Szergej Nakarjakov, a „nem csodagyerek”

„Isten trombitást keresett, Szergej Nakarjakovot választotta.” – lelkesedik Jean-Jacques Roth, francia zenekritikus. Bárki legyen is ez a Jean-Jacques, a lelkesedése hamar átragad az emberre, amint néhány felvételt meghallgat, vagy videót megtekint az 1977-es születésű orosz-izraeli trombitaművész zenélésével. Én is fejest ugrottam rögvest a világhálóba, a róla fellelhető mindenféle cikkek, interjúk közé. A népszerű online fordítóprogrammal és az orosz nyelvű interjúkkal való tragikomikus küzdelmem után rábukkantam egy 2004-ben készült, német gyártású filmre. „No more Wunderkind” a címe, ami körülbelül annyit tesz, „Nincs több csodagyerek”.

Szöveg: Kurta Klaudia

Ha az ember csak annyira érzékeny, mint egy postaláda, már akkor is könnybe lábad a szeme a bevezető képkockák láttán, pedig jószerével még el sem kezdődött a film. Egy szelíd arcú fiatalember fehér pólóban zötykölődik Nyizsnyij-Novgorod utcáin egy öreg orosz buszon. A háttérben Csajkovszkij 1. vonósnégyesének 2., Andante cantabile tétele szól. (Természetesen szárnykürtre írva.) A zötykölődő busz említett utasa teljesen hétköznapinak tűnik, lehetne a szomszéd sportpályáról egy tollaslabdaedző vagy a sarki gyógyszertár munkatársa, de mi, akik ezt a filmet nézzük, tudjuk, hogy a „trombita Paganinijét” látjuk. Azt az embert, akit 13 éves kora óta emlegetnek így.

Indul a film

Szergej Nakarjakov szülővárosáról mesél, miközben a tájat, a lakótelepeket, a régi orosz házakat figyeli az ablakból. Nyizsnyij-Novgorodot a 13. században alapították. Szentpétervár volt a feje az országnak, Moszkva a szíve, Nyizsnyij-Novgorod pedig a zsebe, mivel ide érkeztek a kereskedők adni-venni a világ minden szegletéből. A szovjet időkben zárt város volt, melynek neve 1932. és 1990. között Gorkijra változott, az író Makszim Gorkij után. Zárt város, azaz idegenek nem mehettek be, a bentlakóknak pedig rettenetesen nehéz volt kijutni. Ide született bele 1977 májusában Szergej, és innen költözött el családostul 14 év múlva.

A snittek között újabb zene csendül fel, Maria Mejerovics orosz kamarazenész-zongoraművésznő kíséretével Schumann op.73-as Fantáziadarabok című művét adják elő.

Vita Nakarjakova, az édesanya a családjukról mesél egy kertben üldögélve gyermekeivel. 1969-ben házasodtak össze a szülők, kilenc hónapra rá született meg Vera, Szergej nővére. Míg férje Misa – Mihail Nakarjakov – egy zeneiskolában zongorát tanított, addig ő egy nagy gyárban dolgozott.  Az édesapa egy kicsit arrébb, a Valerij Cskalov emlékmű alatt ücsörögve folytatja a család történetét. Szergejnek van egy nővére, aki hét és fél évvel idősebb nála, és a két szülő már a legelején elhatározta, hogy a kislányból zenész lesz. „Vera nagyon sikeres volt a zeneiskolában. Fiatal kora ellenére nagyszerű zenészeknek játszott már.” – vélekedik az anyuka. „Szergej is zongorázni kezdett, ugyanabban az iskolában, ugyanannál a tanárnál. De az eredmény picit más lett, mivel Szergej tele volt türelmetlenséggel, a zongorázáshoz pedig türelem kell. Ez sok nehézséget okozott számára. – mélázik édesapja. – És aztán megtörtént a baj…. Nagy tragédia történt, komoly sérülés érte Szergej gerincét. (Fára mászott a barátaival és leesett.) Három hónapot töltött kórházban. Utána megengedték neki, hogy egy picit álljon, picit sétáljon, feküdjön, de ülni nem lehetett még hat hónapig. Így aztán a zongorázást abba kellett hagynia.” (Egy vele készült interjúban Szergej azt mondta, hogy eléggé örült neki – már nem a gerincsérülésnek, hanem a zongorázás végének.)

Az édesanya veszi vissza a szót: „Szergej papája mindig is trombitálni akart, erről álmodott. Fiúnk balesete után aztán úgy döntöttünk, a trombita megfelelő hangszer lenne számára. Ez a hangszer számomra addig csupán zaj-élményt adott, a katonaság hangszereként gondoltam rá. De mikor Timofei Dokschitzer – szovjet-orosz trombitaművész, a Bolsoj Színház szólótrombitása – felvételeit meghallottam, arra gondoltam, hihetetlen, hogy így is lehet rajta játszani.” Az édesapa folytatja: „Timofei Bach-átiratokat játszott a Wohltemperiertes Klavierből. Vett pár prelúdiumot és átírta trombitára és orgonára. Szergej is hallotta ezt a felvételt. És láttam, ahogy a kisfiam szeméből elkezdenek potyogni a könnyek. – „Sose fog ez nekem így menni!” – mondta Szergej. És ekkor már született meg a nagy elhatározása: márpedig ő klasszikus trombitaművész lesz.”

Kistrombitás

Moszkva, 1990., Szergejt bemutatják befolyásos zenészeknek, zenetanároknak. Hidegtől piros arcú kisfiú áll bojtos sapkában családjával az állami konzervatórium épülete előtt. Időnként a kamerába mosolyog. Odabent az édesapa Vladimir Spirakov hegedűművész-karmesterrel beszélget, tőle kapta Szergej első jó trombitáját. A kisfiú csak mosolyog. Édesapja így beszél: „Dokschitzer inspirálta Szergejt és engem is, hogy a trombitás vonalat kövessük. Mondtam is a gyereknek, s ő meg is értette rögtön, hogy emeljük a trombitát magasabb, mint egyszerű katona-ébresztő hangszer. Aztán hamarosan jöttek is az eredmények. Tízévesen már a legnehezebb trombita-darabokat játszotta.”

1989-es felvételt láthatunk; egy moszkvai koncerten Szergej a Szovjetúnió Védelmi Minisztériumának Zenekarával játszik. Sok komoly, egyenruhás katona, és előttük a kisfiú fehér nadrágban, fehér fodros ingben Arban Velencei karnevál című darabját játssza. Szó szerint szemrebbenés nélkül. A karmester úr néhány kérdést tesz fel neki. „Hány éves vagy és mióta trombitálsz?” „12 éves vagyok, és három éve trombitálok.”-érkezik a válasz. Karmester bácsi szava egy pillanatra elakad. „Tanultál valami mást előtte?” „Igen, zongorát három évig.” „Én húsz éve trombitálok, nagy tapasztalattal rendelkezem, de amiket te játszol, az az valamennyi trombitásnak nehézséget okoz. Sokat gyakorolsz?” „Igen, nagyon sokat.

Ismét 2004-ben vagyunk. Az állami bank impozáns épülete előtt folytatódik a beszélgetés, Szergej, az édesapa, és a jóbarát Jevgenyij D. Galkin trombitaművész részvételével. „ Akkoriban mindenki pénzt akart csinálni valahogy – meséli Misa, az apuka. – Mi temetéseken játszottunk, a barátom Jevgenyij trombitán, én pedig tubán. De tovább kellett lépnünk.  Egyszer azt mondtam Jevgenyijnek, mutatni akarok neki valamit. Szergejt mutattam neki. „Szergejnek nem volt szüksége órákra. Ha volt is valami, amit nem tudott, és az apja, aki egyébként nem trombitás, nem tudott neki segíteni, nekem csak egyszer kellett megmutatni. Egyből megragadta és működött a dolog.” – meséli Jevgenyij. A tanárok próbálták ráerőltetni a hagyományos módszereket. De ő nem volt rájuk vevő. Konfliktusok támadtak, és azt kellett mondjam az édesapjának, hogy hadd csinálja úgy, ahogy ő akarja. (Szergej mosolyog a napszemüvege alól.) Itt egy fénykép egy tévéműsorból, amin a karmester, Szergej és én vagyunk rajta. Szergej mindössze 22 kiló volt, a legkisebb az osztályában.”

1990-es felvétel, Szergej nővérével, Verával gyakorol, az édesapa foglalkozik velük. A kisfiú elakad. „Nyugodj meg és játszd el újra! Ne akarj új sebességrekordot felállítani! Kis virtuozitás jó, de csak egy kicsi. Figyelj inkább a minőségre, és zeneileg tedd érdekesebbé! Játszd olyan hangulatban, amilyenben vagy! Nagyon jó volt úgy.” Boehme Tarantelláját gyakorolják, később egy koncertfelvételen is ez hallható, és egy újabb vágással már 2004-ben járunk, ahol a már korábban említett Maria Mejeroviccsal is ezt játsszák.

„Amikor 12-13 éves voltam, a szüleim abbahagyták a munkát, én kezdtem el pénzt keresni. koncertezéssel. 1990-ben Dmitrij Szitkovetszkij (szovjet-orosz hegedűművész, karmester) meghívott egy finnországi fesztiválra. Ekkor láttam életemben először kapitalista országot. Jevgenyij Kiszinnel játszottuk Sosztakovics 1. zongoraversenyét.”

„Mivel Moszkván keresztül intéződött – veszi át a szót Misa – , nem volt semmi gond. Kaptunk engedélyt Gorkijt elhagyni – ami akkor még zárt város volt, idegeneket nem engedtek be, a sok katonai gyár, sok katonai titok miatt. A fesztivál után Szergej rengeteg meghívást kapott és sok nehézségen keresztül kaptunk mindig engedélyt. Sok hangverseny meghiúsult, mivel csak az indulás másnapjára érkezett meg a hivatalos engedély az utazásra Moszkvából. Rájöttem, hogy ha itt maradunk, a fiam sose fogja látni a világot. Be lesz zárva egy kalickába. Mint az én szüleim, mint én is. Szóval eldöntöttük, hogy elmegyünk.” „Izraelbe költöztünk – folytajta Vita, az édesanya -. Én zsidó vagyok, de nem cionista. Ez volt az egyetlen esélyünk: elköltözni, koncertezni.” „A honvágy persze nehéz – fűzi hozzá Misa -. Ezért is jövök haza minden évben, hogy lássam ezt a gyönyörű várost, ezt a gyönyörű folyót. És néha bizony nagyon szomorú vagyok.

Távol az otthontól

Szergej Poulenc „C” című művét adja elő szárnykürtön. Ennek a darabnak a különlegessége, hogy Poulenc Louis Aragon egy versét zenésítette meg, melynek címe Cé hídjai, és amely a rég elmúlt napokról szól, és az országról, melyet elhagyott, mikor átkelt Cé hídjain.

1993-as tévéshow felvétel, a 15 éves Szergej már nagyfiú, öltönyben érkezik édesapjával a színpadra. Párizsban vannak, a gyermek még nem beszél franciául, csak a papa. Grigoras Dinicu Hora Staccato című virtuóz művének trombitára készült átiratát adják elő. Képkocka képkockát követ, s egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy Szergej japánul mutatkozik be egy fiatal hölgynek, „Nyikolaj vagyok.” Egy pillanatra elbizonytalanodom, hogy tán elszenderedtem és lemaradtam valamiről, még a jegyzeteimet is átnézem, hogy esetleg nem sikerült volna cikkünk főhősének nevét megjegyeznem?!  Szergejtől tudom meg, hogy mi is történt kronológiailag. „Egy japán filmes cég keresett orosz akcentussal rendelkező trombitást. Nem sikerült találniuk senkit, így kockáztattak, és engem tanítottak meg inkább japánul. (A film címe: Taiga no itteki – magyarul: Kis csepp egy nagy folyóban.) Az egyik producer eljött egy koncertemre, utána egy aláírásosztásra, szóval megfigyeltek egy kicsit távolról, majd megkerestek, és elmesélték ezt a projektet. Izgalmas volt számomra ez az egész, természetesen. Elmentem Japánba a forgatásra, de semmit sem tudtam, hogy mi hogy merre, egy szót nem beszéltem japánul, így kellett mindent megjegyeznem. Idővel elvesztettem az otthon érzését. Annyit költöztünk, először Izraelbe, azután Franciaországba (ahol a párizsi konzervatóriumban tanultam)… , hogy végül úgy gondoltam, nekem az az otthonom, ahol az édesanyám van.”

És ha eddig nem sírták el magukat a kedves olvasók (filmnézők), akkor most itt a nagy lehetőség, hiszen ismét Csajkovszkij 1. vonósnégyesének Andante cantabile tétele csendül fel, miközben tovább figyeljük a nyizsnyij-novgorodi utcákat, házakat a buszból. De zsebkendőket eldobni, Szergej szerényen arról mesél tovább, hogy neki van a világon a legjobb hangszere.

„Azt hiszem, illetve biztos vagyok benne…, hogy nekem van a világon a legjobb szárnykürtöm, és elég büszke vagyok rá. – vallja Szergej. – Ez egy négydugattyús, egyáltalán nem átlagos szárnykürt. Kibővített hangterjedelme van, ami segít a különböző átiratokat előadni, például kürtversenyeket vagy csellóversenyeket. Mikor olyan darabokat játszom, amiket olyan fúvóshangszerekre írtak, mint például a kürt vagy a fagott, próbálom elképzelni, hogyan szólhatnának bizonyos részek vonóshangszereken, csak, hogy egy másik megközelítést is találjak. Persze nekik is kell lélegezni, de náluk ez nem olyan korlátozott, mint a fúvósoknak. Körlégzés-technikával megpróbálok „vonós-módra” játszani. Azt is mondhatjuk, hogy a szárnykürt az egy „fúvós-cselló”.

Átiratok

„Mielőtt elkezdek átiratot készíteni, meg kell hallgatnom a zeneművet és figyelnem kell nagyon, hogy a darab a részemmé váljon. Utána már nem kell a kottával üldögélnem, elmehetek akár sétálni is. Már el tudom képzelni, hogy szólna ez a darab trombitán vagy szárnykürtön. És arra is kell figyelni, hogy például csellózni vagy hegedülni sokkal könnyebb fizikálisan, mint trombitálni. Kell hagynom „ártatlan” helyeket, ahol nem kell semmi extrát játszani, maximum csak hosszú, kitartott hangokat.”-meséli az édesapa.

„Akkor lett ez az egész kockázatos – veszi át a szót Szergej -, mikor a különböző koncertszervezők már komoly zenészként tekintettek rám és nem, mint fiatal tehetségre, aki virtuózan tud játszani. De ennek az időszak véget kellene érnie! Amikor például A velencei karnevált játszom egy koncerten, előtte pedig mondjuk Mozart egyik kürtversenyét, a hangverseny után odajönnek trombitások köszönni és el vannak ámulva, hogy hihetetlen, milyen gyorsan, virtuózan játszom  – utalva ezzel a Velencei karneválra. De a Mozart darab már nem olyan érdekes számukra. És ez nagy kár, ezt sajnálom, hisz nem ezért csinálom. Egyébként sosem éreztem magam csodagyereknek. Csak szerencsés vagyok, hogy korán megtaláltam önmagam – persze édesapám segítségével, aki egy rendkívül tehetséges ember.”

Édesapja így folytatja e gondolatot: „Ő nem „wunder” és egyáltalán nem „kind”.

A film végén egy vonatállomáson vagyunk, Szergej elköszön a papától, vonatra száll. Hogy merre viszi az útja, az nem derül ki.  De az biztos viszont, hogy idén áprilisban Budapestre tart. Legyen Ön is vendégünk 2020. április 7-én este 19 óra 30 perckor a Zeneakadémián, a Tavaszi Fesztivál koncertjén, ahol Hollerung Gábor vezényli a következő műveket, a BDZ-t és Szergej Nakarjakovot. Műsoron: Verdi: Szicíliai vecsernye – Nyitány, Arban: Velencei karnevál,

Ponchielli: F- dúr concerto, Respighi: Róma fenyői.