„Én nem írok. Rajzolok!”

Elegáns galambszürke nadrágkosztüm; dús, fekete, vállig érő haj, szép fiatal arc; halk, visszafogott beszéd, magyarázó-kifejező kezek, gesztusok ‒ ő Árva Nóra díszlet-, jelmez- és látványtervező. A János-passió, a Fidelio, az Amadeus ‒ Mozart élete képekben, A szép Galathea ‒ négy izgalmas Árva Nóra-„látvány” a BDZ félig szcenírozott operaelőadásainak sorában, melyeket részben vagy egészben ő álmodott meg. Hogy most mivel készül Mozart: Don Giovanni c. operájának 2020. március 28-i előadására, melynek teljes látványvilágáért lesz felelős? Nem titok: „árvanórás” lesz, akárki meglátja…

Szöveg: Viant Katalin

Könyvesbolti kávézóban találkozunk Nórával. Vidáman mondja, hogy ez lesz élete első interjúja, s örül, hogy nem neki kell írnia újabb munkájáról a Hangolóba, hanem beszélgetünk róla, mert ő „nem ír, hanem rajzol.”

Kitől kaptad a felkérést legújabb BDZ-s munkádra?

A Don Giovannira Hollerung Gábor ajánlott be a most rendezőként bemutatkozó Hábetler Andrásnak, mert kiderült, hogy nincs tervezője. Gábor ismerte a munkáimat, és András is rögtön tudott hova tenni, amikor a nevem felmerült, mert már dolgoztunk együtt A szép Galatheában és az Amadeusban is, csak akkor ő más minőségben volt jelen – énekelt.

Hogy láttatok hozzá az új, közös munkához?

2019 októberében találkoztunk először Andrással ez ügyben. Elemeztük a darabot, beszélgettünk róla. Elmondta első vízióit, amire én reflektáltam. Rendkívül hosszú párbeszéd előzi meg a konkrét tér kialakítását, a díszlet- és jelmezterveket. Szerencsére az esetek kilencven százalékában az utóbbi kettőt együtt csinálom, ami nagyon izgalmas feladat.

Azt mondod: szerencsére.

Igen, mert így érzem komplexnek a munkámat. És soha nem lehet tudni, melyikből jön előbb az ötlet. Az ember elkezd dolgozni egy produkción, és, mondjuk, a díszlet kicsit nehezebben jön, akkor egy kicsit kikapcsolja a díszlettervezői agyát, és elkezd a jelmezzel foglalkozni.

Egyik inspirálja a másikat?

Igen, egyik adja a gondolatot a másikhoz, össze lehet szőni őket. Kiskoromban akartam lenni építész, ruhatervező, de a színház is nagyon érdekelt. Tulajdonképpen a tervezés maga foglalkoztatott. És egyszer csak rájöttem, hogy ha látványtervező leszek ‒, mert a díszlet- és jelmeztervezést látványtervezés néven oktatják ‒ , akkor mindent csinálhatok. Nőként nagyon szeretem a ruhákat, szeretek a különböző korok között kalandozni, így alakítani ki a karakterekre az öltözéket.

És a díszlet hogyan születik?

A térszervezés egy teljesen más feladat. Annál, hogy mi a formai megjelenése egy díszletnek, milyen a díszítménye, vagy, hogy milyen korba rakom a darabot, annál sokkal fontosabb a díszlet funkciója. Hogy megfeleljen a rendezésnek, vagyis hogy a rendező onnan tudja beküldeni a szereplőt a színpadra, ahonnan neki fontos…

Nyolc darabot terveztél már a MÜPA színpadára, tudod, mit tervezhetsz oda.

Hát, kevés dolgot, mivel ez egy rendkívül speciális helyszín: egy koncertterem, nem egy szokványos színház. Itt nincs hagyományos értelemben vett színpadtechnika, nem lehet a díszletelemeket fel-le mozgatni, rögzíteni, tehát technikailag teljesen másként kell hozzáállni. A Don Giovanni eredetileg egy sok helyszínes opera, külső és belső terekkel, ezek váltakozásával. Ennek megoldása rendkívül izgalmas feladat lesz itt, a Müpa hangversenytermében.

A fény nem jó eszköz arra, hogy kiemelj, vagy épp eltüntess egy-egy díszletelemet?

De igen, nagyon jó és fontos eszköz. A látványhoz hozzátartozik a fény, ezért mindig nagyon szerettem részt venni a világításban, amire a rendezőknek nagy része, akikkel dolgoztam, sokszor meg is kért.

Az is izgalmas lehet, hogy hová és melyik korba helyezed az operát, melynek története először a XIV. századi, ún. sevillai krónikában, spanyol környezetben tűnt fel, de Don Giovanni címen mutatták be Prágában, 1787. okt. 29-én, mert olasz az opera nyelve. Itthon a Mozart-művet 1885. febr. 21-én mutatta be Don Juan címmel az Operaház.

Egy új verziót választottam: valójában egy mindezektől független korba helyezett változatot.

Mindjárt gondoltam… Mert fontosabb a gondolatisága, mint a helyszín vagy a kor?

Igen, a gondolatiság a fontosabb. András már a kezdettől fogva egy „modern” előadást szeretett volna. Szerettük volna mind a ketten közelebb hozni a mához, magunkhoz a történetet, korban is, de azért nem 2020-ba, mert ugyanakkor valami kis „por” mégis csak kell rá. Talán nem árulok el nagy titkot, de egymástól függetlenül mind a ketten az 1920-as évekbe helyeztük a történetet.

Na, erre nem gondoltam volna…

A látvány a ’20-as éveket idézi, a díszletünk erősen art deco hatású lesz. Ebbe az időszakba helyezve a darabot egy nagyon izgalmas környezetet sikerül köré rakni. A rendező kezdettől nagyon erős koncepciójáról annyit mondhatok el, hogy András szerint Don Giovanni illuzionista.

Illuzionista?

Egy illuzionista életművész, aki mindig megtalálja a megfelelő trükköt ahhoz, hogy elérje, amit akar. Így aztán az előadásban bőséggel lesznek bűvésztrükkök, amelyeket Ungár Anikó segít nekünk betanítani. Maga a díszlet is erre épül: egy „kis színházat” hoztam létre a Müpa színpadán, mert lesz itt bűvészshow is.

Színház a színházban?

Igen. Ezért a díszlet sokkal nagyobb lesz, mint az eddigi Müpás produkcióim esetében. Arra törekedtem, hogy minél inkább együtt éljen a darabbal, és ha kell, takkra, mint egy bűvésztrükk, tudjon változni.

Említetted, hogy már elkészült az előadás makettje. Szívesen megmutatjuk közönségünknek, itt a Hangolóban, hisz az „operás” díszlet önmagában is vonzó lehet számukra.

(Itt Nóra elővette telefonját, és megmutatta nekem a makettfotókat. Mit mondjak, majd elakadt a lélegzetem. De olvasóink számára majd csak a koncerten tárul fel ez a dimenzió…)

Ez fantasztikus! De szép! És hová rakod a kórust? Csak hogy tudjam…

Azon a nézetőri részen, ahol asztalok is vannak, ott fog ülni 12 kórustag. A szólistáknak pedig lesz négy páholya. Középütt lépcsősor…., jó kis orfeumi hangulat lesz! Ezek a dobozok pedig ki-és felnyílnak majd (mutatja), a díszlet maga is mozogni fog ide-oda. Komplexen kell gondolkodnom, mert a Müpa koncerttermében praktikusabb az olyan díszlet, amelyet nem kell konkrétan átépíteni. Nincs függöny: nem lehet elemeket kivenni, behozni, leengedni észrevétlenül. Itt az egyetlen alaptérnek kell tudnia mindent. A díszlet mindkét részben ‒ bár egy szünettel megy az előadás ‒ ugyanaz. Ami változás lesz, az nyílt színen történik majd. Igyekszünk abban a stílusban megcsinálni ezt is, mintha egy bűvészmutatvány része lenne.

Egyszer mindenképpen lesz színpadi átöltözés…

Igen, ez adja is magát: amikor Don Giovanni és Leporello ruhát cserél. De nem egyszerűen leveszi egyikük a kabátot, és átadja a másiknak, hanem ezt is trükkösen oldjuk meg, de hogy hogyan, az legyen meglepetés.

Az operaénekes arra készül, hogy operaszínpadon fog gyönyörű díszletek között, szép jelmezekben énekelni. Ehhez képest manapság gyakran találja magát koncerttermi, félig szcenírozott színpadon, modern díszletek között, modern jelmezben. Itt pedig még bűvészkednie is kell. Nem szokványos rendezői elvárásoknak kell megfelelnie…

Ez teljes mértékben így van. Én jelmeztervezőként igyekszem előtérbe helyezni azt, hogy az énekes jól érezze magát a jelmezében. Ha a rendezőnek szüksége van arra, hogy az énekesnek legyen nyakkendője, ha ez őt nagyon zavarja, akkor csak abban a jelenetben adok rá nyakkendőt, amelyikben szükséges, a többiben, mondjuk, inkább sálat kap. De figyelemmel vagyok az énekes testalkatára is, mely a mi Don Giovannink ’20-as évekbeli, ceruza szabásvonalú, gyönyörű, nőies ruhái esetében különösen fontos, hiszen hús-vér emberekre tervezek. Soha nem divatlapos figurákban gondolkodom. Megtartom a lényeget, de eltérek a „szabályostól”, ha szükséges, egészen a végleges terv megszületéséig, hiszen a koncepción belül ez lehetséges anélkül is, hogy átszakítanánk a stílushatárokat.

A Don Giovanni-felkérés váratlanul ért, vagy már gondolkodtál a darabon korábban?

Váratlan volt, de nem kellett sokat gondolkodnom, hogy vállaljam-e, mert nagyon szeretem általában az operatervezést. Ez egy rendkívül izgalmas feladat, mert az operának, mint műfajnak, vannak sajátosságai, akár a díszlet, akár a jelmez oldaláról nézzük. Itt a zene meghatározza például, hogy mennyi idő van egy változásra: ettől az ütemtől, eddig.

Mint egy rajzfilm rajzainál és a hozzá írt zenénél?

Bizony! Ha tudod, hogy 5 másodperced van a zene miatt, akkor csak pl. megfordíttatni lehet egy kelléket az énekessel. Ettől is nagyon izgalmas és összetett dolog az egész. Tervezés közben mindig a zenét hallgatom, sőt mindig kérek kottát is, általában zongorakivonatot. Sokszor állok stopperral a kotta fölött: jó, akkor most van másfél percem körülbelül, ebbe belefér, vagy nem fér bele ez vagy az?

Ki is próbálsz, mondjuk egy mozgássort, mint egy szakács a receptjét?

Természetesen. Például ha tervezek egy speciális széket, akkor méregetem, próbálgatom, milyen is ülni rajta. De azt is kipróbálom, hogy kényelmes-e a ruha, amiben fel kell lépnie az énekesnek egy lépcsőre, hogy egyáltalán fel tud-e lépni, elég hosszan van-e felvágva hátul a szoknyája. (Feláll, mutatja, hogyan…)

Tényleg, a széke is a díszlet része. Ezt is megtervezed, vagy ha egy meglévő megfelel, akkor beemeled a tervbe?

A darab sajátosságától függ. Van, hogy egyszerűbb legyártatni egy speciális tárgyat, mint megvenni. Az én feladatom kiválasztani a megfelelő kelléket, pl. egy mécsest, de végül is a tervezés során elsősorban nemcsak a látvány, a tárgyak, a jelmezek, a díszlet a fontos, hanem az is, hogy milyen egységet alkot a rendezéssel, és azzal, amit a zene közvetít.

A Don Giovanni: az élet habzsolása. Ez egyszerre nagyon régi és nagyon mai téma. Örök jelenség.

Valószínűleg az emberiséggel egy idős, hisz az egyik legalapvetőbb tulajdonságunkat, az élet élvezetének vágyát ragadja meg. Nem véletlen, hogy a filozófiai és egyéb elemzések között tán a Don Giovanniról szólók vannak a legnagyobb számban.

Ha valakinek kedve támad megtanulni a te szakmád, hol teheti meg?

Látványtervezést a Képzőművészeti Egyetemen tanulhat az ember, vagy Kaposvárott, én ez utóbbiba jártam. De kell hozzá rajztudás, kreativitás, a művészetek történetének ismerete, és az sem árt, ha az építészetben és az ábrázoló geometriában otthonosan mozog valaki.

Van már ezekhez a speciális, összetett díszlettervezési munkákhoz valamiféle szoftver, vagy elég a ceruza?

Én papírt és ceruzát használok, de lehet szoftvert is. Sokan használják is, de én szeretek kézzel rajzolni és műszaki rajzot szerkeszteni is. A kézzel rajzolás ugyan sokkal több időt vesz igénybe, de közben gyorsabban rájövök egy-egy hibára, és azt mindjárt ki is tudom javítani.

A jelmezt meg is kell tudnod varrni?

A középiskolában tanultam varrást, de azt valami borzalmasan csinálom, természetesen szabászati ismeretem is vannak. Ha megtervezek egy jelmezt, ami mondjuk egy abszurd forma, akkor ott kell lennie a fejemben a megoldásnak, hogy amikor a szabásszal megbeszéljük a feladatokat, akkor el tudjam mondani, mit akarok, és hogy azt hogyan lehet megvalósítani. Ezt itt veszed el, azt ott rakod hozzá… Nagyon kell ismerni az anyagok, textilek tulajdonságait is, bár azok ötpercenként változnak manapság. Így aztán a jelmeztervezés nagy pillanata a vásárlás. Akkor már a fejemben van a terv, és úgy keresem az anyagot, hogy olyan legyen az esése, a vastagsága, ahogyan elterveztem.

És mi a helyzet a makettel? Te készíted? Mire használjátok a próbafolyamat alatt?

Nem hiszem, hogy van ember, aki szeret” makettezni”, de szükség van rá, mert a makettnek, ami általában kartonból készül, nagyon egyszerű, funkcionális feladata van: ebben látják a legtisztábban a szereplők a teret, ahol majd mozognak. Nekem bőven elég lenne a műszaki rajz: amikor az ember „vázlatozik”, akkor berajzol egy ajtót, mert tudja, mekkora egy ajtó, „rá van állva a keze”. De annak, aki nem jártas a műszaki rajzok olvasásában, annak segítség a makett, mert ebben érzékeli a léptéket, el tudja képzelni a teret. És az az igazság, hogy egy rajz, akármilyen jó is, azért be tudja csapni az embert: lehet, hogy a maketten látszik csak, hogy mégsem jó az az ajtó, mert más a mélysége, szóval a három dimenzió mindenképpen fontos. A makett tehát azért rendkívül praktikus dolog, mert benne áll egy figura, aki a színészt jelképezi, és ennek segítségével mindenki be tudja „lőni”, hogy innen oda hány lépést kell majd megtennie.

Mi a következő állomás?

Amikor a rendezői egyeztetéseket követően elkészül a terv, jön az ún. állító próba, ami a Don Giovanni esetében január elején volt. Ilyenkor a Müpában található eszközökkel „feljelöljük” a díszletet, amennyire pontosan csak lehet. Kirakják a díszletünket, jelzik, mi meddig tart, milyen magas. A rendezővel ezt körbejárjuk, és megnézzük, hogy pl. elég-e a hely ahhoz a jelenethez, amit egy adott helyre szeretnénk tenni, vagy jó lenne-e fél métert elcsalni valahonnan.

Hogy tetszett a rendezőnek a díszlet?

Tetszett neki. Az egy-két minimális változtatást most beviszem a tervbe. Jól állunk az operával, szigorú menetrend szerint haladunk. Most már kezdődhet a gyártás egy olyan csapattal, akikkel már évek óta együtt dolgozunk.

És közben máson is dolgozol, vagy egyszerre csak egy művön?

Ez nálunk is úgy van, hogy vagy nincs munka, vagy egyszerre van sok. Decemberben Újvidéken dolgoztam, holnap Debrecenbe utazom, ahol Gábor Sylvie rendezi a Toscát, én pedig a díszlet- és jelmezterveket készítem. Hogy egyszerre hány művön dolgozom, az függ pl. a produkció hátterétől, a szereplőgárda professzionalitásától, a lehetséges próbaszámtól, de elsősorban a műtől, és attól, hogy én mennyire vagyok az adott darabban jártas, megvan-e a kellő magabiztosságom hozzá.

Nem véletlen, hogy ilyen sok és sokféle mű talál meg téged: ez nyilván a személyiségedből, a nyitottságodból falad. Elárulsz még magadról is valamit, a munkádtól független érdekességet?

Nem tudom, mennyire érdekes, de szabadidőmben igyekszem minél többet együtt lenni a családommal és a kétéves keresztfiammal. Barátaimmal elmenni egy előadást megnézni, utána beülni valahova beszélgetni. Szeretek főzni, új receptekkel kísérletezni, megnézni egy filmet, olvasni.

Mindannyiunk nevében mondhatom tán, hogy nagyon kíváncsian várjuk a személyiségedet is tükroző látványterveddel a Don Giovannit.

Nagyon sok múlik azon, hogy kikkel dolgozhatok együtt. Nagyon jó olyan munkakörnyezetben dolgozni, mint amilyen a BDZ-é, ahol már megvan a bizalom Gábor részéről irántam. Ez nagyon inspiratív számomra. Örülök, hogy Gábor mindig izgalmas feladatokkal vár. Jó, hogy már szinte hazamegyek a BDZ-be, ahol az apró ügyeket elintézem öt perc alatt, aztán fél óráig még beszélgetünk. Jó, hogy nemcsak a zenekarral, de a ti kórusotokkal, a szintén a Gábor vezette Budapesti Akadémiai Kórustárasággal is csak nagyon pozitív élményeim vannak. Ha időm engedi, már közönségként is eljárok a BDZ koncertjeire, amiket nagyon élvezek.