Az örök csábító mítosza

ZenePlusz bérletsorozatunk március 28-ai koncertjén Mozart: Don Giovanniját fogjuk színpadra állítani szcenírozott opera-előadás keretében. A Hangoló lapjain több megközelítésben is kitérünk erre a koncertre. Beszélgetést talál olvasónk a címszereplővel, a jelmeztervezővel. Álljon itt most a Don Giovanni – mítosz háttere!

Szöveg: Ortutay Romola

Kezdjük egy találós kérdéssel! Férfi, sármos, nők egész sokaságát csábította már el, híres ellenálhatatlan hódítási művészetéről, határtalan nőszeretetéről, viszont nem híres hűségéről; ki az? Nos, igen, Don Juanról van szó (ha esetleg Casanovára gondoltak, nem jártak messze az igazságtól, de ő csak a második a ranglétrán). Don Juan neve mindannyiunkban a nőcsábász, örök hódító alakját idézi meg. Figurája évszázadok óta foglalkoztatja az írókat, zenészeket, költőket, filozófusokat. Vajon mi a titka Don Juannak? Miért tér vissza folyton a művészeti alkotásokban, miért bukkan fel újra és újra kalandos történeteivel? Mit tud Don Juan, amiért évszázadokon átívelő alakja olyan emblematikussá tudott válni, hogy lesöpör minden más karizmatikus férfialakot a porondról?

A Don Juan – mítosz állandó szereplői

Don Juan alakjának első, kezdetleges formája négyszáz évvel ezelőtt született. Első változatával egy középkori spanyol krónikában találkozunk, mely szerint a férfi megszöktetett egy szűzlányt a zárdából, s a lány családja bosszút állva az elszenvedett sérelem és szégyen miatt végzett a csábítóval. Többet nem tudunk meg erről a Don Juan – figuráról, és halálának körülményeit is homály fedi.

Ám ez nem akadályozta meg párszáz évvel később Tirso de Molina spanyol drámaírót abban, hogy felelevenítse a történetet, és fantáziája segítségével a részleteket is kibontsa. A XVII. században íródott mű A sevillai szédelgő és a kővendég címmel dolgozta ki azt a történetet, mely aztán a későbbi darabok alapjául szolgált. A történet szerint Don Juan Tenorio, egy nemesi család sarja nők egész seregét csábítja el rangtól, társadalmi elhelyezkedéstől függetlenül, mindent ígér, de a nő elcsábítása után semmit sem ad, hanem eltűnik, mint a kámfor. Ezt az életvitelt folytatja egészen addig, amíg egy másik nagynevű nemesi család lányát, Dona Anát nőül ígérik neki, ám a lány egy másik férfit tüntet ki figyelmével. Don Juan a férfiúi hiúságán esett csorbát úgy próbálja meg rendbe hozni, hogy elrabolja a lányt, s erőszakkal megszerzi magának. A lány családja a szégyen lemosására bosszút esküszik, s az apa karddal akar véget vetni Don Juan életének. A párbajban azonban Don Juan kerekedik felül, s leszúrja a lánya és családja becsületét védő apát. Don Juan nem éri be a győzelemmel, fölényeskedve meghívja később az apa síremlékén felállított kőszobrot vacsorára, aki elfogadva a meghívást végül a vacsoránál a pokol tüzébe küldi Don Juant, így állva túlvilági bosszút az apa nevében.

Tirso de Molina meséje hétköznapi történetnek tűnik – szerelem, csábítás, visszautasítás, bosszú –, leszámítva az egyetlen misztikus motívumot; a kőszobor, mint ítéletvégrehajtó megjelenését. Mégis, a spanyol drámaíró egy olyan témát érintett meg, ami aztán megteremtette a Don Juan mítoszt, s megihlette a további korok művészeit. A későbbi alkotások lényegében ezt a történetet követik, csak más környezetbe helyezik a szereplőket, más karakterrel, gondolkodásmóddal, személyiségvonásokkal árnyalva őket. A Don Juan-történetek három nélkülözhetetlen szereplője azonban már ebben az időszakban végérvényesen kialakul:

Don Juan, mint a csábító férfi alakja, aki kifogyhatatlan erővel bírja a nőket meghódítani, ám hódításai végeztével könnyes, csalódott, cserbenhagyott asszonyokat hagy maga után.

Donna Anna, az első nő, aki visszautasítja Don Juant, s törést okoz a rutinszerűen ismétlődő csábítások sorában.

A bosszút szomjazó apa, aki meg akarja torolni a lányán esett sérelmet. Az apa életét veszti a Don Juannal vívott párbajban, majd a kőszobor képében tér vissza, megjelenítve az elkerülhetetlen végzetet.

Don Juan európai körútja a művészetben

A Don Juan – figura megszületése után nem kellett sokat várni arra, hogy a mítosz érett férfikorába lépve meghódítsa Európa asszonyait, és feltűnjön a különböző irodalmak műveiben, hol verses regényben, hol komédiában, máskor pedig drámában, hogy végül elérje karrierje csúcspontját, és nem kisebb figura, mint Mozart ajándékozza meg a halhatatlansággal.

Először a napfényes Itáliát nézzük meg, ahol a Commedia dell’arte talált előadásra alkalmas anyagot Don Juan történeteiben. Mivel a Commedia dell’arte vándorszínészei a komikus helyzetek, történetek eljátszására specializálódtak, a Don Juan-feldolgozásokban a hangsúly a kalandos fordulatokra, és a Don Juant kísérő szolga furfangjaira tolódott a csábító elkárhozásáról.

A franciáknál Molière folytatja ezt a komikus vonalat a Don Juan és a kővendég című komédiában, melyben Don Juan alakja visszanyeri a központi figura szerepét, de intellektuálisabb lesz, keveset csábít nyílt színen, szabadgondolkodó figuraként nyilvánul meg istentagadó érveket hangoztatva. Cinikus, semmi sem szent előtte, nem léteznek számára értékek, az életet egy nagy játéknak tartja, és minden nő, akivel kapcsolatba lép, ennek a játéknak a része. A komédia tele van ugyan vidám jelenetekkel, de Don Juan alakja, tettei mégsem fakasztanak minket nevetésre. Alakja inkább szánalmas- komikussá válik Molière-nél. Csábításairól saját szemünkkel sohasem bizonyosodhatunk meg, elbeszélésekből hallunk nőügyeiről. Azt is megtudjuk, hogy sikerét házassági ajánlatokkal éri el, és ettől válik számunkra szánalmas figurává.

Talán nem gondolnánk, hogy éppen az angoloknál találkozunk a leglíraibb Don Juannal Byron verses regényében. A műben Don Juan nem aktívan cselekvő hős, nem kezdeményez, nem indít el szándékosan folyamatokat, inkább együtt sodródik az eseményekkel. Az elbeszélés során megismerjük Don Juan gyerekkorát, élete eseményeit, története tele van kalandokkal. A világ számos tájára eljut, szokatlan helyzeteket él át, szerelmeket ismer meg, s a legkülönbözőbb társadalmi rangba tartozó, mindenféle korosztályú nőkkel kerül viszonyba. Szerelmi kapcsolatai sokfélék, az egyéjszakás kalandtól a meghitt szerelmen át a hosszú együttélésig minden típusú kapcsolatot kipróbál, igazi romantikus hősként vonulva át Byron művén. Az előtte járó Don Juanokhoz képest ő egyfajta szépséggel itatja át élete eseményeit, nem dacol a világgal, és nem hívja ki maga ellen az alvilág erőit. Hogy hogyan végződik élettörténete, soha nem tudhatjuk meg, mert Byront még a mű befejezése előtt elragadta a halál. Így inkább csak egy reflexiót kaptunk Byrontól arról, hogy ő maga hogyan gondolkodik a világ mindenféle eseményeiről, amelyekben úgy mellékesen Don Juan is éppen részt vesz.

Ha úgy érezzük, hogy ezek után Don Juan már nem tud meglepetést okozni, mert már mindent megtudtunk róla, akkor érdemes kitekintenünk az oroszokhoz. Leginkább Puskinra érdemes figyelmünket szentelni, akit szintén megihlettet a csábító alakja, s egyfelvonásos drámájában, a Don Juan kővendége című műben meg is jeleníti Don Juan alakját. Nála Don Juan cinikus, merész, vakmerő, de kontrasztként a szerelmi vallomásaiban felsejlik másik arca is, s ha őszintének hisszük vallomásait, – és nehezen nem hisszük annak-, akkor viszont láthatjuk nála, milyen átformáló erővel bír jellemére a Donna Anna iránt érzett szerelme. Nem tévedés – Don Juan szerelmes lesz. Méghozzá olyan mélyen magával ragadja ez az érzés, hogy hatására megbánja korábban elkövetett, méltatlan tetteit, s őszinte szívvel mutatja ki Donna Anna iránt érzett szerelmét. A drámai fordulat éppen ekkor következik be; Puskin Don Juanja sem kerülheti el végzetét, s korábbi tettei miatt, melyeket régi énje követett el, a Kormányzó bosszút áll, s véget vet életének.

Puskin művében egy újfajta ábrázolás jelenik meg. A szerző a főhős jellemét, tetteit morális és pszichológiai szempontból mutatja meg, s így szemtanúi lehetünk Don Juan erkölcsi és emberi újjászületésének, ahogy a humánus értékek mellett teszi le voksát, és tulajdonképpen megválik mindattól, ami donjuanizmusát jelentette. Az együttérzésre való képessége kerül szembe a Kőszobor megmerevedett, kővé vált szívével, s bár a mű végén a Kőszobor végrehajtja ítéletét a törvény nevében, itt egy megszabadult, megváltódott Don Juan halálának lehetünk szemtanúi.

Ki vagy te Don Juan? – főhősünk a filozófiában

Végignézve Don Juan átalakulásait, különféle arcait, kalandos cselekedeteit, nem csodálkozunk, hogy a fent említett alkotókon kívül még más nagyformátumú szerzők fantáziáját is megmozgatva (Goldoni, Dumas, Flaubert, és Bernard Show) a filozófusok sem maradtak érintetlenek Don Juan hatásától. Albert Camus Sziszüphosz mítosza című könyvének egyik fejezetét Don Juannak szentelte, s kifejti, hogy miben áll nézete szerint a donjuanizmus lényege: a donjuanizmus az élet elmúlásával szemben az élet élvezetét állítja szembe. Don Juan az az ember, aki az életet a maga lehető legnagyobb teljeségében akarja megélni, és éli is meg. Szerelme őszinte, még ha annak célpontja mindig más nő is, a szerelmen keresztül megélheti az élet örömeit, és ezáltal legyőzheti a mulandóságot. Nem hisz az örök szerelemben, örök életben, örök igazságokban, ezért az erkölcs sem merülhet fel számára, mint kategória. Don Juan olyan ember, aki kívül áll a világ erkölcsi és egyéb törvényein, számára csak az élet létezik, s ez az életszeretet felülír mindent számára.

Soren Kierkegaard a Vagy-vagy című művében beszél Don Juanról – olaszosan Don Giovanniról -amit Mozart Don Giovanni című operájának hallgatása ihletett. A dán filozófusra olyan hatással volt Mozart operája, hogy annak egyetlen előadását sem mulasztotta el. Don Giovanniról írt tanulmányában így említi a Mozart operával való találkozását: „Halhatatlan Mozart! Neked köszönhetek mindent, azt, hogy elment az eszem, hogy lelkem megdöbbent, hogy szívem legmélyéig megrettentem, neked köszönhetem, ha nem úgy haladtam végig életemen, hogy semmi nem volt képes megrázni, neked köszönhetem, ha nem úgy halok meg, hogy nem szerettem, jóllehet szerelmem boldogtalan volt.” Kierkegaard írásában körbejárja a Don Juan figurát, és arra a következtetésre jut, hogy az az eszme, amit Don Juan alakja képvisel, a zene közegében fejezhető ki leginkább. Ezt a filozófus érzéki zsenialitásnak nevezi, és úgy vallja, hogy a Mozart operában tulajdonképpen ennek az érzéki zsenialitásnak a kifejezése a központi elem. És aki ezt megtestesíti állandó sóvárgásával és megszakítás nélküli vágyakozásával nem más, mint Don Juan, azaz Mozartnál Don Giovanni. Számára minden csak a pillanat műve: meglátni és megszeretni a nőt, kielégíteni a vágyát, otthagyni előbbi sóvárgásának tárgyát, és új, másik nő után sóvárogni, megint csak a pillanat műve. De egyik pillanatból a másikba mindig a vágya löki őt. Történetében nincsen folyamatosság, inkább összeadódó pillanatok vannak. Ezért alakja nem egy konkrét, hús-vér ember egyedi, konkrét alakja. Don Giovanni hangja, szavai nem az egyén megnyilvánulásai, hanem az érzékiség kifejeződése, ami szüntelenül működik a világban, mint egy természeti erő, mely megállíthatatlanul teljesíti feladatát. Don Giovanni hatása a nőkre éppen ezért olyan elemi: társadalmi rangtól, kortól függetlenül csábítja el őket, majd hagyja el őket, de kapcsolata velük mégis lényegi. Mert hatására az elcsábított nők egy mélyreható metamorfózison mennek keresztül: az idősebb megfiatalodik, a csúnyácska megszépül, a gyereklány megérlelődik, de az biztos, hogy a Don Giovannival való találkozás mindegyiküket fénnyel világítja be. Don Giovanni így nem csak megszépíti a nőket, hanem eszményíti is őket.

Halhatatlan Don Juan, halhatatlan Mozart

Kierkegaard Don Juanról szóló írásában a Don Giovannit tartotta Mozart legkiemelkedőbb alkotásának, s úgy tartotta, ez az opera tette Mozartot halhatatlan zeneszerzővé.

Mozart Don Giovannija onnan indítja a történetet, ahol Don Giovanni élete kitör a sorozatos ismétlésekből, és elindítja a csábítót végzete felé. Álruhában belopózik Donna Annához, kiadva magát a nő udvarlójának, de a nő észreveszi a csalást, és segítségért kiált. Don Giovanni menekülni kényszerül, de ekkor Donna Anna apja, a kormányzó kardot ránt, s útját állja. A párbajból Don Giovanni kerül ki győztesen, de végül a vacsorára hívott Kormányzó kőszobra végrehajtja ítéletét, és a Pokol tüzébe taszítja a bűneit megbánni nem akaró Don Giovannit.

Látható, hogy Mozart és a libretto írója, Da Ponte nagyvonalakban követték a spanyol történetet, de a hangsúlyok mintha eltolódtak volna Don Juan végzete felé. Új és érdekes elem annak kihangsúlyozása, hogy Don Giovanninak az opera elejétől fogva menekülnie kell, s néha egy hajszálon múlik, hogy üldözői elkapják, s leleplezzék őt. Másik hangsúlyos elem, hogy bár folyamatosan próbálkozik a nők elcsábításával, kísérletei minden egyes alkalommal kudarcba fulladnak, s az egész opera alatt tulajdonképpen egy nőt sem képes megszerezni. Ami különösen furcsán hat a híres regiszter ária után, amiben értesülünk arról, hogy hősünk eddig 1003 nőt csábított el, és erről katalógus is készült.

Miközben a zene a lehető legtökéletesebben fejezi ki a Don Juan figura lényegét, a történet szintjén egy sikertelen csábítót látunk. Vajon mi lehetett az üzenete annak, hogy Don Juan alakját éppen sikertelenségei közepette követjük a történetben? Hogy leáldozott ennek a figurának? Hogy nincs már helye sehol sem? Vagy, hogy Don Giovanni tarthatatlan múltja elkerülhetetlenül vezet végzetéhez?

Az operában Don Giovannira összpontosul a figyelmünk, az érdeklődésünk: ő tesz minden más személyt érdekessé, az ő szenvedélye hozza mozgásba a többiek szenvedélyét, Don Giovanni a közös nevező a darabban, ő tartja össze a történet szereplőit. Minden szereplő, a Kormányzót leszámítva valamilyen elemi erejű érzéssel kapcsolódik Don Giovannihoz: szerelemmel, gyűlölettel, haraggal, vagyis mindenki őáltala létezik, mozog, érez: tulajdonképpen ő tudatosítja a szereplők érzéseit. Ő a Nap a galaxisban, ami körül minden más forog.

Akkor mégis mi okozza vesztét? Végül nem a leleplezés, illetve nem üldözői okozzák végzetét: életterét beszűkítik ugyan, de végezni nem tudnak vele. Az emberi világ fellázad ellene, mert leleplezi az álarc alatt megbújó csalót, de a főhős vesztét mégsem ez okozza. Egyedül a Szellem, a kőszobor által képviselt szellem, a megszilárdult, mozdulatlan törvényes rend bír erővel Don Giovanni minden pillanatban elillanó, megfoghatatlan, érzéki világa felett, és képes eltüntetni a dongiovannizmust a világból.

Don Juan a pszichológus kanapéján

Felmerülhet bennünk a kérdés: vajon mi hajtja Don Juant? Mi motiválja őt az újabb kalandokban: a telhetetlen szexuális vágy, vagy az új kergetése? Vagy rettegés a beteljesüléstől, amely lezár és behatárol? Vagy az infantilizmus, ami képtelenné teszi valódi emberi kapcsolatra? Vagy esetleg valamilyen hiány? Netán az üresség? Vagy éppen a túláradó szenvedélyét próbálja levezetni, kiárasztani?

Ha szeretnénk megérteni Don Juant, – és szeretnénk megérteni -, akkor azért bizonyos dolgokat észre kell vennünk a Don Juan karakterrel kapcsolatban: Don Juant pszichikai és emocionális éretlenség jellemzi. Egy magabiztos, vonzó férfi saját belső személyiségének megszilárdulásával, értékrendjének kialakításával, pozitív kisugárzásával éri el, hogy vonzalmat ébresszen, és nem hajszolja a saját fantáziájában élő ábrándokat. Don Juan nem rendelkezik kikristályosodott személyiséggel, sem megszilárdult értékrenddel. Ő képtelen tartós kapcsolatokat kialakítani, menekül az elköteleződéstől, szavai és tettei nincsenek összhangban egymással. Állandó élethazugságban él, viselkedésében némi nárcizmus is felfedezhető. A nők elcsábítása után már nem tud figyelni rájuk, fel sem merül benne, hogy esetleg fájdalmat okoz az elhagyott asszonyoknak. Semmiért nem vállal felelősséget, ösztönös impulzusai vezetik, amelyeket nem akar uralni. Megrekedt az érzelmi fejlődés korai szakaszában, és nem képes az élete haladásával együtt semmi iránt sem elköteleződni. Don Juan álomvilágban él, infantilisen kapcsolódik és viszonyul a nőkhöz, az élethez, úgy érzi, tettei miatt semmilyen következménnyel nem kell számolnia, hiszen csak a jelen pillanat létezik, ezért ami most történik, annak nincs kihatása a jövőre.

De valljuk be őszintén, nem találjuk vonzónak Don Juan szabadságát? Nem irigyeljük egy kicsit azért, hogy félelem nélkül fittyet hány minden fennálló rendre, törvényre, akár evilági, akár túlvilági az? Nem élnénk mi is szívesen úgy, hogy ne kelljen számolnunk tetteink következményeivel? Nem vágynánk mi is arra, hogy néha fölé kerülhessünk annak a hatalomnak, rendnek, ami egyébként minden ember életét meghatározza, igazgatja? Talán e rejtett vágyaink miatt drukkolunk neki egy kicsit, miközben egyébként erkölcsileg elítéljük őt magunkban.

És ha egy kicsit őszintén magunkba nézünk, vajon nem volt mindannyiunknak olyan életszakasza, amikor éppen úgy éltünk, mint Don Juan? Ha szimbolikusan tekintünk alakjára, akkor Don Juan  képviselheti bennük azt a független, uralhatatlan, ezzel együtt életadó és kreatív oldalunkat, mely mindenkiben utat talál magának fiatalkorunkban. Egy olyan életszakaszban, amikor nem törődünk a következményekkel, amikor úgy érezzük, uralhatjuk a világot, és élhetünk öntörvényűen mindenfajta visszacsapás nélkül. Lehet, hogy Don Juan egy olyan természeti erő képe, ami minden élet indulásának feltétele, ami mozgásba hozza a növekedést? Egy olyan elengedhetetlen impulzus, ami nélkül az élet nem tud megindulni? És ha úgy tekintünk rá, mint természeti erőre, akkor ő lehet az élet állandóan újrateremtődő megújítója. Ezzel nem mentjük fel tettei következményei alól, de talán már nem is ítéljük el annyira.

Tükröm, tükröm…

Talán sokunkban felmerül a kérdés, hogy vajon szeretnénk-e nőként 1004. lenni a katalógusban, szeretnénk-e egy lista része lenni. A Don Juan történetek nőalakjai talán még át is látják a csábító trükkjeit, talán tudnak erejéről, a végén mégis a katalógusban végzik. És lehet, hogy ez számukra nem is baj. Ezért felteszem a kérdést: mit kapnak a nők Don Juantól?

Don Giovanni hatását a nőkre talán Mozartnál lehet lemérni legjobban. A szoknyavadász talán azért hat olyan elemi és megfoghatatlan erővel a körülötte lévőkre, mert nem tudatosan csábítja el a nőket, nincs előre kitalált terve, hanem vágyakozása spontán módon, őszintén, mindig megújulva tör elő egyetlen pillanat alatt. Ez vezeti őt folyamatosan a nők felé. Nem ügyes trükkökkel próbálja megszerezni a nőket, nem házassági ígéretekkel szédíti őket, hanem sóvárogva vágyakozik utánuk – és persze ígér mindenfélét -, de olyan szenvedéllyel és érzékiséggel, hogy maga a sóvárgás lesz csábításának eszköze, s a nők tehetetlenül és önként hullanak karjaiba.

Don Juan varázsa talán abban áll, hogy tudja, mire megkísérthetőek a nők, és semmi olyat nem tesz velük, amire ne adnák önként a hozzájárulásukat. És hogy mit kapnak cserébe a sok tiszavirág életű, ám intenzív szerelmi vallomás, vagy házassági ígéret mellett? Kierkegaard szerint Don Juan az érzékiség síkján mozog, ezért hatása is ezen a síkon érhető tetten: megnyitja az érzékeket, ami minden vele kapcsolatba lépő nőre elemi erővel hat.

És mit látnak meg a nők Don Juan szemébe nézve?

Don Juan olyan tükröt tart a nőknek, amiben minden nő saját maga legszebb, legeszményibb arcát láthatja meg. Valljuk meg őszintén! Nem vágyunk erre mindannyian?