„A szépséghez elmélyülés és idő kell!”

Zenekarunk sikere a műsorválasztás igényességében és a közreműködő előadó-egyéniségek különlegességében is rejlik. A tehetségével a világ legjobb zongoristáinak élvonalába fiatalon berobbant és azóta is ott tartózkodó művésszel, a „hallványt” a látvánnyal szemben kiemelten előnyben részesítő, a kétszeres Kossuth-díjas Ránki Dezsővel beszélgettünk Schumann zenéjéről, a virtuozitásról, a tehetségről és a zenében is őt támogató családjáról.

Szöveg: Petró Margit

Ránki Dezső nyolcévesen kezdett zongorázni, s az első, kezébe akadt kedvelt zenei gyöngyszemek között voltak a Schumann darabok is. Tizennyolc évesen élete első és egyetlen nemzetközi versenyén, az 1969-es Zwickaui Schumann zongora-versenyen I. díjat nyert, melynek utolsó fordulójában az a-moll zongoraversenyt játszotta. Ezzel a művel indult el a karrierje. Zenekarunkkal a Dohnányi bérlet 2020.március 22-i műsorában is ez a zongoraverseny hangzik el.

Hányadszorra fogja játszani a Schumann zongoraversenyt márciusi közös koncertünkön?

Az 1969.  novemberi Schumann-verseny óta koncertezem rendszeresen, vagyis most már több, mint öt évtizede. A Schumann-zongoraversenyt abban az évben játszottam először, BDZ-koncerten márciusban pedig jubilálok, mert éppen az lesz a századik előadásom. Legutóbb most decemberben, Dél-Korea fővárosában játszottam ezt a darabot.  De éppen olyan frissen hat rám a mű, mint ötven évvel ezelőtt.

Schumann zenéje mindig különösen közel állt önhöz. A fél évszázad során hazai és nemzetközi pódiumokon a világ legrangosabb együtteseivel, művészeivel koncertezett. Változott ez idő alatt valamit a darabhoz fűződő viszonya?

Hogy kívülálló számára ez mennyire érzékelhető, nem tudom, de természetesen sokat alakult a  kezdetek óta, az, ahogy játszom. Az eltelt idő alatt a rengeteg munka, tapasztalat, élmény elkerülhetetlenül nyomot hagyott benne, bár azt hiszem, lényegében változatlan alapokon nyugszik, és ugyanolyan bensőséges a kapcsolatom a darabbal, mint régen. Minden alkalommal, amikor koncertre készülök vele,  rengeteg új dolgot fedezek fel benne. Kimeríthetetlen kincsesbánya, ami az igazi remekművekre jellemző.

A romantikus művek interpretálásakor mi az elsődleges: a kotta feltétlen tisztelete, vagy a zenész előadói szabadsága? 

Ha kiírjuk, hogy Schumann zongoraversenye van műsoron, akkor kötelességünk, hogy a kottát kövessük a legkisebb részletekig. Ez nem mond ellent annak, hogy egyéniségünk érvényesüljön, hiszen mindenképpen rajtunk keresztül szólal meg a darab, nem tudjuk magunkat kikapcsolni, és nem is kell. A kotta csak egy csontváz, abból és arra építjük fel a teljes darabot – mint ahogy egy jó antropológus a csontváz-lelet alapján megrajzolja, hogyan nézhetett ki valamelyik ősünk. Viszont egyetlen csontot, vagy csontocskát sem hagyhatunk figyelmen kívül. Az, hogy romantikus-e a zene, magából a zenéből következik, és semmiképp sem azt jelenti, hogy fittyet hányhatunk a szerző leírt utasításaira, a művet csak ürügynek használva „megvalósítjuk magunkat”.. Sajnos ez elég gyakori jelenség, de ha valakinek ilyesmire van igénye, írjon inkább saját zenét.

Kiváló mesterekkel hozta össze a sors, akik kezdettől fogva rendkívüli tehetségnek tartották önt. Általános felkészültsége, zene iránti alázata és művészi elhivatottsága segítették sikeres pályáján. Milyennek látja ma a tehetségek és a mesterek helyzetét?

Ha a kérdés a pályakezdő zenészekre vonatkozik, akkor azt tudom mondani, hogy borúlátó vagyok. Sokkal nehezebb ma egy tehetséges fiatalnak elindulni, mint  negyven-ötven évvel ezelőtt. A minden szempontból értendő külcsín ma lényegesen nagyobb szerepet játszik, mint régen; a látvány uralkodik a „hallvány” felett. Bármilyen tehetséges ma valaki, ha nincs jó megjelenése, nem rámenős, nincs ügyes menedzsere, aki benne üzletet lát, akkor majdnem reménytelen a helyzete. Gyakran szemfényvesztés folyik, az igazi érték sokszor labdába sem rúg a mutatós, ám sekélyes és néha átverés-gyanús bóvli mellett. Nekünk annak idején könnyebb dolgunk volt, nem volt internet, tévé alig, kevésbé szenzációhajhász világban éltünk. Nem ahhoz szoktunk, hogyha két másodpercnél hosszabb ideig mutatnak valamit, az már unalmasnak számít. Pedig kell az idő, hogy elmélyedjünk,  észrevegyük a szépet. A tanáraink zenére tanítottak, és nem arra, hogyan kell elkápráztatni a közönséget. Persze most is vannak ilyen mesterek, becsülendő munkát végezve, de a helyzetük rendkívül előnytelen.

Természetesség, belső harmónia, tisztelet a zene és az élet iránt, pontosság, virtuozitás, szenvedély, megelégedettség, siker… Mennyire fontosak ezek az ön számára?

A felsoroltak mind nagyon fontosak a számomra, két megjegyzéssel; egyrészt virtuozitás alatt én azt értem, amikor valaki magas színvonalon, fizikai akadály nélkül valósítja meg a zeneszerző elképzeléseit (ellentétben a közfelfogással, miszerint ez látványos, akrobatikus hangszerjátékot jelent); másrészt sikernek azt érzem, amikor a darab megszólaltatásával a lehető legjobban megközelítem azt, ahogy elképzelem magamban. Természetesen jól esik, ha saját érzésem egybevág a közönség reakciójával, de nem mindig történik így.

Rendszeresen koncertezik itthon és külföldön szólóban, feleségével duóban, fiukkal hármasban.  Miből meríti az erőt és a tapasztalatot az új feladatokhoz?

Tapasztalatot – vagy jót, vagy rosszat –mindenből, de erőt csakis otthonról, a családomból. Azt a kivételes ajándékot kaptam a sorstól, hogy feleségem, Klukon Edit nemcsak az életben, hanem a zenében is a társam, az utóbbi 35 évben már ötszáznál is több zongoraduó-koncertet játszottunk együtt. Néha hármasban is adunk közös műsort Fülöp fiunkkal, aki szintén zongorista, de sok támogatást kapok másik fiunktól, Somától is, ő – egyedüliként a családban – nem zenész lett, hanem építész.

Hogyan telnek a Ránki-család hétköznapjai?

Nagyban meghatározzák az időbeosztásunkat a koncertek, amikre éppen készülünk, sokszor hetekkel, hónapokkal előre. Ismeretlen számunkra az állandó napirend, bár persze vannak dolgok, amik – hacsak lehet – hasonlóképpen történnek minden nap, például a közös étkezések, vagy utána a kávézgatás jóleső beszélgetéssel. Hogy együtt, vagy külön és mennyit dolgozunk, az főképpen a soron következő programoktól függ, és persze hangulattól, lelki-fizikai állapottól. Igaz, ha kell, minden nehézségen túlteszi magát az ember. Előadás alatt pedig – jó esetben – csak a mű létezik számunkra, amit végigélünk. Lehetőség szerint meghallgatjuk egymás koncertjeit, tudjuk, hogy támaszkodhatunk egymás véleményére.

Milyen érzés a rengeteg zenemű, zenei élmény birtokosának lenni?

„Zenei élmény birtokosa”, ezt a kifejezést még ízlelgetnem kell… De valóban részese voltam nagyon sok olyan zenei élménynek, ami változatlan intenzitással él bennem sok évvel később is. Zenemű birtokosának nem érzem magamat, mert igaz, hogy nagyon sok művet játszottam, de ez egy végtelen munka, nincs olyan, hogy „készen van”, mint egy szobrász esetében. Ráadásul minden koncert előtt újra kezdődik. Valamilyen elégedetlenség pedig a koncert után is marad az emberben, mert mindig azt érezzük, hogy lehet jobban.

Mit ad önnek a zene, mennyire hatja át az életét?

Annak ellenére, hogy nem bírom elviselni a szokásos háttérzenét (ha hallom, csak arra kell figyelnem, pedig általában nem érdemes), mindig jár a fejemben valamilyen zene. A zene életem elválaszthatatlan része. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam.

Vannak „zenementes” időszakok? Mivel tölti a szabadidejét?

Sok egyéb dolog is érdekel, távolról sem csak a zene tölti ki minden időmet, időnket. Több évtized alatt összegyűjtött könyvtárunk van, a képzőművészet (csak műélvezőként) mindig vonzott, a természet szeretete pedig gyerekkorom óta erős bennem. Szerencsére nagy kertünk van, soha el nem fogyó tennivalókkal.

Ránki Dezső zongorajátékát 2020.március 22-én 19:30 órakor a Zeneakadémián hallhatja kedves közönségünk, ahol a Dohnányi bérlet előadásán Schumann: Zongoraversenyét szólaltatja meg.