néptáncolt, és volt egy időben lakberendező is. Tőle kaptam az otthonteremtés igényét, azt, hogy apró kedves, helyes dolgokkal dobjam fel a lakást. Például nálunk a kis kéztörlő törülközők egy kosárkában vannak egyenként összehajtogatva a mosdóban.

Bátyáim, Miklós és Marci Apuhoz hasonlóan a sporttal foglalkoznak, sportoltak, 2008 óta vezetik a Magyar Atlétikai Szövetséget, nővérem, Kati viszont szintén az előadóművészethez vonzódott, színésznek készült, és most televíziós szerkesztőként dolgozik.

Te is sportoltál, mint a család többi tagja?

Igen, kosaraztam, és nem is voltam rossz benne, bár szerintem nem volt túl jó a labdaérzékem. Próbáltam teniszezni is, de az nagyon nem az én sportom, és érdekes módon az atlétika sem vonzott túlságosan soha.

Nagyon fiatalon, tizenhárom évesen kezdtél táncolni. Hogyan kezdődött?

Volt Budapesten egy ír sztepptánc-tanár, Catherine Gallagher, és az ő órájára mentem el Anyuval. Úgy hirdették meg, hogy 0-99 évesig bárkit várnak, és Anyu ezt szó szerint vette, mert azt ígérték, hogy kiváló alakformáló fogyókúra. Azt persze nem tették hozzá, hogy ugyanakkor idővel rettentő vastag combizmot is növeszt! Anyu addig nyaggatott, hogy járjunk oda együtt, amíg végül elkísértem. Ő, érthető módon elég hamar kidőlt, hiszen ez egy elég megerőltető műfaj, én viszont már az első pillanattól tudtam, hogy ez nekem kell. Bár azt nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi fogott meg ennyire benne. Viszont a mai napig emlékszem, hogy aznap, amikor az első óra után hazaértem, a rádióban a Hevia együttes Busindre Reel című száma ment, amit azelőtt soha nem hallottam, de akkor az ír népzenét jelentette számomra. Egy kicsit spirituális vagyok, ezért ez akkor sokat jelentett, egyfajta üzenetnek fogtam fel. És érdekes, hogy azóta ez a szám még kétszer segített: mindkét esetben bizonytalankodtam a táncos utamat illetően, nem voltam biztos benne, hogy jó irányba haladok-e.

Korábbi interjúidban elmondtad, hogy 16 évesen döntötted el, hogy táncos leszel. Mit szólt ehhez a családod?

Igazából nem volt meghatározható döntéspillanat, évekig csak a tánccal foglalkoztam a középiskola mellett. Minden órán ott voltam, rengeteget gyakoroltam még esténként is: letettem a fürdőszobai tükröt a földre, és úgy tanultam a lábtartást. Apu mindig célzott rá, hogy ügyvédként mennyire jól kereshetnék, ugyanakkor messzemenőkig támogatta a tánctanulmányaimat. Szerencsém volt, mert a családom mögöttem állt és segített.

A Coincidance Táncszínházat Székács Zsófiával és Potornai Norberttel alapítottátok 2008-ban.

Igen, őket a sztepptánc révén ismertem meg, és ekkor voltam elsős a Táncművészeti Főiskolán. Kedvet kaptunk hozzá, hogy együtt gyakoroljunk, hívtunk még néhány embert, kitűztük a próbanapokat és nekiálltunk… Nem tűnt ez egy óriási vállalkozásnak. Az akkor nyolc főből álló együttes vezetésére eleinte ráadásul felkértünk egy ír tánc körökben ismert és általunk nagyon tisztelt táncost, tánctanárt, de mivel nem igazán működött a dolog úgy, ahogy reméltük, a társulat tagjainak javaslatára végül én vettem át ezt a szerepet. Most már húsz, főállásban dolgozó táncosunk van, amit annak köszönhetünk, hogy tavaly nyáron mögénk állt egy cégcsoport, amely a finanszírozás terhét levette a vállunkról. Azt hiszem, ez óriási dolog.

Norbert a kezdetek óta a párod volt, vagy a közös munka révén ismertétek meg jobban egymást?

Mi tíz éve ismerjük egymást, és első pillanattól jóban voltunk. Én 17 éves voltam, ő 15, és akkoriban fellobbant köztünk egy diák-szerelem, de nem lett belőle semmi. A társulatban nagyon jó barátságban dolgoztunk együtt, és az eltelt évek alatt mindkettőnknek voltak kapcsolatai, szerelmei. Aztán egyszercsak elém állt, hogy ő márpedig velem akar lenni. Innentől azért még persze megjártuk a magunk útját, mire idáig jutottunk, de ez így is jó. Részben ez alapozta meg azt a bizalmat, ami ma összeköt bennünket. Nagyon boldogok vagyunk együtt, ő már az életem egyik alappillére, és együtt élünk egy közös lakásban.

Mik a kedvenc zenéid és mit jelent táncosként számodra a zene?

Nagyon muzikális vagyok, nincs kifejezetten kedvenc zenei műfajom, nyitott vagyok mindenre. Az inspirációt mindig a zenéből merítem, a zene ihlet meg, és nem a történetből indulok ki, mint sok más kollégám. Számomra a zene sohasem csak aláfestés, azzal együtt kell mozogni. A szakdolgozatomat Jiří Kylián cseh koreográfusról írtam, aki a Nederlands Dans Theater, a Holland Táncszínház művészeti vezetője volt, úgy harminc éven át. Ő több munkából álló, önálló sorozatot szentelt annak, hogy valahogy megfogja a láthatatlan világot. Éppen ezzel a témával foglalkoztam, amikor elmentünk Hans Zimmer koncertjére az Arénába. Régóta vágytam rá, hogy végre csak nézőként menjek el egy előadásra. Át is tudtam adni magam a zenei élménynek. Ekkor döbbentem rá, hogy ami azon a koncerten történik, az az elmondhatatlen élmény, amit nyolcezer ember egyszerre él át, az pontosan a láthatatlan világ maga, ami vallástól, bármiben való hittől függetlenül létezik. Ennek az eufórikus érzésnek a hatására lett egyértelmű számomra, hogy mindaz, ami nem észlelhető másképp, hogy a láthatatlan világ a zenében testesül meg. Ha valaki nem ismeri ezt a világot, azt mondom, hallgasson zenét, és figyelje meg az érzéseit és élményeit.

Saját produkcióid kapcsán azt nyilatkoztad, hogy ott a jelenethez keresed a megfelelő zenét. A BDZ-vel ez a munka fordított, hiszen a zenéhez kell tánckoreográfiát találni. Melyik miért kihívás, melyik a nehezebb feladat?

Mindig az a könnyebb, hogy eltáncoljunk egy zenét. Ha van egy történet, mint a Fairplay esetében, az azért nehezebb, mert előbb van egy érzés, és ehhez kell megtalálnom a zenét. Amikor adott a zene, akkor az egyértelmű alapot teremt ahhoz, ami elmondható, és amin legtöbbször nem akarok változtatni. Már előfordult az is, hogy egy meglévő koreográfiához kellett zenét illeszteni, de az rettenetesen nehéz feladat volt.

Hollerunggal Gáborral először 2016 tavaszán a John Williams Filmharmonikusok koncert és legutóbb az ABBA Symphony kapcsán dolgoztál együtt. Milyen a munkakapcsolatod vele?

Gáborral nagyon szeretek dolgozni, és egyúttal nagyon tisztelem őt. Mindig keresem azoknak az embereknek a társaságát, akikből árad az élet és az energia, és ő éppen ilyen művész. Nem olyan fiatal már, de érdekes, mert ahogy telnek az évek, az ilyen típusú személyiségek, akikben van belső tűz, nem veszítenek a lendületből, nem öregeszenek meg. Persze, megőszülnek, de több energia, élni- és tenni akarás van bennük, mint a legtöbb húszévesben.

Hollerung Gáborral nagyon könnyű volt együtt dolgozni, mert nagyon értettük egymást, egy nyelvet beszéltünk. A John Williams Filmharmonikusok kapcsán volt egy kis nehézségem az egyik koreográfia végén, mert nem tudtam megfejteni az egyik részlet ritmusképletét. Gábor rendkívül segítőkész volt, és ennek köszönhetően sikerült megtalálnom a legjobb megoldást. Annak is örülök, hogy mindig kertelés nélkül megmondja a véleményét, mert ezt szerintem sem lehet máshogy csinálni. Nekem sokat jelent, hogy vele dolgozhatok, mert szeretnék olyan emberré válni, mint ő: szenvedélyesen szeretni a munkámat és az embereket, akikkel együtt alkotok.

Ugyan még a pályád elején jársz, de nagyon nagy sikereid voltak már. Táncosból koreográfus, majd művészeti vezető lettél, majd menedzserré nőtted ki magad úgy, hogy ezen funkciók egy részét nem is tanultad. Mit tanácsolnál azoknak a fiatal művészeknek, akik még pályájuk elején állnak?

Az alapvetés, hogy szenvedélyesen kell szeretni, amit csinálunk, mert ha az hiányzik, akkor nem is érdemes belevágni. Ha ez megvan, akkor a második legfontosabb dolog a kitartás, hiszen nincs olyan, hogy valaki, valami folyamatosan egyre jobb és jobb lesz: állandóan felfelé ívelő életpálya a valóságban nem létezik. Mindig ott lesz a hullámzás, és a hullámvölgyben mindig felmerülnek a kérdések: tudom-e ezt jól csinálni, elég erős vagyok-e, elég jó művész vagyok-e? Minden hullámvölgyből tanulni lehet, valamit el kell esetleg engedni. Lassacskán a váltakozó időszakok amplitúdója csökkenhet, vagy egyszerűen megtanuljuk a kilengéseket kezelni. És kialakul a biztonságérzet. Remélem. Talán…

Honnan merítesz energiát, ha mélypontra kerülsz?

Ezer és egy dolog elbizonytalaníthat, de bízni kell a sikerekben, és mindig a hosszabb távú célra kell koncentrálni, sokszor akár el is kell engedni a közeli célt. Ha elbizonytalanodom, akkor – csak az út végére fókuszálva – felteszem magamnak a kérdést: „Ha most nem adom fel és öt év múlva, a jövőből visszatekintek erre a napra, számítani fog-e az, ami történt?” És ilyenkor legtöbbször „nem” a válasz.

És mi ez a – talán nem túl távoli – célod?

Szeretnék egy nemzetközileg elismert társulatot vezetni, évente legalább három, vagy még több turnéval. Szívesen mennénk külföldi fesztiválokra is, bár ehhez még szűkösek a lehetőségeink. Bár sajnos nagyon sok itthon a rosszindulatú, ellenséges ember a szakmában, nem hagynám itt Magyarországot, a székhelyünk mindig itt lenne. Több produkciónk is van, amivel már most utazhatnánk: a tavalyi Szentivánéji álom, a most bemutatott Fairplay is ilyen darab. Ami biztos, hogy a Zempléni Fesztiválon, Tokajban bemutatott ABBA Symphony produkcióval októberben Pozsonyba is ellátogatunk.

„A Peer Gyntben találkoztam az Élettel”

„A Peer Gyntben találkoztam az Élettel”

Négy évtized egy színházban, negyven év egy házasságban

Szöveg: : Máté Krisztina

Gondolom az évek során sokan voltak szerelmesek Huszti Péter hangjába, és mivel ez a simogatóan bársonyos hang évtizedek óta megnyerő külsővel párosul, bizonyára a színészbe is. Ennek fényében készül az ember kellően megszeppenve az interjúra, nézi a felvételeit, filmjeit, interjúit, hallgatja a dalokat, verseket.

És akkor megkérdezi az ember egy barátnőjét, akiről tudja, hogy Huszti Péter rajongó, színházjáró magyar-történelem szakos tanár, és még jobban megszeppen. Mert nem járt annak idején a Madách színházban minden előadáson, amelyben szerepelt, nem látta élőben Peer Gynt-öt, a Lear királyt, a Hamletet. A hegedűs a háztetőn-t igen, de az Isten pénzét, az Éjjeli menedékhelyet megintcsak nem. Ellentétben a barátnővel, aki a kamaszkorát élte túl e rajongás és a színház habzsolása segítségével, ezért szívesen eljött volna az interjúra az ember retiküljében.

És akkor az ember szeretne mindent megkérdezni. Ami önmagában is képtelenség, hiszen a weboldal is feldolgozhatatlan információ mennyiséget tartalmaz. 70-80 filmszerep, több mint 100 színházi szerep, ezeknek tetemes része főszerep, megszámlálhatatlan rendezés, versek, előadói estek, dalok, fotók. Ekkor az ember megijed, pedig ez életében a sokadik interjú, de „A” Huszti Péter az mégiscsak más. A hetvenes évek sztárja, Lear király, Hamlet, vizsgálóbíró, Cyrano, Tevje, Berend Iván vagy Abigél Zsuzsannájának férje.

 „Berobbantam a Madách Színházba”

Sokszor tapasztaltam már, hogy az igazán nagyszerű emberek rendkívül közvetlenek és szinte hitetlenkedéssel viszonyulnak a töretlen, évtizedeken átívelő népszerűségükhöz. Nem azért, mert mélyen önmagukban nem tudják, hogy tényleg van bennük egy olyan erő, ami generációknak adott örömteli pillanatokat, reményt, hitet, eligazodást a nehéz hétköznapokban. Inkább azért, mert ezt természetesnek veszik: nekem van tehetségem, és én ezt odaadom, megmutatom. Sokszor többet is, mint tudnék. De kapok is annyit, amiért megéri. Huszti Péter pedig rengeteget adott nekünk, generációknak, gyerekeknek és felnőtteknek, nagymamáknak és nagypapáknak, mi pedig elfogadtuk, megnéztük, sírtunk, nevettünk, elhittük, elmentünk újra, felvidultunk, és elfelejtettük az élet viszontagságait.

Tulajdonképpen elmondhatom, hogy már főiskolásként berobbantam a Madách Színházba, egy fantasztikus rendezői gárda, egy fantasztikus társulat bűvkörébe. – meséli a Madách színházi korszakhoz kapcsolódó kérdésemre. – Befogadtak és elfogadtak, és pár éven belül én játszottam sok férfi főszerepet. Ádám Ottó világa volt ez, aki egy hatalmas ívet rajzolt a színházi égboltra. A társulati tagság mindent jelentett. Fantasztikusan sokat adott, de nagyon sokat követelt is tőlem, tőlünk. Ádám Ottó elvárta, hogy ugyanúgy adjuk oda az életünket mi is a színháznak, mint ő. Tolnay Klári, Pécsi Sándor, Kis Manyi, Bessenyei Ferenc, és mi, a fiatalabb generáció tagjai, Piros Ildikó, Almási Éva, Schützi (Schütz Ila) vagy én. Megmondta, hogy mikor filmezhetünk és a filmrendezők ehhez alkalmazkodtak. Fábry, Várkonyi, Makk olyan elképesztő kapcsolatot tartottak a színházzal, hogy pontosan megbeszélték, mikor kérhetnek el engem vagy mást. Ádám Ottó pedig megmondta, hogy ha a két premier megvolt, a Huszti tavasszal nem próbál, akkor elmehet forgatni. Ők pedig eltették a filmet tavaszra! Várkonyi Zoltán legtöbbször nyárra, mert ő akkor szeretett dolgozni. És ez ment évtizedeken keresztül.”

Ádám Ottó 1989-ben úgy döntött, nyugdíjba vonul, ezután Kerényi Imre lett a színház igazgatója egészen 2004-ig. Ezekhez az évekhez kapcsolódik a Lear király, Molnár Ferenc Üvegcipője (amelyet a közelmúltban rendezett is), vagy az Isten pénze Ebenézer Scrooge-ja. Megjelentek a musicalek, amelyek aztán Szirtes Tamás igazgatása alatt átvették a drámai színház helyét. 2006-ban, négy évtizednyi Madách tagság után Huszti Péter eljött a színházból.

„Én vagyok az Ember tragédiája Ádámja – de nem volt időm megijedni”

„40 évig megállás nélkül, évi négy bemutatóval, 100 szuper főszereppel és mellette filmes szerepekkel zajlott az élet, magam sem tudom már, hogyan fért össze az élet többi alkotóelemével. Mégis egy nagy egység volt az egész, nagyszerű, gyönyörű korszak. De bennem is véget ért. Tény, hogy azóta nem voltam a Madách színházban, de semmilyen szomorúság nem volt bennem. Abban az épületben most valami mást csinálnak, valami hasonlóan fantasztikusat és jól működőt, egy pillanatig sincs bennem emiatt rossz érzés. Az volt a jó, hogy ki tudtam mondani, hogy köszönöm szépen, nem maradok ott, mert az már nem az én világom, az nem én vagyok, nekem ott már nincs mondanivalóm. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy Kerényi igazgatása alatt játszottam zenés szerepeket, mert egyszer csak azt mondta, hogy te vagy A Magister a Vörös malomból, vagy Tevje a Hegedűs a háztetőnből, vagy az Isten pénze Ebenézer Scrooge-ja. Ezek igazi nagy drámák is, és örömmel játszottam  őket, a Hegedűs a háztetőnt 13 évig, úgyhogy felnőttek a lányok, elmentek majd elhozták a gyerekeiket is. Hatalmas, gyönyörű ív volt, és nem maradt bennem hiányérzet. Amit abban a bizonyos férfikorban elmondhattam, azt mind elmondtam. Legnagyobb ajándék a sok Shakespeare szerep, amit akkor játszottam. Voltak szerepek, amiket korábban is, mint kellett volna, a Lear királyt biztosan, de Tevjét is. E korszak végén úgy gondoltam, hogy nagyon szeretek tanítani és írni, és ezekkel szeretnék elsősorban foglalkozni. Várkonyi Zoltán és Ádám Ottó szinte ’beszipkázott’ a tanításba, nagyon fiatalon lettem a rektor és rendeztem nemzetközi fesztiválokat, így öt éven át minden évben meghívtak Amerikába, Knowville-be tanítani.”

Emellett forgatták a tv-játékokat, amelyek a mai napig elkápráztatnak minket. Annyi rengeteg készült a hetvenes, nyolcvanas években, hogy ha ma újrajátszanák őket, mint ahogy szerencsére időnként meg is történik, hosszú hetekre tele lenne a műsorújság. Az érdekes pedig az, hogy a mai gyors, chatelő generáció tagjai közül sokan élvezettel nézik ezeket az alkotásokat. Csodálatos nyelvezetük, szép beszédstílusuk, képi világuk miatt örök életűek, nem utolsó sorban persze mint irodalmi művek megfilmesítései is.

Arról faggatom csodálattal, hogy nem ijedt-e meg némely szereptől, hiszen olyan színészek vették körül, akik mind Kossuth díjjal (bár minden idők egyik legfiatalabb díjazottjaként, ő is megkapta 1978-ban – szerk.), legendás alakításokkal a hátuk mögött kaphatták volna meg az ő szerepét.

„Olyan tv játékokat, játékfilmeket csináltunk, mint A két Bolyai, Bodnárné, Csillag a mágján, a Fekete gyémántok vagy az Ember tragédiája. Amikor Szinetár Miklós egyszer csak azt mondta nekem, hogy én vagyok az Ádám, megijedhettem volna. Valójában azonban nem volt időm megijedni, mert már indult isa munka. A többiek pedig elfogadtak, természetesen azok, akik nekem fontosak voltak. Az a csodálatos, hogy amikor a 16 éves unokám megnézte a filmet, azt mondta, hogy sokkal jobban látja az összefüggéseket, mint az olvasás alapján. Boldog vagyok, hogy újra játsszák ezeket a filmeket, és odajönnek hozzám az emberek a közértben vagy az utcán, hogy tegnap este láttak, és milyen gyönyörű, milyen fantasztikus élményben volt részük.”

Felvetésemre, miszerint egyik meghatározó élmény a filmekkel kapcsolatban az, ahogy a csodálatos magyar nyelv megszólal, elmondja, hogy ez is a legendás rendezőknek köszönhető, akik kínosan ügyeltek arra, hogy minden egyes szó a legutolsó sorban is hallható legyen. „Költői realista, erkölcsöt, életet, szeretet, tiszteletet, hitet tápláló színházat álmodott Ádám Ottó. Ezért szerették az emberek. Mindenkitől megkövetelték, hogy minden szót lehessen érteni. Gábor Miklóstól, Pécsi Sanyitól, Kiss Manyitól vagy Bessenyeitől csakúgy, mint a fiatalabb generációtól. Vámos és Ádám beült a nézőtérre, és utána szóltak nekem, hogy a második rész végén azt a két szót nem hallották. És én tudtam, hogy igazuk van. Nem beszélve arról, hogy a filmrendezők a legkisebb epizód szerepekre is a legjobb színészeket hívták. Ha a Fekete gyémántokat nézem, Somogyvári Rudolf, Márkus László egy villanásra jöttek be, de Várkonyi tudta, hogy minden részlet fontos.”

Színház = Peer Gynt

Egy televíziós interjú alkalmával megkérték, mondjon asszociációkat bizonyos fogalmakhoz. A színház-ra azt mondta: Peer Gynt. Kíváncsi voltam, vajon, miért épp ez jutott eszébe, holott Ibsen szándéka szerint ez a darab nem is színpadra íródott. Ráadásul első ránézésre nem egy szimpatikus figura ez a tipikus norvég parasztfiú.

„Fiatal voltam, amikor megkaptam Peer Gynt szerepét. Lengyel György, Ibsen imádó rendező, elképesztő szereposztást állított színpadra 1971-ben. A világirodalom azért legnehezebb szerepe ez, mert szövegsúlyban rengeteg, korban nagyon átfogó, hiszen fiatal sihedertől az idős korig ismerjük meg az életét, mély érzelmeken, csalódásokon, tévedéseken, áruláson, hiten és helyszíneken ível át. Talán furcsa lesz, amit mondok, de hihetetlen módon találkoztam e mű által az élettel. A darabban előbb találkoztam az élettel, mint az életben. Ebben a sárból- napsugárból gyúrt figurában – hogy magamat idézzem (Huszti Péter egyik könyvének címére utal) rengeteg olyan problémát, örömet, bánatot találtam, amit én is éreztem. Meghatározó élmény volt a peer-gynt-beli édesanyámmal, Psota Irénnel való játék. Elmondása szerint én is nagy hatással voltam rá. Évekig játszottam Peer Gynt szerepét.  Édesanyám, aki egyébként nem volt egy színházi anyuka, kétszer is megnézte. Az első alkalommal a Lánchídon hazafelé tartva azt mondta, milyen jó ennek az Aase anyónak, hogy a fia karjaiban hal meg. Édesanyám 99 éves korában hunyt el hasonló módon, mint a darabbeli édesanyám.

Igen, valamiért a rengeteg szerep közül mindig a Peer Gynt jut eszembe (pedig ahogy Bessenyei Ferenc mondta, igazi „zsákhordó szerep”!). Ennek az az oka, hogy annyira intenzíven éltem meg általa az életet, ami máig meghatározó számomra. Ezért mondtam rögtön igent a Karmester úrnak (Hollerung Gábornak). Remélem, most is hozzá tudok tenni majd az előadáshoz. Nagyon szeretném, ha hangjával és képen Psota Irén is ott lehetne velünk ezen az estén. Nekem Peer Gynt az életet jelenti. Főként az a szép benne, amit szerettem a kollégáimban és szeretem az emberekben, hogy ő is sárból, napsugárból gyúrt figura. Ezt szerettem ún. intrikus szerepeimben is, hogy meg lehetett mutatni, miért lettek olyanok, amilyenek. És amikor így közelíti meg az ember, akkor kiderül, hogy Jágó nem egy ronda intrikus, hanem egy nagyszerű katona, akit Othello kilökött a barátságából, és ő pedig ezért a barátságért harcol tűzzel-vassal.”

Elárulom, hogy Peer Gynt figurája és a mű maga sokkal szimpatikusabb lett számomra a vele való beszélgetés alatt, mint amikor elolvastam. „Fontos, amit most mond, mert rengeteg dráma igazán a színpadon szólal meg, Ha jól játssza el valaki, akkor ismeri fel az ember, hogy ó, én is ilyen vagyok, bennem is van Jágó, Hamlet vagy Peer Gynt. Olyan zseniális pasi volt ez az Ibsen nevű úr, hogy ha az ember keresgéli, meg is találja a kulcsot hozzá, és egy borzasztó érdekes, összetett figurát lel meg a norvég parasztfiú-külső mögött. Hát hiszen ki nem volt szerelmes, ki nem csalódott, kinek nincs az anyukájával problémája, ki nem hagyja el a barátait, ki nem hazudott, kit nem csaptak még be? Ebben a zseniális darabban minden megtalálható.”

Több helyen olvastam, hogy sokak szerint Grieg szinte romantikus zenéje nem illik a darabhoz. Annak idején az 1971-es előadásban is átírva használták a Grieg zenét. „Pedig főleg így, koncertszerűen előadva, ahol a zene ugyanolyan, vagy talán nagyobb főszereplő, mint a dráma, ismerhető fel, hogy kapcsolódik ez az izgalmas, vad, egyáltalán nem édeskés zene szorosan a drámához.”

Megérkeztünk a zenéhez, hiszen Huszti Péternek a színészet mellett, vagy azt kiegészítve mindene a zene. Karmester szeretett volna lenni, de a színészet kerekedett felül. Pedig kétség kívül meglenne a karmesterkedéshez az alkata. Rendezés közben láttam egy felvételen dirigálni, meg is mondom neki, hogy karmesternek tűnt, mire nevetve mondja, hogy Hollerung Gábor felajánlotta neki, vezényeljen egyszer valamit a zenekarral, de nem merte elvállalni. „Elárulom, hogy az Othello bizonyos monológjai alatt titokban szól bennem Verdi zenéje, de Isten őrizz, hogy megszólaljon a színházban is! Ami a zenehallgatást illeti, a Mahler bűvöletében élek, szerencsére megkaptam a Mahler összest olyan karmesterekkel, akiket ’elfogadok magam mellett’ – mondja azzal a jól ismert csibészes mosollyal – Leonard Bernstein, Claudio Abbado, Solti György. A zene végigkísérte az életemet. El kell árulnom, hogy az utóbbi években a Müpában voltam igazán boldog.”

„Nem vagyunk színházi család”

Családjában is jelen van a zene, hiszen rengeteg dalt énekeltek együtt is Piros Ildikóval és fiuk, Huszti Gergely is zenét szerez, gitározik, és amellett, hogy főszerkesztő, a Tai chi teacher zenekar alapító tagja. Interjúnk időpontjának egyeztetésénél, amely a nyár elején kezdődött, az az örvendetes családi esemény is közrejátszott, hogy megszületett Huszti Gergely második kislánya, Adél, aki Janka kistestvéreként Piros Ildikó és Huszti Péter negyedik unokája. A nyár ezért természetesen az unokázásról, családi programokról szólt.

Huszti Péter és felesége, Piros Ildikó életében a család játssza és játszotta a legfontosabb szerepet, ezzel összefüggésben beszélgetésünkben is kiderült, hogy semmilyen formában nem engedték beszivárogni a színházat a mindennapjaikba. „Nem vagyunk színházi család, soha nem beszéltünk meg, nem olvastunk össze szerepeket. Még akkor sem, amikor én rendeztem Ildikót valamelyik darabban. Szigorúan a színházban maradt a színház. Igyekeztünk a gyerekeknek egy átlagos, normális családi életet biztosítani ebben a fantasztikus városban. Azt vesszük észre, hogy egyre jobban szeretjük Budapestet, rácsodálkozunk a Duna partra, az épületekre, a látványra. Sok helyen jártam a világon, de ez a város a legszebb.”

A honlapról kölcsönvett szövegrészlet is alátámasztja az interjú elején rögzített benyomásomat, mely szerint a szó legnemesebb értelmében vett, igazi jó emberrel találkoztam, aki csak a színpadon szeret színész lenni.

 „Játszótársaim közül is azokat csodáltam és csodálom ma is, akik nem szégyellték, bátran felvállalták az életben, és ha lehetett, szerepeikben is, hogy nem vagyunk tökéletesek, tévedünk, tévelygünk, bűnözünk, aztán megbánjuk, újrakezdjük, hogy sárból, napsugárból, hogy emberből vagyunk.” 

 

 

Peer Gynt mi vagyunk

A norvég nemzeti eposz hőse és a hagyma

Peer Gynt meghódította a világ színpadait, pedig Henrik Ibsen nem is színpadi műnek szánta. Elmondása szerint csak úgy magától íródott, alakult. Olyan mű lett „véletlenül”, mint a mi Tragédiánk: ott a világot utazza be, hogy önmagát megtalálja, itt a történelem helyszínein vándorol a főhős, hogy az ember célját megtalálja. Mindkettő mellett áll egy asszony és mindkettő a mindenkori emberi létezés problémáival szembesít.

Szöveg: Máté Kriszta

A Peer Gynt érdekessége, hogy ez a tipikusan norvég, Henrik Ibsen által írt dráma – amely egyébként Peter Christen Asbjornsen norvég tündérmeséit vette alapul – Olaszországban íródott. Ide vonult el Ibsen önkéntes száműzetésbe, itt született meg a Brand című drámája is. Amikor megkérdezték tőle, hogy tudott távol a hazájától, messzi idegenben olyan sokáig élni, így válaszolt: „Az ember úgy érzi, hogy Európához tartozik, és oda megy, ahol otthon érzi magát.” A mű sikere mindenesetre azt bizonyítja, hogy távolról is igencsak jól látott rá a norvég világra.

Grieg Peer Gynt zenéjének alapja a norvég népzene

Annak ellenére, hogy a darab eredetileg könyvdrámának íródott, nagy színházi karriert futott be. Henrik Ibsen 1867-ben írta drámai költeményét, és ő maga gondolta később úgy, hogy mégis színpadra tervezi ezt a népmesei ihletésű művet, amely egyszerre mozog a valóságban és a képzeletben. A valóságos szereplők mellett szimbolikus figurák is színre lépnek, többféle stílus és verselés keveredik, számtalan helyszín, életkép és látomás nehezíti meg a színpadra állítást. A darabhoz zenét is szeretett volna, ezért kérte meg Edvard Grieg, addigra már híres zeneszerzőt, hogy írjon hozzá muzsikát. Grieg zeneszerzői küldetése, saját bevallása szerint, pontosan az volt, hogy zenéjében kifejezésre juttassa Norvégia szellemét, lelkesedését a sagák, a hegyek, a fjordok, a falusi emberek iránt. A Peer Gynt mégis majdnem kifogott rajta. A norvég zene új csillaga (ahogy egy 1866-os koncert után nevezték) több mint egy évet töltött a mű megzenésítésével. Zenéje a norvég népzenét veszi alapul. Ibsenhez hasonlóan ő is némi iróniával szemlélte az akkori norvég életmódot, ezt szerette volna a zenéjével is kifejezésre juttatni. Egy barátjához írt levelében így fogalmaz: „Rettenetesen makacs ez a darab, főként néhány részlete, kivétel Solveig dala (…) Komponáltam a hegyi király barlangjához, és szó szerint képtelen vagyok meghallgatni, annyira ragaszkodik a tehénlepényhez, norvégtudatossághoz és öntömjénezéshez. Azt remélem, hogy észrevehető benne az irónia.” (1874. augusztus 27.) Meglepődne, ha tudná, milyen karriert futott be ez a zenei alkotás, amelyet nem tudott meghallgatni. Tény, hogy Grieg két Suite-et is komponált, amelyek önállóan is eljátszhatóak. Mindkettő óriási siker lett.

A Grieg-zene és az Ibsen-dráma viszonya meglehetősen ellentmondásosan alakult; a zenét többen túl romantikusnak találták a mű mondanivalójához, történetéhez képest. Ezért többször is írtak a Peer Gynt darabhoz modernebb zenét.  A dráma és a Grieg zene teljes terjedelmében viszonylag ritkán volt színpadon az 1876-os Christianiai (ma Oslo) bemutató óta, valószínűleg azért is, mert a zene hajlamos a nehéz szövegen eluralkodni és a dráma jelentőségét elfedni. Akárhogy is, annyira csodálatos zene, hogy hálásak lehetünk Ibsennek, hogy meggondolta magát, és a színpadra állítás részeként felkérte Grieget.

„Az ember célja mi a földön?”

Az ismert népmesei motívum alapján a főhős elindul szerencsét próbálni és különböző kalandokon át jut el valahova. Peer Gynt, a naplopó falusi suhanc, aki lélegzetelállító kalandokkal henceg, az erdőben kószál, lányokkal incselkedik, bejárja a világot, sikeres üzletember lesz, majd vagyonától megfosztva, évekkel később visszatér a szülőfalujába. Itt eltér a darab a népmesei fordulattól, hiszen nem siker koronázza visszatérését, hanem kudarc. Ennek oka, hogy egész életében önmagához szeretne eljutni, de mégsem tud önmaga lenni. Túl önzően, saját érdekeit hajszolva jár-kel a világban, hazugság és illúziók uralják az életét. Peer Gynt problémáját a hagyma szimbolizálja, amelyet lefejtve a végén semmi sem marad. A szakadatlan vágya az, hogy önmaga legyen, nem tud azonban másokért élni, így elveszti önmagát.

„Az ember célja mi a földön?
Legyen önmaga: – röviden –
s csak magamagával törődjön.
De úgy, uraim, élhet-e,
ha mást szolgál, mint egy teve?
„A pokolba ki kerül? Aki éjjel-nappal önmaga volt egészen.”

A mű töretlen sikerét valószínűleg részben az adja, hogy alapvető sorskérdésekre keresi a választ és minden korban aktuális, hiszen az anya-fia viszony alakulása, a csalódások, a becsapás, a hazugságok, vagy a hűség, a trollok visszataszító kispolgárnyája vagy a Peert kisemmiző üzletemberek mesterkedése mindenkinek ismerős. A hízelgés magas foka, ahogy Ibsen Peer szájába adja a következő szavakat:

„A születés címén,
világpolgár lelkem szerint.
Mi pályámon szerencse
Amerikától kaptam én.
Kincseit könyvpolcos szobámnak
köszönöm német iskoláknak.
Frankhontól mellényem szabását
kaptam, s szikrányi szellemet –
Angliától munkás kezet,
s érdekeim védni tudását.
(…) életemet egyszer a remek
svédacél tőr mentette meg.”

A darab sikerének másik oka az a gondolat lehet, amit maga Ibsen fogalmaz meg: „Minden művemnek szellemi felszabadulás és megtisztulás volt a célja, mert az ember sohasem él egészen felelősség és bűnrészesség nélkül a társadalomban. Írni annyi, mint ítélkezni.”

Peer Gynt Magyarországon

Schöpflin Aladár műkritikus, irodalomtörténész így írt a darabról a Nyugat 1932. évi 2. számában: Előadni a Peer Gynt-öt minden színház legmagasabb becsvágya. […] Megvallom, önámítónak tartom, aki azt meri mondani, hogy ezt a költeményt maradéktalanul megérti, de éppen abban érzem leginkább izgató voltát, amit csak sejtve értek belőle. A logikai tartalom helyett a költő szuggesztiója hat rám, szabad teret engedve képzeletem kalandvágyának. Színházat, rendezőt, színészt méltán ambicionál ez a különös remekmű, leginkább azért, mert színpadi megoldását csak megközelíteni lehet, elérni nem. […] Rendkívüli rendezői feladatokat állít fel, nagy sereg alakot mozgat a legkülönfélébb helyzetekben, a hangok példátlanul széles regiszterét szólaltatja meg.” Valószínűleg ez ijesztette el a magyar színházi szakembereket, hiszen hazai színpadon az ősbemutató után csaknem harminc évet kellett várni. Ekkortól viszont töretlen volt a siker. Eszerint „1917 nyarán csoda történt Budapesten, a csoda a Magyar Színházban esett meg. A Peer Gynt bemutatójából fergeteges siker kerekedett, a darab sorozatban került a nézők elé, a június 2-i premiertől folyamatosan zsúfolt házak előtt. A csoda csiholói a színészek után elsősorban a nézők, akik tódulnak a színházba estéről estére nyomon követni a főhős, Peer Gynt hányatott sorsát.” olvasható Enyedi Sándor: Henrik Ibsen drámái magyar színpadokon című művében. „Az örök érték sohasem a divat problémája. A mi érzésünk az, hogy Ibsen kiállta a tűzpróbát.”

Az első bemutató tehát (Sebestyén Gyula fordításában) 1917. június 2-án volt, Törzs Jenő címszereplésével. A 100. előadásra 1921. december 22-én került sor, majd a darab továbbra is műsoron maradt. Minden évtizedben előadták, emlékezetes az 1941-es rendezés Jávor Pállal, Lehotay Árpáddal és Apáth Imrével a címszerepben , ahol furcsa rendezői ötletként, váltogatták a szereplőket. Az ötvenes években Ladányi Ferenc volt a címszereplő, Gobbi Hilda pedig hosszú évekig fonódott össze Aase szerepével. 1971-ben pedig Huszti Péter kapta meg a címszerepet, fergeteges siker volt! Már a szereplőgárda magáért beszélt: többek között Psota Irén, Körmendi János, Bencze Ilona, Almási Éva, Papp János. 1991-ben újra a Nemzeti Színházban játszották Bregyán Péterrel a címszerepben, majd három év múlva az Egyetemi Színpadon, itt Ungvári István volt Peer; 1999-ben az Evangélium Színház előadásában O. Szabó István kapta Peer Gynt szerepét; 2012-ben az Örkény István Színházban Polgár Csaba volt a címszereplő, és legvégül a Nemzeti Színház ugyanazon évbeli bemutatóján Stohl András alakította Peert. Természetesen vidéki színházak is felvették a repertoárjukba a darabot, felsorolni is nehéz lenne, hol mindenhol tette Peer Gynt története Ibsent Magyarországon is népszerűvé.

János passió – Hangoló különszám

Iratkozzon fel ön is a BDZ youtube csatornájára!

Kedves Zenebarátunk!

Mivel a jelenlegi helyezet nem teszi lehetővé, hogy koncertjeinken személyesen részt vehessen, ezért igyekszünk minél több koncertünket online Önök elé tárni.

Ahhoz, hogy ne maradjon le egy új videokról sem, érdemes youtube csatornánkra ellátogatni, és a feliratkozás gombra kattintani! Így garantáltan nem marad le egyetlen közvetítésünkről sem!

Üdvözlettel:

BDZ