2018. július 22., 19.30, Pesti Vigadó

A Hollerung Gábor vezette nemzetközi karmesterkurzus záróhangversenyén a tizenegy résztvevő vezényli zenekarunkat, egy-egy tétel erejéig.

Műsoron:
Beethoven: II. szimfónia
Chopin: f-moll zongoraverseny op. 21.
Bartók: Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára

Élvezze ön is a közönség soraiból a sokszínű műsort, a sokféle karmester-egyéniséget: a “Hollerung-iskolát”! Vegye meg a jegyét most!

Szöveg: Ortutay Réka

Vajon miért állít emléket a néphit, az irodalom és sok kiváló zenész a történelem egyik első ismert sorozatgyilkosának? Miért ruházzák fel olyan tulajdonságokkal, mint a kék szakáll? Miért változik a történet végkifejlete korszakról korszakra?
Írásunkban alámerülünk a történelem, a mítoszok, a mondák, a néphit, sőt a mélylélektan legmélyebb bugyraiba, és utánajárunk annak, miért is ihletett egy állítólagos kéj- és feleséggyilkos története annyi írót, költőt, képzőművészt arra, hogy alakját az örökkévalóságba merevítve megőrizze az utókor számára. Induljunk hát útra, és derítsük fel, hogy mit jelentett a legenda a szellemtörténet és a történelem különböző korszakaiban, hogyan tükrözte vissza az emberi élet, az emberi lélek és a világtörténelem legviszontagságosabb időszakait!

Történelmi előzmények és néphagyomány

A Kékszakállú alakja a történelem és a néphit homályából rajzolódik elénk és válik egyre élesebbé az évszázadok során. Kutatók és tudósok szerint figuráját két történelmi személy ihlette: a kegyetlenségéről híres Átkozott Conomore (egyes források szerint Comorre), aki a bretagne-i Poher királya volt. Sokak szerint ő nem csak a Kékszakállú, de a Trisztán és Izolda mondából is ismert Cornwall-i király, Márk történelmi előfutára is volt. Az ő várát tartja a néphit Kékszakáll egykori várának.
A másik történelmi alak, akit mindenképpen meg kell említenünk, Gilles de Montmorency-Laval (egyes források szerint Gilles de Rais vagy Retz, 1404-1440), akit a történetírás Jeanne D’Arc hűséges csatlósaként tart számon. Egyes források szerint még kísérletet is tett Johanna megmentésére. Később visszavonult a háborúskodásoktól, és egy sokkal sötétebb oldaláról vált ismeretessé: gyermekeket rabolt el és gyilkolt meg várában. Az inkvizíció végül letartóztatta, ő a hosszú per során bevallotta bűnösségét, majd kivégezték.

A két alak összefonódásából alkotta meg a néphit a gonosz Kékszakállú alakját, aki feleséggyilkosként tűnik fel mintegy 15 európai ország néphagyományában. A történet általában hasonló: Kékszakállú fiatal lányokat csábít el és vesz feleségül, amikor pedig kellemetlenné válnak számára (egyes mondák szerint teherbe esnek, mások szerint új feleséget talál) megöli őket, és várának egyik tömlöcében tartja holttestüket. Számos legendában már megjelenik a lezárt ajtók, vagy tiltott szobák szimbóluma, a próbatétel és a kíváncsiság motívuma. A feleségek száma is változó, egyes történetek szerint 7 lezárt ajtó van, mások szerint csak egy az, ami titkos. Egyszer a főhősnő – mert a nép ajkán élő történetek főhőse mindig a nő – öli meg a hazatérő férjét, máskor nővére és testvérbátyjai segítségével szabadul meg a halálos veszedelemből.

Motívumról motívumra

Az emberiség szellemtörténete során nem ritka eset, hogy egy történelmi alak életre kel a szájhagyományban, és egy-egy fő jellemvonása mesés, fantasztikus vagy éppen tanulságos történeteket ihlet, gondoljunk csak Mátyás király alakjára a magyar népmondákban, aki álruhában járja az országot és igazságot oszt az emberek között. Mindezek mellett okot ad a gondolkodásra az a tény, hogy a Kékszakállú története toszkán, izlandi, görög, észt, német, sőt zanzibári néphagyományban is feltűnik, sőt Clarissa Pinkola Estés, jungiánus pszichológus kitűnő könyvében (Farkasokkal futó asszonyok – Beavatás a nőiség őseredetének titkaiba) egy magyar változatra hivatkozik.

Mégis, melyek azok a motívumok, amelyek méltóvá tesznek egy történetet arra, hogy a néphagyomány oly hosszú évszázadokon keresztül „babusgassa”, tovább mesélje, tanulságokat szűrhessen le belőle? Mik azok a motívumok, amelyek minden történetben előfordulnak?

Mindenek előtt beszéljünk a kék szakáll motívumról. A szakáll a férfiasság jelképe is. A kék szakáll a mitológiában a bölcsesség, a hatalom, az erő kifejezése. Zeusznak vagy Indrának (a villámlás, harc, mennydörgés istene a hindu mitológiában) is kék a szakálla. Egyes források a Kékszakállút az éjszaka sötétségével azonosítják, amely nap mint nap megöli feleségét, a világosságot, a fényt.

Visszatérve azonban a népi motívumokra, az első, és legfontosabb népi motívum a tiltott szoba. Ismerős történet: a Szép Miklós című népmesében, ahol a főhős a vár 366 szobájából egy szobát nem nyithat ki. Nem lehet tudni, hogy mit rejt a szoba, amit ezer lakat zár. Amikor kíváncsiságától hajtva mégis kinyitja, kiereszti a sárkányt (szörnyeteget) a börtönéből, és ezzel elindulnak viszontagságai is, melynek során száz próbát kell legyőznie, hogy a sárkányt (a bennünk élő gonoszt) legyőzze. A küzdelem ezalatt jelleme gyarapodik, és tanul a hibájából.

Másik jellemző népi motívum, a kíváncsiság, ami persze összefügg a tiltott szoba motívummal is. A Szép Miklós mesében is láthattuk, hogy a főhőst a kíváncsisága hajtja a megismerésre. Ezzel találkozhatunk pl. a Jancsi és Juliska mesében, de még számtalan mese vezérmotívuma a titok megismerni akarása. Gondoljunk csak a Hamupipőke cipő-motívumára, vagy a Világszép nádszál kisasszony mesére, ahol a királyfi kíváncsisága (amikor is egymás után hasítja fel a leányokat rejtő nádszálakat) kis híján a királykisasszony vesztét okozza.

Az említett népmesékben, akárcsak a Kékszakáll-történetekben is, a próbára tevés motívuma is lényeges szerephez jut. A szobát nem szabad kinyitni, az erdőbe nem szabad bemenni, a nádszálat nem szabad felhasítani – ki tudja-e állni a főhős ezt a próbát, a türelem próbáját?

És végül megemlíteném a feleséggyilkosság népi motívumát is. Bóka László (1910 – 1964, József Attila-díjas író, költő, irodalomtörténész) szerint minden nemzet mesevilágában fellelhető a nőcsábító feleséggyilkos alakja. Magyar balladakincsünkben ezt a típust a Molnár Anna-ballada Ajgó Mártonja testesíti meg. Ha úgy tetszik, ő a magyar Kékszakállú, aki elcsalja Annát a férje és gyermeke mellől. A férfi itt is tiltást fogalmaz meg az asszony felé:
„Molnár Anna, édes kincsem,
Keress egy kicsit fejembe.
Keress egy kicsit fejembe,
Csak fel ne tekints az égre.”

Anna azonban feltekint az égre és meglátja a megölt asszonyokat, feltárul előtte a jövője, és, hogy életét mentse, megöli a férfit és visszatér családjához. A Molnár Anna-ballada nemcsak az elcsalt menyecske- és a feleséggyilkosság-, valamint a tiltott szoba és kíváncsiságmotívumban párosítható a Balázs Béla szövegkönyvére írt Bartók művel, hanem megjelenik benne a fejbenézés motívuma. A fejbenézés is egy ősi népi motívum, amikor valakinek a fejébe látunk, behatolunk a lelkébe és megismerjük teljes valójában. Ez fog visszaköszönni a Kékszakállú várának ajtajai mögött, csak amíg a népballadában a fejbenézés a helyes útra tereli a fiatalasszonyt, addig Bartók és Balázs esztétikájában a megismerés lehetetlensége a teljes elidegenedéshez vezet.

Érdekes adalék a történet mesepszichológiai magyarázata: Clarissa Pinkola Estés a már említett könyvében női meseként interpretálja a Kékszakállú történetet, mely a nő (nem a történet szereplője, hanem általában a nők) fejében játszódik. A történet szereplői a női lélek lélekrészeit testesítik meg. Kékszakáll a bennünk élő ragadozó, a szobák a naivitásunk miatt nem látható valóság, a kulcs pedig a megismerés kulcsa. Ha a megismerés megtörtént, akkor jönnek segítőink (a főhősnő testvérbátyjai és nővére), akik megszabadítanak a ragadozótól.

Kékszakáll irodalmi belépője

A Kékszakállú első irodalmi ábrázolása Charles Perrault tollából bukkan fel (Histoires ou Contes du Temps passé, avec des Moralités – Történetek vagy mesék a régmúlt időkből, erkölcsi tanulságokkal) 1697-ben, a barokk és a rokokó közötti átmeneti időszakban, a XVII – XVIII. század Franciaországában. Perrault írása később Lúdanyó meséi címmel látott napvilágot. A könyv nyolc mesét tartalmazott, többek között a Csipkerózsika, a Hamupipőke vagy a Szamárbőr története mellett a Kékszakállú legendáját is feleleveníti. A történet főhőse Fatime, akit bátyjai mentenek meg a gyilkos férj haragjától. Perrault ezzel a könyvével, akarva-akaratlanul is elindította a Kékszakállú „diadalmenetét” a művészetekben, a feleséggyilkos alakja kiolthatatlanul behatolt az irodalomba és a zeneművészetekbe egyaránt. Kékszakáll karaktere Perrault meséjének megjelenésétől kezdve az 1920-as évekig kb. 20-szor öltött testet opera, pantomim, balett, mese, színdarab, kísérőzene, elbeszélés formájában, sőt 1960-ban Kass János elkészítette a Kékszakállú herceg vára illusztrációit, melyek erőteljes színvilága, kontrasztjainak letisztultsága továbbgondolkodásra készteti a könyvet lapozgatókat.

Vajon mit mond nekünk ez a történet? Mit súg, mit tanulhatunk belőle? Hát éppen ez az, hogy mindenkinek mást mond, és mindenkinek mást tanít, hiszen a történet értelmezése egyrészt függ a feldolgozótól, attól a kortól, amiben él, és természetesen függ az olvasótól, annak egyéni és társadalmi motivációitól. Ha csak az évszázadok során megjelent Kékszakállú történeteket vennénk górcső alá, könnyedén megrajzolhatnánk valamennyi korszak kulturális-társadalmi rajzát.
Már maga Perrault – bár valószínűleg a nép ajkán élő történeteket vetett papírra – a korízlésnek megfelelően formálta a mesekönyvet, amellyel a kor moralizáló társadalmát akarta kiszolgálni: minden mese végén úgynevezett erkölcsi tanulságot von le vers formájában, ez tartalmazza a szerző üzenetét a korabeli szalonok tagjai számára.

Forradalom és szatíra: Barbe Bleue

A XVIII. század második felében uralkodó szellemi irányzat a felvilágosodás, az értelem mellett az emberi szabadságjogokat, a zsarnokság megdöntését helyezte az előtérbe. Ezt tükrözi Michel-Jean Sedaine (1719 – 1797, francia drámaíró, leginkább operalibrettóiról volt ismeretes) Raoul, Barbe Bleue című drámája, mely a francia forradalom évében született. Barbe Bleu alakja itt kegyetlen zsarnokká változik, aki minden erkölcsi normát eltiporva gázol át az embereken. A dráma a feleség, Isaura zsarnokságból való megszabadítását követi nyomon.

A XIX. század közepén járunk, ekkora Európa már túl van a nagy polgári forradalmak időszakán, az európai monarchiák megrendültek, a polgárosodás eléri tetőpontját. Folytatódik a felvilágosodásban elindult társadalmi átalakulás, átrendeződés, a korabeli Franciaországban a képmutatás, az előkelősködés, a sznobizmus mindennapos jelenséggé válik. Nem véletlen tehát a szatirikus hangvétel megjelenése a művészetben.
Igazi társadalmi szatíra Offenbach Barbe bleu című „opéra bouffe”-ja 1866-ból, mely Offenbach többi művéhez hasonlóan (emlékezzünk csak az Orfeusz az Alvilágban című operettjére, mely a korabeli felső tízezer képmutatását „parodizálja”) a korabeli társadalom hamis normáira mér fricskát. Kékszakállú egyfajta zsebdonjuan-ként éli életét, amikor új asszony tetszik meg neki – és ez bizony minden héten megesik – akkor a régitől „megszabadul”, bezárja a pincébe, ahol a többi asszony is raboskodik. A zenemű cselvetések sorozata, melynek végén a bezárt feleségek megtalálják életük párját, az aktuális feleség, Boulette a Kékszakállú felesége marad, miközben az őt leleplezni próbáló király és királyi hatalom kap hideget és meleget is az alkotóktól, akik nem kegyelmeznek a polgári házasság intézményének sem.

Szakállas papucsférj

A századforduló egészen új szellemi áramlatokat teremt világszerte. Még pár év és megkezdődik a nagy háború, de Európa már ekkor is puskaporos hordó. A nemesi nagybirtokok felbomlóban, a családok szétesnek, és hamarosan egész országok, nemzetek tűnnek el a világtörténelem porondjáról. A kapitalizmus erőszakosan pöfögi bele az emberek életébe az új világrend utálatos előképét, az elnyomott munkásosztály lázong, elindulnak a nőmozgalmak, a társadalmi szerepek megváltoznak, az ismert világ összeomlik. Új politikai pártok alakulnak, új társadalmi rétegek kerülnek előtérbe, a napot elsötétíti a gyárakból és az emberek lelkéből kiáramló füst és sötétség. Az irodalomban és filozófiában egymásnak ellentmondó irányzatok járják nap mint nap haláltáncukat, az eddig ismert értékek, úgy tűnik, elvesztik jelentőségüket. A világ egy katasztrófa küszöbén áll. Az egyén elidegenedése, elmagányosodása, az értékektől való eltávolodása végül az 1920-as évek dekadens irányzataiban éri el tetőpontját. De a művészet egyelőre még küzd. A romantikus világszemléletet a realizmus váltja fel. Ebben a korban olyan művek születnek, melyek rámutatnak a felbomló világrend kilátástalanságára, és a mögötte maradó űrre. Olyan irodalmi alakok kerülnek a középpontba, akik nem találják a helyüket a világban, kedvelt téma a művész és a polgár konfliktusa, a művész magánya, a világtól való elidegenedés: pl. Thomas Mann: A Buddenbrook-ház 1901, Tonio Kröger 1903, Halál Velencében (1912), A Varázshegy (1924). A magyar irodalomból Ady Endre verseit sorolhatnánk ide: Új versek (1905), Illés szekerén (1908), stb.
A zeneirodalomban a legfőbb motívumok a segítségvárást helyezik a középpontba: pl. gyakori a megváltó-motívum használata (Bolygó hollandi, Ariadné és Kékszakállú, Tannhäuser, Mahler VIII. szimfóniája.)

Ebben korban a Kékszakáll-legenda is alkalmazkodik a társadalmi változásokhoz. Ennek egyik kitűnő példája Anatole France Les sept femmes de la Barbe-bleu (Kékszakáll hét felesége) című elbeszélése, hiszen olyan módon modernizálja a történetet, hogy valójában a visszájára fordítja. A történet hőse Bernard de Montragoux, egy igazi anti-Kékszakáll, egy modern papucsférj, akit a jó szívét és mérhetetlen türelmét kihasználva a nők csak kiforgatnak a vagyonából. France elbeszélése is egyfajta szatíra, mely olyan tudományos aprólékosságú, mintha egy bűntényről készült jelentés lenne, feltárja a Perrault-mese mögött rejlő valóságot. A különböző nőtípusok karikatúrája lehetőséget ad a szerzőnek rámutatni a modern polgári társadalom és családi élet rákfenéjére. Kékszakállú a félelmetes sorozatgyilkos fenevadból gyenge akaratú, jólelkű, végtelenül naiv balekká szelídül, aki a kapzsi, számító, hűtlen asszonyok és a körülmények áldozata. A feleségek a saját kapzsiságuk miatt általában balesetben hunynak el, az utolsó asszony azonban mindegyiken túltesz: szeretőjével és bátyjaival csapdába csalják és megölik „Kékszakállút”, majd szétkürtölik a nagyvilágba, hogy a férj egy kegyetlen feleséggyilkos volt – akinek lám, már több felesége is tisztázatlan körülmények között tűnt vagy hunyt el –, és a férjgyilkosság csak szükséges önvédelem volt. Bármennyire ötletes és szellemes köntösben tárja elénk az író a jól ismert történetet, az elbeszélésből azért ki-kikacsint France kiábrándító véleménye a szerelmi boldogság lehetőségéről.
Ne feledjük, egy olyan korban vagyunk, ahol a női szerepek jelentősen átalakulnak, férfi szerepeket vesznek át, a nők elkezdenek politizálni, tanulni, dolgozni. Egy öntudatos, karakán, erős nőtípus korát éljük, ahol az irodalomban megjelenő Kékszakáll a végsőkig próbálja őrizni titkát, és a szenvedő maszkulin princípium megtestesítőjévé válik. Ezen aspektus felerősödése látható Anatole France elbeszélésében.

Megváltanálak!

Maeterlinck (és 11 évvel később Balázs Béla) adaptációjában már inkább a megváltás-motívum felerősödése mutatható ki. Megjelenik ugyanakkor a fény-sötétség és a féltékenység, kíváncsiság motívum is. A két dráma közös jellemzője még, hogy az új asszonyt helyezik a történet középpontjába, aki az új kor szellemének képviselője: autonóm, öntudatos személyiség, határozott elképzelésekkel. Mindkét dráma végzetes ellentétekkel dolgozik: fény – sötétség, féltékenység – titkolózás, férfi – nő.
A Kékszakáll-legenda egyik legmélyebb, lelkiekben leggazdagabb feldolgozása Maurice Maeterlinck (1862 – 1949, belga drámaíró, költő, a szimbolizmus egyik legjelentősebb képviselője) Ariane et Barbe-bleu ou la déliverance inutile (Ariadné és Kékszakáll avagy a hasztalanul visszanyert szabadság) című drámája, melyet egyértelműen opera szövegkönyvnek szánt. Az 1899-ben írt drámát 1907-ben Dukas (1865 – 1935, francia zeneszerző, zenekritikus) zenésítette meg. Maeterlinck munkásságára jellemző a lélek kiismerhetetlen mélységeinek, titokzatosságának feltárása, és mondandóját előszeretettel öltözteti meseszerű, szimbólumokkal teletűzdelt köntösbe (pl. Maleine hercegnő, Pelleas ás Mélisande, A kék madár) Ariadné alakja egy modern nő képét festi elénk: öntudatos, büszke, a világosság, a fény és a boldog szerelem megtestesítője. Küldetése is egyértelmű: megváltani Kékszakállút, és megmenteni a feleségeit. (Már a névválasztás is szimbolikus: a görög mitológiában Ariadné a fonala segítségével mutatja meg a kiutat a lélek sötét labirintusából) „Az a boldogság, amit én akarok, nem élhet sötétben” És bár Ariadné elhozza a fényt és felnyitja a vár kapuit, mégsem tudja megváltani a Kékszakállút önmagától. És elhozza a fényt a régi asszonyok életébe, kinyitja a vár hetedik ajtaját előttük, de mindhiába. Az asszonyokat sem tudja megszabadítani saját maguktól.
A dráma egy sötét korrajz: szereplői annyira elidegenedtek a világtól, hogy mindhiába érkezik kívülről a megváltást, nem tudnak kilépni a nyomorukból, bennragadnak a maguk választotta árnyéklétben.

Balázs Béla – Bartók Béla: A Kékszakállú herceg vára

1910-et írunk, amikor megjelenik Balázs Béla drámája. A darab Kodály Zoltánt idézve „feltöri a régi mese héját, és megmutatja a férfi-asszony probléma örök megoldatlanságát”. Kroó Görgy pedig így vélekedik a műről: „a szöveg a modern ember életérzéséből kiindulva, korabeli eszközökkel teremt valóságos tragédiát az ősi történetből: a legősibb motívumokat kaparja ki a mondából és éppen ezáltal aktualizálja.”
A szöveget Balázs Béla librettónak írta és Kodálynak szánta. Az első felolvasáson Kodály mellett Bartók is jelen volt, akit a téma teljesen magával ragadott, és azonnal hozzálátott a megzenésítéshez.
Az eredeti szöveg és az opera is őrzi a népies, ballada-szerű jelleget, a regős prológusa sejteni engedi, hogy a történet a balladai homályból tör elő. A megzenésítéskor Bartók is népzenei elemeket használ, aláhúzva ezzel Balázs szándékát is: „A népdalnak keresetlen őszinteségével akartam modern lelket festeni”.
Akárcsak a belga szerző művében, Balázs itt is beszédes nevet választott hősnőjének: a bibliai történetben Judit önként vállalja, hogy elcsábítja a várost ostromló hadvezért, Holofernészt, majd fejét véve megmenti népét a pusztulástól. Balázs Juditja is önként vállalja Kékszakállú megváltását, és ehhez, akárcsak bibliai előképe, a csáberejét és szépségét használja fel, de elbukik. Egyértelműen kimutatható a rokon gondolat Maeterlinck drámájával, ahol a főhősnő célja a férj megváltása is.
Újdonság azonban a dráma tömörsége: csak két szereplőt vonultat fel, nem is egy történetről, hanem inkább egy párbeszédről van szó. A helyszín is új: Kékszakállú, a férfi lelkében vagyunk, nem tudni – ahogy azt a regős is kifejezi a dráma elején –, hogy kint vagyunk-e vagy bent. Az egész történés a képzelet és a valóság határán lavíroz. Éppen ezért nagyon sok kérdést vet fel, amire mindenki maga találhatja meg a választ.
Ugyanilyen gondolatébresztő a drámából született opera. Érdemes azonban megjegyeznünk, hogy Bartók az operájához néhány apróbb változtatást, főleg sűrítést végzett, az eredeti szöveget jelentősen redukálta. Általában követte Balázs dramaturgiáját, azonban egy tartalmilag egyetlen jelentős változtatást eszközölt: Balázsnál az alábbi mondat a hetedik ajtót követően hangzik el Judit szájából, akkor, amikor már látja a legyilkolt asszonyokat, de még mindig felizzanak benne a szerelem szavai: „Idejöttem, mert szeretlek! Egy életem, egy halálom, de én tudni akarom már!” Bartók ezt a sort egy kis változtatással a hatodik ajtó elé helyezik. A feltétlen szerelem megnyilvánulását kitörli belőle, és a mondat csak így szerepel: „Egy életem, egy halálom, de én tudni akarom!” Bartók ezzel a változtatással a szerelem válságát egyértelműen a nő számlájára írja, akinek az elvakult kíváncsisága felülkerekedik a szerelmén.
Az opera egy szigorúan szerkesztett hangnemi tervet követ (Bartók egyébként a dramaturgiai instrukciókat is szigorúan jelzi a partitúrában), mely nagyon plasztikusan és árnyaltan fejezi ki az adott történést. A drámai és hangnemi szimbolika mellett a fények szimbolikája is jelentős szerephez jut, minden kinyíló ajtót egy-egy fénysugár jelez, amely egy kezdeti emelkedést követően az örök sötétségben ér véget. (Erről bővebben lehet olvasni Lendvai Ernő: Bartók dramaturgiája című könyvében.)
{Bartók operájának mélyebb zenei és dramaturgiai elemzését A megérthető zene sorozatunk november 27-i előadásán hallgathatja meg közönségünk. – Szerk.}

Engedd el! Meggyógyulsz!

Hogy azért ne lássuk ilyen sötétnek, ilyen kilátástalannak a férfi és nő kapcsolatát, végül szeretném megemlíteni Kurt Vonnegut (1922 – 2007, amerikai regényíró, esszéista) Kékszakáll című regényét, mely új megvilágításba helyezi a történetet. A regényben Rabo Karabekian festőművész és Circe Berman, egy fiatal írónő alakja feszül egymásnak. Az intimitástól és a lelki kitárulkozástól irtózó öregedő művész magányába robban be az életrevaló, az élet realitását kitűnően érzékelő, a másik életébe már-már kellemetlenül betolakodó teremtés. A végletekig elfajuló vitájuk során a nő szembesíti a férfit élete démonjaival, és kiutat kínál a lelkét béklyóban tartó bűntudatból és szomorúságból. Vonnegut műve a férfi-nő kapcsolat gyógyító aspektusát helyezi előtérbe, amelyben az őszinteség, a múltunkkal való szembenézés a boldog jövő kulcsa. Amíg Balázs és Bartók Juditja végül a múlt és az örök emlékezés fogja lesz, addig Vonnegut főhősnője éppen azáltal képes megváltani „Kékszakállt”, hogy kirángatja őt a múlt fogságából.

Keretes

Kékszakállú feldolgozások
Irodalom
Nagy Frigyes császár: La Barbe Bleu (1779)
Ludwig Tieck: Ritter Blaubart. (1797)
Ludwig Tieck: Kékszakállú hét felesége, egy valós családi történet (1797)
Ludwig Tieck: Kékszakállú. Dráma (1812)
Alexander von Ungern-Sternberg: Kékszakáll (1850)
Henri de Régnier: Kékszakáll hatodik házassága (1892)
Maurice Maeterlinck: Ariadné és Kékszakáll (1899)
Anatole France: Kékszakáll hét felesége. Elbeszélés (1909)
Alfred Döblin: Kékszakáll lovag (1911)
Reinhard Koester: Kékszakáll lovag, vers (1911)
Louis Couperus: Kékszakáll lánya (1915)
Angela Carter: Kékszakáll szobája (1979)
Max Frisch: Kékszakáll (1982)
Peter Rühmkorf: Kékszakáll utolsó utazása. Mese (1983)
Martin Mosebach: Kékszakáll. Drama giocoso. (1985)
Kurt Vonnegut: Kékszakáll. Regény (1989)
Karin Struck: Kékszakáll árnyéka. Regény (1991)
Margaret Atwood: Kékszakáll tojása (1989).
Cornelia Funke: Meggondolatlanul. Regény (2012)
Amélie Nothomb: Kékszakáll (2012)

Opera
Jacques Offenbach: Kékszakáll
Dukas (Maeterlinck után): Ariadné és Kékszakáll
Bartók: A Kékszakállú herceg vára
Emil Nikolaus von Reznicek: Kékszakáll. Meseopera

Film
Kékszakáll, Franciaország rendező: Georges Méliès: 1901
Kékszakáll nyolcadik felesége – USA 1938, Rendező: Ernst Lubitsch
Kékszakáll – Német/francia/svájci 1951, Rendező: Christian-Jaque
Kékszakáll – Olasz/francia 1972, Rendező: Edward Dmytryk
A zongora (The piano) – Filmdráma, francia/ausztrál/új-zélandi 1993, Rendező: Jane Campion (a legenda motívumait használja fel)
Kékszakáll – Fantasy-Filmdráma, Franciaország 2009, Rendező: Catherine Breillat

Képzőművészet
Kass János: Triptichon

Szakirodalom:
Zeneelmélet – zeneirodalom:
Kroó György: Bartók színpadi művei
Lendvai Ernő: Bartók dramaturgiája

Pszichológia:
Clarissa Pinkola Estés: Farkasokkal futó asszonyok

Mitológia:
Kányádi András: A képzelet topográfiája

Palló Imre (1891–1978) – az operaház fiatal tagja volt a bemutatón, így emlékszik vissza a színpadképre:

„Újszerű volt a színpadkép is: nyers kövekből épült sötét, gótikus csarnokot ábrázolt, a Kékszakállú herceg várának lovagtermét. Ez barlangszerű, rideg csarnok volt hét csukott ajtóval, négy baloldalt, kettő jobboldalt, egy pedig elöl, középen. Fent hátul lépcsők vezettek a bejárathoz, egy vasajtóhoz. A prológ két utolsó versszaka alatt megszólalt a zene. Én, a Regös, széthúztam a függönyt, és a szétnyíló függönnyel kimentem a színpadról. Pár másodpercnyi csend, aztán hirtelen kinyílt a felső kis vasajtó, és a beáramló fényben megjelent a két szereplő sziluettje.”

A kékszakállú herceg vára, Bartók remekműve a hatvanas évek óta foglalkoztat. A helikon kiadó kérésére akkor elkészítettem a dráma első grafikai változatát, a kötet illusztrációjaként. Az elmúlt évtizedek folyamán sokféle verzióban – többek között filmforgatókönyvként is – megrajzoltam e mindig aktuális téma variációit. A két ellentétes nem örökös párharca, a fekete-fehér, a pozitív-negatív. A férfi-nő alapvető különbözőségéből fakadó konfliktus a sors. Balázs Béla szimbolikus története a szecessziós stílust sugallja, de az indulatok hitelesek. Némi önvizsgálattal magunkban is felfedezzük a mese alapjául szolgáló igazi feszültséget, kettősséget. A könyv lapjait ajtókként fogtam fel, és ez a szerkezet követi az eseményeket. Az ajtók, akár a drámai csomópontok, közrefogják a két szereplő között végbemenő lelki folyamatot. Az első perctől kezdve világos volt, hogy az indulatokat színnel kell kifejezni. A kék, a vörös, a fehér és a fekete kontrasztjából épült fel az egymást követő grafikai lapok ritmusa. A befejezés, az apoteózis, a Judit koronája és palástja által sugallt arany, s a mögé feszülő fekete zárja a reménytelen történetet. A mű a narrátor által bevezetett cselekmény, a vár, Judit, a kékszakállú, s végül a múlt emlékképei, a korábbi szeretők ritmusából épül fel. A dráma koreográfiája, lassú hömpölygése távolról a japán nó-színházra emlékeztet, akár a festészetben a századfordulón megjelenő japán hatás. A nyíló-záródó ajtók mögötti szimbólumokra vonatkozó rejtett utalások, s végül a korona és a palást látszólag közhelynek tűnnek, azonban a sztereotípiák, a hűség, a megcsalatás, a tagadás, a tudni akarás és a megismerés örökös ismétlődései a megismételhetetlen szituációk kaleidoszkópszerű sorát hozzák létre. /Kass János/