A papageno.hu portál imterjúja 2026. február 6-án jelent meg.

A Budafoki Dohnányi Zenekar (BDZ) évről évre bebizonyítja, hogy egy szimfonikus együttes számára a határ a csillagos ég. Hollerung Gáborral, az együttes vezető karmesterével legújabb szcenikus produkciójuk (február 13. Müpa) kapcsán beszélgettünk arról, miért van szükség vizuális mankókra a komolyzenében, hogyan fér meg egymás mellett Verdi és Stravinsky, és miért a fiatal tehetségekben látják a jövő zálogát.

– A BDZ évről évre megörvendezteti közönségét egy-egy nagyszabású, szcenikus előadással. De vajon miért készít egy szimfonikus zenekar ilyen jellegű produkciókat? Miért nem éri be a hagyományos koncertezéssel?

– A szcenikus produkcióknak mindenki számára van egy felemelő, rendkívüli többletélménye: nekünk, alkotóknak, a közreműködőknek és a zenekarnak is. Természetesen a közönség számára is különleges pluszt jelentenek a színpadi elemek. A tradicionális nézői körnek elég egy hangverseny, hiszen ők ezen szocializálódtak. Ám a hagyományos programokkal egyre nehezebb megszólítani azokat a rétegeket, akik nem rendszeres hangversenylátogatók, és különösen azokat a korosztályokat, akik nem is igazán kötődnek a klasszikus zenéhez.

– A BDZ rendszeresen kísérletezik a klasszikus szimfonikus repertoár és a társművészetek ötvözésével. Erre a koncepcióra épül a Müpával közös, népszerű Zene+ sorozat is. Talán nem elegendő a zene önmagában?

– Külföldön sok helyen látom, hogy a zenekarok kilépnek a hagyományos keretekből. Legyen szó vizualitásról, mozgásról vagy bármilyen plusz ingerről, egyre gyakrabban használják ezeket az eszközöket. Gondoljunk csak a színházak és a zenei intézmények közötti gigantikus különbségre a nézőszámban és az érdeklődésben! Az emberek számára a verbalitás egyfajta fogódzkodó, amelyre magabiztosabban váltanak jegyet.

– A BDZ védjegyévé vált a bátor műsorválasztás. Az idei vállalkozást azonban már inkább a vakmerő jelzővel illethetnénk, hiszen Igor Stravinsky alig játszott operáját veszi alapul. A zeneszerző nevének hallatán nem rohannak az emberek jegyet venni. Mi teszi mégis vonzóvá ezt az előadást?

– Sajnos kevesen tudják, hogy Stravinskynak rengeteg arca volt. Amit mindenki szeret, az még az oroszos korszaka: a Tűzmadár és a Petruska. Egészen vad tájakra való evezés után, élete vége felé írt egy operát (A kéjenc útja), amely lényegében teli van operai közhelyekkel, de végtelenül ötletes. Tulajdonképpen Verdit, a Traviatát, a Rigolettót idézi, Mozart-szerű zenei formákkal. Mivel az elmúlt évtizedben drasztikusan megváltozott a közönség ízlése és figyelmének határa, teljesen logikus, hogy egy ilyen műben bizonyos változtatásokat eszközölünk: elhagyunk részleteket, például a recitatívókat, így a beszédnek nagyobb szerepe lesz.

– A „bevállalós” döntések közé tartozik az is, hogy gyakran szerepeltetnek pályakezdő művészeket. Nem kockázatos ez? A nagyobb nevek nem vonzanának több nézőt?

– Ahogy eddig is tettük, ezután is lehetőséget biztosítunk a tehetséges fiataloknak. Sőt, nemcsak lehetőséget, hanem szakmai segítséget is adunk: megmondjuk, mi a jó, mi az, ami kevésbé, és mitől válhat valami még jobbá.

– A darabban kulcsfontosságú a kórus szerepe, amely ezúttal ismét a Cantemus Vegyeskar és a Budapesti Akadémiai Kórustársaság tagjaiból áll össze. Miért nem nagyobb színpadi rutinnal rendelkező, hivatásos énekkarral dolgoznak?

– A Cantemus az elsők között volt Magyarországon és a világ színpadain, amely kilépett a merev éneklésből, és mozgással, játékossággal töltötte meg a produkcióit. A Budapesti Akadémiai Kórustársaságban én sem akartam soha merevséget látni. A két kórus kiválóan tud együttműködni, mert a karvezetők filozófiája azonos az éneklés módjáról és a színpadi lét mechanizmusairól.

– Az előadás műfaji megjelölése: „groteszk zenés játék”. Mitől groteszk? Mi a véleménye a humor fontosságáról?

– A groteszk a legerősebb tükör, amit az ember képes megérteni, legyen szó a személyes életünkről, a művészetről vagy a világ és a természet furcsaságairól. A groteszk tulajdonképpen tágítja a befogadóképességet és a humorérzéket, amely egyébként is kifogyóban van a hétköznapjainkból. A darab története remek alapanyag: megmutatja, hogyan jut el valaki a fényes karriertől a megsemmisülésig. Emögött a társadalomban létező diabolizmus áll – egy ördögi mechanizmus, amely a bennünk meglévő kárörömnek és játékosságnak ad teret. Az előadásban igyekszünk kiélezni a groteszk elemeket, miközben felmutatjuk a mélyebb emberi tragédiát is.