Jess Nevins „A kosztümös bosszúálló evolúciója, avagy A szuperhősök 4000 éves története” című könyve is említést tesz róla. A „kilenc hős” egyike. A Mjölnir mellett a másik legnépszerűbb Pöröly. George Friedrich Händel oratóriumot írt róla. Jóval az első „hivatalos Bosszúálló”, azaz Amerika kapitány előtt élt. Ha már teljes a képzavar, akkor elárulom, hogy e cikk főhőse nem más, mint Júdás Makkabeus.

Szöveg: Kurta Klaudia

 

Händel 1710-ben megérkezett Londonba abban a reményben, hogy mint híres operaszerző, Angliában tovább menetelhet ezen a vonalon. Habár a műfaj Európában igen népszerű volt, az angol közönséget nem hozta lázba. Kezdetben nagy tömegeket vonzottak operái, de a zenekritikusok igen szkeptikusak voltak. 1711-ben Joseph Addison publikált néhány szatirikus kommentárt a The Spectator című, naponta megjelenő kiadványban. Händel első londoni operájáról, a Rinaldoról a következőket írta: „Két hete sétálgattam az utcán és láttam egy fickót, aki a vállán cipelt egy nagy kalickát, tele kis madarakkal. Azon gondolkoztam, hogy vajon mi célból, mikor szerencsémre találkozott egy ismerősével, akit ugyanez a kérdés foglalkoztatott. Kérdésére azt felelte, hogy az Operának vásárolt verebeket. Verebeket az Operának? Megnyalta a száját. Talán megsütik őket? Nem, nem, az első felvonás vége felé kell majd berepülniük a színpadra…  Annyi ilyen röptetés volt már, hogy attól félnek, sosem szabadulnak meg ezektől a madaraktól és, hogy más darabokban is majd mindenféle jelenetben berepülnek, mikor nem kéne, arról nem is beszélve, hogy a nézők feje is kárát láthatja.”

 

Oratóriummal a közönségért!

Az 1730-as évek elejére a kritikusok támadásainak és az énekesek buja életstílusának meglett a böjtje. A londoni közönség belefáradt az olasz operába, és Händelnek elő kellett rukkolnia valami újdonsággal. Az oratórium lett a tökéletes megoldás. Ahogy az opera, ez is recitativokból és áriákból áll, viszont nincs dramatizálva, és általában a Bibliából választ témát. De a legfontosabb újítás a kórus lett, ami most először kapott kiemelkedő drámai szerepet. Händel a hírnevét és jövőjét az oratóriumokba írt kórusaiba helyezte, ez volt a hajszál a siker és a bukás között. A himnuszéneklés angol hagyományától átitatódott londoni közönségnek betalált ez az újdonság. Arról nem is beszélve, hogy Händel angolul írta oratóriumai szövegét, nem olaszul. A kitűnő kórus és a megnövelt érthetőség verhetetlen páros volt, örökre bebiztosítva Händel elismertségét Londonban.

 

Történelmi háttér a Júdás Makkabeushoz

1745-ben Charles Edward Stuart – II. Jakab trónfosztott egykori király unokája – úgy gondolta, itt az idő, hogy visszafoglalja a trónt családja számára. Ebbe már beletörött a bicskája minden felmenőjének, de ez őt nem tartotta vissza. Egy darabig úgy nézett ki, hogy sikeres lesz az akció, ám mikor Skóciából Anglia felé indult seregeivel, az ottani erők visszaszorították őket. Közben elfogyott az élelem, az időjárás sem volt kedvező, így a legyengült seregnek még a pihenő angolok ellen sem volt semmi esélye. Egy Culloden Moor nevű mocsaras területre kényszerültek visszavonulni, de mint később kiderült, mocsárban nem jó harcolni. Az egyik sarokban Cumberland hercege, Vilmos Ágost és a kiválóan képzett angol dragonyos lovasezredek, lövegek, kartácsok, velük szemben Charles Edward és az éhező skót felkelők kaszákkal, tőrökkel. Nem kell nagy képzelőerő a csata végkimenetelének elképzeléséhez.

Händelnek sem kellett több, fogta magát és megkomponálta három felvonásból álló oratóriumát, a Júdás Makkabeust ennek a dicsőséges angol győzelemnek a tiszteletére. Na de mi köze van az ókorban élt címszereplőnek az 1700-as évek Cumberland hercegéhez?

 

A Júdás Makkabeus-legenda

Időszámításunk előtt 332-ben Nagy Sándor gondolt egy nagyot és megtámadta a Perzsa Birodalmat. Ezzel kezdetét vette a hellenizmus terjedése. A zsidóság számára nagy változást nem jelentettek az események, mivel a makedón király biztosította a zsidóság számára a vallási és belpolitikai önállóságot.  Sajnos ez a szép időszak nem tartott sokáig, ugyanis Nagy Sándor halála után a birodalom darabjaira hullott és egymással vetélkedő tábornokok kezébe került. A Mezopotámiában hatalomra került Szeleukosz-dinasztia szerezte meg a Kánaán völgyét, akik egy idő után erőszakos hellenizálásba kezdtek. Kirabolták a Szentélyt, betiltották a mózesi törvények gyakorlását, kötelezővé tették a görög istenek tiszteletét és áldozat bemutatását számukra. A görög istenek legjobban a zsidóság számára tisztátalan és tiltott disznót szerették, ezért a király katonái arra kényszerítették a zsidókat, hogy fogyasszanak az ilyen áldozatok húsából. Időszámításunk előtt 166-ban egy Modlin nevű városka helyi rabbija, Matiszjáhu megelégelte a dolgot és néhány hívével együtt rátámadt a katonákra, az erre fellelkesült tömeg pedig kiűzte a katonákat a városból. Egyre többen csatlakoztak a felkelőkhöz. A rabbi halála után egyik fia, Júda, akit ütéséről Pörölynek, pörölycsapás erejűnek, héberül Makkabinak hívtak, felszabadította Jeruzsálemet és újraszentelte a templomot. Innen ered a hanuka ünnepe is. A görögök kiűzésekor csak egy napra elég szent olaj maradt a Szentélyben, ami csodálatos módon mégis kitartott nyolc napig.

 

A lelkesítő oratórium

Ennek a hős Pörölynek és a hozzá csatlakozó lelkes tömegnek a történetét zenésíti meg Händel Júdás Makkabeus című, hatalmas sikert arató oratóriumában, mely tele van lelkesítő kórustételekkel, elragadó duettekkel és szenvedélyes áriákkal.

Librettóját egy Thomas Morell nevű lelkész írta, akinek nevéhez még három másik Händel oratórium szövege is fűződik. Morell művét sokat kritizálták, mondván otromba és nem elegáns, de Händel abbéli képessége, hogy bármilyen szövegből kihozza a legtöbbet a zene segítségével, most is érvényesült. A történet heves érzelmei a mű legelejétől az utolsó hangig érezhetők a színes hangszerelésnek és az emocionális énekes szólamoknak köszönhetően.

Érdekesség, hogy a See, the Conqu’ring Hero Comes! című fülbemászó tételt – mely eredetileg egy másik oratóriumból – Józsué – került ide – később sokan sokféleképpen feldolgozták, felhasználták. Beethoven zongorára és hegedűre komponált variációkat belőle. A németek adventi dalt, a svájciak húsvéti éneket írtak dallamára. A 19. században a britek minden új vasútvonal és vasútállomás megnyitásakor rezesbandával szólaltatták meg hangjait. A csilei légierő repülős iskolájának hivatalos díszszemle indulója lett. A japán iskolák díjátadó ceremóniáin a diákok Händel zenéjére vonulnak a színpadra átvenni az elismerést. A Boney M 1981-es Christmas Album lemezén is felcsendül az ismerős dallam a Zion’s Daughter című számban.

„Nézd a győztes, ékes hőst! Síppal, dobbal várják őt.

Néki lengjen pálmagally, néki zengjen háladal!

Nézd a győztest, fényben ég, perdülj vígan táncra, nép!

Rózsaág és mirtuszág rád ontja dúsan illatát.”

A „csodagyermekségből” a magyar zenei élet élő legendájává nőtt Perényi Miklós. Játékával rendszeresen elkápráztatja a közönséget, s a legnagyobb hazai és nemzetközi partnerekkel lép színpadra. Számára a zenemű, melyet türelmes, precíz felkészülés után a maga módján tár elénk, mindennél fontosabb, az áll a középpontban. Tanít, koncertezik, zenét ír, s egész lényét ajánlja fel a zenei alázat érdekében. Lendületét, munkabírását még a világjárvány sem képes letörni, a rendkívüli helyzetben is dolgozik, harmóniában, tudatosan él.

Szöveg: Petró Margit

Hogyan telt ez a nem várt időszak, mivel töltötte az idejét? Nyomasztó, vagy inspiratív volt a kényszerszabadság?

A családom sokat segített a vírus okozta nehéz időszak átvészelésében. Tevékenykedtem kicsit a kertben is, rendezgettem azt, amire eddig kevesebb idő jutott. De szakmailag sem unatkoztam, elővettem néhány darabot, amit korábban félretettem, befejeztem egy vonós szeptett tételt, és két Haydn kadenciát is átdolgoztam. Zajlott az internetes tanítás, be kellett fejezni a tanévet, ezért vizsgákat is szerveztünk, majd jöttek a felvételik. Az élő koncertezés természetesen elmaradt. Már várom az első „valódi” fellépéseimet, így a BDZ-vel közöset is. De közben természetesen minden nap gyakorolok. Bár bevallom, bénítóan hat rám, ha nincs közvetlenül előttem egy-egy fellépés időpontja. Ilyenkor nem elég feszes számomra a munkarend.

Egyébként a karantén alatt a hetek nagyon hamar teltek. Annyira sem tűnt hosszú időszaknak számomra, mint amikor külföldön, turnén vagyok. Ott számolom a napokat, várom a hazatérést.

Hogyan szokott felkészülni egy-egy hangversenyre?

Több hullámban. Ha közeledik a hangverseny, sűrűsödik, intenzívebbé válik a gyakorlás is. Akkor érzi az ember, hogy előrejut, amikor hosszabb idő áll rendelkezésre, hiszen akkor alaposabban tud gyakorolni, van lehetősége visszamenni, ismételni. Ha viszont idő szorításában vagyunk, akkor tudni kell, mi a legfontosabb, s a többit későbbre hagyni. Komponáláshoz sok időre van szükségem, az mindig aprólékos munka.

Az ön személyével kapcsolatban elsőre a zene iránti alázat jut eszünkbe. Hogyan képzeljük el a zeneművel való találkozásától a koncertélményig tartó folyamatot?

Elsődleges feladat megismerni a zeneművet, a keletkezés körülményeit. Ezek által fölsejlik a zeneszerző egyénisége. Ehhez hosszas vizsgálódás kell, amely szintén aprólékos munka. A technikai megvalósítás fontos feladat, de hogy megszólaljon a darab, a valódi zenéléshez szükséges a zene mély tartalmi ismerete is. Például Bartók vonósnégyeseinek a megismerése hosszú folyamat volt. Fiatalabb koromban hallásból, majd kottából is tanulmányoztam a vonósnégyeseket, majd elérkezett az az életszakasz, amikor el is játszhattam őket. Egyéb daraboknál sem kell ítéletet mondani rögtön; alaposan, többszörösen meg kell nézni egy zeneművet, engedni, hogy közelebb jöjjön. Erényeit, hiányosságait – ha vannak – jól körbe kell járni. Fontos az elmélyedés, a figyelés, mert az apró részletek sok mindent elárulnak. Az összefüggések így derülnek csak ki, és ez az egyetlen módja, hogy végül megfelelően jelenítsük meg az alkotást. Nálam így működik. De persze valószínűleg mindenkinél másként van.

És akkor ott van még a hallgató kérdése. Befogadói oldalról fontos a megfigyelés képessége, miközben a zenei részletek folyamatát akkor tudja a hallgató követni, ha lazább, oldottabb, mégis tudatos állapotban van. Ilyenkor tud jelen lenni és a zenei történésre összpontosítani. És talán a gondolatokat ki kell kapcsolni, csak arra figyelni, ami elhangzik. Ha ez megvalósul, akkor létrejön az ideális helyzet, amelyben a közönség is közel kerülhet az élő zenéhez.

Egyébként a tanításban is fontos az összhang megérzése a technikai tudás és a zenei tartalom között. A zenei munkának az a lényege, hogy a technikai megoldás hozzátartozik a folyamathoz, de a zavartalan zenei megszólaltatásnak csak egyik alárendelt része.

Sok éve tanít a Zeneművészeti Egyetemen tehetséges fiatalokat. Hogy látja a tanítás – tehetség – művészet viszonyát? 

A tanítás is valamilyen módon a művészet része. Az az értelme, hogy megvalósuljon az egység, tisztában legyünk a darab hátterével, születésének körülményeivel, hogy minden fontos információ birtokában megszülethessen az előadás.

A tehetség általában sokrétegű, több részletből és tulajdonságból tevődik össze. Hozzá tartozik a gyors gondolkodás és felfogóképesség. Ezáltal az illető többet tud megragadni, jobban átlátja a művek szerkezetét és a részletek időrendi megszólaltatásának legmegfelelőbb módját. Fontos szempont a megfigyelés, a megértés képessége, a képzelőerő, a kifejezés készsége, a szervező képesség, az idővel való gazdálkodás és még számtalan dolog. Fontos a munka szeretete. Ha minden készség adott valaki számára, akkor jön a következő kérdés: képes-e kitartó, aprólékos munkával megjeleníteni a zeneművet. Nem mindig jön össze minden feltétel. Aki tehetséges, de lazábban dolgozik, az nem lesz sikeres. A szorgalom is nagyon fontos.

Áldás vagy teher a tehetség?

Kötelezettség jellegű áldás, úgy gondolom. A tehetséges embernek saját magának kell megéreznie a saját képességeit, a késztetésnek pedig belülről kell jönnie. A belső késztetés érzése a tanulmányok során is megjelenhet, ha a diáknak az a terve, hogy fölkészüljön, és minél többet megtanuljon az iskolai évek alatt. Szükséges, hogy ez fölvillanyozza őt és tovább akarjon haladni a megismerés fele. Nagyobb léptekkel jobban tud haladni. Ha igényes és kíváncsi, maga is megérezheti, mit tud magából kifejteni. Lényeges, hogy ő maga többet tudjon adni, mint amit elvárnak tőle. A tízes, húszas évei fordulóján kell a tehetségnek startolni, hogy megjöjjön a késztetés. Ha ezt a folyamatot elkapja a művész-zeneszerző jelölt, az nagyszerű, s élményt is jelenthet számára.

A pályafutásom alatt volt a tapasztalatszerzésben gazdagabb és ínségesebb időszak is. Ezzel kapcsolatban sok mindenre emlékszem, visszamenőleg sok hangversenyemet fel tudom idézni, és értékelem is azokat.

A kivételes tehetség életére hatással van a mester és tanítvány viszonya. Ezen a téren milyen tapasztalatai vannak a tanításban?

Sokat lehet tanulni a tanításból, amiben azért természetesen vannak spontán mozzanatok is. Az a módszerem, hogy néha a kottát kísérve figyelem a tanítvány játékát, megjelölök pontokat, amelyeket megbeszélünk. Előfordul, hogy nem jegyzetelek, megjegyzem az észrevételeket és utólag szólok róluk. A tanításnak az a területe inspirál, ami mélyebbre hatolhat, mint az otthoni munka. Ilyenkor fölsejlenek olyan dolgok, amiket korábban nem vettem észre. A tanítás vonatkozásában megfigyeltem, hogy egyre több növendék eljut egy bizonyos magasabb technikai szintre. Szép hang, virtuozitás, tiszta intonáció – ez nagyon jó és nagyon fontos. De nagy kérdés, hogy hogyan tud továbblépni.  Hogyan fonódik ez össze egy darab mélyebb, transzcendens tartalmával? Nagy kérdés, hogy a növendéket hogyan lehet erre rávezetni. Óriási erőfeszítés kell hozzá, s az sem biztos, hogy rögtön visszakap valamit a tanár. De hát ez a tanítás lényege. Általában is kemény dió áttörni a falat, amely a megértetéshez vezet, ráadásul minden növendéknél más módszerhez kell folyamodni.

Úgy tudom, ön az énekhangot is használja a tanítás során…

A kifejezés készsége nagyon fontos, s az előadó és a tanár számára énekhangon megszólalni többlet kifejezési lehetőséget jelenthet. Tapasztalom, hogy bizonyos részleteket jól meg tudok mutatni hangszeren, de sokszor kifejezőbb az ének, különösen a cantabile (értsd: éneklősen előadandó) részeknél. Azt szeretném elérni, hogy a tanítványaim is szabadon, bátran, énekléssel is ki tudják fejezni magukat. Egyesek talán feszengenek emiatt, én viszont egyáltalán nem. Húsz éve kezdődött nálam ez a folyamat, azóta minden tartózkodás nélkül énekhanggal is el tudom mondani, amit a hangszeremmel szeretnék. Pedig gyermekként nem túl sokat énekeltem, csak amit kötelezően kellett.

Szokott együtt koncertezni tehetséges fiával is.

Egyre kevesebbet játszunk együtt, mert ő a technika világa felé halad. Nem befolyásolom, kitűnő és nagyszerű belső hallással rendelkező, univerzális zenész. A technikát és a zeneművészetet jól össze tudja kötni, a Zeneakadémia Aviso Hangstúdiójában dolgozik, s emellett az elektromérnöki diploma megszerzésén is munkálkodik. Mindenki a maga útját viszi tovább, azt, amiben leginkább kiteljesedhet.

Milyen helyet foglal el az ön életében a kamaramuzsika?

Már gyermekkoromban a családban is kamaráztunk, később Mihály Andrástól tanultam meg a műfaj sajátosságait. Amikor kimentem Amerikába és nyaranta eljutottam Marlboróba, ott azt láttam, hogy a fiatalok és idősek szinte egész nap együtt zenélnek. Volt ott zenei műhely és fesztivál is. Ebbe a légkörbe csöppenve kezdett igazán érdekelni a kamarazene irodalma. Nagy lelkesedésem az amerikai kamarajáték során magával ragadott ugyan, de hiányosságaimra is fényt derített. A kamaramuzsika számomra idehaza is fontos területté vált, legalább annyira, mint a szóló játék. Például a Mikrokozmosz Vonósnégyes tíz éven át volt érdekes epizódja a tevékenységemnek. Nagy öröm volt számomra kamara formációban együtt muzsikálni. Végül megszületett a Bartók-sorozat lemezfelvétele is, amelyre igen büszke vagyok.  Kamarázásra nagy szükség van a főiskolai években is. A zenésznek kiegyensúlyozottan kell fejlődnie, hangszertudásban, irodalom ismeretben, egyszerre több területen is. Sok növendék ezt ma már tudja, s megpróbál utánanézni mindennek a saját előmenetele érdekében.

S a zeneszerzők is hatással vannak az előadóra. Ön kiket szeret leginkább?

Azokat a zseniális szerzőket, akik jó emberek tudtak maradni, s ez a zenéjükből is kisugárzik. Mint például Haydn, Schubert és Bach is, aki különös helyet foglal el a zenetörténetben. Az ő műveikben el tud mélyedni az ember, biztos támaszt jelentenek az ember számára. Az is nagy ajándék a zenében számomra, ahogyan az időben Beethoven szellemisége is megjelenik. Bartók és Kodály megismerése is nagy öröm, hálás vagyok, hogy Kodályt személyesen is ismertem. Különös egyénisége, művészi mély gondolatai erősen hatottak rám.

Az érzelmek általában mikor befolyásolják az előadást?

Az érzelem akkor születik meg, amikor a művet egyre inkább megközelíti az ember, amikor azonosul vele. Az elérzékenyülés akkor jöhet létre, ha az értelem és az érzelem összefonódik. Ez ugyan gyakran megszülethet, de mindig nagy ajándék; a tökéletesség megtapasztalásából fakad.

Ön Dohnányit is az igen jelentős zeneszerzők közé sorolja, s a kivételes, lírai hangvételű Csellóversenyét szólaltatja meg októberben zenekarunkkal.

Ez a darab itthon nem sokszor hangzott el a tolmácsolásomban, külföldön talán többször. Pedig a mű régi ismerősöm, az első tanáromtól kaptam a kottáját és a 70-es évek elején. Dohnányi külföldön írta ezt a szép, romantikus hangvételű darabot beteg édesapjának, aki kiváló amatőr gordonkás volt, de betegsége miatt sajnos előadni már nem volt képes.

Dohnányit a „folyékonyság” jellemzi. Ez abból fakad, hogy könnyen tudott kitalálni zenei gondolatokat abban a stílusban, amiben nevelkedett, majd tovább is fejlesztette azokat. Ugyanúgy a zongorajátékában is jelen volt a folyékonyság és könnyedség. A nagy szervezői, zeneszerzői tudásával az összetettséget is könnyeden jeleníti meg. Csellóversenye is egy igen összetett alkotás, melynek a BDZ-vel közös előadására nagy örömmel készülök. Bár a zenekarral ez lesz az első találkozásom, sokat hallottam már róla, és biztos vagyok benne, hogy odaadó zenészekkel fogok együtt muzsikálni.

Budapest XXII. kerület Önkormányzata idén Hollerung Gábornak ítélte a Kerület díszpolgára elismerést. A Liszt Ferenc-díjas művészt a szimfonikus zenét kedvelőknek biztosan nem kell bemutatni, de könnyen lehet, hogy a Forma-1 rajongói is felismerik a Budafoki Dohnányi Zenekar karmesterét.

A 66 éves Hollerung Gábor 1989 óta a Budafoki Dohnányi Zenekar vezető karmestere. Az azóta eltelt 31 évben sikert sikerre halmozott, a társulattal túlzás nélkül körbezenélte Európát, felléphetett New Yorkban, idén pedig a Hungaroring egyik kanyarjában is vezényelhetett, hiszen a BDZ játszotta el a Himnuszt a Forma-1 Magyar Nagydíján. Útinaplója mellett a vitrinje sem üres, pályája során ugyanis olyan elismeréseket érdemelt ki, mint a Liszt Ferenc-díj, a Jeruzsálem-díj, vagy a Budapestért díj, 2002-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, valamint kétszer, 1998-ban és 2008-ban is bezsebelte a zenei körökben igencsak sokra tartott Artisjus-díjat.

Hollerung Gábor szeptember 4-én vette át az elismerést, amelyet 2011 után ítéltek oda ismét zenésznek – akkor Hegedűs Endre zongoraművészt tüntették ki, még korábban, 1998-ban pedig a szintén zongorista, Jandó Jenőt díjazták.

Alább a zenekar Facebook oldaláról szemezgettünk a nézői visszajelzésekből:

„Gratulálok, csodás a művészúr munkássága!”
„Nagyon megérdemelt elismerés, szìvből gratulálok!!! „
„Szeretettel gratulálunk ! Sok szép évet ilyen szuper koncertekkel kívánunk ( magunknak is) !!!!”
„Gratulálok! Kiváló ember kapja az elismerést!”
„Gratulálok, és köszönöm a sok szép hangversenyt!”
„Szeretettel gratulálok a megérdemelt elismeréshez! További jó egészséget és jó munkát kìvánok!”

Film és zene: Antal, Anna és az Alzheimer története

Ez év őszén, szeptember 21-én, az Alzheimer világnapján zenekarunk is fontos összetevője lesz egy sajátos előadásnak. Hűség címmel dokumentumfilm készült egy Alzheimer kórral élő idős hölgy utolsó hónapjait, de még inkább az ő hűséges párjának a végső kudarc tudatában is működő kitartását, aggódását, gondoskodását, az önként vállalt segítőszerep törékenységét a néző elé tárva. Az alkotók, Gáspár Judit és Szekeres Csaba ismeretlenül kért fel minket a hivatalos premiert megelőző, filmbevágásokból és kapcsolódó zenékből összeállni készülő produkció kapcsán az együttgondolkodásra, a közös előadás összeállítására. De azóta sokat megtudtunk róluk, filmjükről és szeptember 21-ei terveikről is.

Szöveg: Czingráber Eszter

A BDZ irodájában találkozunk. A tervezett félórás beszélgetésnek nehezen vetünk véget másfél óra elteltével. Magával ragad minket az ügy, illetve annak felismerése, hogy itt nem csak az ijesztő, az emberi méltóságot alaposan kikezdő betegség bemutatásáról, közelebb hozásáról van szó, hanem a szerelem és az emlékezés viszonyának boncolgatásáról is. Az már csak hab a tortán, hogy az alkotópáros összetartozása, szakmai és emberi elhivatottsága, összhangja és harmóniája nehezen enged minket vissza hétköznapi ügyeink intézésébe. Szinte meg sem lepődünk, amikor kiderül, hogy vendégeink férj és feleség, két nagygyermek közös szülei.

Mióta dolgoztok együtt?

J: 14 éves korunk óta…

Cs: …de akkor még nem dolgoztunk együtt…

J: (nevet) Igen. Akkor ismertük meg egymást, kezdtünk együtt járni, és álmodoztunk egy vidéki kisvárosban arról, hogy egyszer majd Budapesten, a Magyar Televízióban dolgozunk.

Cs: Pontosabban én a legkevésbé sem a tv-re vágytam. Juditnak a beszéd miatt – gyerekkorától logopédus akart lenni – ez óriási álom volt. Akkor még voltak bemondók, és ő is közéjük akart tartozni. Engem viszont a színház és a film vonzott. De aztán az élet mindig összeterelt bennünket. Így történt, hogy a diploma után mindketten az MTV-ben (Magyar Televízió) találtuk magunkat. Ráadásul munkatársakként.

J: Később pedig a Duna Televízióban indítottunk közösen egy szociális témájú dokumentumfilm-sorozatot “Felelet az életnek” címmel. Azt majdnem 15 évig csináltuk együtt.

Pontosan mi is a munkaköre egyikőtöknek, másikótoknak? A film kapcsán is kérdezem, illetve a filmtől függetlenül is.

J: Hú, én erre mindig aszerint válaszolok, éppen ki kérdez, mert az én esetemben ez nagyon összetett. De szoktam mondani, hogy tulajdonképpen minden munkám egy irányba mutat. Végzettségemet tekintve gyógypedagógus-logopédus/beszédtechnika tanár vagyok. Több mint 20 éve tanítok a Kodolányi János Egyetemen beszédtechnikát, pár éve óraadóként a Pázmányon is. Mindemellett speciális kommunikációs és személyiségfejlesztő tréningeket tartok pl. a fogyatékos és ép emberek kommunikációját segítendő. Mindezek mellett múlt év szeptemberétől a “Jószolgálat-díj”(lsd. joszolgalatdíj.hu)  szóvivője vagyok. E díj a szociális területen kiemelkedő munkát végzőket ismeri el. És ehhez jön még a filmezés, amelyben számomra titulust definiálni szintén nem könnyű. Anno ugyanis a Duna Televízióban műsorvezető-szerkesztő voltam, jelenleg a dokumentumfilmjeinkben ha  kell, alkotótárs vagyok, ha kell, gyártásvezető vagy riporter vagy producer. Így volt ez a HŰSÉG című filmnél is. A fentebb felsoroltak közül mindegyiket végeztem. Hozzáteszem, nagy örömmel.

Cs: Nálam ez talán rövidebben összefoglalható.  Számomra mindig a kreatív kihívások voltak fontosak, amelyek mögött erősen megjelenik a valóság, az ember, az egyéni sorsok – miközben erősen foglalkoztat mindennek a szakmai, tudományos része is. Ezért rendezőként az olyan filmek létrehozása érdekel, amelyekben az élet elemi működését van alkalmam megfigyelni. Olyan történeteket keresek, amelyek a maguk egyszerűségében túlmutatnak az egyéni élethelyzeteken, ugyanakkor mégis végtelenül egyszerűek, hozzám közeliek. És itt jön képbe a szakma, mert a fentiekhez a történetmesélés működése a kulcs számomra. Az ehhez kapcsolódó tudománnyal régóta foglalkozom, és többek között ezt tanítom egyetemen.

Hogyan született meg a film ötlete?

J: Alapvetően Csaba találta a témát.

Cs: Fontos elmondani, hogy nincs érintettségünk. Tisztelem azokat, akik úgy készítenek filmet, hogy az indíttatásnál a személyes élmény a kiindulópont. Az én esetemben ez mindig, más filmjeimnél is hiányzott. Sokkal több lehetőséget kínál fel számomra egy olyan történet, élethelyzet, amelyet nem éltem meg, mert a kíváncsiságom, és ezen keresztül az alkotói empátiám sokkal erősebben tud érvényesülni. Ezek teremtik meg azokat a pillanatokat, amelyek egy film szempontjából a néző számára is alkalmat adhatnak az átlényegülésre. A “Hűség” esetében is ez volt a helyzet. Az alapprobléma, ami foglalkoztatott az volt, hogy miként tud megélni egy férfi egy olyan helyzetet, amelyben a gondoskodó, női attribútumokat neki kell birtokolni és működtetni. Hogyan érint ez egy olyan kapcsolatot, amely életre szóló? Mi történik, ha esetleg elfogy az erő, a türelem? Mi van azután, amikor üresség költözik oda, ahol addig az élet lüktetett? És talán a legfontosabb kérdés: mi az, ami két embert a legerősebben összeköt? Ahogy ezeket a kérdéseket végiggondoltam, úgy vált világossá, hogy az emlékezés felől érdemes megközelíteni a problémát, és így vált világossá az is, hogy az emlékek elvesztése, így közvetve az Alzheimer-kór áll majd a történet hátterében. Ezután kezdődött meg a kutatás, a lehetséges szereplők keresése, és így találtunk rá mesébe illő módon Annára és Antalra, a “Hűség” főszereplőire.

Mi a célotok a filmmel? Kiket akartok elérni vele?

J: Mi nagyon sokszor készítettünk már olyan filmet, amelyet talán úgy is lehetne nevezni, hogy “ügy-film”. Forgattunk sok-sok filmet fogyatékos emberekről, mélyszegénységben élőkről, hajléktalanokról. Készítettünk filmet „drogrehab”-on, börtönben, pszichiátrián. Ezek közül valamennyi helyszín olyan volt, ahol egyszerre találtunk társadalmi, egészségügyi, családi megoldandó helyzeteket. Ezek közül valamennyi felkiáltás is egyben: vegyük észre őket, segítsük szakértelemmel és szeretettel. Itt is hasonló a cél, talán annyit tennék még hozzá: nagy a baj, mert a szakemberek szerint 2050-re megháromszorozódik a demens emberek száma szerte a világon. Kiket akarunk elérni a filmmel? Mindenkit, akit érdekel a valóság és nem bújik el előle.

Cs: Annyival egészítem ki Juditot, hogy Anna és Antal történetén keresztül két fontos dolog kerül előtérbe. Az első, és talán legfontosabb, hogy abban a világban, amelyben élünk, folyamatosan a teljesítmény, a siker, a pozitív visszacsatolás és a mielőbb megszerzett eredmény jelent értéket. A türelem, a kudarc, a kitartás – főleg az a fajta kitartás, amiről sejteni lehet, hogy mindenképp kudarccal végződik – értelmezhetetlen fogalmak, nincs helyük az életünkben. Ha valami elromlik, nem megjavítjuk, hanem kidobjuk, és veszünk helyette másikat, hisz megtehetjük. Anna és Antal élete arra bizonyíték, hogy ma, 2020-ban is van helye az ember életében a kudarcnak, a külső szemszögből értelmetlennek tűnő gondoskodásnak. Szóval ez az egyik fontos eleme, amiért ez a film elkészült. A másik pedig a segítő szerep újragondolása. Hajlamosak vagyunk ugyanis úgy tekinteni azokra az emberekre, akik a szeretteiket gondozzák, hogy ez az ő sorsuk, ami elől nem menekülhetnek el. És bár igaz, hogy mindannyiunk számára az az ember jelenti a sorsunkat, akivel az életünket összekötöttük, és valóban nem futamodhat meg senki, mégis fontos azt látni, hogy ezeknek a segítőknek az ereje és az élete is véges. Elfogynak egy idő után. Megszűnnek létezni, hacsak nem áll melléjük, ha nem áll mellém valaki. Vagyis ez közös sors, közösségi sors, amiben támogatnunk, segítenünk kell egymást. Ennek módja persze összetett, de ha el tudna indulni egy erről szóló közös gondolkodás, az már nagy eredménye lenne a film létrejöttének.

Az előzetesből nem derül ki, hogy Alzheimerről van szó (sejteni persze lehet). Ez szándékos?

J: Nagyon örülünk, hogy ezt a kérdést ilyen módon felvetetted, mert fontos szempont volt számunkra, hogy ne “csak” egy Alzheimer-filmet lásson a néző. Éppen ezért ha valaki végignézi a teljes filmet, és megkérdezzük tőle, ki a főszereplője, biztosan tudja is rá a választ: Anna férje, vagyis Antal, aki ápolja a feleségét. Ahogy Csaba az előbb utalt rá, fontos szempont volt számunkra a filmkészítés során, hogy az Alzheimer-kór problematikán túl a méltóságteljes betegápolás, segítségnyújtás is erőteljes szerepet kapjon a filmben.

Hogyan kezdtetek neki a film készítésének?

Cs: Tulajdonképp az írással kezdődött. Ez egyrészt azért is furcsa, mert dokumentumfilmről van szó, ahol ez nem megszokott módszer. Miután rengeteg egyedi esetet, tanulmányt olvastam a témában, megpróbáltam összegezni és leírni, miről is szólna egy ilyen történet. Még egyszer hangsúlyoznám, hogy nem kizárólag az Alzheimer-kór, sokkal inkább az emlékezés és a szerelem viszonya érdekelt. Az egyéni és kisközösségi emlékezet megtartó ereje izgatott. Kant írja, hogy az emlékezés nem más, mint a fantázia és tudatosság elegye. Ez a kettős meghatározottság, a tudatosnak és a képzeletnek az együttes jelenléte hozza létre az identitásunkat. Ezt az identitásképző erőt szerettük volna megtalálni a szereplőinkben.

J: A szereplők felkutatása nem volt könnyű, hiszen volt egy erős elképzelésünk, amiben az egyik meghatározó elem az volt, hogy a feleség él Alzheimerrel, ami azért is problémás, mert az esetek többségében a férfiak érintettek ennél a betegségnél. Nem volt könnyű találni olyan szereplőt, aki beengedett abba az életszakaszba, amelyet igazából a család is nehezen visel, és inkább elfedni szeretne, mint megmutatni. Fájdalmas és felemelő volt egyszerre az a folyamat, azok a találkozások, amelyek során megismertünk házaspárokat. De meglepő módon előfordult, hogy a humor sem hiányzott bizonyos helyzetekből. Rendkívül sok és összetett hatás ért bennünket. Végül egy orvos barátunkon keresztül jutottunk el Anna kezelőorvosához. Dr Arató Géza, aki nem mellesleg Annának, a filmünk főhősének egykori tanítványa, nagyon empatikusan segített nekünk. Ennek köszönhetően Antal, Anna és a család elfogadott bennünket. Antal mondta azt a forgatás megkezdése előtt, biztatásul: “Ha így segíthetünk másoknak, akkor legyen.” Így már az első pár órás ismerkedés után forgathattunk.

Mikor tudatosult bennetek, hogy ez valójában mekkora munka lesz?

J: A forgatás elején Anna még megismert bennünket. Ezt jó volt tudni, már csak azért is, mert így együtt egyeztek bele a forgatásba. A mosolya alapján, amit az érkezésünkkor kaptunk, úgy hiszem, megszeretett bennünket. Ahogyan mi is őt.

Cs: A forgatás kettős tehertétel volt. Az első nehézség a jelenlétből fakadt. Nem csupán az érzelmi részére gondolok, hanem arra, hogy egy ennyire intim és személyes történetben a filmes jelenlét nem válhat tolakodóvá, nem hozhatja kiszolgáltatott helyzetbe a kamera elé kerülő embereket. Mindenképp a szereplők védelme és biztonsága volt a fontos. Ezért csak olyan helyzetekben voltunk jelen, amelyek vállaltak, vállalhatóak voltak. Ha átléptünk volna egy határt, akkor azt bárki azonnal jelezhette. De erre nem került sor. Ezt a jelenlétet szolgálta az is, hogy a forgatási helyzetekben csak én és a hangmérnök, Zalányi Laci voltunk jelen. Még Judit is egy külön térben várt, figyelt bennünket. A második nehézség az utómunkában rejlett. Egy gyönyörű történet bontakozott ki a szemünk láttára, amit érintetlenül, ugyanakkor a szereplőket védve szerettünk volna megmutatni. Hihetetlen erő koncentrálódott némelyik jelenetben. De voltak olyanok, amelyek mégis fájóak voltak, vagy egyszerűen csak félreérthetőnek számítottak. Ezekről hosszas, másfél éves vágási folyamat során igyekeztünk helyes döntést hozni. Ezek között szerepelt például a történet kimenetele. Megrázó volt. Mégis ezekben a pillanatokban, ahol úgy tűnik, hogy a betegség már mindentől megfosztotta Annát, a személyiségének lényege, a feltétlen szeretete és odaadása ott volt. Velünk volt, figyelt. Méltósággal. Csodálatos volt.

Mennyire volt nehéz befejezni?

Cs: Szerintem egy filmet nem lehet befejezni. A vele való törődést, a folyamatos gondolkodást abba lehet hagyni. De ha őszinte akarok lenni, én még nem fejeztem be ezt a filmet. De ezt Juditnak, az az a film producerének nem merném elárulni. (nevet)

J: Egy filmet produceri szempontból kötöttségek terhelnek. Hiába vagyok magam is érzékeny a téma iránt, hiába érzem minden művészeti szempontból meghozott döntésnek a súlyát, pl. a határidőket nem tudjuk figyelmen kívül hagyni. Ahogy az is adott volt, hogy meddig forgathatunk. Bár az én engedékenységemet és befolyásolhatóságomat is jól jelzi az az eset, hogy már hivatalosan befejeztük a forgatást, és már elkezdtük vágni a filmet, de további események történtek, amelyek miatt mégis visszamentünk forgatni. Végül persze a gyakorlati munkálatok véget értek. Most már azért dolgozunk, hogy minél többen láthassák a “Hűséget”. Tulajdonképpen én még nem fejeztem be saját munkámat a filmmel kapcsolatban…(

Cs: Hál’istennek a producer is átéli néha, amit egy rendező. Judit is nehezen enged el egy-egy filmet. Talán ezért is dolgozunk együtt.(nevet)

J: Ez azért kicsit másabb… De azért valóban fontos, hogy producerként is a lehető legmesszebb kísérje az ember a film sorsát.

Az idős úr, aki a film egyik főszereplője, látta már a filmet?

J: Igen. A dokumentumfilmek esetében az az első, hogy a szereplőknek megmutatjuk. Így volt ez itt is. Amikor az első verzió elkészült, azt még Anna is látta. A férje, Antal mindvégig nagyon alázatos volt a filmkészítés során is, és végül, amikor megnézte, gratulált, és elmondta, hogy őt is meglepte az eredmény, az, ahogyan valódi filmmé tudott összeállni a sok együtt töltött idő.

Két nagy gyermeketek is van. Ők hogyan viszonyultak, viszonyulnak a nagy, közös, bizonyára lelkileg is megterhelő munkátokhoz?

J: A nagyobbik fiunk, Zsombor 22 éves, megfertőződött a munkánkkal, életstílusunkkal. Filmes akar lenni, és nagyon érzékeny a szociális ügyekre. Már régóta jár velünk forgatni, a HŰSÉG-nél is velünk volt néhányszor, annak ellenére, hogy abban az időben épp Angliában önkénteskedett egy értelmi fogyatékosokkal foglalkozó közösségben. Domonkos más típus, de őt is kiskorától beavattuk a munkáinkba, szereplőink életébe. Ez a film a 17 éves Domonkost is mélyen megérintette, „kibillentette”, hiszen ő most abban az életszakaszban van, amikor elsősorban nem a gondoskodáson, elmúláson, hűségen  gondolkozna…

Sajátos bemutatót terveztek. Kisfilmekkel, elővetítések utóéletével, zenével tarkítva. Elmondanátok a szeptember 21-ei rendezvény koncepcióját?

J: Mivel ez valóban egy sajátos bemutató, (részben) a könnyebb kommunikációs lehetőség miatt címet is adtunk neki: FELEJTHETETLEN PROJEKT. Lényege, hogy a film forgalmazása előtt, most, 2020 tavaszán 20 különböző helyszínen bemutatjuk a filmet, és a nézőktől a film után FELEJTHETETLEN TÖRTÉNET-eket kérünk. Vagyis megkérjük őket arra, osszák meg tapasztalataikat, élményeiket, érzéseiket a méltóságteljes betegápolással, segítségnyújtással, Alzheimer-betegséggel kapcsolatban. Ezeket kamerával vagy írásban rögzítjük, és egy ún. GÁLAEST keretében bemutatjuk be (az írásos történeteket színészek interpretálásában). Ezen történetek kiegészítéséhez kértük meg a BDZ-t, hogy zenével kösse össze (vagy éppen válassza el) ezeket azokat, teljesebbé téve ezzel az élményt.

Lesz-e folytatás? Akár Alzheimer, akár más témában?

J: “Soha ne mondd, hogy soha”…..de alapvetően nem tervezünk ebben a témában folytatást. Számtalan filmtervünk van, melyet most érlelünk és próbálunk a megfelelő pályáztatási rendszerbe eljuttatni, ami nem könnyű, hiszen ezekből viszont kevés van. De reménykedünk, és nem panaszkodunk, mert egyelőre még tudunk együtt alkotni, egymásra figyelni, és egy ilyen témájú film után ezek az értékek is felértékelődnek.