Egy tiroli bariton a Kölni Operából a Müpa színpadán

A fotókról hol egy vagány fiatal srác, hol egy komoly, nyakkendős, öltönyös, jóképű, sikert sugárzó férfi mosolyog ránk. Wolfgang Schwaiger érett baritonhangja korát meghazudtoló módon zendül fel Európa és Ázsia színpadain. Még csak 28 éves, de máris számtalan szerepben hallható. Beszélgetésünk előtti napon érkezett épp haza kölni otthonába egy Japán koncertturnéról, harminckét órányi repüléssel. A modern technikának köszönhetően WhatsAppon beszélgettünk.

Szöveg: Máté Kriszta

Adódik is az első kérdés: milyen érzés Japánba utazni és ott lenni?

A japán emberek nagyon barátságosak és segítőkészek, még akkor is, ha nem mindig talál az ember közös nyelvet. Nem is gondolnánk, mennyire rosszul beszélnek angolul, szinte kézzel-lábbal kell kommunikálni velük. Nagyon szeretem a japán konyhát, ezért remekül éreztem magam, sok sushit ettem.

Milyen a japánok zenéhez való hozzáállása, zeneszeretete?

A Schloss Schönbrunn zenekarral voltunk koncertturnén Japánban, és nagyon jól éreztük magunkat. A japán közönség rendkívül művelt zeneileg, rendesen tapsoltak is mindig, de inkább fegyelmezetten, csak nagyon ritkán eufórikusan.

Ha már a kulturális különbségeknél tartunk, hogy érzi magát egy tiroli Kölnben?

Hát igen, ez egy elég nagy különbség, kellett egy kis idő, amíg megszoktam. (De már a kérdés nyomán előjön osztrák dialektusom, nem tudom, hallja-e…). Már ha csak az építészeti különbségeket nézem, az is jelentős volt számomra. Köln a második világháborúban nagymértékben megsemmisült, de az emberek ellensúlyozzák a különbözőséget, nagyon kedvesek, toleránsak, nyitottak a világra, ez nekem nagyon szimpatikus lett. Teljesen más módon viselkednek egymással, mint Ausztriában, de nekem ez tetszik. És ami nagyon fontos, hogy nagyon pozitív a zenéhez való hozzáállásuk. Az operaházat ugyan évek óta folyamatosan felújítják, de minden megy a rendes kerékvágásban, az előadások ugyanúgy lezajlanak.

Köln egyik jellegzetessége a karnevál. Járt már az eseményen?

Egyszer elmentünk körülnézni a barátnőmmel és az édesapámmal, és úgy láttuk, hogy az ember vagy százszázalékosan mindenben benne van, vagy rögtön haza is mehet. Úgyhogy úgy döntöttünk, mindent megcsinálunk, amit a kölniek; ittunk, beöltöztünk, harcoltunk a cukorkákért, édességekért a tömegbe. Elképesztő az a szinte szükségállapot, ami ilyenkor a városban uralkodik, ezt egyszer mindenkinek látnia kell.

Mióta tagja a Kölni Operának?

Ez a hatodik szezonom, a szerződésemet minden évben meghosszabbítják. Nagyon szeretek itt lenni, remek kollégáim vannak, nagyon jó a zenekar, és fantasztikus szerepeket kapok. Szeretnék továbbra is itt maradni. Elég nagy szabadságot is kapok itt ahhoz, hogy el tudjak menni egy Japán turnéra vagy éppen Budapestre.

Hogy dől el, ki melyik szerepet kapja egy-egy darabban?

Mely szerep kihez illik leginkább – ez általában közös döntés kérdése, de az is előfordulhat, hogy egy számára nagyon nehéz szerep találja meg az embert. Nekem ilyen volt a „Weisse Rose” Zimmermanntól, ott nagy volt a kihívás. De itt sokat segítenek abban, hogy az ember fogást találjon a technikailag nehéz szerepeken is. De a „vaktyúk is talál szemet” mondás szellemében olyat is megéltem már, hogy egy szerepet mintha tényleg pont rám szabtak volna.

Melyek lennének a kedvenc szerepei, mondjuk az első három?  

Ezt gyorsan meg tudom válaszolni: Don Giovanni, Sevillai borbély és Papageno. Hálás, kedves szerepek ezeki, amelyeket a közönség is nagyon szeret és nagyra értékel.

Milyen szerencsés a budapesti közönség, hogy pont egyik kedvenc szerepében láthatja, hallhatja: Don Giovanniként! De Ön élvezettel énekel néha musicalt vagy operettet is, tehát egy kicsit kevésbé komoly szerepeket…

Nagyon szeretem a My fair Lady-ben Freddy hálás szerepét; nagyszerűen lehet énekelni. De Bernstein Candide-ját is szeretem, vagy Falke figuráját a Denevérben. Ezek a publikum számára könnyedebb szerepek, de nem feltétlenül könnyen énekelhetőek.

Különböző szerepekben láthatjuk a fotókon, a színpadon, de mégis milyen valójában? Le tudja írni önmagát néhány szóval?

Nagyon változó vérmérsékletű vagyok, sok pillanatban rendkívül nyugodt, ilyenkor még zenét sem hallgatok, csak olvasok, vagy pihenek. Máskor pedig szívesen találkozom barátokkal, táncolni, mulatni megyünk, annak rendje és módja szerint. A legfontosabb, hogy igazi ínyenc vagyok. Ezt nem is nagyon lehet rólam elhinni, hiszen szerencsére egyáltalán nem hízok, mindegy mit eszem. És ez óriási szerencse is egyben: azt ehetek, amit csak szeretnék. De alapvetően is ínyenc vagyok, ez a zenére is vonatkozik. Nem is tudok csak úgy mellékesen zenét hallgatni.

Ha nem klasszikus zenét hallgat, akkor milyet?

Szeretem a régi pop-zenét, szívesen hallgatok jazzt, nagy kedvencem Frank Sinatra, vagy Michael Bubble, Miles Davis, Arturo Sandovan, márcsak a trombita miatt is, hiszen magam is játszottam tíz évig trombitán.

Hogy hallgat legszívesebben zenét?

Rengeteg csatornán lehet most már zenét hallgatni, Spotify-on, CD-n, rádióban, nekem van egy lemezjátszóm, és azon szeretek például Sinatrat vagy operát hallgatni. Sokkal hangulatosabb.

A karrierje olyan egyenesnek tűnik! Gyerekkorában már tudta, hogy énekelni szeretne, korán színpadra is került… Valóban ennyire egyértelmű volt?

Édesapám is és testvérem is ügyvéd. Nálam sem volt biztos, hogy nem jogot tanulok majd, hanem az énekesi pályára megyek. Nagymamám, aki egyébként kifejezetten muzikális, le is akart beszélni az énekes képzésről. Nem igazán tudta mire vélni, azt gondolta, majd a bécsi Heurigerben (kiskocsmában) énekelgetek.  Azt javasolta, menjek inkább az orvosi egyetemre. Így hát serdülőkoromban volt egy kis bizonytalanság bennem, de a kórus és a versenyek meggyőztek arról, hogy ez egy szép szakma, és nekem ezt kell művelni.

Melyik volt az első fellépése, ami tudati áttörést hozott, azt az érzést, hogy igen, nekem ezt kell csinálnom?

Az első ilyen érzés, amikor tényleg azt éreztem, hogy énekes vagyok, az egyetemen volt, egy Figaro házassága előadáson. Ott jöttem rá, hogy igen, megérkeztem, szeretnék emellett maradni. Egy igazán szép, klasszikus előadás volt.

Volt olyan élménye rendezésnél, színpadra helyezésnél, hogy ez már sok, túl modern, túl megfoghatatlan?

Azt gondolom, egy modern színrevitel akkor működik jól, ha történetet mesél el. Több művészeti irányzat kapaszkodik egymásba egy operaelőadáson. Ha az egyik nagyon nem illik oda, például a színpadképnek nincs semmilyen esztétikája, vagy a történetet nem lehet érteni, akkor a teljes előadással probléma lehet.

Budapesten, a BDZ-vel a Don Giovannit fogja énekelni egy szcenírozott előadásban. Hogy talált Önre ez a lehetőség?

Budapest nagyon izgalmas lesz számomra. Furcsa és talán hihetetlen, de még sosem jutottam el az Önök fővárosába. Sok barátom van ott, úgyhogy nagyon örülök, hogy végre személyesen is benyomásokat gyűjthetek a városról. Néhány éve megismerkedtem Maestro Mancusival, aki akkor a BDZ vendégkarmestere volt épp. Nemrégiben meglátogatott Kölnben, elmesélte, hogy azóta ő a BDZ első vendégkarmestere, és ebben a minőségében szeretne meghívni Budapestre, egy szcenírizott Don Giovannai előadás címszerepére. Azonnal igent mondtam. Nagyon izgalmas lehetőség számomra, alig várom!