Amikor egy alkotáshoz tizenhárom esztendő szükségeltetik

Szentpáli Roland tubaművész, zeneszerző Berzsenyi Dániel A magyarokhoz című költeményére írt kantátáját 2021. október 23-án, szombaton, hallhatja közönségünk a Müpában. S mert ősbemutató lesz, igyekszünk minél többet megtudni a darabról, még akkor is, ha szavakkal valószínűleg aligha írható le egy még soha fel nem csendült zenemű.

Szöveg: Viant Katalin

Szinte a liftből lépek be a tágas, üde otthonba, ahol rögtön lehet tudni, kinél is jár az ember. „Rezek” mindenütt: hatalmas tuba áll a padlón, kisebb-nagyobb rézfúvós hangszerek garmadája könyvespolcokon vagy a falakra függesztve. Fő helyen egy remekmívű, kacskaringózó, szépséges szerpent és ‒ biztos, ami biztos ‒ egy pianino is, a sarokban, hátha mégis kell a komponáláshoz… Kényelmes, hatalmas kanapén telepszünk le vendéglátómmal.

Júliusban, amikor beszélgetünk, még nem található sem a BDZ, sem a Müpa programjai között a kantáta ősbemutatóját. Biztosan meglesz, ugye?

Bízom benne, hogy előadásra kerül, de ahogy a mű megszületésének, az ősbemutatónak is szinte hónapról hónapra változtak a körülményei. Ez a Berzsenyi szöveg engem már nagyon régóta foglalkoztatott, sőt ezen a darabon ‒ amit a Müpa 2020-ban, a pandémia alatt kiírt pályázatán nyertem is ‒ már régóta dolgoztam. Nagyon szerencsés egybeesés volt! 2020-ban, azaz tavaly felvételiztem a Zeneakadémia zeneszerzés mester szakára, s ide vinni kellett két darabot, egy zenekari darabot és egy vokális kompozíciót. A zenekari művel nem volt probléma, mert viszonylag sok ilyet írtam. Bár van két oratorikus művem is ‒ a Magnificat és a Beatus vir, amit a BDZ rendelt kb. 20 éve ‒ amiben ének szólisták és kórus is van, mindkettő jazzes hangvételű, ezért ezeket nem találtam alkalmasnak a felvételire. Akkor jött az ötlet: hogy itt a jó alkalom befejezni a Berzsenyi versre írt művemet, melyen idestova 12-13 éve dolgoztam…

Ez érdekes: Berzsenyi is hosszan érlelte műveit, Horatius elvét követve: „Egy műalkotás megéréséhez kilenc esztendő szükségeltetik”…

Igen, ez is igaz. De be kell vallanom, hogy én nem az érlelés miatt, hanem mert mindig volt valami más komponálni valóm, ami miatt nem értem rá befejezni ezt a művet.

A zeneszerzőszakos hallgató zeneművet visz a felvételire, ahogy egy zongorista zongoraműveket?

Igen, hiszen előtte már van a 3 év BA-képzés, és oda is vinni kell saját darabot. Sőt, ha valaki szakközépiskolába jelentkezik, már ott is kérnek saját szerzeményt. Úgy gondoltam, hogy ez a művem megfelel mint vokális darab, hiszen van benne bariton énekes szólista és kórus is, megfelelő lesz a felvételire. A Müpa pályázatára viszont nem felelt meg a vokálszimfonikus kategóriában, mert 14-15 perces volt, a kiírás szerint pedig min. 20 perces, maximum 70 perces művel lehetett pályázni. Tehát hiányzott legalább 5 perc. Új darabot nem is lett volna időm írni a rendelkezésre álló fél év alatt, így kézenfekvő volt, hogy ezzel a darabbal dolgozzak tovább.

Hogyan fogtál hozzá az átíráshoz?

Elkezdtem úgy gyúrni az eddig megírtakat, hogy egy picit szellősebb legyen a szerkezete, de megmaradjon az intenzitása és a feszessége. Azt gondolom, hogy jót tett neki! Bár azt is gondolom, ha most kezdenék neki, már másképp írnám meg a darabot, ha nem is szerkezetében, de zeneesztétika szempontjából mindenképp.

Igen? Miért? Milyet?

Az eredeti darabot 2007-2008-ban kezdtem írni, ezért problémát is okozott, hogy úgy bővítsem ki 4-5 perccel 2020-ban, hogy zeneileg ne essen szét, ne legyen eklektikus. Akkortájt ‒ pl. a Rapszódia klarinétra és kamarazenekarra c. művem is, amit Szepesi Bencének, a BDZ klarinét szólamvezetőjének írtam ‒ a zenéim középkelet-európai, népzenei alapú, crossover-szerűek voltak: még nem jazz, de már nem klasszikus zenék. A kettő közti mezsgyén mozogtak. Ez a fajta zeneszerzői technika nem illett a Berzsenyi vershez. Számomra a szöveg – attól függetlenül, hogy mondanivalójában ma is aktuális – sugároz egyfajta archaikusságot. Ezen az vonalon indultam el 2007-ben, amikor elkezdtem írni a darabot. 2020-ban amikor hozzáírtam a 4-5 percet és befejeztem a kantátát, akkor számomra az volt a legnehezebb, hogy megmaradjon ebben a hangzásvilágban úgy, hogy közben jó pár éve már inkább a folyamatzene érdekel.

Megkérdezhetem, mi az a folyamatzene?

A folyamatzene motívumokból, hangzásokból építkezik, nem tematikus anyagokra. A hallgató nem hall témákat, amivel a szerző a darab folyamán dolgozik, hanem elindul a darab egy hangzó felülettel ami folyamatosan alakul, átalakul. Ugyanúgy vannak csúcspontok, fel van építve a dramaturgia, de másfajta elemekből építkezik. 2019-ben a Montreaux-i Stravinksy Auditoriumban bemutatott Kataklizmák című darabom is ilyen. A 3 kataklizma (Tsunami, Tornádó, Vulkán kitörés) természeti folyamatok, amik felépülnek. Tökéletes folyamatzene anyag!

Nehéz lehet egy adott időpontban már befejezett műhöz, hozzáírni egy más alkotói korszakban, noha ez általános a zeneszerzői életművekben: a legnagyobbak is átdolgozták, javították műveiket, akár évekkel a megjelenés után is. A kortársak pedig, akik a próbafolyamat során jelen vannak, még könnyebben javíthatnak, átírhatnak.

Igen, abszolút így van. Így volt ez már Brahms, Bach korában is; változtattak a darabjaikon, akár zenei, akár formai, de hangszerelési okok miatt. Abban a korban ők is kortárs zenét írtak, jelen voltak a bemutatóikon és még utána is változtathattak. A legnehezebb nekem az volt, hogy 2007-ben még épphogy 30 éves voltam, míg 2020-ban már 43, ami hosszú idő. Ennyi idő alatt az ember rengeteget változik. Gondoljunk csak bele, hogy 30 évesen mi érdekelt minket, mit gondoltunk a világról és hogy aztán 43 évesen?! Ez szerzőként is számottevő, rengeteget fejlődik, változik, az ember ízlése, gondolkodása.

A Berzsenyi vers megzenésítéskor a pótlás hogyan történt?

Ami ténylegesen új zene, az talán másfél percnyi. A maradék három és fél percet másként sikerült hozzákomponálnom a darabhoz. A Berzsenyi szöveg önmagában is nagyon erős: megmondó, sorsszembesítő, szemkinyitó, ezért azt találtam ki, hogy egyáltalán nem tenne rosszat a műnek, ha ezt a szöveget egy narrátor elmondaná, az adott zenei egység előtt. Persze, ez nem ilyen egyszerű, hogy valaki elverseli Berzsenyit, aztán a zenekar eljátssza. A szöveg bele van komponálva a darabba, ki van találva mikor mi szóljon a szöveg alatt.

Akkor tehát van zenekarunk, énekkarunk, bariton szólistánk ‒ és narrátorunk…

…és van egy kürt szólistánk, és (mivel a zenekari hangszerelésemben nincs kürt) három „külső” kürtszólam van, akik majd a közönség között lesznek elhelyezve, elszórtan. Ennek is van oka. Kihagytam a versből a történelmi példázatokat, mert azt gondoltam, hogy a zene szempontjából nem releváns. Ha valaki azt mondja, hogy „ez itt a baj”, az már szerintem elég, nem kell alátámasztania történelmi példákkal…legalább is számomra zeneileg ez nem volt fontos.

Akkor bizonyára elhangzik majd a „Mi a magyar most?” költői kérdés is.

Igen, természetesen.

A kürtök elhelyezése igazán szerves egységet képez akkor e műben: nem egyszerűen arról van szó, hogy pl. az oldalerkélyre fel lehet tenni az érdekesség kedvéért zenészeket. Itt funkciója van, hisz valaha így, szájról szájra vagy harangszóval, fénnyel szállt a hír, vártól várig, templomtól templomig.

Az úgynevezett „színpadi zenének” van előzménye a zenetörténelemben. Pl. Mahlernél van postakürt, Berlioznál van angolkürt, de általában a színpad mögött, rejtve, láthatatlanul, hogy visszhangszerű hatást keltsen, de mindig szinkronizáltan a zenekarral együtt szólal meg, vagy a zenekartól függetlenül egyedül. Én teljesen más hatást akartam elérni: több kürtös lesz, akik egymástól függetlenül, szinkronizálatlanul fogják játszani ugyanazt, mint a szólókürtös. A közönség között elhelyezett három kürtszólam ‒ azért mondok három kürtszólamot, mert adott esetben lehet hat vagy akár kilenc kürtös is, de a három szólam már adott ‒ pedig azért fontos, mert a versnek olyan erős mondanivalója van, hogy szívem szerint szétkürtölném azt az egész országban, az ország összes szegletében! Ezért írtam egy kürtkadenciát, nem négykürtös kadenciát: a szóló kürtös elkezdi a kadenciát a színpad közepén, s a többiek, tetszőlegesen, rendezetlenül elkezdik ugyanazt a kadenciát játszani a terem sarkaiban. Mint az életben: a hírt egyik hírvivő ilyen, a másik hírvivő olyan tempóban, más-más időpontban kezdve, másként mondja, de ugyanazt mondja! A kantáta elején kürtök felhívják a figyelmet minden sarokban, minden szegletben, majd elhangzik a narráció, majd a kürtök szó szerint szétkürtölik mindenhol.

A sok kürt mellett, gondolom, nagyzenekar fog megszólalni.

Igen, ez egy nagyzenekari mű, mely mellett vegyeskar, tehát férfi és nőikar fog megszólalni, a Budapesti Akadémiai Kórustársaság és a Nyíregyházi Cantemus Kórus tolmácsolásában.

Még térjünk vissza a vers kihagyott részeihez. Ha nem is énekhangon, de a narrátor hangján miért nem halljuk a teljes verset? [Itt a kedves Olvasónak elárulom, hogy a verset, amit kinyomtattam, hosszan nézegetjük, elemezzük. Mikor felé akarom fordítani, hogy ő lássa jól, szabadkozik, hogy nem kell, tud fejjel lefelé is olvasni…]

Nem akartam történelmi példázatokkal zeneileg foglalkozni. A darab mondanivalójának szempontjából számomra zeneileg és formailag sem volt indokolt. Berzsenyi elmondja a darabban mi a baj, nekem ez a fontos. Majd mond rá több történelmi példát, melyik néppel, mi hogy történt. Ez nekem zeneileg nem volt fontos.

De visszatérnék még a szövegértéshez és a vers ritmusához. Berzsenyi A magyarokhoz (II.) c. versét, a Forr a világ bús tengere, ó magyar! kezdetűt, Kodály is megzenésítette. Sokat hallgattam, és bizony sokszor nem értettem az énekelt szöveget. Ezért is gondoltam, hogy ha nekem gondom van a megértéssel, akkor másnak is lehet, ezért alkalmaztam narrációt. A vers ritmusa igen erőteljes lüktetésű, könnyen ritmizálható, de nem akartam dalszerű, énekelt anyagot írni, vagy dallamos lenni, igyekeztem tartani a szöveg ritmusát és tempóját is, hogy szövegszerű és ne „bel canto”-s legyen. Volt olyan költő, mint pl. József Attila, akinek az általam való megzenésítése nem dal lett, hanem hangszeres darab. Számomra a legnagyobb feladat énekelt magyar szövegnél az, hogy amikor énekelünk, akkor szétesik a szöveg eredeti tempója. A zenében időhöz kell kötni a ritmust, ezért a beszédet a természetes ritmusától fosztjuk meg az éneklés miatt. (Egy a vagy egy á hang a zenében tarthat 1 másodpercig is meg 4 másodpercig is.) Ahogy pl. Latinovits elmondja József Attila Ódáját, azt szerintem nem lehet jól megírni énekelt zenében. Másfajta idők lépnek működésbe.

A narráció mindenképpen segíti a mű megértését, megkedvelését, különösen, ha modern hangzású művet hallunk majd, nem „fütyörészhető”, Verdis dallamokat…

Hát, nem olyat fogunk hallani… Nem lesz könnyen befogadható a zene sem, de Berzsenyi költeménye sem az. Súlyos szavakhoz sújtó zene társult.

Sikergyanúsnak gondolom a művet a hallottak alapján: érthető, világos szerkezetű, változatos hangzású, sokféle eszközt felsorakoztató zenemű lesz, amelyben érthetően, gyönyörű nyelvezettel szól a régi szöveg a ma emberéhez. Hollerung Gábor most is mondhatja majd a kedves közönségnek, hogy hallgassák nyugodtan a zenét, mert szép lesz?

Szép? Ehhez a jelzőhöz muszáj idetennem pár gondolatot. Nem minden szép a világunkban. Egy villamossín pl. nem az a legtöbbünk számára. Nincs benne az első ezer dologban, amit szépnek tartunk. Akkor, amikor Berzsenyi a fejünkre olvassa, hogy mit csinálunk rosszul, hogy őt mi aggasztja, akkor az belső feszültséget kelt. Ez a feszültség disszonancia, ami a zenében is disszonanciaként jelenik meg. Tehát nem várhatunk egy megszokott, vidám vagy szomorú hangzást és nem is lehet mindent kifejezni dúr vagy moll akkordokkal. Az egész zenetörténelem, harmóniai vonatkozásban – kis túlzással élve – arról szólt, hogy a szeptim hang (ami a disszonanciát okozza, ami után akár jöhet egy oldás is) hogyan változzon. Wagner Trisztán és Izolda előjátékában a szeptim szeptimre old, ami megint csak disszonancia. Sokszor felvetődik a kérdés, hogy miért kell „csúnya” zenét írni, vagy miért kell „csúnya” képet festeni, vagy „érthetetlen” (pl. szimbólumokkal tűzdelt) verset írni. A megfelelő időben, megfelelő feszültséget kelteni tudni kell ahhoz, hogy hatást tudjunk gyakorolni. Fontos, hogy indokolt legyen a disszonancia és ne öncélú. Mondják, hogy a közönség szórakozni, kikapcsolódni jár a koncertterembe, de az nem azt jelenti, hogy relakszációs zenét akar hallgatni. Alkotó és előadóművészként is azt gondolom, hogy a közönség feltöltődni jár koncertekre, és ebben benne van az is, hogy úgy megy haza, hogy letaglózta a zene, vagy felemelte, vagy elgondolkodtatta. A tartalom a fontos, az esztétika már ízlés kérdése. Hagyni kell a közönséget, meg tud majd birkózni a hallottakkal.

Ismét egy versre utalnék. Illyés Gyula ugyanezt fogalmazza meg Bartók című versében. „Picasso kétorrú hajadonai,/ hatlábú ménjei/ tudták volna csak eljajongani,/ vágtatva kinyeríteni,/ amit mi elviseltünk, emberek,/ amit nem érthet, aki nem érte meg,/ amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már,/ csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek…Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az,/ ami nekünk vigasz!” Igen, ilyen korban élünk: már elég sok csúnyát láttunk, éltünk meg, és kezdjük ennek „csúnya” kifejezését megszokni a műalkotásokban. Visszatérve művére, ami, gondolom, nem lesz „csúnya”: hallhatnánk a 20 perc felépítéséről?

Úgy komponáltam meg a darabom, hogy az első részben az énekes szólista maga Berzsenyi, aki felkelti figyelmünket. Bizonyos szövegrészeket, amikről úgy gondoltam, hogy a tömegnek, az embereknek kellene azonosulni, azokat a kórus szólaltatja meg. A zenekar állandó szereplő: folyamatosan játszik, még a narráció alatt is. Megpróbáltam az apparátus minden tagjának grammra kimérni azt a feladatot, amit a szöveg dramaturgiája indokol.

Mesterséges effektus, pl. szélzúgás is van a műben?

Nincs…[elmosolyodik] Kizárólag hangszerek szólalnak meg. Szeretem az effektusokat, de inkább azokat, amiket a hangszerekből lehet kihozni. Külső bejátszással, vagy programozott elektronikával is lehet sáfárkodni, de az nem az én asztalom. Érdekes tud lenni, de nagyon hamar el is tud avulni egy-egy ilyen hangzás. Úgy érzem, ezek nélkül is meg tudom oldani a darabjaim hangszereléseit.

Hogyan képzeljük el zeneszerzés közben? Ötvonalas, árkus papírokkal, zongora fölé görnyedve? Vagy zenei szoftverekkel, számítógépekkel körülvéve?

Én a kettő között vagyok. Azzal kezdtem, hogy nagyon-nagyon sokszor, naponta többször elolvastam a verset, akkor is, ha csak 10 percem van. Elemeztem, értelmeztem. Kialakult bennem az alapvető szerkezet, a struktúra, amikről úgy gondoltam, hogy tartópillérként funkcionál majd a darabban. Ez volt a gondolkodásos része. Utána papírt vettem elő, összegeztem ezeket a gondolatokat, majd közé jegyzeteltem, hogy mi mit követ, vagy hogy a következő rész hogyan kontrasztál az előzővel.

Mikor jelenik meg a zene a gondolatok-sorok között?

Van, hogy már erre a papírra felírok egy-egy zenei ötletet, hogy el tudnám képzeli ide és ide ezt és ezt, egy hangszínt, egy hangszerelésbeli elképzelést, mint pl. a kürtkadenciát. Az igazság az, hogy zongorázni csak annyira tudok, amennyire a Zeneakadémián tudni kellett a 21 évvel ezelőtti zongora kötelező záróvizsgámon. Elkezdek ügyetlenkedni, és automatikusan olyan dolgokat kezdek el játszani, amik kézre esnek, amit kb. le tudnék játszani. De ez már rossz, mert akkor már nem azokat kezdeném leírni, amiket egyébként leírnék! Ezért nem zongoránál komponálok, hanem fejben, viszont akkor már rögtön számítógépbe írom be a zenét. 2008 körül a trombitaversenyem komponálásakor jöttem arra rá, hogy jobb a zongorát kijjebb tolni a dolgozószobámból…csak útban van.

Emellett a fejben megkomponált, előre végiggondolt módszer mellett előfordul, hogy javítasz a partitúrában?

Hát persze. Mindig tanulságos a próba és az, hogy mi hogy áll össze, mi hogy működik a megírt darabban. Szeretek tanulni az előadóktól, a zenekari zenészektől is. Amikor panaszkodnak, hogy valami nehezen játszható, vagy nem úgy van leírva, ahogy az számukra a legkönnyebben olvasható, akkor kérni szoktam őket, hogy magyarázzák el, hogy hogyan lehetne jobban leírni, vagy hogyan lenne könnyebben játszható. Egyébként Bartókról is tudni lehet, hogy egy befejezett műből adott esetben kihúzott pár ütemet, mert úgy jobbnak érzete az arányokat, vagy éppen beleírt még egy tételt… Szerintem a legtöbb zeneszerző megpróbálja kívülről hallgatni a darabját már komponálás közben is. Olyan ez mint egy ház terve. Megtervez valamit az építész, de aztán még az építés alatt is alakulhat a kiviteli terv.

Természetes, hisz a házat nem az építész lakja majd, hanem a megrendelő. Ahogy a zeneművet is előadja, dirigálja valaki, tehát nem ér véget a mű élete ott, hogy a szerző befejezi, sőt! Szinte ekkor kezdődik az élete, hisz új színeket kap a sokféle és másféle művészi értelmezéstől, de a közönség reagálása is képes egy-egy koncertet befolyásolni értő zenehallgatásával vagy épp értetlenkedésével.

Végezetül hallhatnánk a BDZ-vel, Hollerung Gáborral való szakmai kapcsolatodról? Noha közönségünk előtt személyed és műveid már nem ismeretlenek…

A 2000-es évek elején vitt be Hollerung Gáborhoz a BDZ klarinét szólamának vezetője, Szepesi Bence, a Budapest Szaxofon Kvartettnek írt versenyművem kapcsán. Ettől kezdve szoros az együttműködés Gáborral: szinte folyamatosan rendel tőlem műveket, vagy bemutatja az újakat. Hollerung Gábor egy rendkívül kreatív és innovatív zenész-művész egyéniség. Szereti és tiszteli a zenészeit, és ez abszolút kölcsönös. Létrehozott egy zenekart rendkívül rövid idő alatt, amely hihetetlen mennyiségű anyagot el tud játszani, nagyon jó minőségben. Mindezt úgy, hogy az ország talán legkevesebb állami támogatást kapó fővárosi zenekara. Gábor úgy tudja megszólítani a közönséget koncertről koncertre, hogy a zenéhez közel kerüljenek, és így nem külsősként”, hanem beavatottként térjenek haza. Olyan programokat tud összeállítani a szezonról szezonra, hogy a legkülönbözőbb zenei érdeklődésű hallgató is megtalálja a számára izgalmasat. Megmondom őszintén, hogy viszonylag ritkán élek át klasszikus zenei koncerten katartikus élményt, de párszor megtörtént már. Ebből kettő BDZ koncertjen…

Ahhoz is bátorság kell, hogy darabokat rendel, bemutat, így adva lehetőséget a kortársaknak a bemutatkozásra, és egyben „tanítja” közönségét.

Fontos a kortárs zene, és fontos új darabokat rendelni és bemutatni. Minden, magára kicsit is adó szimfonikus zenekarnak követnie kellene ezt a példát, hogy rezidens zeneszerzője legyen és új műveket rendeljen. Soha nem lehet tudni, mikor születik egy új, Bartók Concertójához, vagy zenéjéhez hasonló mű! Három éve írtam a doktorimat, és abban érintettem a magyar és a külföldi zenekarok abban a szezonban játszott repertoárját is. Nem lepett meg, hogy a BDZ játssza a legtöbb kortárs művet nyilvános koncerten Magyarországon.

Hollerung Gábor és a BDZ a jövőt is építi, hiszen gyerekeknek szóló, sokszor díjmentes előadásokat is tart.

Nagyon fontos a fiatal generációk bevonzása a koncerttermekbe. Egyre több dolog vonja el a fiatalok figyelmét, úgyhogy nagy a küzdelem a jövő közönségéért. Fontos, hogy a klasszikus zene – nem szeretem azt a kifejezést, hogy komolyzene, sehol nem hívják így a világon… – ne úgy legyen kommunikálva, hogy ez egy kevesek számára befogadható dolog, hanem hogy ez az európai kultúránk része, azaz a miénk. Gábor ezt nagyon jól csinálja, érthetően, egyszerűen és színesen tud beszélni a közönséghez. A Hangoló, a BDZ saját magazinja, amely számára a jelen interjú is készül, ebben is fontos szerepet játszik: egy ilyen interjú alkalmával sokkal mélyebb betekintést nyer a hallgató, hogy pl. most én milyen gondolatok mentén kezdtem a komponálásba, és hogy építettem fel a darabot. Azzal, hogy közelebbi információt kap és belátott a szerzői kulisszák mögé lehet, hogy még inkább kíváncsi lesz, hogy ez hogyan valósul meg, hogyan hangzik! ‒ és eljön a koncertre. De ha csak annyit olvas egy plakáton vagy a social mediában, hogy Szentpáli Roland: A magyarokhoz ‒ kantáta…nem biztos, hogy annyira bevonzza, hogy eljöjjön. Nagyszerű, hogy Gábor és a BDZ tudja, hogy fontos a magazin és fordít is rá pénzt. Otthon bármikor megnézheti az ember a Hangolót, kibogarászhatja, milyen darabokat tűzött műsorára a BDZ, kik lesznek a vendégei, és előre eldöntheti, mit akar meghallgatni, mi érdekli. Általában a zenekarok csak programfüzeteket készítenek. Az egy más koncepció. Redukált tartalom, kisebb formátum. Nem olyan személyes, nem enged részletes betekintést, ezért nem érzi a közönség, hogy közel engedték a zenéhez. Az nem több, mint egy reklám. Ezzel a Hangoló magazinnal a BDZ közönsége nem „csak” közönség, hanem közösség is!

Ha már a Hangoló szóba jött, és megosztottad velünk gondolataid a magazinról (amiről tán nem is mertelek volna kérdezni), akkor megkérdezem: van más is, amit még megosztanál olvasóinkkal?

Talán annyit, hogy épp egy hegedűversenyt írok Oláh Vilinek [Oláh Vilmos, korábban a BDZ, jelenleg az MR zenekarának koncertmestere ‒ Szerk.]. A mű a jelenések könyvéből, Isten utolsó hét csapása alapján készül, tehát történetet mesél el, nem a szokott versenymű formát követi. Nem vagyok vallásos, engem ez azért fogott meg, mert megtaláltam az analógiát a történet és napjaink között. A fekélyek, a halott tengerek, a mérgezett édesvizek, perzselő nap, a keletről beözönlő emberek mind lefordíthatók napjaink történéseire. Remélem, a két utolsó csapás nem fog beteljesülni. A komponálási munkában már túl vagyok az értelmezésen, a gondolkodási fázison, most kezdem a struktúrát felépíteni. Az bizonyos, hogy ez egy brutálisan absztrakt, darab lesz, amiben a hegedű lesz a történet szerinti angyal(ok), aki a kelyhekből a világra (zenekarra) zúdítja majd a csapásokat, azaz lesz olyan is, hogy a szólóhegedű egyes anyagai terjednek el majd a zenekaron. Nem kétséges, hogy drámai darab lesz. Igyekszem a történethez méltóan zeneileg és hangzásképben is megrázót és rendkívüli hatású versenyművet írni.

A sötét gondolatok után zárjunk azzal, hogy van-e számodra a zenén túl más? Sport? Olvasás? Más művészeti ág?

Építkezem Szentendrén. Ez nem hagy unatkozni egy pillanatra sem, és nem is hagy már időt a teendőim mellett másra. Egyébként sok minden érdekel: jövőkutatás, természetvédelem, antropológia, paleantropológia. Ezekről olvasok szabad perceimben, de egy finom bor is elég nekem egy tartalmas nap után, ahhoz hogy kikapcsolódjak.

Forrás: Hangoló 2021. ősz – a BDZ időszaki programmagazinja

Ungár Anikóval a tavalyi Zempléni Fesztiválon augusztusban debütált, majd most szombaton, szeptember 4-én a Müpa színpadán is bemutatandó ZenePlusz-előadásunkról, a Don Giovanniról beszélgettünk. Az opera jellegű koncertünkön a címszereplő szemfényvesztő bűvésztrükkökkel kápráztatja el a nagyérdeműt. A trükköket pedig Ungár Anikó állította össze és tanította be.

Szöveg: Borbély Linda

Hogyan került kapcsolatba a darabot rendező Hábetler Andrással?

Andrást és az édesanyját baráti körből ismerem. Egy közös vacsora alkalmával nagyon dicsérték András új projektjét, az Opera StandUP-ot. Ő így reagált arra az elharapódzó felfogásra, hogy az opera egy letűnőben lévő művészeti ág, hogy már túlhaladta a maga korát, ritmusát. Hábetler András új műfajával ez ellen a közfelfogás ellen dolgozik.

A mi családunk életében mindig is fontos szerepe volt az operának. Édesanyám – aki grazi születésű – állandó operalátogató volt. A gyerekkora hangos volt lírától, operától, és ebből a szemléletből nem kevés rám is átragadt. Amikor meghallottam az operának ezt az újfajta, stand-upos megközelítését, akkor rögtön tudtam, hogy ez az híd, amivel a fiatalokhoz is közel lehet hozni az operát. Hiszen a lényeg mit sem változott a nagy, klasszikus operák születéséhez képest; ugyanazok az alapvető etikai problémáink vannak most is, mint akkor, csak mások az eszközök, más a tempó, máshogy öltözködünk… De az ember alapvetően ugyanaz maradt.

A mostani Don Giovanni produkció kapcsán Andrásnak volt egy víziója. Elképzelése szerint Don Giovanni mágus, azaz tud varázsolni. Elém tárta az ötletét, elkezdtünk beszélgetni róla, megvitattuk, hogy mennyire legyen modern vagy épp klasszikus a megközelítés. És végül, egy rendezési csavarral a történetet elemelte az időtől – bármely korszakban játszódhat a rendezés alapján. A darab próbafolyamata során Holcz Gábor bűvészkollégám volt segítségünkre az illúziók betanításában.

Milyen bűvésztrükköket várhatunk az előadás alatt?

Don Giovanni tehát egy mágus lesz, aki a szó szoros értelmében, klasszikus bűvésztrükköket is csinál. De arra figyeltünk, nehogy túlcsorduljon, az egész produkció alatt csak finoman, kísérőjelenségként lesz jelen a bűvészet. Tehát nem cirkuszi produkcióra kell számítani, hanem egy személyiségjegyként megjelenő bűvész-képességre. Alapvetően könnyen és lazán történő bűvésztrükkök lesznek az előadásban. Csak Don Giovanni fog varázsolni, de ő fogja Leporellot is beavatni, akivel szintén megtörténnek a csodák.

Gondolom, nem ez az első, hogy felkérik egy színházi vagy koncerttermi darabban való közreműködésre.

Valóban nem, voltam már sokszor színházi darabra felkérve. A Cseresznyéskertben három különböző színházban, három különböző rendezésben, három Ivanovnát tanítottam be. A dramaturgiai jelentőségű, morálisan mindent eldöntő este jelenetében ad elő Ivanova egy produkciót, filozófiai megközelítéssel. Három különböző rendezői koncepcióból kellett dolgoznom – nagy élmény volt mindegyik!

Ezen felül az egyik legnagyobb élményem a Kolos István által rendezett Márió és a varázsló című előadáshoz kapcsolódik, ahol Mácsai Pál Cipollát, a varázslót személyesítette meg.  A regény (és a darab) szerint 1938-ban járunk Olaszországban, a háború kitörése előtt.  Palival hónapokig dolgoztunk együtt, hiszen ebben a darabban a mágia lényeges színpadi elem. Thomas Mann lényegében minden dramaturgiai részletet leírt, tehát meg volt kötve a kezünk. A 100. ünnepi előadására ismét meghívtak, ahol egyszerű nézőként még én is elhittem, hogy Cipolla (Mácsai Pál) valóban varázsló.

Ezek szerint színészből is válhat jó bűvész?

Egy színész többszörösen jobb mágus tud lenni, mint egy műkedvelő bűvész, akinek persze ügyes keze van. A színpadon a személyiségnek is bűvészkednie kell. Az a jó bűvész, akinek erős személyisége van, akire az emberek felfigyelnek. Mivel a színésznek megvan az az adaptációs készsége, amihez csak gyerekjáték megtanulnia a bűvészet technikáját.

A Don Giovanni előadást 2021. szeptember 4-én tekintheti meg közönségünk a Müpa a BDZ közös bérletsorozata, a ZenePlusz koncertek részeként. Kíváncsian várjuk, vajon Ungár Anikó itt is elbűvölve figyeli-e majd a bűvészkedő címszereplőt.