Három fiatal férfi – a zene három oldalán

A Dohnányi bérletünk soron következő koncertjére ismételten izgalmas műsort sikerült összeállítanunk: A többszörös karmesterverseny első helyezett Káli Gábor vezényletével szólal meg november 30-án Mozart: Esz-dúr szimfóniája, Szentpáli Roland: Trombitaversenye, zárásként pedig felcsendül Sosztakovics: I. szimfóniája. Az est szólistája a világhír kapujában toporgó ifjú trombitás, Pálfalvi Tamás. Összeállításunkból most megismerheti a hangverseny magyar vonatkozású szereplőit.

Szülinapi trombitaverseny

Szentpáli Roland Trombitaversenye 2008-ban született az MR Szimfonikusok felkérésére Tarkövi Gábor trombitaművész 40. születésnapjára. A versenymű három különböző karakterű és hangulatú valamint zenei koncepciójú tételből áll. A szerző alapvető célja – a jazz nyelvezete iránt való érdeklődéséből adódóan – egy olyan mű komponálása volt, amely formájában és hangszerelésben hagyományos, de zenei nyelvezetében és esetenként harmonizációjában a jazz eszközeit használja. Az első tétel loop-szerű folyamatokból, azaz egyre gazdagodóan ismételődő zenei motívumokból építkezik. Motorja a folyamatos virtuóz belső ritmika, amire a szóló hangszer néha rácsatlakozik, de néha teljesen ellentétes karakterű anyagokat szólaltat meg.

A második tétel intim, szenvedélyes zene, ahol a szólista nem trombitán hanem a puhább hangú szárnykürtön játszik. A záró tétel lüktetése és zenei anyaga poliritmikus, a főtémája sokszor a jazzre jellemzően, mixtúra-szerűen szólal meg, a tétel folyamán pedig nem a kidolgozás valósul meg, hanem egy írott improvizáció. A tétel végén a szólista pikkoló trombitán játszik, ezzel igazán friss szint és karaktert kölcsönözve a hangszerelésnek.

Az első trombitás…

A hangverseny szólistája, Pálfalvi Tamás zenei tanulmányait 1998-ban kezdte a Váczi Gyula Alapfokú Művészetoktatás Intézményben trombita szakon, ahol tanára Szabó István volt. Tanulmányait a Weiner Leó Zeneművészeti Szakközépiskolában folytatta Huszár Gábornál.

15 évesen megnyerte az Országos Szakközépiskolás Trombitaversenyt Budapesten, ahol 1. korcsoportosként elnyerte a verseny fődíját is. Középiskolás évei alatt számos nemzetközi verseny nyertese, díjazottja volt, és olyan zenekarokkal szólózott együtt, mint például a Prágai Filharmonikusok, Hamburger Camerata, Mecklenburg Kamarazenekar valamint a Liszt Ferenc Kamarazenekar. Tamás egy ösztöndíj elnyerését követően tanulmányait 2009-től az Egyesült Államokban folytatta Bard College hallgatójaként. Már elsősként megnyerte a Bard College Concerto Versenyt, aminek ő az első trombitás nyertese. Amerikában töltött évei alatt a Nemzetközi Chicago Brass Fesztivál különdíjasa volt, valamint részt vett a New York String Orhcestra Szemináriumon a Pacific Music Fesztiválon, valamint a Bard Music Fesztiválon.

Amerikai tanulmányait követően visszatért Magyarországra, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen folytatta tanulmányait. Itt tartózkodása alatt a Budapesti Fesztiválzenekar és a Royal Philharmony vendégművésze, valamint a Liszt Ferenc Kamarazenekar szólistája volt. Koncertjei során olyan karmesterekkel dolgozott együtt, mint Fabio Luisi, Péter Eötvös, Christoph Eschenbach, Kocsis Zoltán és Matthias Pintscher.

Szólistaként 2008-ban debütált a Prága Filharmonia zenekarral, ahol a Hummel trombita versenyt adta elő. Turnéi során világszerte olyan híres koncerttermekben koncertezik, mint a Carnegie Hall és az Allice Tully Hall New Yorkban, a Sanders Theater a Harvard Egyetemen Bostonban, a Művészetek Palotája Budapesten, a Grand Theater Shanghaiban, Hong Kongban a Culture Center, Pekingben a National Centre for Performing Arts, Sapporoban a Kitara Hall és a Suntory Hall Tokióban.

Karmesterversenyek guruja

Káli Gábor Németországban élő fiatal karmester rövid időn belül két nemzetközi karmesterversenyen is első helyezést szerzett, amivel nemcsak a nevét ismerte meg a zenei világ, de számos komoly felkérést is kapott. Az Universität der Künste Berlin egykori ösztöndíjasa koncertünk karmestere.

Káli Gábor zongora és karmesteri tanulmányait a budapesti Zeneakadémián kezdte, majd karmesteri tanulmányait Berlinben folytatta Lutz Köhlernél 2004 és 2009 között. Fellépett többek között a konstanzi Délnémet Filharmonikusokkal, a Darmstadti Állami Zenekarral, a Stuttgarti Filharmonikusokkal, a Hong Kong Sinfoniettával, a Bohuslav Martinu Filharmonikus Zenekarral és a modern zenét játszó spanyol Sonarten Ensemble-lal.

Szoros kapcsolatot ápol a Magyar Állami Operaházzal, ahol 2016-ban a Don Pasquale felújítását, 2017-ben a Szerelmi bájitalt vezényelte. 2018 decemberében négy alkalommal a Varázsfuvolát dirigálta az Erkel Színházban, azt az operát, amellyel 2018 őszén a müncheni Staatstheater am Gärtnerplatz-ban debütált.

A kiváló karmester 2018/19-ben Verdi Rigolettóját vezényli a Deutsche Oper am Rheinben és Portugáliában koncertezik a Kölni Kamarazenekar élén. Novemberben a Taiwani Nemzeti Szimfonikus Zenekarral ad két koncertet, majd az Óbudai Danubia Szimfonikus Zenekart vezényli a Zeneakadémián. 2019 nyarán a nagyszerű Skót Kamarazenekarral turnézik Skóciában.

2019 márciusában nagy sikerrel ugrott be Fischer Ivánt helyettesítve a világhírű Budapest Fesztiválzenekar európai turnéjára és vezényelte Bartók műveit a hamburgi Elbfilharmoniában, a Luxembourgi és Párizsi Philharmoniában.

Káli Gábor nem mindennapi évadot tudhat maga mögött: miután 2018 elején elnyerte a Hong Kong-i Nemzetközi Karmesterverseny első díját és a zenekar díját, 2018 augusztusában megnyerte a Nestlé és a Salzburgi Fesztivál rangos karmesterversenyét, így 2019-ben a Bécsi Rádiózenekar élén debütált a világhírű Salzburgi Ünnepi Játékokon.

Roland alkotását Tamás szólójával és Gábor vezényletével 2019. november 30-án, 19.30 órakor hallhatja közönségünk a Zeneakadémián. A koncerten elhangzik még Mozart: Esz-dúr szimfónia, KV 16 és Sosztakovics: I. szimfónia.

BDZ és Aria Hotel – megtaláltuk egymást!

A vendégeknek is zenélő szállodai zeneigazgató szonátája

Magyar Kornéllal, az Aria Hotel Budapest zeneigazgatójával folytatott első, együttműködési lehetőségeket tapogató megbeszélésünket gyorsan követi a második. Ám ezúttal már nem a „céges” keretek kerülnek terítékre, hanem valami olyasmi, ami a Hangoló olvasói számára is izgalmas: a világon szinte egyedülálló, zenei tematikájú szálloda kulisszatitkai, egy szállodai zeneigazgató izgalmas  munkaköre, illetve a szállodához tartozó, az olvasóinkat tárt karokkal – és kedvezménnyel – váró Liszt Étterem.

Szöveg: Czingráber Eszter

A megbeszélt időpontban érkezem a belváros közepén, a Bazilikától mindössze húsz méterre található boutique hotelbe. Várnom kell, de ezt egyáltalán nem bánom, mert egész egyszerűen élvezettel tölt el a szálloda lobbijában, az ahhoz több kisebb és egy nagyobb térben is kapcsolódó Liszt Étterem területén nézelődéssel eltöltött idő. Sok szállodában megfordultam már, de egészen határozottan állíthatom, hogy ennek a kis gangos bérházból kialakított, mindössze 49 szobás hotelnek és éttermének, meghitt zugainak, berendezésének a hangulata kivételesen magával ragadó. Most éppen egy tükör tart fogva, amelyet úgy állítottak be, hogy a körülötte felfelé tekergésnek induló csigalépcső teljes magasságában, korlátjával, díszes lámpáival tükröződjön benne. Az embernek szinte kedve támad nekivágni a meredek lépcsősornak…

Hol szeretnél leülni? – kérdezi tőlem a kis késéssel érkező igazgató úr. Vagy inkább fiatalember. Legutóbbi egyeztetésünk során körbejárhattam a szállodát, láttam kisebb és nagyobb termeket, bárokat, a Bazilika kupolájára 30 méteres magasságból tekintő, attól mindössze pár méterre húzódó tetőteraszt, mozis termet, zongorás termet, úgyhogy hirtelen magam sem tudom, mit válasszak. Kornél oldja meg a helyzetet, a Hercegprímás utcára terelve, ahol a Liszt Étterem teraszán foglalunk helyet.

Itt szoktál ebédelni?

Ebédelni nem igazán, néha vacsorázni.

Itt töltöd a vacsoraidődet?

Időnként előfordul, igen. Ez egy kis szálloda, kis csapattal, így a menedzsment tagjaira időnként hétvégi ügyeleti kötelezettség is hárul, amikor akár 2-3 napra be is költözünk valamelyik szobába. Ilyenkor, meg amikor késő estig tart a munkaidőm, akkor szívesen eszem itt.

Most ugyan a teraszon vagyunk, ahol kevésbé érvényesül az étterem hangulata, de bent amolyan monarchiabeli miliővel találkoztam.

Igen, jól érzékeled. Az étterem neve, Liszt, szinte adta magát, ha már zenei tematikájú hotelünk van itt Magyarországon. De az elnevezésen túl a miliőbe, a menü összeállításába is tettünk egy kis csavart. Monarchia korabeli ételeket szolgálunk fel, igyekszünk visszahozni az egész régió akkori ízvilágát. A berendezés is azt az időszakot idézi, bár színesebbé, kicsit modernebbé tettük, mert úgy gondoljuk, a mai világnak erősebb impulzusokra van szüksége ahhoz, hogy többévszázados ingerek ugyanúgy hathassanak.

Sokat tudsz az étteremről. Elvárás, hogy ennyire képben légy ez ügyben is?

Ahogy már említettem, ez itt egy kicsi, de nagyon elkötelezett csapat. Itt mindenki foglalkozik mindennel, ha úgy adódik, a saját munkakörén túl is. Láttam már, például a tulajdonos-alapítót, Henry Kallant is padlót felmosni. Jómagam zeneigazgató vagyok, de ez nagyon sokszor concierge-i feladatokkal jár, azaz tudnom kell válaszolni bármilyen vendég-kérdésre. Elsősorban persze a zenei témákkal keresnek meg, de bármi előfordulhat. Tehát nem árt, ha el tudom mondani, hogy éttermünkben a tükrökön híres zenészek aláírásait láthatja, vagy amíg majd az ételére várakozik, addig előételként saját sütésű kenyeret, házi vajat és házilag tisztított vizet szolgálunk fel neki.

Vajaskenyér függőségem okán ez utóbbi információ meglehetősen felkavar, de időkorlátaink visszaterelnek cikkem fő témájához.

A hotel alapítója, tulajdonosa itt él?

Nem, még csak nem is Magyarországon. Egy ipolysági magyar embert kell elképzelni, aki először Ausztriában, majd Amerikában próbált szerencsét. New Yorkban hét év alatt kifutófiúból szállodavezető lett, majd újabb hét év alatt saját szállodát, majd szállodaláncot alapított Library Hotel Collection néven. Tematikus szállodái vannak, négy Amerikában, egy Kanadában (ez az egyetlen, amely nem boutique, vagyis lényegesen nagyobb szobaszámmal rendelkezik), és két zenei tematikájú; az egyik Prágában, már 2003 óta, a másik pedig mi vagyunk, 2015 óta. Mr Kallan kiválóan beszél még mindig magyarul, és amikor itt tartózkodik, fokozza bennünk, itt dolgozókban az amúgy is erős, a hazai szállodaiparban egészen egyedi családias érzetet. Pár hete, amikor este hazaindulva odaköszöntem neki az étterem teraszára, kicsit leültetett, beszélgettünk, majd távoztomban kedvesen megpaskolta az arcom, és annyit mondott: Jól nézel ki, kölyök!

Azt hiszem, tudom, miről beszélsz. Ha nem is hasonló iparágban és logisztikában, de nálunk a BDZ-ben is jelen van egy erőteljes családi hangulat. A mi maestrónk, Hollerung Gábor is simán paskolgatja az embert, s mond közben valami kedveset, vagy viccesen kedvesnek tűnőt… Zenekari szempontból értem, mi az, hogy zenei tematika. De mit jelent ez egy szálloda esetében?

A szállodát négy szárnyra osztottuk, s a négy szárnyban különböző, zene által inspirált szobákat és lakosztályokat találunk. A különböző stílust felvonultató szárnyak minden egyes szobája zenei nagyságokat és legendákat ünnepel az opera, a klasszikus zene, a jazz és a kortárs könnyűzene világából. A hotelben találhatunk Maria Callas, James Brown vagy épp Liszt által inspirált szobát, az Opera szárnyban pedig híres operákra vagy balettekre reflektálnak a lakosztályok: így a Pillangókiasszonyra, a Rómeó és Júliára, a Carmenre, illetve a La Traviatára. A szobákban, és a legfelső gang fölött húzódó műanyag esőfogókon a híres cseh karikaturista, Joseph Blecha rajzait láthatjuk. A Music Garden névre hallgató hall a tetőtéri High Note SkyBaron kívül az egyik legkedveltebb része a hotelnek, hiszen az itt található Bogányi zongorán gyakran játszanak egyrészt tehetséges fiatal jazz muzsikusok, másrészt saját hangszerén többször zongorázott már Bogányi Gergely is nálunk. De gyakori vendég az Opera szárny kurátora, Rost Andrea, valamint a Kortárs könnyűzenei (contemporary) szárny kurátora, Rúzsa Magdolna is. Fisher Iván, a Klasszikus zenei szárny védnöke szintén gyakran veszi igénybe szállodánkat, különösen zenekara közelünkben zajló szabadtéri rendezvényei során.

A belsőépítészeti terveket egyébként Varró Zoltán készítette. Az auditív és szellemi élmények mellett a Harmony Spa is vendégeink rendelkezésére áll, jómagam pedig segítek vendégeinknek eligazodni a város nyújtotta kulturális rendezvények között.

Zenei hírességek is gyakran járnak ide, ugye?

Természetesen! A klasszikus zenei életből Plácido Domingo, Anna Nyetrebko, Edita Gruberová és Bryn Terfel is az Ariában szállt meg, a jazzvilágból mások mellett Randy Brecker és Benny Golson fordult meg – utóbbi autogramjáért szeretne New Yorkba jutni Viktor Navorski (Tom Hanks) a Terminál című filmben –, de Anastacia és Dan Brown is az Aria Hotel Budapest vendége volt már.

Elég komplex munkakörnek tűnik a szállodai zeneigazgatóság. Te valójában milyen végzettséggel bírsz?

Eredetileg irodalmárként végeztem az ELTE magyar szakán. De anyukám és apukám révén is hoztam magammal a zenét gyerekkorom óta. Anyukám csellótanár volt az Ádám Jenő zeneiskolában, apukám zongorista, illetve a Bartók Rádió nyugalmazott vezető szerkesztője. Apukám zenei tehetsége, abszolút hallása, kimagasló jazz-affinitása örök, utolérhetetlen példa, részben ezért lett belőlem is zenész. A zongora mellől a ritmika világa felé fordultam, még irodalmár egyetemista koromban meg is pályáztam egy ösztöndíjat Indonéziába. Így évekig tanultam tradicionális gamelánzenét, majd később többször mentem Indiába is tanulni. Ütőhangszeres előadó vagyok, és alkalmi jelleggel fel is lépek, például az Amadinda Ütőegyüttessel. De megélhetési formának nem ezt választottam, mert úgy ítéltem, ez a fajta zene nem tud integráltan jelen lenni Magyarországon. Néha alkalmam nyílik itt a szállodában is zenélésre, ma a délutáni Wine & Cheese elnevezésű „uzsonnafogadásunkon” például jót jammeltem szájharmonikán Kasai Jnofinnal, a két állandó zongoristánk egyikével.

Mindig van a zsebedben egy szájharmonika ilyen esetekre?

Úgy valahogy. De a szálloda zongoráihoz is szívesen leülök. Kéthetente jógaórákat tartunk a hotel tetején, a High Note SkyBarban, amelyekre bárki bejöhet, nem csak szállóvendégeink. Itt pedig elő tudnak kerülni az egzotikus hangszerek is, és a vendégek hálásak az élő elektronikával kevert keleti hangzásokért, amelyeket a gyakorlatok alatt játszom.

Tehát aktívan zenélsz továbbra is.

Igen, amennyire időm engedi. Az indiai gurum mondta, hogy a hangszeres gyakorlás a jóga egyik változata, a zene pedig egyfajta meditációs technika a sok közül. Számomra a zenélés szükséges szellemi és testi feltöltődés. Szerencsére más formában is jelen van a zene az életemben. Állandó kurzusom van a McDaniel College-ban itt Budapesten, általános ismereteket tanítok a zenéről nem zenész fiataloknak, akik a világ minden sarkából jönnek hozzánk tanulni. A Bartók Konzervatóriumban is tanítottam egy fél évet, indiai ritmika és gamelán zene témakörben.

És valójában miből áll a munkaköröd?

A legfontosabb feladatom nekem is a vendégekkel való közvetlen kapcsolattartás, és ezen belül is a különleges kívánságok megszervezése. A kívánságok között szép számmal akad zenei jellegű. A szálloda arculatához tartozik számos olyan zenei produkció szervezése és bonyolítása, amelynek a stílusa, hangzásvilága erősen befolyásolja az Aria márka karakterét, ezért ezek szervezésének részleteit mindig személyesen felügyelem. Szállodánknak állandó zenei programjai is vannak. Ezeket szervezem, vezetem, felügyelem, illetve foglalkozom mindenféle zenei igénnyel.

Meg zenélsz a vendégeknek… Kicsit olyan, mintha itt élnél a szállodában…

Ha nem is élek itt, valóban, kicsit saját otthonomnak is érzem. Szeretek itt lenni.

Úgy látszik, nem csak a dolgozók, de a vendégek is szeretnek az Aria Hotel Budapestben tartózkodni, hiszen 2017-ben a TripAdvisor értékelései alapján az Aria Hotel Budapest lett a világ legjobb szállodája. A New Yorkban megrendezett Traveler’s Choice Awards keretében hirdették ki a győztes hotelt.

Valószínűleg még hosszasan tudnánk beszélgetni a hotel, az étterem, a zenei igazgatói munkakör, illetve a BDZ és az Aria Hotel összekapcsolódási lehetőségeiről, de mivel időközben az étterem dolgozói megleptek minket a szokásos előétellel, levezetésképpen koccintunk egy kis házilag tisztított vízzel, megbeszéljük, hol érdemes parkolni, ha az ember biciklivel jár – mint ahogy mindketten tesszük -, aztán a tollat félretéve elmerülünk a házikenyér megvajazásában. Az én agyam pedig már azon jár, hogy vajon melyik barátnőmet milyen apropóból tudom ide, a Liszt étterem valamelyik zugába minél hamarabb elhozni, hogy átadjuk magunkat a kis csavarokkal elénk tárt Monarchia-hangulatnak. Mert visszajövök, az már biztos. 

 

„A kortárs szerzők gyöngyszemek!”

A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál zenekarunk által adott koncertjén a számunkra már több közös produkció okán is igen kedvelt, trillázó kacajú operaénekesnő, Balga Gabriella is színpadra lép velünk. Ráadásul a saját párja által komponált miniopera szólistájaként.

Szöveg: Petró Margit

A művésznővel az Erkel Színház büféjében találkoztunk. Kedves személyiségét minden belépő köszönti; népszerű tagja az Operaház társulatának. Balga Gabriella megszólalása, hangja, beszédstílusa mind-mind árulkodik egyéniségéről. Felvidéki származása okán igen ízes beszéd jellemző rá. Az, ahogy a magyar nyelvet megéli, használja, sajátos életérzésre utal.

Okoz önnek gondot, hogy váltakozva használja tájszólását és az irodalmi nyelvet?

A magyar nyelv az anyanyelvem, melyet gyerekkortól beszélek, szlovák óvodába jártam, így azt a nyelvet is anyanyelvi szinten ismerem. A Fegyverneki Ferenc Magyar Tannyelvű Egyházi Alapiskola és Gimnázium volt az első iskolám, és szlovák zeneiskolában kezdtem. Majd Balassagyarmaton tanultam tovább, ahol csak én használtam a palóc kiejtést, de próbáltam úgy beszélni, ahogy a többiek. Később szerettem volna felvenni a „szép magyar beszédet”, ahogy maguk beszélnek. Mert mi így tartjuk, hogy maguk beszélnek szépen. Meg is tanultam a tájszólás nélküli kiejtést, de megint hazakerültem Ipolyságra, ahol eleinte ugyan „magyarosan” beszéltem, de végül visszaszoktam a „sajátomra”.

A váci Konzervatóriumban 18-19 évesen már nem bírtam az irodalmi szép beszédre visszaszokni, mert nekem túl színpadias volt, és ha azt használtam, nem tudtam önmagamat adni. A tanárok mondták, hogy „ha az Operába kerülsz, akkor majd szépen kell beszélni”, de valahogy így maradtam. Azért az első rádióinterjúm alkalmával nagyon izgultam. Nem tudtam, hogyan is szólaljak meg. A színpadon, ha magyarul énekelek, az irodalmi kiejtést használom, és azt mondják, hogy nem hallatszódik a palóc mivoltom. Egyébként nemcsak a saját tájszólásunk tetszik, de az erdélyi is, illetve más dialektusokat is szívesen hallgatok.

Több nyelven beszél. De milyen nyelven szeret énekelni?

A gimnáziumban fel kellett venni az angolt és a németet is. Ez utóbbival mindig szenvedtem, a Bartók Konzervatóriumban mondtam is Fekete Mária néninek, az énektanáromnak, hogy bármilyen darabot adhat, csak ne németet! Sok olyat kaptam, ráadásul jó strófikusakat, hogy megszokjam, és később könnyebben tanuljam meg a német nyelven való éneklést is. A szakiskolában olaszul tanultam, az egyszerűbb volt számomra. Ma már a franciát is könnyebben tanulom. Ha idegen nyelven énekelek, mindig egyeztetek olyan emberrel, aki különösen jól beszéli azt a nyelvet. Szerencsére az Operában vannak segítőink.

A szépen csengő hangját örökölte? Kik voltak támaszai a pályán?

A családunkban senki nem zenész. De mivel az édesanyámnak mindig, mindenütt nagyon fontos volt a magyarság ápolása, ha valamit szervezett, vitt engem is, népdalt énekeltem, verset mondtam. A gimnáziumban néptáncoltam és kórusba jártam, a zeneiskolában furulyáztam. A népdalversenyeken általában mindig jó helyezést értem el. Nagy hatással volt rám az első énektanárom, Michna Angéla, aki erre a pályára vezetett. 12 évesen, amikor alapvetően még semmit sem tudtam a világról, feltette a kérdést, hogy népi éneket, vagy klasszikust szeretnék-e tanulni. A klasszikus éneket választottam. A választásom nem volt tudatos, de jónak bizonyult. Szlovákiában nem tanítanak szolfézst, csak teóriát, zenetörténelmet. Sosem kellett diktandót írni, vagy hangközöket, akkordokat felismerni. Ezért, amikor elhatároztam, hogy a váci Pikéthy Tibor Zeneművészeti Szakközépiskolába jelentkezem, akkor fel kellett zárkóznom szolfézsból is. Az első év végén Bakonyi Ilona énektanárnőm nyugdíjba vonult, s az ő tanácsára felvételiztem a Bartók Béla Szakközépiskolába, ahol a már említett Fekete Máriához kerültem, a korrepetítorom pedig mindvégig Hajnóczy Zsuzsanna volt. A Zeneakadémián is nagyon jó tanárokhoz kerültem, akikre mindig felnézek. Pászthy Júlia és Alszászy Gábor növendéke voltam s vagyok a mai napig. Ha tanácsra van szükségem, Fekete Mária nénit is felhívom, akinek nagyon nagy a repertoárismerete. Van néhány mesterem, akiknek a véleménye mindig számít. Nagyon sokat köszönhetek az Operának, Ókovács Szilveszternek, hiszen ő figyelt fel rám, és főiskolásként általa játszhattam az első szerepeimet.

Az opera színpadon milyen szerepeket írnak mezzora? Ön mit énekelt már ezek közül?

A hangszínem alapján lírai koloratúr mezzo vagyok, amely ritkább hangfaj, mint mondjuk a szoprán. Rengeteg mindenben megmutathatja magát a mezzo. Az én hangszínemre valók a magasabb fekvésre írt, de még nem szoprán szerepek, ahol megvan a kellő mélység is. Több nadrágszerepet is énekeltem, pl. a Hunyadi Lászlóban Mátyást, a Figaro házasságában Cherubinot.

Az énekesnek jól be kell osztania az erejét, az életét, hogy mindent jó időben énekeljen el és ne tegye magát tönkre. Van, akinek idővel felfelé, s van, akinek lefele erősödik a hangja. Fontos, hogy először végigénekelje a saját hangjára írt szerepeket. Szerencsére nagyon sokat dolgozom, de ha van időm, dalesteken, oratóriumokban is vállalok fellépéseket. Énekeltem a Dvorak Requiem szoprán szólóját, Brahms Német requiemjét. Énekelek a Varázsfuvolában az Erkelben, fontos szerepem volt a Hugenottákban, az Olasz nő Algírban című darabban, a Háry Jánosban.  De mostanában kezdenek megtalálni a szoprán szerepek is.

Az operaénekes számára a meggyőzés eszköze a hangja után a színpadi játéka. Ez mennyire tanulható?

A diákot csak egy szintig lehet tanítani kifejezésre, ha nem hoz magával a tarsolyában tehetséget, egy ponton túl már nem lehet fejleszteni. Az emberi érzelmekből, úgy gondolom, hogy a színpadon nem lehet sokat, vagy keveset mutatni. Ha az igazi önmagát adja valaki, akkor nem lehet sok, vagy kevés.

Milyen a jó előadás? A zene, a szöveg, az alakítás hogyan szolgálja a színvonalas produkciót?

Azt gondolom erről, hogy van a zene és a szöveg, s ezeket a színpad alátámasztja. Ha olyan helyzetbe kényszerítenek, ami szerintem nem szolgálja ezt a kettőt, vagy olyan szituációba, amit nem értek a darabban, akkor azt nem tudom eljátszani. Ha mindhárom alkotó elem illeszkedik, akkor tud valami csodálatos megszületni. Ehhez a legfontosabb az alázat a mű iránt, a zeneszerző, a rendező, a kollegák, a szöveg iránt.

Már nem tudom teljesen felidézni a 10 parancsolatot, ami a jó előadásról útravalóul kint függött a Zeneiskolában, csak néhány fontos gondolat jut eszembe belőle: kell a minőségi technikai tudás, önbizalom, uralkodni kell tudni az izgalmon, mert a pályát tönkreteheti a drukk, fontos a színészet, és a kifejezés.

Melyik alakításában érezte eddig a legjobban magát?

Egyik legemlékezetesebb szerepem a Debrecenben előadott Norma volt. Nemcsak azért volt jó, mert nekem való a szerep és lubickolhattam benne, szépeket énekelhettem. Hanem mert a partnerek, a rendező, a jelmeztervező, a kórus és a karmester – túl azon, hogy kiváló művészek, – mind jó emberek voltak. Tisztelettel és alázattal fordultunk egymáshoz, mindenki egyenlő szándékkal és erővel járult hozzá a sikerhez. Az egész próbafolyamat ilyen szellemben folyt. Nadine Duffaut {Francia rendezőnő, aki februárban a Normát rendezte Debrecenben, s rendszeresen visszatér oda – Szerk.} mindent tudott, volt elképzelése, de nem akart rám erőltetni semmit. Én egy kicsit vehemensebb vagyok, de az ő segítségével tudtam angyali alakot hozni. Nagyon jól éreztem magam, és örülök, hogy benne lehettem. Az ilyen élményt nem felejti el az ember, ott marad a szíve közepében.

Hogyan születik meg önnél egy opera szerep?

Gyorsan tanulok, körülbelül egy hónap alatt megtanulom a szerepet. A darab érik, s ha két évadban énekelem, újra kell tanulnom. Ugyanaz a mű valahogy mégis más, mert hangilag is érettebb leszek, a személyiségem is változik. A betanulás után kezdődnek a korrepetíciós próbák, közben viszem a szerepet énektanárhoz is. Tény, hogy mire idehozom a színházba, addigra már tudom, hogy mit szeretnék elérni. Ezután következik az együtténeklés, jönnek a rendezői próbák, s ott minden kiderül; hogy stimmelnek-e a dolgok, kell-e csiszolgatni, változtatni. Viszont volt már részem beugrásban, amikor természetesen gyorsabban kell elsajátítani a szerepet. A Kormányzót (Hugo Wolf: Der Korregidor – Frasquita szerepe) két hét alatt tanultam meg. Nehéz volt, a korrepetitorok segítsége nélkül nem sikerült volna.

Hogyan fogadja az újító szándékot a mai zenében, a modern rendezői koncepciót az operajátszásban?

Kutrik Bence zeneszerző a párom, így közvetlen közelről minden nap látom, hogy mennyit dolgoznak a kortárs zeneszerzők. Keresnek valami újat, hogy értékeket tegyenek le az asztalra. Ők a gyöngyszemei ennek a folyamatnak. A párom is nagyon tehetséges, én nagyon szeretem, amiket ír.

Ugyanígy van a színpadon is, mert mindenki szeretne valami újat nyújtani, ám ezek a törekvések nem mindig sikeresek. Ha valaminek van értelme, segíti az operát, a zenét, a szöveget, előreviszi az egészet, akkor nem vagyok ellene a modern rendezésnek. Szerintem, ha valami megmagyarázható, nem erőltetett, akkor az elfogadható. Még nem kerültem bele olyan helyzetbe, amit nem lehetett megoldani. Előfordult, hogy nem minden tetszett, de általában mindent megformáltam. A Zeneakadémián sok mindenre felkészítettek, ezért nem ér meglepetés, ha modern rendezésbe csöppenek. Az elképzelések érvényesítése során általában minden kikristályosodik a végére, kiderül pontosan, hogy ki mit szeretne.

Ön egyre sikeresebb, sokat foglalkoztatott operaénekes, a figyelem középpontjába került. Elismert énekesként mennyire kell alkalmazkodni a körülményekhez, az elvárásokhoz?

Olyan szerepet vállalok, ami a hangomhoz illik, és amit technikailag meg tudok oldani. Megpróbálom a színpadon magamat adni. Ha az ember dolgozik saját magán, akkor elérheti azt a minőséget a személyiségéhez nem túl közel álló szereplővel is. Könnyebb dolgom van, ha jó tanácsokat kapok, és olyan emberekkel dolgozhatok, akik segítenek. Ebben a szakmában minden nap úgy telik, hogy sokan néznek, figyelnek. Ezt meg kell szokni. Ezért folyamatos megfelelési kényszer munkálkodik az emberben, amihez szintén hozzá lehet szokni. De fontos, hogy legyenek olyan pillanatok is, amikor kifújhatja magát az ember.

Milyen múltja van már zenekarunkkal?

A BDZ-vel először Rossini: A sevillai borbély Bertáját énekeltem a Müpában, ezt megelőzően színpadon csak Rosina szerepét alakítottam, ezért komoly feladat volt egy másik karakter megformálása. Első közös munkánk során fantasztikus partnerekkel dolgozhattam. A következő közös fellépésünk a zenekarral az Orbán György: Rorate coeli című oratórium volt. Szeretem a karakterszerepeket is, ilyen volt például szintén a BDZ-vel a Manja cigánylány alakítás a Marica grófnőben. És most következik 2019-ben ismét együtt egy szívemhez igen közel álló produkció: a párom, Kutrik Bence által komponált The Immortal Heart (A halhatatlan szív) című egyfelvonásos, rövid opera szólistájaként fogok színpadra lépni a BDZ-vel.

Nagyon szeretek ezzel a zenekarral dolgozni, mert jó a közösség, pozitív a kisugárzása az együttesnek. Szeretet és boldogság vesz körül mindent, ez érződik. A zenekar az első próbán úgy játszik már, mintha koncert lenne. Személyenkénti színvonalas játékuk átjön az együtthangzásban is. Azért szeretem Hollerung Gábort, mert ismeri az énekhangot, énekbarát, tudja, hogy mire képes az énekes és mi a helyes technika. Mindig lehet hinni a kezében, s nem egy görcsös karmester, akitől rettegni kell. Minden közös munkában jól éreztem magam.

Hogyan tervezi a jövőt, milyen karriert képzel magának a hazai és a külföldi színtéren?

Az Operaház sok külföldi turnét szervez, melyeken én is többször ott voltam és rendkívül élveztem. A karácsonyi időszakban éppen Olaszországba készülünk. Egy esetleges külföldi énekesi karrieren sokat gondolkodtam, már lett is volna lehetőségem belevágni. Valamikor majd szeretném kipróbálni magam a nemzetközi színtéren is, szívesen megtapasztalnám, hogy mit jelent a külföldi jelenlét az itthoni előmenetelben. Az azonban biztos, hogy szeretnék majd családot, és hogy semmiképpen sem hagynám itt végleg a hazámat.

A magánélete most hogyan telik?

Jelenleg Dunabogdányban lakunk a párommal, ami egy gyönyörű hely, a Dunakanyar egyik legszebb települése. Alattunk kanyarog a Duna, felettünk a Pilisi erdő borítja a hegyet. Falusias, de lüktető az élet. Van szimfonikus zenekar, rezes zenekar, kórus, zeneiskola, rengeteg minden történik és erős a közösségi összetartozás. Szeretünk ott élni, ám túl sok időt vesz el a Budapestre való beutazás, az autóvezetés. Szabad időmben hímezni szoktam, Bencével kortárs zeneszerzői előadásokra és színházba járunk. Feltölt a biztonságos, kiegyensúlyozott háttér, jó, ha nyugalomban, szeretetben, meleg családi környezetben tudunk lenni. Szoktunk együtt zenélni, ő többször kísér engem. A Bartók Rádióban előadtam egy dalciklusát, amit nekem írt „Szerelmes illúziók” címmel.

Balga Gabriellát zenekarunkkal 2019. október 6-án 19.30 órakor láthatja, hallhatja közönségünk a Zeneakadémián, a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretén belül megrendezett „Kortárs romantikusok 3.0” című koncerten. Az est során elhangzik Kutrik Bence: A halhatatlan szív (The Immortal Heart), Orbán György: Hegedűverseny – ősbemutató, Gyöngyösi Levente: Missa Vanitas vanitatum. A koncert további közreműködői: Sáfár Orsolya – ének, Zemlényi Eszter- ének, Cser Krisztián – ének, Gazda Bence – hegedű, Budafoki Dohnányi Zenekar, Kodály Kórus Debrecen (karigazgató: Szabó Sipos Máté). Vezényel: Hollerung Gábor.

Élet, öröm, zene – filmpremier

BDZ és Hollerung Gábor közös életéről, hétköznapjairól, küzdelmeiről, csodáiról, zeneiségéről szóló szimfonikus dokumentumfilmjében Sólyom András a kulisszák mögé kalauzolja a nézőt. Oda, ahol a zenészek, az irodisták, a “főnök” emberként is megjelenik. Az ismert és elismert operatőr, rendező – aki egyben a film társproducere is zenekarunkkal karöltve – Élő Nóra, zenekarunk mecénása felkérésre és ötlete nyomán kezdett el forgatni próbáinkon, koncertjeinken 2018 áprilisában, 25 éves születésnapunk apropóján. Rengeteg felvétel készült, András pedig zenekarunk „foglya” lett.

Több mint egy éven át velünk élt, lélegzett, utazott, ugyanazt a próbajelenetet vagy akár koncertjelenetet több kameraállásból, több nekifutással is rögzítette, célzottan, tervezetten beszélgetett zenészekkel, szervezőkkel, és a végén, hosszú, fáradalmas munkával összeállított a sok nyersanyagból egy pörgős, lendületes, izgalmas filmet. Büszkék vagyunk arra, hogy ilyen csodálatos formában léphetünk közönségünk elé! Bízunk benne, hogy aki megnézi a filmet, az még jobban megérzi, megérti majd a BDZ jelenséget, a BDZ-örömzenélés titkát.

Sólyom Andrással, zenészeinkkel, Hollerung Gáborral és a BDZ-mecénás Élő Nórával is találkozhat közönségünk a filmpremieren. A vetítést követő, az alkotókkal és néhány érintettel folytatott beszélgetés a moziterem színpadán Juhász Anna vezeti majd.
A film premierjével 2019. november 9-én, szombaton 15.30 órakor az Uránia moziban várjuk közönségünket. Aki esetleg nem jut be a premierre, vagy akit annyira lenyűgöz a film, hogy újra megnézné, az jegyezze föl magának a következő két vetítés időpontját, szintén az Urániában: december 17., kedd, 18.30 és 2020. január 19., vasárnap 15.30.

A premierre a bdz.jegy.hu oldalon, a további vetítésekre az Urániában válthatóak jegyek.

 

Mindkét Harry Potter koncertünk teltházas!

Nyilván Önökben is sokszor felmerült, hogy a jelentős anyagi kedvezményeken túl miért is érdemes BDZ bérletessé válni?

Tavasszal ezt jósoltuk:

Azért jó a BDZ bérleteseinek, azon túl, hogy egy különleges körhöz tartozhatnak és így egész évben élvezhetik az exkluzív BDZ-élményt, még a jegyvadászat miatt sem kell aggódniuk, hiszen a teltházas koncertjeinkre is gond nélkül bejuthatnak.

Jelentjük, remek jósnak bizonyultunk. A Megérthető zene sorozatunk nyitókoncertjére, a Varázslatos John Williams hangversenyre és annak ráadására is hónapokkal ezelőtt elfogytak a jegyek, csakúgy, mint a budafoki Újévi koncertre.

Rengeteg további bérletes koncertünk is közel áll a teltházhoz, de Önöknek, tisztelt bérleteseink természetesen nem kell aggódniuk, csak egyet jegyezzenek meg, és erre figyelmeztessék (még nem) bérletes barátaikat is:

Ha tavasz, akkor bérletakció a BDZ-nél! (bérleteinket a következő évadra 2020 tavaszán vásárolhatják meg, további információkért látogassák meg a bdz.hu oldalunkat)

Igazi kihívás: a lelki lemeztelenedés

Az ismeretterjesztő, zsűriző, maratont futó, inspiráló, műsort alkotó opera-világsztár: Miklósa Erika

A csillogó szemű, nevetős arcú, elegáns megjelenésű opera-nagyasszonyt bő 20 évvel ezelőtt hallottam először énekelni a Boldogasszony-(Mátyás-) templomban, egy nyáresti koncerten, és azóta számtalanszor, a legkülönbözőbb énekes szerepekben, formációkban ‒ szerencsére sokszor „élőben” is. Újabban, mint lelkes zsűritagot vagy televíziós műsorvezetőt csodálom, hisz most épp a „zenei ismeretterjesztés” terén alkot egyedit, élvezeteset, és persze énekel világszerte, de szerencsénkre itthon is. Most a BDZ közönsége is élőben hallhatja őt, hisz Miklósa Erika a 2019. október 2-i Dohnányi bérletes koncertünk vendégművésze lesz, a Zeneakadémián, amikor is két Mozart-áriát ad elő.

Szöveg: Viant Katalin

Beszédhangját azonnal felismerem a telefonban, mert személyesen, sajnos, bokros nyári teendői miatt nem tudunk találkozni, pedig örültem volna akár egy teljes napig tartó „kísérői” szerepnek is mellette, mondjuk Székesfehérváron… Kezdem is sorolni, hogy mi minden érdekel engem és reményeim szerint kedves közönségünket is vele kapcsolatban. Végül, hogy ne vesszünk el a témák között, a legszokványosabb, a felkérést érintő kérdéssel indítok, amelyre ő egyáltalán nem szokványosan válaszol…

Hogyan került sor a felkérésre, hogy két gyönyörű Mozart-áriát énekeljen a BDZ egy őszi koncertjén?

Gábor kért fel, akivel nagyon régi szakmai kapcsolatot ápolunk. Ha jól emlékszem, az első közös munkánk egy nagyon érdekes koncert, egy „hármas” volt, a Zempléni Fesztiválon, hosszú évekkel ezelőtt a BDZ-vel és Szakcsi Lakatos Bélával, aki nekem írt egy dzsesszváltozatot W. A. Mozart az „Éj királynője” második áriájára. A koncert egy templomban kapott helyet, ahol elhangzott még más Mozart-ária is, de: ez volt a hab a tortán. Emlékezetes, nagyon érdekes produkció volt, a feldolgozást pedig a mai napig nagyon szeretem. Többször sikerült is előadni, még Gáborral is, szimfonikus változatban is, a Müpában is volt erre lehetőség, de zongorás változatban is többször elénekelhettem. Tehát ez volt az első találkozásunk, és ez tulajdonképpen meg is pecsételte a sorsunkat. Azóta már többször volt alkalmam a zenekarral énekelni, aminek nagyon örülök, mert Gábor az az ember, aki hihetetlen intenzitással, agilitással és magas művészi tudással irányul a művészek felé, és természetesen igen magas fokú kívánalmakat, elvárásokat támaszt a művészekkel szemben. És én nagyon szeretem az ilyen jellegű, kemény kihívásokat. Messziről jött ember – mint én –, mondhat, amit akar, de egy hazai produkció, egy itthoni koncert magáért beszél. Gondolom, Gábornak is valami hasonló a hitvallása. Vele kemény, őszinte munka folyik, vidám, jó legkörben.

Kórustagként mi is vidámságát szeretjük talán leginkább, ami szakmai tudása mellett az egyik legjellemzőbb tulajdonsága. Az az érzésem, a közönség azt hiheti őt látva, hogy nem is olyan nehéz, amit csinálnak a művészek.

Az nem baj, sőt! Inkább mi izzadjunk, mint a közönség…! Nem baj, ha a közönség nem a komoly munkát látja, hanem élvezi az előadást. A közönség hadd legyen közönség. Ez a vidámság is az oka annak, hogy Gábor nagyon jól szót tud érteni a művészek minden szegmensével, a fiatalabb korosztállyal is, miközben a munka az munka. Apait, anyait bele kell adni mindenkinek egy-egy előadásba, akár szólista az ember, akár kórustag.

A két Mozart-áriát ön mint szólista kérte vagy Gábor szerette volna ezeket hallani Miklósa Erika előadásában?

Gábor választotta ezeket a műveket. És én örülök annak, amikor valaki nekem választ darabot, mert az sok mindent elárul. És nagyon jót választott, mert az egyiket, a Vorrei spiegarvi, oh Dio koncertáriát (K. 418) már régen énekeltem, pedig nagyon nagy kedvencem ‒ ahogy a másik is nagy kedvenc, a Marten aller Arten kezdetű a Szöktetés a szerájból c. opera második felvonásából, mely Constanza koloratúrszoprán áriája. Tehát két gyors, bravúros áriát választott nekem Gábor.

A Vorrei spiegarvi, oh Dio c. koncertáriáról olvastam, hogy ún. beillesztett ária. Ez azt jelenti, hogy a zeneszerő nem egy adott operához komponálta, hanem írt egy briliáns koncertáriát, melyet az énekes bármely operába beilleszthetett, hogy közönségét technikájával, hangjával elvarázsolja. Mozart ezt az áriát Aloysia Weber részére írta, hogy a művésznő betoldhassa a Pasquale Anfossi, Il curioso indiscreto” c. operájába, melyben Klorinda szerepét énekelte 1783 júniusában, a bécsi Burgtheaterben.

Valóban, régen nagy divatja volt a beillesztett koncertáriáknak. Nekem is van ezzel kapcsolatosan egy nagyon érdekes történetem. 2006-ban, a Mozart-évben énekeltem a főszerepet a Fragmente, azaz Töredékek c. darabban, a Deutsche Oper Berlinben. Az volt az est lényege, hogy csupa olyan vokális vagy zenekari művet szedtek elő Fragmente alkotói, melyeket nem fejezett be Mozart, és ezeket felfűzték egy librettóra, vagy inkább történetre. A másfél órás darabnak mégis az volt a csúcspontja, amikor ez az ismert ária felhangzott: az egyetlen a darabban, melyet Mozart fejezett be. Ma is lúdbőrözik a hátam attól, ha csak rágondolok erre az előadásra, mely az emberiség és a művészet kapcsolatát boncolgatja, azt mintegy kifordítva. A darab a legismertebb Mozart-hősök (Sarastro, az Éj királynője, Papagina) felvonultatásával kezdődik, és aztán jön több, be nem fejezett, majd az egyetlen befejezett ária. A nagyon érdekes koncepciót, hogy ember és ember viszonya hogyan alakul a XXI. században, hogy foszlunk szerteszét világunkban. Különleges díszletek, jelmezek, és rendkívüli filmes maszkolás egészítette ki és tette igazán izgalmassá, modernné az előadást: szinte zombivá váltunk, másztunk a földön. Amikor a darab véget ért, néma csönd volt, semmilyen taps nem hallatszott. És ez nagyszerű élmény volt! Nekem ez a betétária volt a kitörési pont volt, mert itt voltam legközelebb (filozófiai síkon) a világossághoz, a fényhez: hogy mégsem húzott le a világ, az élet, mint egy tölcsér, az örvénylő mélybe. Nos, visszatérve a beillesztett ária témájához, én akkor tudtam meg, hogy ez az ária betétária, és amit természetesen nem véletlenül választottak be a darabba. Ez tehát egy a sok betétária között.

Azt is olvastam, hogy anno konfliktust is jelentett a szerző és mondjuk az operaszínpad fenntartója között, hogy sikeráriákat toldottak egy-egy operába a közönség óhajára. Nos, ez a mi koncertünkön nem konfliktus-, hanem örömforrás, nagyszerű lehetőség lesz…

Nem, most egyáltalán nem okoz konfliktust… Szép a szövege is.

Említette, hogy szinte zombivá válva, mászva énekelt a Töredékekben. De a Traviata új magyar feldolgozásában sem lehet könnyű énekelni egy hatalmas kanapén egyensúlyozva… Egy modern feldolgozás segít közelebb vinni a nézőkhöz az operát? Vagy jobb a hagyományos forma?

Mindkettő jó, szerintem. Bár természetesen a klasszikus megjelenítések is nagyon jók és fontosak, ezeket kicsit el kell felejtenünk néha, mert, azt hiszem, napjainkban különösen fontos az érzelmek komoly kinyilvánítása, illetve a látvány. Hogy a dologgal, a témával, a hősökkel könnyebben tudjunk azonosulni. Ha már a Traviatát említette, ami szintén az egyik nagy kedvencem, akkor elmondhatom, hogy Anger Ferenc velem álmodta meg ezt az egész elképzelést. Az alapinspirációt én jelentettem az alkotási folyamatban, ami nagyon megtisztelő volt számomra.

Akkor ez nem rendezői önmagvalósítás volt…

Nem. Ő engem akart Violettaként látni. Nagyon jó volt, hogy sok időm, csaknem öt hónapom volt a felkészülésre, mert a legnehezebb nem az volt számomra, hogy milyen díszletek között, akár kanapén egyensúlyozva énekelek, hanem az, hogy tulajdonképpen önmagamat kellett megjelenítenem, szinte meztelenre vetkőzve lelkileg.

Ez a rendkívüli személyesség valóban sajátossága a modern rendezéseknek.

Igen, és ebben a rendkívüli személyességeben én is rendkívül sokat fejlődtem. Én nem abban látom az előadó számára a nehézséget a modern rendezésekben, hogy fizikailag jobban megmozgatják az embert a rendezők, hanem hogy lelkileg is igen komoly feladatok elé állítják. Ebben a darabban még a pihenéseimet is a színpadon oldottuk meg, hisz az első perctől a „halálomig” színpadon vagyok. A báli készülődést, a ruhacseréket is belekomponálták a darabba. Itt nem volt szünet, pihenés, átmenet. Kérdésére mégis azt válaszom, hogy szinte észre sem veszem, hogy milyen fizikai feladatok elé állít a rendező, mert a szerepmegformálás lelki oldala az igazi nehézség, az az igazi feladat.

Fejlődést említett… Én bő 20 éve hallottam egy ragyogó fiatal nőt énekelni a Mátyás-templomban, akit akkor még nem nagyon ismertünk… Kérdezgettük is egymást, ki ez a fantasztikus szoprán…

És ki volt az?

Természetesen ön…

…jaj, már épp akartam kérdezni, ki volt ez a szoprán, mert én szeretem a fiatal tehetségeket. Talán Vivaldit énekelhettem, ami illik a Mátyás-templomba.

Ezt már nem tudom, de azt igen, hogy ez a hang, ez a megjelenés akkor revelációként hatott ránk. És ehhez hasonló reveláció számomra, hogy újabban bekapcsolódik a „zenei nevelésnek, ismeretterjesztésnek” nevezett, cseppet sem könnyű műfajba, mert nem mindegy, hogy ki próbálja a zenét, az operát közelebb hozni a közönséghez… Mi készteti erre az új szerepkörre?

Ez a sorsom. Nekem a pályám kezdete óta fontos volt, hogy ‒ miközben én magam is fejlődöm ‒, minél többet adjak vissza a közönségnek is, és a nálam fiatalabb művészeknek is. Fontos, hogy a közönség legalább azt tudja, hogy mi is az a komolyzene vagy klasszikus zene, amit elutasít, amiről azt hiszi, hogy nem szereti. És ehhez a munkához ma már megvan minden eszközöm, hitelem. A Partitúra c. műsor az én ötletem volt, amelybe bevontam barátomat, Batta András tanár urat: így van jelen az értelem és az érzelem mindenféle formában az adásokban. Ez a „túra” azért is fontos, mert nemcsak a zenéről szól, hanem arról is, hogy milyen kulturális értékeink vannak. És főleg arról, hogy szeressük a vidéket, hiszen, erkölcsi értelemben is, a vidék tartja fönn az országot. És tulajdonképpen számomra egy kis önbizalom-növelést is jelent a műsor, mert sorra-rendre kapjuk a visszajelzést, hogy azokban a városokban, ahol jártunk, az ottaniak is felfedezik, hogy mennyire jó helyen laknak. Mert eddig fel sem tűnt esetleg nekik, ami természetes, hogy mennyire jó, mennyire különleges a városuk, hogy milyen szerencsések, hogy ott élnek.

Somogyi kötődésűként ezt a rácsodálkozást én is érzékelem. Talán az is fontos a Hollerung Gáborral való szakmai kapcsolatában, hogy mindketten sokat tesznek a zenei nevelésért. Gábor minden alkalommal beszél a művekről a közönségünknek, és ezzel jó, baráti hangulatot ébreszt.

Remélem, most is fog beszélni! És ne feledkezzünk meg arról, hogy mennyire fontos a természetesség, ami Gábort jellemzi. Ahogy jelzi, hogy amiben részük lesz, az egy felemelkedett érzés, a zene magasiskolája. És erről tud egyszerű nyelven beszélni, hogy valóban értse is mindenki, amit hall.  Kommunikálni kell, na.

A zenének azért könnyű dolga van, hisz az érzelmekhez szól. Talán ezért is talál könnyen utat mindenkihez, különösen a gyerekekhez, akik végighallgatnak hosszú és nehéz műveket is.

Igen, ez egy érdekes dolog. Most „átpattanok” a Virtuózokra; az a műsor is csodálatosan kinőtte magát! De van egy közeli, a témához kapcsolódó élményem is. Meghívtak a kápolnásnyéki Halász-kastélyba, ahol nyári estéken, egy 300 éves cseresznyefa alatt, a gyönyörű környezetben, a kastélykertben, beszélget a Képmás magazin főszerkesztője a lap címlapján megjelent művészekkel. Mi a fiatal zenei tehetségekről, a zenei nevelésről beszélgettünk, s arról, hogy meg lehet-e szerettetni a zenét, és ha igen, akkor hogyan. A beszélgetést a székesfehérvári művészeti iskola három tanulójának koncertje kísérte. A műsor végén sokan feljöttek hozzám, egy kislány is, aki törte a magyart. Mint kiderült, itt nyaralnak, a Felvidékről jött a szüleivel. Ezért a koncertért jött és azért, hogy velem beszélhessen, mert látta a Virtuózokat és benne engem is. És ezek az igazán fontos dolgok számomra. A visszajelzések. Hogy valaki nézi a Virtuózokat, hogy megszereti a zenét, s hogy a zene fontos lesz számára.

Hallhatnánk énekesi terveiről, koncertjeiről is? Mire készül? Balázs Jánossal pl. fellép a közeljövőben?

Igen, Balázs Jánossal van már rég egy közös koncertsorozatunk, amit folytatunk. De rengeteg fellépésem, koncertem van és lesz. Egy koncertsorozatnak épp most érünk az utolsó estjéhez, ami Szombathelyen, az Iseumban lesz, július végén. A Modern Art Orchestrával „dzsesszistaként” járom az országot. Közösségi ember vagyok. Annyira sok mindent tanultam ezektől a srácoktól.

Sok komolyzenész kacsintgat a dzsessz felé…

Ez nem véletlen. Szerintem nyitni kell más műfajok felé is. Pedig ezért sokat támadtak már a pályám eléjén, amikor Wolf Péterrel, Malek Miklóssal léptem fel, és készítettem lemezt. Pedig az a közös munka nekem kifejezetten jó volt, mert ha más műfajokra is figyelek, és tanulok belőlük, akkor sokkal többet tudok fejlődni a saját műfajomban, sokkal többet tudok adni a közönségemnek.

Közönségünk Miklósa Erikát 2019. október 2-án hallhatja, 19.30-kor a Zeneakadémián, a Dohnányi bérlet 2019-2020 keretében. Két ária csendül fel előadásában: Mozart: Vorrei spiegarvi, oh Dio… K 418. és Mozart: Szöktetés a szerájból – Constanza áriája. A koncerten elhangzik még: Stravinsky: Dumbarton Oaks, Strauss: Don Quixote, közreműködik Kusz Viktória – brácsa, Helecz Dániel – cselló. Vezényel: Guido Mancusi

Anya, szerinted majd egyszer játszhatok a Müpában?

A kérdést egy szőke kisfiú tette fel rendszeresen édesanyjának, amikor autóval elhaladt a Müpa mellett. Ekkor még nem tudta, hogy kérdésére az élet milyen hamar megadja a választ: igen, igen, igen! Igen, a szőke kisfiú játszani fog a Müpában: ő lesz a BDZ 14 éves művészvendége a 2019-es újévi koncerten, és ő fogja zongorajátékával és szeretnivaló egyéniségével elvarázsolni közönségünket. Majd elfelejtettem: a szólista Balázs-Piri Soma lesz, a Virtuózok 2018-as versenyében a „kicsik” győztese –, de gondolom, már rég kitalálta, kedves Olvasónk!

Szöveg: Viant Katalin

Szép az újszegedi utca, szép a családi ház, de a legszebb, hogy belépve a Balázs-Piri család otthonába, gyönyörű zongoraszót hallok: Soma játszik a kertre néző, tágas nappaliban. Édesapja, Zoltán jött elém a vasútra, édesanyja, Ildikó fogad a lakásban, de előbukkan a nagymama és persze a testvérek is: Bence és a szöszi Borika. „Terülj, terülj asztalkám!” mellett üldögélünk (Soma rendre „csipeget”, s nem mindig azt, aminek anyukája örül…) és hármasban beszélgetünk, sokat nevetünk, mert Soma nem épp bőbeszédű, de a humora: szuper! Elmélkedünk, hogy s mint alakul majd Soma élete most, amikor már napnál világosabb: rendkívüli tehetség. Ahhoz képest, hogy Soma 14 éves, és hogy csak 8 éves kora óta zongorázik, életének ez a szakasza kész regény. Szép, izgalmas, fordulatos, örömben-szeretetben és sikerben gazdag regény, mely mégis sokszor a véletlenek sorának köszönhetően alakult így: mindig volt egy óvó néni, egy véletlen találkozás, egy költözés, aki és ami Soma útját egyengette Horgosról Szegeden át talán Budapestig, és még ki tudja merre, hová, mikor. A távoli jövő helyett a közeli jövőről, az újévi koncertről beszélgetünk.

Tudod már, hogy mivel kápráztatod el közönségünket a Müpában, az újévi koncerten?

Mendelssohn g-moll zongoraversenyének III. tételét biztosan eljátszom. és esetleg készülök egy ráadással is…

No, a sikerben biztos vagyok, készülj nyugodtan a ráadással! Ezt a Mendelssohn-művet Cziffra György is játszotta, meg is hallgattam tőle…

(Soma) Igen?

Igen… Csak hangból is mennyi van benne! Persze biztosan épp a szükséges számú, hogy Mozart híres mondására utaljak…

(Ildikó) Valóban meg kéne számolni egyszer, hogy hány hangot is kell lejátszania a zongoristáknak egy-egy darabban! Én matematikus vagyok, „számokban” gondolkodom. És nemcsak lejátszania kell sorban, egymás után, hiszen most már tudom, utána következik még az igazán komoly munka.

Pláne, ha fejből, kotta nélkül játssza valaki! Mi kell a fejből játszáshoz: különös szellemi képesség, abszolút hallás?

(Soma) A memorizálás nekem útközben jön, sokszor nem sorban haladok, hanem először a kedvenc részekkel kezdem, a nehezebb vagy kevésbé szimpatikus részek maradnak a végére. Még nem próbáltam ki, van-e abszolút hallásom. Nagyszerű dolog lenne, de tartogatom még magamnak ezt a kísérletet, addig is él a remény…

(Ildikó) A memorizálásra valamiféle képleteid is vannak, igaz? Mesélted, hogy van egy futam, amiből neked már automatikusan következik a folytatás. Vagy nem?

(Soma) Nem egészen…

Talán a tonika-szubdomináns-domináns-tonika segít?

(Soma nevet) Igen, most pl. Mendelssohn Rondo Capricciosóját tanulom, abban is benne van, és természetesen ez is egy fajta segítség.

Mindjárt gondoltam… Hogyhogy Mozart Török indulójának jazzes változatát választottad a Virtuózokban?

Adódott rá a lehetőség. A döntőben játszhattam valami mást, valami „könnyűt”, és úgy gondoltam, ez jó választás. Ez Fazil Say átirata, amit már korábban megtanultam, csak úgy szabadon. Szóval „megvolt nekem” a darab.

Halottad Fazil Sayt „élőben” is, a Müpában?

Nem, még egyáltalán, soha nem voltam a Müpában, de Balázs János {zongoraművész, a Virtuózok egyik zsűritagja – Szerk.} mondta, hogy ők találkoztak.

Most már „nagy nevek”, nagy lehetőségek vesznek körül –, de hogyan jutottál eddig? Mesélnél erről?

(Soma) Úgy kezdődött, hogy Horgoson az óvó néni meghallgatta mindenkinek a ritmusérzékét, és ő mondta, hogy iratkozzunk be a zeneiskolába. Ugyanúgy kezdtem, mint mindenki: előkészítőbe, szolfézsra jártam, xilofonoztam, de hangszert csak 1 év múlva lehetett választani, és én persze a zongorát választottam az otthoni kezdetleges szintetizátorunk miatt.

(Ildikó) Az óvó néni Soma esetében valami különlegeset hallott, s szólt nekünk, mindenképpen írassuk be őt a zeneiskolába. Gondoltam, akkor már Somával együtt beíratom a bátyját, az akkor ötödikes Bencét, aki el is kezdte a zongorázást már abban az évben. És azt vettük észre, hogy amit Bence tanult, azt Soma magától, hallás után lejátszotta, pedig neki akkor még nem volt választott hangszere. Amikor ezt az óvó néni megtudta, azt mondta: azonnal hangszer kell a gyereknek, és hogy ilyenkor milyen jó lenne, ha kivételt tehetne a zeneiskola. És mennyire jól látta! {Magyarországon a zeneiskolai tanulmányokat a szolfézs alapjainak elsajátításával kell kezdeni. Csak egy vagy két év szolfézstanulás után kezdik meg a gyerekek hangszeres tanulmányaikat. – Szerk.}

Hány éves voltál ekkor, Soma?

(Soma) Hét, már iskolába jártam.

(Ildikó) A családban a férjem kivételével senki sem zenélt, ő 18 évesen basszusgitározott egy helyi együttesben. A muzikalitását nyilvánvalóan tőle örökölte Soma. Óriási meglepetés volt nekünk a fiúnk tehetsége. Onnantól kezdve, hogy bátyját utánozva sikerült neki lejátszania valamit, minden reggel zongoraszóra ébredtünk. Pizsamában, szinte félig alva, de leült pár percre a szintetizátorhoz, utána indult csak a nap.

A zeneiskolában nem volt „különleges tehetségek” osztálya, mint a Zeneakadémián…

(Soma) De most oda, a Zeneakadémia különleges tehetségek tagozatára fogok jelentkezni. Januárban vagy februárban lesz a felvételi.

Gratulálok és drukkolok. Ez lesz csak a nagy ugrás: Szegedről Budapestre, egyenesen a Zeneakadémiára.

(Soma) Hát igen. Nyolcadik után Pestre kell költöznöm. Nemrég változtatták meg a szabályokat, de ez nekem pont jó, mert a gimnáziumot is akkor kezdem, és így nem kell magántanulónak lennem.

(Ildikó) Soma Szegeden befejezheti a nyolcadikat az osztálytársaival, ebben a nagyon jó közösségben. Nagyon fiatal is lenne most még Budapesthez… és hát nekünk is nagyon nehéz lenne nélküle. Ő a család szíve-lelke, aki mindennap megölel, megsimogat.

(A kedves Olvasónak elárulom, hogy míg beszélgetünk, Borika folytan Soma körül jön-megy, bújik testvéréhez. Bátyja is jön egy-egy kérdéssel édesanyjához, édesapja meg csak távolról pillantgat felénk, miközben tesz-vesz a kertben. A nagymama elköszön… zajlik a háromgyermekes család élete.)

Hát, Soma, ezek nélkül a puszik, ölelések nélkül nem lesz könnyű az életed…

(Ildikó) Mi Soma útját megértjük, mindenben segítjük. A férjem itt, Soma első zenekaros hangversenyén mondta azt nekem, hogy megérte átköltöznünk. Mi megyünk majd fel hozzá Pestre, ha sok dolga lesz. De legyen is, hisz ezért is megy, hogy bekerüljön a pesti zenei vérkeringésbe, ami itt Szegeden talán a legnagyobb hiány.

Ha csak a Zeneakadémia hallgatói páholyába ülsz majd be rendszeresen, már az sem lenne kevés.

(Soma) Be lehet ülni? Mindig? Tényleg? Remélem, felvesznek… majd meglátom, hogy is csinálom…

És addig hogy telnek Soma napjai?

(Ildikó) Március óta az iskola magántanulója, köszönhetően az igazgató úrnak, aki igazán nagyszerű feltételeket ajánlott ehhez a státuszhoz. Ez remek lehetőség számunkra. Jó döntésnek bizonyult! Van kellő ideje gyakorolni, ugyanakkor nem marad le az iskolai tananyaggal sem, mindenből ötös lett, pedig az iskolája ötödik az országos rangsorban.

Van egyáltalán valami, ami nem megy neked, Soma?

(Soma) A tanulásban? Alapvetően szeretek tanulni, kedvencem a történelem, a matek és az angol.

(Ildikó) Én a matekot szoktam vele tanulni, és azt vettem észre, hogy villámgyorsan képes megérteni bonyolultabb összefüggéseket. Könnyedén átlátja a témát, sokszor nem hogy le lennénk maradva az anyaggal, hanem a kíváncsisága, érdeklődése miatt még „túl is megyünk”. Pedig általában egy-egy hosszabb zongoragyakorlás után ülünk le tanulni.

És a zenében van, ami nem megy? Ugyanazokat a zongoraversenyeket játszod, mint a felnőttek. Ugyanúgy hangversenyzongorán, mint ők, hisz zongorából nincs kicsi, mint hegedűből. Akadály esetleg, hogy gyerekkezed van?

(Soma) Van, ami nekem nehéz. A Rapszódia például még technikailag is akadály, de még a kezem sem akkora, hogy el tudjam érni a hangokat. Chopint például azért is szeretem, mert a darabjai kicsi kézre vannak írva.

Nahát, erre nem gondoltam volna!

(Ildikó) Somának még a korosztályához képest is pici a keze, pici és rövid a lába. Volt olyan darab, amit Soma szeretett volna megtanulni, de végül ő mondta, hogy vár vele.

Ki kell várnod, hogy felnőj. Lélekben-gondolkodásban viszont már felnőtt vagy.

(Ildikó) Soma lelkileg mindig előrébb volt, mint a keze. A keze volt lemaradva. Ezt a technikai hátrányt kellett ledolgoznia az évek alatt. Tanárnője, Sóti Szobonya Emőke mindig elmondta, hogy ez a jobbik eset, mert ez kijavítható, de az a szellemiség, az a lélek, amit ő belesző a darabba, az nem tanulható: vagy van, vagy nincs. Hallatszott tisztán, hogy a játékában van mondanivaló, hatással van az emberekre, megérinti a hallgatóságot.

(Soma) Mindenképpen érdemes volt hangsúlyt fektetni a technika javítására, ez sok-sok skálázással, etűdök játszásával, rengeteg gyakorlással sikerült. Az ún. piszkos hangok eltűntek.

Soma, hogy te milyen jókat mondasz! És mit mondanál a zeneiskolai tanmenetről, a kötelező darabokról, vizsgákról? Ezek rád is vonatkoznak?

(Soma) A zeneiskolában 5. osztályos vagyok. Félévente vannak vizsgák, ahová mostanában kevesebbet kellett külön készülnöm, ugyanis a meglévő darabjaim sokszor illeszkedtek a vizsgakövetelményekhez. Komoly versenyeredmények esetén kaphatok felmentést a vizsga alól, de ezzel a lehetőséggel eddig csak egyszer éltem.

Gondolom, nem zongoraverseny a kötelező…

(Soma) Nem, nem az.

Vicces lehet. Egyébként hogyan választasz művet?

(Soma) Emőke nénivel szoktunk darabokat választani. Sokszor hallok valahol valamit, ami megtetszik, vagy Emőke néni küld néhány darabot e-mailben, amikből választhatok. Most belekezdtünk Chopin g-moll balladájába és Beethoven Patetikus szonátájába… Majd meglátjuk.

A Patetikus szonátába?! Szenvedély, szenvedés… – így jellemzik.

(Soma) Hát, igen… Lehet, hogy még nehéz.

(Ildikó) Emőke figyel arra is, hogy minél több átfedés lehessen a fellépéseken, vizsgákon, versenyeken, mert mindig időhiányban vagyunk. Most kezdjük utolérni magunkat, de még mindig sok a torlódás: már egy új fellépésre kell készülni, de még itt van ez a verseny, az a vizsga. És hát itt a felvételi is lassan a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Rendkívüli Tehetségek Képzőjébe.

(Soma) Nagyon komoly a felvételi anyag, még sokat kell tanulnom. Négy darabot kell vinni: én egy Bach prelúdium és fugát, egy romantikus darabot, egy komplett szonátát – talán Beethoventől és egy XX. századit, valószínűleg Bartókot viszek. Elég sok… S hát nem tudjuk, sikerül-e.

(Ildikó) Ha nem, akkor a „konziba” megy.

Reméljük, sikerül – ahogy most a Virtuózokban is.

(Soma) Kétszer próbáltam már korábban a Virtuózokat, de nem volt elég darabom, nem voltam még felkészülve. Most már elegendő volt a repertoárom, de még most is tanultam darabokat úgy „út közben”. Első lettem, de mindenki más is nagyon-nagyon ügyes volt.

(Ildikó) Mi már nem akartuk, hogy Soma harmadjára is induljon a Virtuózokban, de ő valamiért idén annyira akart menni. Kerek Ferenc professzor úr, aki időnként segít Somának egy-egy verseny előtt a felkészülésben, biztos volt benne, hogy Somának most el meg kell mérettetnie. Meggyőzött, és igaza volt!

Tudják, kiben mi szunnyad, és olyan légkört tudtak varázsolni, melyben minden gyerek a legtöbbet tudta kihozni magából, igaz?

(Soma) Teljesen igaz! Nagyon jó volt a légkör, minden szempontból.

Soma ráadásul énekesnőtől, Miklósa Erikától kapta a hegedűt. {A Virtuózok zsűritagjainak adássorozatonként egy-egy hegedű-szobor átadása tetszőleges versenyző részére adja meg a lehetőségét annak, hogy további versenyzés nélkül a végső döntőbe juttassák az általuk kiválasztott fiatal zenészt. – Szerk.}

(Ildikó) Talán a válogató adásban izgultunk a legjobban, mert korábban két alkalommal innen esett ki Soma, és óriási megkönnyebbülés volt, hogy tovább jutott, ráadásul kis hegedűvel. Így utólag persze talán indokolatlannak tűnik a bizonytalanság, hiszen kb. egy éve a Virtuózok első két évada kapcsán elhangzott, hogy Erikára Soma volt a legnagyobb hatással. Sőt elmondta azt is, hogy ő bizony küzdött Soma továbbjutásáért 2016-ban. Sajnos, nem sikerült zsűritársait meggyőznie. Mindezek tudatában, mégis, amikor ott voltunk és vártuk az eredményt, mi is elbizonytalanodtunk. Tudtuk, hogy Soma a zsűri előtt a legjobb formáját hozta, Emőke szerint ott játszott talán eddig a legjobban valaha, mégis annyi sok tehetséges gyerek állt ott Soma mellett, hogy a torkunkban dobogott a szívünk.

Most összejön az is, hogy a Müpában játszhass Hollerung Gábor meghívására a BDZ-vel, amit különdíjként kaptál. Milyen volt a találkozás Gáborral? Úgy láttam, nagyon jól összebarátkoztatok.

(Soma) Hát igen, nagyon… A próbaterem idegen volt, de amikor elkezdtünk játszani, annak élveztem minden egyes percét. A karmester is nagyon, nagyon szimpatikus és együttműködő volt. Nagyon-nagyon jó volt együtt zenélni. Volt, amikor ajánlott valamit, és el is fogadtam, mert nagyon jó ötletei voltak. Ez nagyon jó volt. És nagyon közvetlen is volt. Szólt pl., hogy túl gyorsan kezdem a darabot, és hogy kicsit lassabban kell. És milyen igaza volt! Együtt csináltuk, együtt dolgoztunk, együtt voltunk. Nagyon jó volt. Volt, amikor nekem volt a zenekar lassú, de Gábor mondta, hogy nagyon megkönnyebbült, amikor én úgy folytattam, ahogy ő elkezdte.

(Ildikó) Gábor kezdettől fogva figyelt Somára. A Mozart-darab tévés főpróbáján – pedig az nem zenekaros darab, és Gábornak hivatalosan nem volt ott dolga -, mégis végig ott volt, figyelt minden hangra, minden pillanatra, és mondta Somának, hogy ezt így és így csináld. Soma ennek nagyon örült, megtiszteltetés volt számára. De hozzám is odajött egyszer azzal, hogy „Nagyon nagy akarata van a gyereknek!” Azt hittem, hogy Soma tán nem fogadott szót vagy valami rosszat csinált, de nem. Gábor folytatta, hogy „jó értelemben”, mert véghezviszi, és megpróbálja, amit akar, és ő ezt szereti. Szereti, ha akarata van egy gyereknek, és az ilyen embereket nagyon kell segíteni.

És a zenekar tagjai? Szerettek téged?

(Soma) Mindenki nagyon kedves és barátságos volt velem. Nagyon derűs hangulatú próbák voltak, sokat segített, hogy bárkire néztem, rám mosolygott. Ez megnyugtatott és önbizalmat adott.

(Ildikó) Épp tavaly terveztük, hogy felmegyünk Pestre, egy koncertjükre. Ők játsszák a John Williams-filmzenekoncerteket is.

(Soma) Nekem is kedvencem John Williams… és nagy szimfonikus zenekar játssza a zenéit.

És más kedvenc, a menő zoknikon kívül?

(Soma) 7 éve teniszezem. Nagyon szeretem, hetente 3-szor is lejártam, korosztályos versenyeken is indultam. Sajnos, ma már szinte nem is megyek a kezem, a csuklóm miatt.

Szabó Marcell zongoraművészre hasonlítasz ebben, aki azért teniszezik (bár nem tartja a zongoristák sportjának), mert korábbi kedvencét, a görkorcsolyázást, két kéztörés után, abba kellett hagynia.

(Soma) auuuuuuuuuu… Én biciklizem.

Vásáry Tamás jógázik.

(Soma) Abban nincsen baleset…

Na, viccért te sem mész a szomszédba! Meglesz az összhang Gáborral.

(Ildikó) Szerintem is! Mondtam is Somának, hogy Gábor mennyire szimpatikus nekem, mert nem vette magát túl komolyan karmesterként sem. Mások komolyak, megközelíthetetlenek, de Gábor még fura módon táncolt is a Virtuózok döntőjében, és nem zavarta, hogy bárki látja. Élvezte a zenét.

Ő ilyen: mindene a ritmus, a vidámság, a humor. Kell is: nehéz a zenész pálya. Te hogy látod ezt Soma? Gondolkodtál már erről?

(Soma) Hát, csak annyit, hogy szerintem azért, mert a zene a mindenem, azért semmi nem lehet akadály. Mert amit szeretek, azt nem érzem munkának. Az nem akadály. Lehet, hogy nem lesz könnyű, de csinálni fogom, mert szeretem.

És arról gondolkodtál, hogy milyen lesz a Müpában fellépni?

(Soma) Nagyon nagy lehetőség, hogy a Virtuózok elvisz ilyen nagy koncerttermekbe. Eddig elképzelni sem tudtam, hogy ilyen helyekre eljutok.

Nagy lökést adott neked, hogy szimfonikus zenekarokkal játszhattál?

(Soma) Igen, nagyon. Jó volt. Nagyon jó volt a Mendelssohn g-moll zongoraversenyt eljátszani a döntőben! Annyira jó volt ott lenni!

És milyen lesz ma, az iskolád évzáróján lenni? Játszol is?

(Soma) Nem, ma semmit nem játszom. Csak bizonyítványosztás lesz. És jó lesz. Szerintem ötös lesz.

Soma jól, otthonosan érzi magát itthon, Szegeden is, s mint mondta egy különleges, ritka szóval, amilyen ő maga is, hogy „amotthon” is, azaz Horgoson is Remélem, hogy nagyon-nagyon jól érzi majd magát a BDZ-vel a Müpában is, hisz ezzel valóra válik egy álma – a kérdőjel helyére pont került…

Balázs-Piri Soma 2004. május 23-án született Szegeden. Horgoson (Szerbia) élt családjával, ahonnan Szegedre költöztek. Zenei tanulmányait a szegedi Király-Kőnig Péter Zenei Alapfokú Művészeti Iskolában folytatja, tanára Sóti Szobonya Emőke.

A grazi 5. Nemzetközi Bartók Béla Zongoraverseny 2. díjasa; a VIII. Ferenczy György zongoraverseny 3. díjasa. A budapesti Nemzetközi Bartók Béla Zongoraverseny Nagydíjasa és épp a Virtuózok felvételei közben rendezett Országos négykezes és kétzongorás verseny 1. díjasa két kategóriában is.

2018-ban a Virtuózok kicsik korcsoportjának első helyezettje és Az év diákjává választották iskolájában, már másod ízben.

Kedvenc zeneszerzője: Chopin, Liszt Ferenc, Bartók Béla.

Hobbija a tenisz, a futás, a bűvészkedés, a számítógépes játékok, az Activity és a főzés.

„Remekmű: beavatás a legvégső problémába”.

A feladat szinte megoldhatatlan: interjút készíteni a Kossuth-díj mellett számtalan elismeréssel rendelkező zeneszerzővel, a Zeneakadémia professzorával, az Artisjus elnökével és több alapítvány kurátorával, aki szinte valamennyi zenei műfajban gazdag munkássággal rendelkezik, és még csak 70 éves! Születésnapját készülünk együtt megünnepelni. Az érdekes beszélgetésben ízelítőt kapunk színes személyiségéről, tudatos alkotói hozzáállásáról, a művészetekkel, zenével való kapcsolatáról. Madarász Iván osztja meg gondolatait többek között a zenei nyelvről, a remekmű felismeréséről, a világ törvényszerűségeiről és a mester és tanítvány viszonyáról.

Szöveg: Petró Margit

Mit tehet egy kortárs zeneszerző, hogy a hallgatóság megértse őt?

A kortárs zeneszerzőnek a régi zeneszerzővel szemben tényleg nehezebb a helyzete. Egészen a XVIII- XIX. századig a régi zeneszerzők olyan közegben éltek, komponáltak, amelyben volt egy közös zenei nyelv. Ennek adott pillanatban ezer árnyalata volt, de a kocsmában és a templomban végül egyazon zenei nyelven megfogalmazott zene szólt. Persze a dolog igényességében és jellegében rengeteg különbség mutatkozott, de mégis ugyanazokat a szavakat, ugyanazokat az idiómákat használták, és fel sem merült, hogy más nyelven is lehet beszélni. Ezt úgy mondanám egyszerűbben, hogy ha Bach idejében valakitől megkérdezik, hogy szereti-e a zenét, akkor az a zene egyfajta dolgot jelentett. De ma, ha ezt megkérdezik, akkor vissza kell kérdezni, hogy az illető mit ért zene alatt. Az egész XX. század már így telt el. A zeneszerző nyelvet választ. Vagy egy életre, ez azt jelenti, hogy minden művét ebből a zenei alapállásból írja, azzal a szókészlettel, nyelvtannal alkotja, vagy adott esetben művenként, korszakonként választ nyelvet. A zeneszerző számára adott tehát egy zenei nyelv, ami belőle, természetéből, hajlamaiból, világnézetéből, mentalitásából, vérmérsékletéből, ízléséből fakad. Másfelől adott a zenei nyelvek sokfélesége, ami abban a közegben, társadalmi miliőben használatos, amelyben a szerző él. A szerző választhat; vagy kompromisszumot köt, vagy belülről diktált útján jár. Valójában arról van szó, mi van a fülében, mit hall. A születő zene végső alakját az szabja meg, hogy milyen akusztikus vágyaink vannak, milyen akusztikus „szimpátia” felé viszi a szerző a zenei anyagot. Ha azon a zenei nyelven tud természetes módon, önmaga megerőszakolása, vagy kompromisszumok nélkül beszélni egy zeneszerző, amelyet a körülötte lévő emberek értenek, akkor eléri célját.

Ez összefügg az ön által a „nemes” és a „nem nemes” zene értelemben használt fogalommal?

Ez Németh László kifejezése, akivel én is egyetértek. Ő nem mondja, hogy könnyűzene, komolyzene. Ma nagyon nehezen különböztethető meg a kettő, mert rengeteg zenei műfaj és szerzői magatartás van, amelyet nem tudunk elhelyezni ebben a kettősségben.

Önnek mennyire fontos, hogy megfeleljen a közönség ízlésének?

Vannak olyan műveim, amik viszonylag szélesebb közönség szívéhez és füléhez találnak utat, s vannak, amelyek szűkebb rétegnek szólnak. A közönség szempontjából is az a kérdés, hogy a fülének kedves-e, ami szól. Sokfajta koncerten elhangzó zenei ismertetéssel találkozik az ember, ezek mind próbálják segíteni a hallgatót, megágyazni, kikövezni az utat, hogy odataláljon. Azt gondolom, hogy ezek a magyarázatok végül nem segítenek. Hiába tudom meg, milyen zenei, vagy szerzői módszert használ a komponista, hiába tudom az életrajzát, ezer racionális ismeret – anyagot, végül a hallgatóság, a publikum ott marad egyedül a zenével, a hangokkal. Ez a legjobb szó. Vagy kedves a fülének, vagy nem kedves. Ugyanúgy, ahogy az ételt sósabban, vagy kevésbé sósan eszem, vagy az adott ízt szeretem, vagy nem szeretem. Nem hiszem, hogy lehet úgy komponálni, művet alkotni, hogy folyton a befogadás lehetőségeit figyelem. Amikor írok, akkor a műre kell figyelni. Füst Milán azt mondja, hogy ha valaki a kedvesének ír verset, akkor már versírás közben a versre kell figyelni és nem a kedvesre. Dilettáns az, aki a kedvesre gondol. Versírás közben a költő már magára, a mű törvényszerűségeire figyel.

Hogyan születik és melyik a jó zenemű?

A jó mű úgy íratja magát, ahogy a kőtömbben benne van a szobor. Komponálás közben a mű elkezd működni, és van, amit lehet vele csinálni, van, amit nem. Az előzmények törvényszerűségei szabják meg a következményeket. A rossz, nem tökéletes, nem remekmű ismertetőjegye, hogy benne a szerző voluntarista, akarnok módon komponál. Közben nem hallgat a műre magára. Ha jó, amit a darab első felében írt, az determinálja, hogy mi lesz a következménye.

Létezik tökéletes mű? Mi dönti el, hogy a kortárs zene időtálló-e?

Egy mű értékét még az időtállóság sem dönti el. Lehet, hogy korábbi korok érzéketlenné válnak egy régebbi világ értékei iránt. Valójában nem egyetlen utókor van, a jövő egyik szegmense így, a másik úgy szelektál majd a múltból. A művészet az ember legszabadabb tevékenysége. Ha az ember valahol szabad lehet, az éppen a műalkotás. Talán ebben különbözik a művészi produktum a tudományos produktumtól, amely szigorúan kötött az előzményhez, a feltárt eredményhez.

A mű minőségét mi szabja meg?

Látszólag nincs semmilyen objektív meg határozás, hogy mitől jó, tökéletes, vagy kevésbé tökéletes a mű. Valójában mégis léteznek megfogható pontjai ennek a kérdésnek. Az egyik leglényegesebb, hogy mi volt a szerző szándéka. Ehhez képest olyan dolgot érdemes számon kérni az alkotástól, amit a szerző a születéskor fontosnak tartott. Kérdés, hogy ezek az esztétikai jegyek kiteljesednek-e a műben. Weöres Sándor: A teljesség felé című írásában ad egy elképesztően szép meghatározást a remekműre: „A remekműben, az alkotó és műélvező képzelet közvetítésével, az időtlen dereng át az időbeli világba.” A remekműben valami olyan, szavakban ki nem fejezhető tudásba avatódik be a hallgató önnön képzelete segítségével, amely az egész létezésnek a legvégső problémája. Valami ember fölötti, legáltalánosabb választ kapunk arra, hogy kik vagyunk, miért vagyunk, mi az élet célja. Ezt a beavatást nevezik, azt hiszem, katarzisnak. Amikor a hallgató, a mű élvezője, befogadója túllép önmagán, több lesz, mint önmaga, önnön lehetőségeit kimeríti, fölülmúlja. Weöres úgy fogalmaz, „az időtlen dereng át”, azaz teljesebb létben részesül, amely a műalkotás nélkül nem mindenkinek adatik meg. A műalkotás segítségével beléphetünk ebbe a magasabb dimenzióba. Nekem ez a Weöres-idézet ezt jelenti. Ez tehát a katarzis.

Beavatna minket egy kicsit a zeneszerzői folyamatba? Szavakkal ki lehet fejezni ezt a tevékenységet?

Minden mű másképp keletkezik. A legtöbb művel az első szakaszban viselős, terhes vagyok. A fejemben vannak dolgok, nem éppen a konkrét hangok, s majd kialakul, hogy milyen fajta zene lesz. Ez adott esetben több mint kilenc hónap. Amíg kialakul, hogy mit fogok csinálni, addig nem tudok semmit papírra vetni. Vannak szerzők, akik a régi műveiket alakítják, javítgatják. Ha valami nem „tökéletes”, nem tudom javítgatni. Ha kész, akkor meg már nem érdekel annyira. Ezer dologtól függ, hogy mennyi idő alatt írok meg valamit. Gyöngyössy Zoltán fuvolaművész, amikor bemutatta egy darabomat, kért, hogy írjak hozzá még egyet a koncertre. Ekkor kevesebb, mint 48 óra alatt komponáltam.
A ’80-as években a televíziónak írtam darabokat, film-kísérőzenét, ott ilyen viselősségre nemigen volt idő. Ott inkább „koraszülöttek” voltak a művek, mert a stúdió ki volt bérelve, ott ült a zenekar, sok pénz forgott kockán. De sokat tanultam ebből. Az az előny megvolt, hogy megírtam a darabot hétfőn, s a következő hétfőn megszólalt. Ma egy szimfonikus művet néha csak egy-két évvel a megkomponálása utána mutatnak be. Filmzenét most már nem nagyon írok. Minden életkornak megvan a sajátossága.

Komponál valamit most?

A Magyar Állami Operaház kért fel Sánta Ferenc: Ötödik pecsét című művéből egy opera megírására. A regény személyes életem egyik legnagyobb olvasmányélménye. 2020-ban lesz a bemutató.

Zenei magyarázataiban, a tanításban sokszor művészeti és tudományos idézetekkel világít rá a lényegre, az összefüggésekre. Mi ennek az oka?

Ahhoz, hogy valamit megértsek általában a zenében, ki kell nyitni a zenét, el kell helyezni egy tágabb összefüggésben. El kell távolodni tőle és integrálni
kell egy még szélesebb közegbe. Fölismertem, hogy a zene specifikusnak látszó törvényei valójában nem specifikusak. Az élet és a jelenségek minden körében ugyanezek a törvényszerűségek jelennek meg és érvényesülnek. A zenei szakkifejezések, zenei specifikumok hangsúlyozása inkább elködösítik ezt a legvégsőbb összefüggést. Úgy tapasztaltam, hogy az archaikus kultúráknak a metafizikus tudása, melyek olyan általános végső egyszerűsítésben, végső foglalatban fogalmazzák meg a világ törvényszerűségeit, azok fantasztikusan nagy segítséget adnak a különböző korok zenéjének meg értésében. Ettől egyszerűbb, vagy bonyolultabb lesz a helyzet a zenét tekintve? A zene és a zenén kívüli gondolat szembefordított tükrökként működnek, s ezek egymást magyarázzák. Rájöttem arra a Tao Te Jing alapján, hogy ha meg akarok érteni egy Bach-korált, akkor a Tao magyarázza a Bach-korált és a Bach-korál törvényszerűségei magyarázzák, hogyan kell érteni Tao Te Jinget. Azt mondják, hogy a régi szöveg értelmezésében két hibába eshet az ember: az egyik a túlzás, a másik a lekicsinylés, mint Hamvas Béla mondja. Az ember félreértheti, mert nincs hozzá egy területen (nálunk ez a zene) kimunkált érzéke, nincs pallérozott tapasztalata arra, hogyan értelmezze a szöveget. A szembefordított tükör itt az, hogy egyik értelmezi a másikat, fényt vet a másiknak.

Több fiatal kortárs zenész siránkozik, panaszkodik, hogy nehéz a helyzet. Ön szerint eljut a közönséghez az értékes zene?

Nem kell panaszkodni, nem kell siránkozni! A kortárs zenei nyelv sokszor nem találkozik össze a zenei közízléssel. Ez olyan adottság, mint ahogy az ember beleszületik a négy évszakba, a nappal és éjszaka váltakozásába, hogy nincs örökké tavasz. A mai szerzőnek ez alapközege, s a XIX. században már érzékelték ezt. Az értékes zenét 100 -150 évvel ezelőtt sem szerették többen. Csak akkor azokra a rétegekre, akik híg zenét engedtek be magukhoz, kevés társadalmi figyelem irányult. A XIX. század végén, a XX. század elején úgy hívták ezt a közeget, hogy alsóbb néposztályok, melyek igénye nem volt a társadalmi nyilvánosság előtt.
Ma, a demokratikus társadalomban, ahol minden egyénnek ugyanolyan tisztelet jár, ugyanolyan jogok illetik meg, ott ezeknek az embereknek az igénye is nyilvánosan – különös tekintettel a médiára – megjelenik. Szerintem nem az a helyzet, hogy a régi világhoz képest tömegek fordulnak az értéktelen felé. Akik régen a legértékesebb zenét hallgatták, azok arányaiban nem voltak nagyon sokkal többen a mainál.

Az ember életében meghatározó, amit az iskoláiból hoz magával. Ön is „úti csomagnak” nevezi, amit a tanáraitól életre szólóan kapott. Mennyire fontos a mai világban, hogy jó mesterektől tanuljunk?

A tudás átadása mindig személyeken keresztül történik. Nem ismeretek átadásának kérdése, nem mondatok, adatok, tények megtanulása, ami adott esetben könyvből is elolvasható, hanem a személy szuggesztivitása, hatása, a nagy egyéniségek példája a meghatározó. Nagyon szerencsés vagyok, mert a Zeneakadémián életre szóló kincse ket szereztem a mesterektől, akiktől nem konkrét véleményeket, ismereteket tanult az ember, hanem magatartást, nyitottságot vett át. Legfontosabb mesterem Szervánszky Endre volt, aki emberi nagyságában, elképesztően magasrendű etikájával mutatott példát, de nem úgy, hogy erről beszélt volna, egyáltalán nem. Nálunk ott nem volt semmi rivalizálás, semmi konfliktus. Szervánszky erről sosem beszélt, de a lénye, ahogy ott volt, s mi éveken keresztül vele lehettünk, hallgathattuk őt, ezt sugallta. És ez meg határozó volt. Szokták mondani, hogy a mester nemcsak akkor tanít, ha beszél, ha konkrét ismeretet ad át, hanem ha jelen van, s ha vele lehet lenni.

Ön 40 évig tanított. Most már ritkábban, de még bejár a Zeneakadémiára. Mit tart a hivatásában különösen szépnek?

Zeneelmélet tanításom a Zeneakadémián nagyon sokban különbözik attól, amit Magyarországon zeneelmélet oktatásként számon tartanak. Tanítás közben sajátítottam el a módszeremet; lassan alakult ki. A tanítványok ottlétükkel kipiszkálták belőlem. Mint ahogy Indiában mondják, hogy mindkettő tanul: a mester tanítja, milyen a jó tanítvány, a tanítvány tanítja, milyen a jó mester. Engem is így tanítottak a növendékeim, igazából észre sem vettem. A módszerem, a régi zene megfejtési magyarázatának kísérleteképpen a Magyarországon tanított tradicionális zeneelmélethez képest nagyon más alapállású. Azt szokták mondani, hogy analízis. Hangsúlyozom, hogy nem analizálok, hanem szintetizálok. Nem egyes jelenségeket igyekszem felismerni a műben, hanem olyan jelenségeket, amelyek más művekben is előfordulnak. Nem a jelenségek sorozataként vizsgálom a művet, hanem azt keresem, hogy önmagában, folyamatként hogyan épül fel. A csírából, a mű kezdetéből indulok ki. Úgy, ahogy a fa évgyűrűi, nem egy síkban, egyszerű összeadódásképp alakul ki a mű, hanem körülbelül úgy, ahogy az ember születik. Először nem egy talp születik, s ha óvodás, akkor bokáig ér, később, amikor iskolába megy, térdig ér, s a legvégén kinő a feje. Nem összeadódásképpen ismerhető meg a zenemű.

Hetvenedik születésnapja tiszteletére közös koncertet adunk. Az ünnepeltnek mi a kívánsága?

Hetven évnél azt lehet kívánni, hogy még adódjon annyi év, hogy a bennem rejlő energiáimmal kifejezhessem a bennem lévő gondolatokat. Adassék ilyen testi és lelki állapot!

Ehhez mi is kívánunk önnek jó erőt és egészséget!

Madarász Iván 70. születésnapi koncertjén 2019. június 5-én 19:30 órakor a Zeneakadémián elhangzik a „Nyitány egy képzeletbeli operához”, az „Egy történet fejezetei”, a „RAP-petíció”, az „Utolsó  keringő” című szerzeménye Szakács Ildikó, Meláth Andrea, Hábetler András, Boncsér Gergely operaénekesek, Szélpál Szilveszter rapper, a Budapesti Akadémiai Kórustársaság és a Budafoki Dohnányi Zenekar közreműködésével.

Vezényel: Hollerung Gábor

„Lényeg: a közös zenei esztétika”

Esős őszi nap reggelén lépkedek a csendes kertvárosi utcákon, mert itt, „távol a világ zajától” él és dolgozik karmestervendégünk, Dobszay Péter családjával: karmester-feleségével, Dobszay-Meskó Ilonával és két gyermekükkel. Lássuk, milyen is e sajátos, dupla-karmesteres – zeneszerzős családi felállás, hogyan zajlik az alkotómunka!

Az előszobai fogason a gyermekkezeslábasok, a felnőttkabátok – a nappaliban járóka, zongora, hangszerek, kották, könyvek, virágok. Teljes harmónia sugárzik a kedves, halk szavú, igen fiatal, de igen határozott karakterű karmester és orgonaművész szavaiból, aki 2017-ben (méltán) közönségdíjasa lett a Maestro Solti Nemzetközi Karmesterversenyek.

Szöveg: Viant Katalin

Egy különlegesen nehéz, három, egymással (szerintem) tartalmilag összekapcsolódó műből felépített koncertet vezényel a BDZ élén. A rendkívül nehéz, de felemelő mondanivaló – szülők és gyermekeik kapcsolata, emberi tisztaság, erkölcs és erkölcstelenség – nehéz, de gyönyörű zenékben hangzik fel. Hogyan, ki választotta ki e műveket és hogyan kérték fel önt ezek vezénylésére?

Először a felkérés történt meg. Geiger György {a BD közönségkapcsolati és PR munkatársa –Szerk.} levelet írt nekem – nyilván a Solti György karmesterverseny hatására, mely után 7-8 felkérést kaptam különböző zenekaroktól. A BDZ az „első körben” nem volt köztük. Néhány hónap múlva azonban újabb felkérések „futottak be”, ezek között már ott volt a BDZ-é is. Ezt annak is tulajdonítom, hogy a 2018-as Zempléni Fesztivál keretében már tartottam néhány fúvóspróbát a zenekarnak, amikor is Richard Strauss: Don Quixote című szimfonikus költeményét készítettem elő. Az újabb felkérésben, szerencsére eltökéltek és kitartóak voltak a szervezők, amire azért volt szükség, mert az első két felajánlott időpontot nem lehetett megoldani, mindkettő ütközött más felkérésekkel.

Sűrű az élet, igaz?

…igen, hál’ Istennek. De szerencsére a BDZ nem adta fel: jött az újabb időpontjavaslat, és végül a 2019. május 5. már megoldható volt részemről is. Rendkívül megtisztelő a közelgő közös munka, nagy örömmel készülök rá!

Feltűnően sok zenekart, köztük vidékieket dirigál. Inkább szeret több zenekarral játszani, mint „lehorgonyozni” egynél? Ez komoly megmérettetés. Nem lenne könnyebb egy állandó zenekarral dolgozni?

Nagyon fontos bemutatkozni mindenhol. Ha olyan zenekartól érkezik megkeresés, amelyet még nem vezényeltem, akkor, ha csak lehet, szinte kivétel nélkül, mindig elvállalom a felkérést. Hosszabb távon viszont „lehorgonyzósabb” típusú ember vagyok, mert azt tartom a karmesterségben igazán izgalmasnak, ha egy saját identitású zenekari hangképet lehet felépíteni, ami nyilvánvalóan évekbe kerül.

A saját szó arra vonatkozik, hogy a saját zenei hangképét szeretné felépíteni, bárkivel is dolgozik – vagy azt, hogy saját zenekarának saját hangzására törekszik?

Mindkettőre vonatkozik. Egyrészt nyilvánvalóan egy adott hangkép mindig adaptálódik az általam vezényelt műre, másrészt alapvetően egy karakteres, felismerhető hangzásidentitással megszólaló zenekarban gondolkodom. A sajátos hangkép vendégkarmesterként nyilvánvalóan csak töredékesen valósítható meg.

Ez érdekes, hisz a közönség kevésbé ismeri fel egy adott zenekar hangját, mint egy adott énekes hangját – miközben összességében az egyéni hangzásért szeret meg az ember egy zenekart, ha ez nem is tudatosul benne.

Mivel, mint mondtam, ez az egyéni hangkép vendégkarmesterként nem valósítható meg maradéktalanul, rendkívül fontos a rugalmasság is, amely nagyon előtérbe kerül, ha egyetlen koncertre szól a felkérés. Ilyenkor nagyon gyorsan fel kell mérni azt, hogy mi valósítható meg az én saját hangképbeli elképzelésemből, és mi nem, mert amihez több közös időre lenne szükség, ahelyett inkább más részletekre, más szempontokra irányítom át a zenészek figyelmét.

A „megvalósítható – nem megvalósítható” kérdés felmerül majd az ön által vezényel BDZ koncert három ismert művének esetében is, hisz a zenekar játszotta, a kórusok énekelték már a darabokat.

Igen. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen előadásmód van most a muzsikusok és az énekesek fülében, torkában, kezében. Az alapvető az, hogy az én, művekről kialakított elképzelésemnek koherensnek kell maradnia, mert ha valami nagyon kilóg abból, az nem szerencsés. És ehhez nyilvánvalóan feltételeznem kell magamról, hogy az interpretációm van annyira átgondolt, és nekem magamnak is megvannak az eszközeim ahhoz, hogy az elképzeléseimet sem a zenekar, sem a kórus ne érezze terhes kötelességnek. Az előadó-apparátusnak szükségszerűen vannak előzetes élményei, meglévő tudása a művekkel kapcsolatban. Az a tapasztalatom, hogyha én felkészült vagyok, és van hiteles, jó véleményem egy darabról, akkor egy olyan, egymásra figyelő kommunikáció alakul ki, amelyben megvalósulhat valami új, valami közös.

Én láttam önt dirigálni a Maestro Solti Nemzetközi Karmesterverseny során, ahol egy motívum előadásmódját – önkéntelen apai érzésekkel, képszerű megfogalmazással – egy kicsi gyermek lépegetéséhez hasonlította, melyet a zenekar mosolyogva fogadott, megértett és meg is oldott. A Cantata Profanát, melynek kapcsán elkalandoztunk, dirigálta már?

Nem dirigáltam még. Most a 6. olyan évadomat töltöm, melyben már lényegesen többet koncertezem karmesterként, mint orgonistaként. Koromhoz képest tehát már nagyon nagy repertoárt tudtam végigcsinálni, de még rengeteg minden van előttem, és ezért nagyon törekszem arra, hogy ha van lehetőségem a műsorválasztásra, akkor olyan darabokat válasszak, amelyeket még nem vezényeltem.

Eszerint mindhárom művet ön választotta ki a koncertünkre?

A háromból kettőt igen. Andorka Péter, kortárs magyar szerző műve, a Fehér Lászlóról szóló balladája adott volt. Úgy éreztem, hogy ehhez nagyon szépen illik a Cantata Profana.

Andorka Péter balladája népi szövegeket vesz alapul, bariton szólóra és kamarazenekarra íródott. Ez a történet az egyik legszebb, legismertebb balladánk önfeláldozásról, testvéri szeretetről, erkölcsről, szavahihetőségről.

Örömmel fogadtam ezt a darabot a koncert műsorának kiindulópontjaként, és nagy várakozással ismerkedem vele. Engem is az irodalmi gyökere fogott meg, ennek alapján van már elképzelésem róla. Andorka Péter kompozíciójában azt láttam, hogy egy nagyszabású, világos formájú, de kifejezetten komplex és sokrétű mű. Olyan, mely megilleti ezt a balladát. Nem lesz súlytalan a Cantata Profana mellett.

Én nagyon szerencsésnek tartom, hogy egy fiatal karmester nyúl egy fiatal kortárs zeneszerző művéhez. Azt pedig kivételesnek, hogy ilyen fiatal ember, mint ön, nyúl ehhez a fantasztikus Bartók műhöz. Miért választotta a Cantata Profanát, azon kívül, hogy ön szerint jól illik a kortárs balladához?

Mert óriási a mű. És nekem különös és erős kötődésem van Bartókhoz. Mindig nagyon értékelem egy szerzőnél, amikor nem annyira hatásokra törekszik, melyeket különböző effektusokkal kíván elérni, hanem a hatás csupán következménye a mű koherens, élő organizmusának, melyben, bár használ a szerző modern hangszíneket, használ hangszerelésbeli újdonságokat, továbbra is a hangmagasságokat és a hangok hosszát tekinti elsődleges szervező elvnek. Tehát, ha például van egy nagy fokozás, akkor azt nem a semmiből indítja el, hanem valódi, belső motivikus és harmonikus feszültségből. És pont azáltal, hogy a saját hangjaiból indul ki, mindig nagyon komoly egységet mutat a tartalom és a forma.

Itt tehát megvalósul a tartalom és forma sokat emlegetett híres egysége…

Igen, és azt gondolom, hogy Bartók a kanonizált szerzők között is a legmagasabb szintű mester. Egyike a zenetörténet három legnagyobbjának.

Harmadik műként egy fantasztikus alkotás, Berlioz Fantasztikus szimfóniája fog felhangozni. Ez programzene, mely gondolatiságával (szerintem) szintén kapcsolódik az előzőkhöz, hisz egy fiatalember vissza-visszatérő álmairól szól, melyek után megy és megy, és melyeket vissza-visszatérő dallomokkal fejezi ki a szerző. Ön hogy látja e művet?

Abszolút így. A mű zenetörténeti jelentőségét többek közt éppen ez a mindig visszatérő, mindig új arcú dallam, az „idée fixe”, vagy vezérmotívum-technika használata adja. Berlioznak jó pár olyan műve van, amelyeket majd szeretnék vezényelni, ezért külön örülök annak, hogy erre most részben lehetőségem nyílik. Örömmel hallottam, hogy a BDZ ezt a művet a repertoárján tartja és rendszeresen játssza.

A „majd” szóhoz kapcsolódva szeretném kérdezni önt terveiről, egyéb, pl. orgonaművészi munkáiról, hiszen koncertünk májusban lesz, s addig sok víz lefolyik még a Dunán, ön pedig vélhetően sok kottát/művet tanulmányoz át, sok fellépése lesz. Netán komponálni is szeretne, mint újabban sok hangszeres zenésztársa?

Igen, ez természetes reakciója az embernek. Merthogy a zene is egy nyelv. S ha egy zenész nem komponálna, akkor az olyan, mintha mindig csak olvasna, és mindig csak mások regényeit olvasná, a sajáthoz soha nem jutna el. Való igaz, hogy bennem is mocorognak olyan zenei gondolatok, melyeket időről időre le szoktam írni. Nem áll távol tőlem a komponálás, és előadóként is fontos, hogy zeneszerzői szemmel is lássam a műveket.

Mi fér még ennyi feladat mellett az életébe?

Orgonistaként is dolgozom, két állásban is. Mindkettő liturgikus szerep, nem koncertszerű fellépési lehetőség. Mi, katolikusok ahhoz vagyunk szokva, hogy az orgonista játszik és énekel egyszerre, de a zsinagógában szigorúan csak orgonista vagyok. Itt az éneklést a hívők, különösen egy kántor végzi, héberül. Én ülök két emelet magasságban, hallgatom a kántor énekét, és megyek utána, kísérem a nagyon improvizatív előadását. Az éneklő, hívő zsidó ember a zsinagógában imádkozik – én pedig „munkát” végző orgonista vagyok, főleg szombaton, amikor egy hívő zsidó ember nem végezhet munkát. Mindezek mellett előfordul, hogy kurzusszerűen tanítok, de egyelőre rendszeresen nem.

Hobbi? Marad rá idő?

Az életemben most az elsődleges hobbim a családom: feleségem és a két gyermekünk. És a könyvek, abszolút… És a víz, amely engem mindig és nagyon kikapcsol. Elsősorban az úszás, de kora tavasztól késő őszig a vitorlázás is.

Azt hiszem, a sport elsősorban nem alkati, hanem lelki kérdés. Nem véletlen, hogy ön alkotóművészként ezeket kedveli, hisz ezek hatnak a gondolkodásra és ösztönöznek az alkotásra, igaz?

Igen, valóban. Itt visszatalál az ember a közegéhez. Az sem normális, hogy a VII. kerületben, ahol régebben laktunk, hónapokig nem lett földes-vizes a cipőm. Jelenlegi lakhelyemen jó lakni: van kertünk, és akár egy rövidebb környékbeli séta után is már tudja az ember értékelni a helyet, ahol él. Ahogy a vízen is: itt a szél meg a víz teszi helyre az embert. Megtanulja, hogy különböző körülmények között más és más utak vezetnek ugyanazon cél felé.

S mit kell tennie, megtanulnia két karmesternek, ha az életben egy párt alkotnak? Hogy fér meg két karmester egy családban? {Dobszay-Meskó Ilona karmester és zeneszerző 2011 novemberében, valamint 2017-ben dirigálta a BDZ-t. Róla a Hangoló 2011-es, őszi számában írtunk – a Szerk.} Segítik pl. egymást a felkészülés során?

A felkészülésben én magányos típus vagyok, de koncert után meg szoktunk beszélni mindent, ha történetesen egyikünk vezényel, épp úgy, ahogy egy filmről kijőve is megbeszéljük, amit láttunk.

És milyen érzés az, amikor a feleség művét a férj vezényli? Én voltam ilyen koncertjükön…

Én a lehető legteljesebb mértékben szeretem minden darab esetében, ha az általam vezényelt mű szerzőjének életét, gondolkodást, vágyait megismerhetem, és rájöhetek, hogy mit szeretne elmondani a közönségének… Hát ilyen szempontból a feleségem műveinek vezénylésekor „helyzeti előnyben” vagyok…

Közönségünk Dobszay Pétert 2019. máj. 5-én, 19.30-kor, a Zeneakadémián, a Dohnányi-bérlet keretében hallhatja-láthatja, ahol vezényletével a következő művek hangzanak fel:

Andorka Péter: Fehér László balladája

Bartók: Cantata profana

Berlioz: Fantasztikus szimfónia

Közreműködik Horváth István – tenor, Haja Zsolt – bariton, a Budapesti Akadémiai Kórustársaság és a Nyíregyházi Cantemus Kórus.

Nagybőgő szólamvezető próbajáték

A BUDAFOKI DOHNÁNYI ERNŐ SZIMFONIKUS ZENEKAR

próbajátékot hirdet

NAGYBŐGŐ SZÓLAMVEZETŐ állásra

A próbajáték anyaga:
Vanhal: Concerto 1. tétel Gruber kadenciával, zenekari hangolásban
Zenekari állások:
Mozart: Haffner szimfónia 4. tétel 1-37. ütem
Mozart: g-moll szimfónia 1. tétel 114-138. ütem
Beethoven: IX. szimfónia 4. tétel 8-107. ütem
Smetana: Az eladott menyasszony – nyitány 1-14. és 73-104. ütem
R. Strauss: Don Juan
Mahler: I. szimfónia 3. tétel 3-10. ütem
Stravinsky: Pulcinella-szvit 7. tétel
Bartók: A kékszakállú herceg vára

IDŐPONT: 2019. június 12. 10:00 óra

HELYSZÍN: 1087 Budapest, Kerepesi út 29/B. IV. épület

JELENTKEZÉS:

A druckerzsuzsa@gmail.com e-mail címen, vagy a +361/322-1488-as telefonszámon, lakcím, telefonszám, magyar nyelvű önéletrajz mellékelésével, Drucker Zsuzsa művészeti titkárnál (+36306702440) 2019. június 7-ig.
A zenekari állások kottáit a jelentkezés beadása után, egyeztetés alapján lehet átvenni a zenekar titkárságán, illetve elektronikus úton is kérhetők.

A próbajátékon zongorakísérőről nem tudunk gondoskodni.

Budapest, 2019. április 12.

Hollerung Gábor
ügyvezető, zeneigazgató