Film és zene: Antal, Anna és az Alzheimer története

Ez év őszén, szeptember 21-én, az Alzheimer világnapján zenekarunk is fontos összetevője lesz egy sajátos előadásnak. Hűség címmel dokumentumfilm készült egy Alzheimer kórral élő idős hölgy utolsó hónapjait, de még inkább az ő hűséges párjának a végső kudarc tudatában is működő kitartását, aggódását, gondoskodását, az önként vállalt segítőszerep törékenységét a néző elé tárva. Az alkotók, Gáspár Judit és Szekeres Csaba ismeretlenül kért fel minket a hivatalos premiert megelőző, filmbevágásokból és kapcsolódó zenékből összeállni készülő produkció kapcsán az együttgondolkodásra, a közös előadás összeállítására. De azóta sokat megtudtunk róluk, filmjükről és szeptember 21-ei terveikről is.

Szöveg: Czingráber Eszter

A BDZ irodájában találkozunk. A tervezett félórás beszélgetésnek nehezen vetünk véget másfél óra elteltével. Magával ragad minket az ügy, illetve annak felismerése, hogy itt nem csak az ijesztő, az emberi méltóságot alaposan kikezdő betegség bemutatásáról, közelebb hozásáról van szó, hanem a szerelem és az emlékezés viszonyának boncolgatásáról is. Az már csak hab a tortán, hogy az alkotópáros összetartozása, szakmai és emberi elhivatottsága, összhangja és harmóniája nehezen enged minket vissza hétköznapi ügyeink intézésébe. Szinte meg sem lepődünk, amikor kiderül, hogy vendégeink férj és feleség, két nagygyermek közös szülei.

Mióta dolgoztok együtt?

J: 14 éves korunk óta…

Cs: …de akkor még nem dolgoztunk együtt…

J: (nevet) Igen. Akkor ismertük meg egymást, kezdtünk együtt járni, és álmodoztunk egy vidéki kisvárosban arról, hogy egyszer majd Budapesten, a Magyar Televízióban dolgozunk.

Cs: Pontosabban én a legkevésbé sem a tv-re vágytam. Juditnak a beszéd miatt – gyerekkorától logopédus akart lenni – ez óriási álom volt. Akkor még voltak bemondók, és ő is közéjük akart tartozni. Engem viszont a színház és a film vonzott. De aztán az élet mindig összeterelt bennünket. Így történt, hogy a diploma után mindketten az MTV-ben (Magyar Televízió) találtuk magunkat. Ráadásul munkatársakként.

J: Később pedig a Duna Televízióban indítottunk közösen egy szociális témájú dokumentumfilm-sorozatot “Felelet az életnek” címmel. Azt majdnem 15 évig csináltuk együtt.

Pontosan mi is a munkaköre egyikőtöknek, másikótoknak? A film kapcsán is kérdezem, illetve a filmtől függetlenül is.

J: Hú, én erre mindig aszerint válaszolok, éppen ki kérdez, mert az én esetemben ez nagyon összetett. De szoktam mondani, hogy tulajdonképpen minden munkám egy irányba mutat. Végzettségemet tekintve gyógypedagógus-logopédus/beszédtechnika tanár vagyok. Több mint 20 éve tanítok a Kodolányi János Egyetemen beszédtechnikát, pár éve óraadóként a Pázmányon is. Mindemellett speciális kommunikációs és személyiségfejlesztő tréningeket tartok pl. a fogyatékos és ép emberek kommunikációját segítendő. Mindezek mellett múlt év szeptemberétől a “Jószolgálat-díj”(lsd. joszolgalatdíj.hu)  szóvivője vagyok. E díj a szociális területen kiemelkedő munkát végzőket ismeri el. És ehhez jön még a filmezés, amelyben számomra titulust definiálni szintén nem könnyű. Anno ugyanis a Duna Televízióban műsorvezető-szerkesztő voltam, jelenleg a dokumentumfilmjeinkben ha  kell, alkotótárs vagyok, ha kell, gyártásvezető vagy riporter vagy producer. Így volt ez a HŰSÉG című filmnél is. A fentebb felsoroltak közül mindegyiket végeztem. Hozzáteszem, nagy örömmel.

Cs: Nálam ez talán rövidebben összefoglalható.  Számomra mindig a kreatív kihívások voltak fontosak, amelyek mögött erősen megjelenik a valóság, az ember, az egyéni sorsok – miközben erősen foglalkoztat mindennek a szakmai, tudományos része is. Ezért rendezőként az olyan filmek létrehozása érdekel, amelyekben az élet elemi működését van alkalmam megfigyelni. Olyan történeteket keresek, amelyek a maguk egyszerűségében túlmutatnak az egyéni élethelyzeteken, ugyanakkor mégis végtelenül egyszerűek, hozzám közeliek. És itt jön képbe a szakma, mert a fentiekhez a történetmesélés működése a kulcs számomra. Az ehhez kapcsolódó tudománnyal régóta foglalkozom, és többek között ezt tanítom egyetemen.

Hogyan született meg a film ötlete?

J: Alapvetően Csaba találta a témát.

Cs: Fontos elmondani, hogy nincs érintettségünk. Tisztelem azokat, akik úgy készítenek filmet, hogy az indíttatásnál a személyes élmény a kiindulópont. Az én esetemben ez mindig, más filmjeimnél is hiányzott. Sokkal több lehetőséget kínál fel számomra egy olyan történet, élethelyzet, amelyet nem éltem meg, mert a kíváncsiságom, és ezen keresztül az alkotói empátiám sokkal erősebben tud érvényesülni. Ezek teremtik meg azokat a pillanatokat, amelyek egy film szempontjából a néző számára is alkalmat adhatnak az átlényegülésre. A “Hűség” esetében is ez volt a helyzet. Az alapprobléma, ami foglalkoztatott az volt, hogy miként tud megélni egy férfi egy olyan helyzetet, amelyben a gondoskodó, női attribútumokat neki kell birtokolni és működtetni. Hogyan érint ez egy olyan kapcsolatot, amely életre szóló? Mi történik, ha esetleg elfogy az erő, a türelem? Mi van azután, amikor üresség költözik oda, ahol addig az élet lüktetett? És talán a legfontosabb kérdés: mi az, ami két embert a legerősebben összeköt? Ahogy ezeket a kérdéseket végiggondoltam, úgy vált világossá, hogy az emlékezés felől érdemes megközelíteni a problémát, és így vált világossá az is, hogy az emlékek elvesztése, így közvetve az Alzheimer-kór áll majd a történet hátterében. Ezután kezdődött meg a kutatás, a lehetséges szereplők keresése, és így találtunk rá mesébe illő módon Annára és Antalra, a “Hűség” főszereplőire.

Mi a célotok a filmmel? Kiket akartok elérni vele?

J: Mi nagyon sokszor készítettünk már olyan filmet, amelyet talán úgy is lehetne nevezni, hogy “ügy-film”. Forgattunk sok-sok filmet fogyatékos emberekről, mélyszegénységben élőkről, hajléktalanokról. Készítettünk filmet „drogrehab”-on, börtönben, pszichiátrián. Ezek közül valamennyi helyszín olyan volt, ahol egyszerre találtunk társadalmi, egészségügyi, családi megoldandó helyzeteket. Ezek közül valamennyi felkiáltás is egyben: vegyük észre őket, segítsük szakértelemmel és szeretettel. Itt is hasonló a cél, talán annyit tennék még hozzá: nagy a baj, mert a szakemberek szerint 2050-re megháromszorozódik a demens emberek száma szerte a világon. Kiket akarunk elérni a filmmel? Mindenkit, akit érdekel a valóság és nem bújik el előle.

Cs: Annyival egészítem ki Juditot, hogy Anna és Antal történetén keresztül két fontos dolog kerül előtérbe. Az első, és talán legfontosabb, hogy abban a világban, amelyben élünk, folyamatosan a teljesítmény, a siker, a pozitív visszacsatolás és a mielőbb megszerzett eredmény jelent értéket. A türelem, a kudarc, a kitartás – főleg az a fajta kitartás, amiről sejteni lehet, hogy mindenképp kudarccal végződik – értelmezhetetlen fogalmak, nincs helyük az életünkben. Ha valami elromlik, nem megjavítjuk, hanem kidobjuk, és veszünk helyette másikat, hisz megtehetjük. Anna és Antal élete arra bizonyíték, hogy ma, 2020-ban is van helye az ember életében a kudarcnak, a külső szemszögből értelmetlennek tűnő gondoskodásnak. Szóval ez az egyik fontos eleme, amiért ez a film elkészült. A másik pedig a segítő szerep újragondolása. Hajlamosak vagyunk ugyanis úgy tekinteni azokra az emberekre, akik a szeretteiket gondozzák, hogy ez az ő sorsuk, ami elől nem menekülhetnek el. És bár igaz, hogy mindannyiunk számára az az ember jelenti a sorsunkat, akivel az életünket összekötöttük, és valóban nem futamodhat meg senki, mégis fontos azt látni, hogy ezeknek a segítőknek az ereje és az élete is véges. Elfogynak egy idő után. Megszűnnek létezni, hacsak nem áll melléjük, ha nem áll mellém valaki. Vagyis ez közös sors, közösségi sors, amiben támogatnunk, segítenünk kell egymást. Ennek módja persze összetett, de ha el tudna indulni egy erről szóló közös gondolkodás, az már nagy eredménye lenne a film létrejöttének.

Az előzetesből nem derül ki, hogy Alzheimerről van szó (sejteni persze lehet). Ez szándékos?

J: Nagyon örülünk, hogy ezt a kérdést ilyen módon felvetetted, mert fontos szempont volt számunkra, hogy ne “csak” egy Alzheimer-filmet lásson a néző. Éppen ezért ha valaki végignézi a teljes filmet, és megkérdezzük tőle, ki a főszereplője, biztosan tudja is rá a választ: Anna férje, vagyis Antal, aki ápolja a feleségét. Ahogy Csaba az előbb utalt rá, fontos szempont volt számunkra a filmkészítés során, hogy az Alzheimer-kór problematikán túl a méltóságteljes betegápolás, segítségnyújtás is erőteljes szerepet kapjon a filmben.

Hogyan kezdtetek neki a film készítésének?

Cs: Tulajdonképp az írással kezdődött. Ez egyrészt azért is furcsa, mert dokumentumfilmről van szó, ahol ez nem megszokott módszer. Miután rengeteg egyedi esetet, tanulmányt olvastam a témában, megpróbáltam összegezni és leírni, miről is szólna egy ilyen történet. Még egyszer hangsúlyoznám, hogy nem kizárólag az Alzheimer-kór, sokkal inkább az emlékezés és a szerelem viszonya érdekelt. Az egyéni és kisközösségi emlékezet megtartó ereje izgatott. Kant írja, hogy az emlékezés nem más, mint a fantázia és tudatosság elegye. Ez a kettős meghatározottság, a tudatosnak és a képzeletnek az együttes jelenléte hozza létre az identitásunkat. Ezt az identitásképző erőt szerettük volna megtalálni a szereplőinkben.

J: A szereplők felkutatása nem volt könnyű, hiszen volt egy erős elképzelésünk, amiben az egyik meghatározó elem az volt, hogy a feleség él Alzheimerrel, ami azért is problémás, mert az esetek többségében a férfiak érintettek ennél a betegségnél. Nem volt könnyű találni olyan szereplőt, aki beengedett abba az életszakaszba, amelyet igazából a család is nehezen visel, és inkább elfedni szeretne, mint megmutatni. Fájdalmas és felemelő volt egyszerre az a folyamat, azok a találkozások, amelyek során megismertünk házaspárokat. De meglepő módon előfordult, hogy a humor sem hiányzott bizonyos helyzetekből. Rendkívül sok és összetett hatás ért bennünket. Végül egy orvos barátunkon keresztül jutottunk el Anna kezelőorvosához. Dr Arató Géza, aki nem mellesleg Annának, a filmünk főhősének egykori tanítványa, nagyon empatikusan segített nekünk. Ennek köszönhetően Antal, Anna és a család elfogadott bennünket. Antal mondta azt a forgatás megkezdése előtt, biztatásul: “Ha így segíthetünk másoknak, akkor legyen.” Így már az első pár órás ismerkedés után forgathattunk.

Mikor tudatosult bennetek, hogy ez valójában mekkora munka lesz?

J: A forgatás elején Anna még megismert bennünket. Ezt jó volt tudni, már csak azért is, mert így együtt egyeztek bele a forgatásba. A mosolya alapján, amit az érkezésünkkor kaptunk, úgy hiszem, megszeretett bennünket. Ahogyan mi is őt.

Cs: A forgatás kettős tehertétel volt. Az első nehézség a jelenlétből fakadt. Nem csupán az érzelmi részére gondolok, hanem arra, hogy egy ennyire intim és személyes történetben a filmes jelenlét nem válhat tolakodóvá, nem hozhatja kiszolgáltatott helyzetbe a kamera elé kerülő embereket. Mindenképp a szereplők védelme és biztonsága volt a fontos. Ezért csak olyan helyzetekben voltunk jelen, amelyek vállaltak, vállalhatóak voltak. Ha átléptünk volna egy határt, akkor azt bárki azonnal jelezhette. De erre nem került sor. Ezt a jelenlétet szolgálta az is, hogy a forgatási helyzetekben csak én és a hangmérnök, Zalányi Laci voltunk jelen. Még Judit is egy külön térben várt, figyelt bennünket. A második nehézség az utómunkában rejlett. Egy gyönyörű történet bontakozott ki a szemünk láttára, amit érintetlenül, ugyanakkor a szereplőket védve szerettünk volna megmutatni. Hihetetlen erő koncentrálódott némelyik jelenetben. De voltak olyanok, amelyek mégis fájóak voltak, vagy egyszerűen csak félreérthetőnek számítottak. Ezekről hosszas, másfél éves vágási folyamat során igyekeztünk helyes döntést hozni. Ezek között szerepelt például a történet kimenetele. Megrázó volt. Mégis ezekben a pillanatokban, ahol úgy tűnik, hogy a betegség már mindentől megfosztotta Annát, a személyiségének lényege, a feltétlen szeretete és odaadása ott volt. Velünk volt, figyelt. Méltósággal. Csodálatos volt.

Mennyire volt nehéz befejezni?

Cs: Szerintem egy filmet nem lehet befejezni. A vele való törődést, a folyamatos gondolkodást abba lehet hagyni. De ha őszinte akarok lenni, én még nem fejeztem be ezt a filmet. De ezt Juditnak, az az a film producerének nem merném elárulni. (nevet)

J: Egy filmet produceri szempontból kötöttségek terhelnek. Hiába vagyok magam is érzékeny a téma iránt, hiába érzem minden művészeti szempontból meghozott döntésnek a súlyát, pl. a határidőket nem tudjuk figyelmen kívül hagyni. Ahogy az is adott volt, hogy meddig forgathatunk. Bár az én engedékenységemet és befolyásolhatóságomat is jól jelzi az az eset, hogy már hivatalosan befejeztük a forgatást, és már elkezdtük vágni a filmet, de további események történtek, amelyek miatt mégis visszamentünk forgatni. Végül persze a gyakorlati munkálatok véget értek. Most már azért dolgozunk, hogy minél többen láthassák a “Hűséget”. Tulajdonképpen én még nem fejeztem be saját munkámat a filmmel kapcsolatban…(

Cs: Hál’istennek a producer is átéli néha, amit egy rendező. Judit is nehezen enged el egy-egy filmet. Talán ezért is dolgozunk együtt.(nevet)

J: Ez azért kicsit másabb… De azért valóban fontos, hogy producerként is a lehető legmesszebb kísérje az ember a film sorsát.

Az idős úr, aki a film egyik főszereplője, látta már a filmet?

J: Igen. A dokumentumfilmek esetében az az első, hogy a szereplőknek megmutatjuk. Így volt ez itt is. Amikor az első verzió elkészült, azt még Anna is látta. A férje, Antal mindvégig nagyon alázatos volt a filmkészítés során is, és végül, amikor megnézte, gratulált, és elmondta, hogy őt is meglepte az eredmény, az, ahogyan valódi filmmé tudott összeállni a sok együtt töltött idő.

Két nagy gyermeketek is van. Ők hogyan viszonyultak, viszonyulnak a nagy, közös, bizonyára lelkileg is megterhelő munkátokhoz?

J: A nagyobbik fiunk, Zsombor 22 éves, megfertőződött a munkánkkal, életstílusunkkal. Filmes akar lenni, és nagyon érzékeny a szociális ügyekre. Már régóta jár velünk forgatni, a HŰSÉG-nél is velünk volt néhányszor, annak ellenére, hogy abban az időben épp Angliában önkénteskedett egy értelmi fogyatékosokkal foglalkozó közösségben. Domonkos más típus, de őt is kiskorától beavattuk a munkáinkba, szereplőink életébe. Ez a film a 17 éves Domonkost is mélyen megérintette, „kibillentette”, hiszen ő most abban az életszakaszban van, amikor elsősorban nem a gondoskodáson, elmúláson, hűségen  gondolkozna…

Sajátos bemutatót terveztek. Kisfilmekkel, elővetítések utóéletével, zenével tarkítva. Elmondanátok a szeptember 21-ei rendezvény koncepcióját?

J: Mivel ez valóban egy sajátos bemutató, (részben) a könnyebb kommunikációs lehetőség miatt címet is adtunk neki: FELEJTHETETLEN PROJEKT. Lényege, hogy a film forgalmazása előtt, most, 2020 tavaszán 20 különböző helyszínen bemutatjuk a filmet, és a nézőktől a film után FELEJTHETETLEN TÖRTÉNET-eket kérünk. Vagyis megkérjük őket arra, osszák meg tapasztalataikat, élményeiket, érzéseiket a méltóságteljes betegápolással, segítségnyújtással, Alzheimer-betegséggel kapcsolatban. Ezeket kamerával vagy írásban rögzítjük, és egy ún. GÁLAEST keretében bemutatjuk be (az írásos történeteket színészek interpretálásában). Ezen történetek kiegészítéséhez kértük meg a BDZ-t, hogy zenével kösse össze (vagy éppen válassza el) ezeket azokat, teljesebbé téve ezzel az élményt.

Lesz-e folytatás? Akár Alzheimer, akár más témában?

J: “Soha ne mondd, hogy soha”…..de alapvetően nem tervezünk ebben a témában folytatást. Számtalan filmtervünk van, melyet most érlelünk és próbálunk a megfelelő pályáztatási rendszerbe eljuttatni, ami nem könnyű, hiszen ezekből viszont kevés van. De reménykedünk, és nem panaszkodunk, mert egyelőre még tudunk együtt alkotni, egymásra figyelni, és egy ilyen témájú film után ezek az értékek is felértékelődnek.

Amikor 4 évesen a súlyos-nagy ütőgardonon úgy játszott, hogy ki sem igen látszott mögüle, vagy amikor 6-7 évesen hegedült, „nehezebben bontogatva szárnyait” e hangszeren, még nem tudhatta, hogy 9 évesen találja meg hangszerét, a zongorát. Azt meg főleg nem, hogy hamarosan ő lesz a magyar klasszikus zenei élet egyik legnagyobb reménysége. Lassan szeretett bele a zongorába, de hamar meghatározó élménnyé vált számára Bartók Béla: Gyermekeknek című ciklusa révén, amelyet Kocsis Zoltán előadásában hallott. De nagy hatással volt rá a „zongora gyönyörű hangzása” önmagában is. Szerencsénk, hogy így történt, mert lehetett volna belőle néptáncos, népzenész, mesemondó vagy épp vőfély ‒ a családi tradíciókat követve. Ez ugyan nem lett volna nagy baj, de akkor nem ő, a 23 éves Berecz Mihály lenne a BDZ Mozart-koncertjének vendégművésze…

Szöveg: Viant Katalin

Ha már említettük a családot, érdemes azért kicsit többet írni a tagjairól, hiszen ha nem is ritka, de azért nem is mindennapos dolog, hogy egy család négy férfi tagja mind művész. Az édesapa, András, Kossuth-díjas énekes, mesemondó, műfordító, előadóművész, akinek számomra, somogyiként, a Mese a somogyországi patakgörbítőkről c. filmben nyújtott remek „mesemondása” és zeneválogatása az egyik legkedvesebb. A három fiú közül az egyik testvér, István, vőfélyként indult, előadóművésszé-furulyássá-folkloristává, Aranysarkantyús táncossá vált, mellesleg jogot tanult. A másik testvér, Márton, filmrendezőnek készül, pedig trombita szakon klasszikus zenét tanult, közben pedig apjával és testvérével népdalénekesként lépett fel, nemegyszer. Nem véletlen ez a nagy zenei irányultság. Édesapjuk nyilatkozta korábban, hogy a családban minden nap zenével kezdődött, s azt is, hogy ő a négy gyermeke közül csak egynek nem próbálta megmondani, hogy merre tartson. Ehhez képest „három még mai is keresi magát, de egy már most tudja, hogy mi lesz 30 év múlva…” Ez az egy pedig „a Misi”.

Berecz Misit láttam kisfiúként zongorázni. Láttam őt 12 évesen a Zuglói Filharmónia Tücsök Zenekarát vezényelni Tihanyban, ahol nagyon komolyan nyújtott kezet a felnőtt koncertmesternek. Láttam, hogy milyen gondosan segített ifjú zongorista társának még a kottatartó lehajtásában is, amikor szintén a zuglói zenekart vezényelte egy iskolai koncerten. Láttam 2019-ben, a Beethoven Budán koncertsorozat keretében, amikor Baráti Kristóffal Beethoven hegedű-zongora szonátáit adták elő. Tudom, hogy már nemcsak résztvevője, de tanára is volt zongora mesterkurzusnak azért (is), mert, mint vallotta, ő maga már annyit kapott mestereitől, mentoraitól, hogy abból már szeretne átadni másnak is, még ha nincs is sokévnyi tapasztalata. Hallottam őt Chopin, Beethoven, Ravel, Mozart, Poulenc, Brahms művek előadójaként, főleg felvételről, és most láthatom-hallhatom őt „élőben” a Zeneakadémia színpadán, amikor Mozart A-dúr zongoraversenyét játssza Vashegyi György vezényletével, a BDZ-vel.

Azt mondtad, hogy a zongorázás, a napi akár 3-4 órás gyakorlás szellemi és fizikai megterhelést, komoly odaadást jelent egyszerre. Hogyan lehet e kettőre felkészülni? Sporttal, meditálással, netán egy kis repüléssel, Baráti Kristóffal?

Baráti Kristóffal közös muzsikálás, utána repülő-irányításba való belekóstolás…. Ezek nagy élmények voltak számomra (a repülős utóbb szenvedélyemmé is lett); az erőgyűjtést, pihenést valóban el tudnám képzelni így is. A legnagyobb feltöltődést számomra talán a természet jelenti: már egy rövid séta a parkban kikapcsol, megerősít. Európa egyik legforgalmasabb városában, Londonban élek, hatalmas zaj vesz körül. Így az egyik legnagyobb ajándéknak tartom a gyönyörű parkokat. Nálam az is gyakorlásnak számít, ha leülök egy fa alá, fűbe heverek és kottával a kezemben eléneklem magamban a művet.

Azt is mondtad úgy öt éve, hogy sokat játszol, mindenféle zongoraművet: operát, szimfóniát, zongoraversenyt. Hogy „irgalmatlanul sok darabot” tanultál meg pillanatok alatt. Hogy rengeteg zenét hallgatsz. És mostanság?

A zongoramuzsika, bármilyen gazdag is, csak egy kis része a zeneirodalomnak. Vegyük például Mozartot. Huszonhárom zongoraversenye mindenképp életművének egyik csúcspontja, viszont kedvenc műfaja az opera volt. Zenei nyelvét ez határozza meg; az operai hangvétel megjelenik szinte minden kamaraművében, versenyművében, de akár még szakrális műveiben is. Épp ezért tartom fontosnak, hogy ugyanolyan otthonosan mozogjunk szimfonikus zenében, operában, dalirodalomban, mint a zongorarepertoárban. Ezért, ha tehetem, elsősorban nem is zongorakoncertekre járok. Legutóbbi felfedezésem Berlioz Faust elkárhozása c. operája volt, amiből egy nagyszerű koncertszerű előadást láttam a Metropolitan Operában.

Kis szintetizátoron kezdted a tanulást, hallás után. Aztán „Isten segítségével” eljutottál egy csodálatos zongoratanárnőhöz, aki beléd oltotta a zene szeretetét. Most Londonban tanulsz még, de már tanítottál itthon egy nyári zongorakurzuson, laza fehér pólóban, kockás vászonnadrágban. Mesélnél a tanulás-tanítás folyamatáról?

Egyre jobban látom, hogy micsoda alázat, türelem és bölcsesség kell kezdők tanításához. Hatalmas felelősség! Alkalmatlan tanárok egy életre képesek viszolygást kelteni a zene iránt. A tudást és a szakértelmet fontosnak tartom, de sose szabad elfelejtenünk, hogy a zene legéltetőbb tulajdonsága az örömszerzés. Nem a célja, de fontos tulajdonsága. Ezt tartom a legfontosabbnak minél korábban továbbadni: a zene szenvedélyes szeretetét. Lehet, hogy valakinek csodálatosképpen enélkül is megy, de az ilyen út azért, úgy látom, legtöbbször terméketlen vidékre, sivatagba visz.

Egy zongorakurzuson, ahol te is tanítottál, tanulni „kell”, még ha önkéntes alapon is. Ezt a szót, hogy zenélni, táncolni, énekelni „kell”, ti talán soha nem hallottátok otthon, mégis a zene tanulása volt az életetek, s most is az. Te kicsit távolabb estél a fádtól, mert az ún. magasművészetet képviseled, míg édesapád és István testvéred a népi hagyományt. Hogy látod ezt?

Ezek nincsenek távol egymástól. Mindkettő magasművészet. Természetesen Bartóktól számítjuk a klasszikus és a népzene igazi egyesülését, de ha belegondolunk Monteverdin és Bachon keresztül, Haydn, Schubert, Brahms – mind merítettek népzenéből. Aztán Berióról, Ravelről és Sztravinszkijról már nem is beszélve. Nekem így könnyű, és egyenes utam volt Bartókhoz édesapám segítségével, aki születésemtől kezdve alakította ízlésemet.

Rátérve a BDZ-s koncertre; kitől érkezett felkérés? Hollerung Gábortól? Vagy Vashegyi Györgytől, akivel már léptél fel, és tán épp ezt a művet adtátok elő?

Vashegyi György kért fel a koncertre, akivel közel tíz klasszikus versenyművön dolgoztunk már együtt, köztük sok Mozarton is. De ezt a zongoraversenyt még nem adtuk elő együtt. Vashegyi Györggyel zenélni mindig ünnep. Öt éve tart a barátságunk és közös munkánk, amire nagyon büszke vagyok. Gyermekkorom egyik legnagyobb koncertélménye is hozzá és együtteséhez fűződik: a Dido és Aeneas a Müpában. Azóta vagyok lelkes törzsközönsége Vashegyiéknek.

Miért a fentebb említett művet adod elő a „zongorára írt művek irgalmatlanul gazdag irodalmából” közös koncertünkön? Erre kértek fel, vagy te választottad? Szereted Mozartot és ezt a harmincéves korában írt, háromtételes, „lírai, napsugaras, derűs, fájdalmas, ellenállhatatlanul lendületes, pazar témákat váltogató” művét?

Létezik olyan, aki ne szeretné?! Mindig a ritkábban előadott Mozartok voltak a műsoromon, gondoltam most választok egy igazi közönségkedvencet. A K. 482-es és K. 488-as zongoraversenyekben Mozart a megszokott oboák helyett klarinétokat használ, ezek kitüntetett figyelmet kapnak. Ő volt az egyik legelső, aki felfedezte a klarinétban rejlő lehetőségeket és versenyművet is írt rá. A hangnem is jelentős: Mozart operáiban az A-dúr általában a szerelem hangneme (gondoljunk csak a Cosi fan tutte vagy a Szöktetés a szerájból híres tenoráriáira). Két legfontosabb klarinétra írt műve, a Klarinétötös (K.581) és egyik utolsó műve, a K. 622-es klarinétverseny is ebben a hangnemben íródott. A zongoraverseny második tétele pedig igazán rendhagyó, hiszen Mozart valószínűleg ezt az egyetlen tételt írta fisz-mollban.

„Nagy hangközugrásokkal teli” a zongoraszóló, magyarul briliáns technikát igényel. Szereted a virtuozitást?

A virtuozitás fontos eleme a Mozart zongoraversenyeknek is, mint minden versenyműnek. De ha az egész magamutogatásba és öncélúságba fordul, akkor nagy a baj. Kodály az így muzsikálókra szánalommal és ijedten tekintett, mint a háztetőn egyensúlyozó holdkórosokra.

Mi történik az alatt a kb. 2 perc alatt, míg leütöd az első billentyűket ebben a Mozart-műben? Átmész „álmodozó hallgatóba”, vagy maradsz koncentráló művész?

Ha átmennék „álmodozó hallgatóba”, nem lenne, aki eljátssza a darabot. Liszt mondta: „hideg fejjel, forró szívvel”. Egyébként Mozart mindig játszott a zenekari tuttikban is, hiszen a zongora is fontos része volt a basszusszólamnak. Ha el akarjuk kerülni, hogy a kétperces zenekari bevezető alatt bio-díszletnek érezzük magunkat, érdemes csatlakozni a zenekarhoz és játszani a tutti szólamot (ahogy a Beethoven zongoraversenyeknél is még bőven szokás volt).

Mozart írt-e kadenciát ehez, a műhöz? Ha nem, akkor kiét játszod? Van sajátod netán? Tudjuk, hogy zeneelméletet és zeneszerzést tanulsz, és hogy zenét is szerzel.

Mozart minden zongoraversenyéhez írt kadenciákat, sajnos nem mindegyik maradt fent. Ennél a műnél szerencsére megmaradt az eredeti kadencia, így azt fogom játszani, viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy egészen az II. világháborúig, de még utána is egy ideig természetes volt, hogy mindenki a saját kadenciáját játssza (például Dohnányi). Ezek persze mind teljesen más stílusban íródtak, de ilyenkor mindig Beethoven B-dúr zongoraversenyének a kadenciáját hozom fel példának, amit Beethoven vagy húsz évvel a mű befejezése után komponált. Így a kadencia zenei nyelvezete egészen más lett, mint magáé a zongoraversenyé – sőt, attól különböző hangszerekre is íródott. Mindenkinek joga van tehát saját kadenciát játszani. Persze Mozartéval nehéz versenyezni…

Mozart is a zenekarban ülve játszott, nem a karmester mellett, kiemelt helyen álló hangszeren, ahogy ma szokás. Most hol lesz a zongora: „kamarazenés” formában beülsz a zenekarba? Hisz a zenekar most nem épp nagyzenekar: a vonóskar, egy fuvola, két klarinét, két fagott és két kürt szólal meg mindösszesen, és a zongora a fafúvósokkal mintegy párbeszédet folytat.

A fúvósok szerepe talán a K.482, K.488 és K.491-es zongoraversenyekben a legnagyobb, teljesen egyenrangú társként vannak jelent a zongora mellett. Így a kamarazenélést igazán megkönnyíti, ha a zongora a zenekar közepén helyezkedik el, közvetlenül a fúvósok előtt és a basszus mellett. Akusztikai szempontból ez összetettebb probléma, hiszen ilyenkor a zongora fedelét le kell venni, így a hang könnyen „szétszóródik”. Természetesen ez helyszínfüggő is. A próbafolyamat közben fogjuk eldönteni ezt is, különös figyelmet fordítva arra, hogy mindenki jól hallja egymást és kifelé is megfelelő arány szóljon.

Édesapád 5 éve aezt mondta rólad: „Olyan még, mint a szilva, aminek nemcsak a kékje, hanem a peremén az a finom, deres fehér látszik. Ő még hamvas. Még nem tudja a sikereket besöpörni, szinte öntudatlanul csinálja, amit csinál”. Hogy látod ma önmagad ma és tizenöt év múlva?

Nem látok el olyan messzire, és nem is akarok. Körül vagyok véve barátokkal, akikben megbízom, és körül vagyok véve művekkel. Mindez alakítja az életem. Az Egyesült Királyságban és Amerikában is élnek kollégáim, barátaim, mestereim, akikhez mindig visszatérek. De Magyarországtól sosem fogok elszakadni.

Gyulai Júlia táncos, koreográfus, a húsztagú Coincidance Táncegyüttes vezetője úgy véli, létezik egy láthatatlan világ, ami többek között a zenében is megtestesül. Még csak most októberben lesz 28 éves, de már hihetetlen karriert mondhat magáénak.

Szöveg: Márkus Eszter

Júlia a családjával nyolcéves koráig Londonban és Monte-Carlóban élt, folyékonyan beszél angolul, franciául és németül. Tizenhárom éves korában édesanyja beszélte rá, hogy menjenek el egy ír sztepptánctanfolyamra, azóta tudja, hogy táncos lesz. Tánctudását gimnazista korában Dublinban fejleszthette tovább a Rhythm of the Dance próbáin, majd a Táncművészeti Főiskolán modern tánc szakra járt, és Bozsik Yvette osztályában koreográfusként végzett. Ír sztepptánc Európa-bajnoki címet szerzett, és egyedülálló stílust és látványvilágot teremtett az ír sztepp- és a modern kortárstánc ötvözetével a mozgásművészetben.

Családodról elsősorban édesapád, Gyulai István, az ország kedvenc sportriportere révén sokat hallhattunk, főleg az augusztusban bemutatott Fairplay című táncszínmű kapcsán, amivel neki állítasz emléket. Mesélnél pár szót a családodról?

Apu halálával kapcsolatban nagyon nehéz volt azt feldolgozni, hogy nem lehettem ott, amikor meghalt. Az egész család kiutazott Hozzá Monte Carloba, de nekem  – tizenhat éves voltam akkor – itthon kellett maradnom a Nagymamámmal. Nagyon gyorsan történt akkor minden, egyik pillanatról a másikra kellett elindulni. Tisztában vagyok vele, hogy a családom a legjobb döntést próbálta hozni. Ennek az elfogadása – az itthon maradásom – azonban nagyon sok nehézséget jelentett számomra a későbbiekben is. De felnőtt fejjel már értem, miért döntött így Anyu. Azt hiszem, csak védeni akart. Talán ennek a döntésnek a következménye, hogy életemben Apu eddig az egyetlen ember, akit ismerek – ismertem – akivel kapcsolatban a képem soha nem tört össze. Ettől függetlenül azt hiszem, hogy a saját gyerekemet inkább magammal vinném ebben a szituációban, bár reméljük soha nem kell ilyen döntést hoznom.

Alapvetően fele-fele arányban gyúrtak össze a „szüleimből”. Apukámtól tanultam, hogyan bízzak magamban, a vágyat, hogy fejlődjek, és azt is, hogy tudjam, kihez kell alkalmazkodnom és kihez nem. Ugyanakkor leginkább Anyukámtól hozom a kreativitásomat. Ő Németországban élt gyermekkorában több évig, és így lett végül némettanár, de előtte sokáig néptáncolt, és volt egy időben lakberendező is. Tőle kaptam az otthonteremtés igényét, azt, hogy apró kedves, helyes dolgokkal dobjam fel a lakást. Például nálunk a kis kéztörlő törülközők egy kosárkában vannak egyenként összehajtogatva a mosdóban.

Bátyáim, Miklós és Marci Apuhoz hasonlóan a sporttal foglalkoznak, sportoltak, 2008 óta vezetik a Magyar Atlétikai Szövetséget, nővérem, Kati viszont szintén az előadóművészethez vonzódott, színésznek készült, és most televíziós szerkesztőként dolgozik.

Te is sportoltál, mint a család többi tagja?

Igen, kosaraztam, és nem is voltam rossz benne, bár szerintem nem volt túl jó a labdaérzékem. Próbáltam teniszezni is, de az nagyon nem az én sportom, és érdekes módon az atlétika sem vonzott túlságosan soha.

Nagyon fiatalon, tizenhárom évesen kezdtél táncolni. Hogyan kezdődött?

Volt Budapesten egy ír sztepptánc-tanár, Catherine Gallagher, és az ő órájára mentem el Anyuval. Úgy hirdették meg, hogy 0-99 évesig bárkit várnak, és Anyu ezt szó szerint vette, mert azt ígérték, hogy kiváló alakformáló fogyókúra. Azt persze nem tették hozzá, hogy ugyanakkor idővel rettentő vastag combizmot is növeszt! Anyu addig nyaggatott, hogy járjunk oda együtt, amíg végül elkísértem. Ő, érthető módon elég hamar kidőlt, hiszen ez egy elég megerőltető műfaj, én viszont már az első pillanattól tudtam, hogy ez nekem kell. Bár azt nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi fogott meg ennyire benne. Viszont a mai napig emlékszem, hogy aznap, amikor az első óra után hazaértem, a rádióban a Hevia együttes Busindre Reel című száma ment, amit azelőtt soha nem hallottam, de akkor az ír népzenét jelentette számomra. Egy kicsit spirituális vagyok, ezért ez akkor sokat jelentett, egyfajta üzenetnek fogtam fel. És érdekes, hogy azóta ez a szám még kétszer segített: mindkét esetben bizonytalankodtam a táncos utamat illetően, nem voltam biztos benne, hogy jó irányba haladok-e.

Korábbi interjúidban elmondtad, hogy 16 évesen döntötted el, hogy táncos leszel. Mit szólt ehhez a családod?

Igazából nem volt meghatározható döntéspillanat, évekig csak a tánccal foglalkoztam a középiskola mellett. Minden órán ott voltam, rengeteget gyakoroltam még esténként is: letettem a fürdőszobai tükröt a földre, és úgy tanultam a lábtartást. Apu mindig célzott rá, hogy ügyvédként mennyire jól kereshetnék, ugyanakkor messzemenőkig támogatta a tánctanulmányaimat. Szerencsém volt, mert a családom mögöttem állt és segített.

A Coincidance Táncszínházat Székács Zsófiával és Potornai Norberttel alapítottátok 2008-ban.

Igen, őket a sztepptánc révén ismertem meg, és ekkor voltam elsős a Táncművészeti Főiskolán. Kedvet kaptunk hozzá, hogy együtt gyakoroljunk, hívtunk még néhány embert, kitűztük a próbanapokat és nekiálltunk… Nem tűnt ez egy óriási vállalkozásnak. Az akkor nyolc főből álló együttes vezetésére eleinte ráadásul felkértünk egy ír tánc körökben ismert és általunk nagyon tisztelt táncost, tánctanárt, de mivel nem igazán működött a dolog úgy, ahogy reméltük, a társulat tagjainak javaslatára végül én vettem át ezt a szerepet. Most már húsz, főállásban dolgozó táncosunk van, amit annak köszönhetünk, hogy tavaly nyáron mögénk állt egy cégcsoport, amely a finanszírozás terhét levette a vállunkról. Azt hiszem, ez óriási dolog.

Norbert a kezdetek óta a párod volt, vagy a közös munka révén ismertétek meg jobban egymást?

Mi tíz éve ismerjük egymást, és első pillanattól jóban voltunk. Én 17 éves voltam, ő 15, és akkoriban fellobbant köztünk egy diák-szerelem, de nem lett belőle semmi. A társulatban nagyon jó barátságban dolgoztunk együtt, és az eltelt évek alatt mindkettőnknek voltak kapcsolatai, szerelmei. Aztán egyszercsak elém állt, hogy ő márpedig velem akar lenni. Innentől azért még persze megjártuk a magunk útját, mire idáig jutottunk, de ez így is jó. Részben ez alapozta meg azt a bizalmat, ami ma összeköt bennünket. Nagyon boldogok vagyunk együtt, ő már az életem egyik alappillére, és együtt élünk egy közös lakásban.

Mik a kedvenc zenéid és mit jelent táncosként számodra a zene?

Nagyon muzikális vagyok, nincs kifejezetten kedvenc zenei műfajom, nyitott vagyok mindenre. Az inspirációt mindig a zenéből merítem, a zene ihlet meg, és nem a történetből indulok ki, mint sok más kollégám. Számomra a zene sohasem csak aláfestés, azzal együtt kell mozogni. A szakdolgozatomat Jiří Kylián cseh koreográfusról írtam, aki a Nederlands Dans Theater, a Holland Táncszínház művészeti vezetője volt, úgy harminc éven át. Ő több munkából álló, önálló sorozatot szentelt annak, hogy valahogy megfogja a láthatatlan világot. Éppen ezzel a témával foglalkoztam, amikor elmentünk Hans Zimmer koncertjére az Arénába. Régóta vágytam rá, hogy végre csak nézőként menjek el egy előadásra. Át is tudtam adni magam a zenei élménynek. Ekkor döbbentem rá, hogy ami azon a koncerten történik, az az elmondhatatlen élmény, amit nyolcezer ember egyszerre él át, az pontosan a láthatatlan világ maga, ami vallástól, bármiben való hittől függetlenül létezik. Ennek az eufórikus érzésnek a hatására lett egyértelmű számomra, hogy mindaz, ami nem észlelhető másképp, hogy a láthatatlan világ a zenében testesül meg. Ha valaki nem ismeri ezt a világot, azt mondom, hallgasson zenét, és figyelje meg az érzéseit és élményeit.

Saját produkcióid kapcsán azt nyilatkoztad, hogy ott a jelenethez keresed a megfelelő zenét. A BDZ-vel ez a munka fordított, hiszen a zenéhez kell tánckoreográfiát találni. Melyik miért kihívás, melyik a nehezebb feladat?

Mindig az a könnyebb, hogy eltáncoljunk egy zenét. Ha van egy történet, mint a Fairplay esetében, az azért nehezebb, mert előbb van egy érzés, és ehhez kell megtalálnom a zenét. Amikor adott a zene, akkor az egyértelmű alapot teremt ahhoz, ami elmondható, és amin legtöbbször nem akarok változtatni. Már előfordult az is, hogy egy meglévő koreográfiához kellett zenét illeszteni, de az rettenetesen nehéz feladat volt.

Hollerunggal Gáborral először 2016 tavaszán a John Williams Filmharmonikusok koncert és legutóbb az ABBA Symphony kapcsán dolgoztál együtt. Milyen a munkakapcsolatod vele?

Gáborral nagyon szeretek dolgozni, és egyúttal nagyon tisztelem őt. Mindig keresem azoknak az embereknek a társaságát, akikből árad az élet és az energia, és ő éppen ilyen művész. Nem olyan fiatal már, de érdekes, mert ahogy telnek az évek, az ilyen típusú személyiségek, akikben van belső tűz, nem veszítenek a lendületből, nem öregeszenek meg. Persze, megőszülnek, de több energia, élni- és tenni akarás van bennük, mint a legtöbb húszévesben.

Hollerung Gáborral nagyon könnyű volt együtt dolgozni, mert nagyon értettük egymást, egy nyelvet beszéltünk. A John Williams Filmharmonikusok kapcsán volt egy kis nehézségem az egyik koreográfia végén, mert nem tudtam megfejteni az egyik részlet ritmusképletét. Gábor rendkívül segítőkész volt, és ennek köszönhetően sikerült megtalálnom a legjobb megoldást. Annak is örülök, hogy mindig kertelés nélkül megmondja a véleményét, mert ezt szerintem sem lehet máshogy csinálni. Nekem sokat jelent, hogy vele dolgozhatok, mert szeretnék olyan emberré válni, mint ő: szenvedélyesen szeretni a munkámat és az embereket, akikkel együtt alkotok.

Ugyan még a pályád elején jársz, de nagyon nagy sikereid voltak már. Táncosból koreográfus, majd művészeti vezető lettél, majd menedzserré nőtted ki magad úgy, hogy ezen funkciók egy részét nem is tanultad. Mit tanácsolnál azoknak a fiatal művészeknek, akik még pályájuk elején állnak?

Az alapvetés, hogy szenvedélyesen kell szeretni, amit csinálunk, mert ha az hiányzik, akkor nem is érdemes belevágni. Ha ez megvan, akkor a második legfontosabb dolog a kitartás, hiszen nincs olyan, hogy valaki, valami folyamatosan egyre jobb és jobb lesz: állandóan felfelé ívelő életpálya a valóságban nem létezik. Mindig ott lesz a hullámzás, és a hullámvölgyben mindig felmerülnek a kérdések: tudom-e ezt jól csinálni, elég erős vagyok-e, elég jó művész vagyok-e? Minden hullámvölgyből tanulni lehet, valamit el kell esetleg engedni. Lassacskán a váltakozó időszakok amplitúdója csökkenhet, vagy egyszerűen megtanuljuk a kilengéseket kezelni. És kialakul a biztonságérzet. Remélem. Talán…

Honnan merítesz energiát, ha mélypontra kerülsz?

Ezer és egy dolog elbizonytalaníthat, de bízni kell a sikerekben, és mindig a hosszabb távú célra kell koncentrálni, sokszor akár el is kell engedni a közeli célt. Ha elbizonytalanodom, akkor – csak az út végére fókuszálva – felteszem magamnak a kérdést: „Ha most nem adom fel és öt év múlva, a jövőből visszatekintek erre a napra, számítani fog-e az, ami történt?” És ilyenkor legtöbbször „nem” a válasz.

És mi ez a – talán nem túl távoli – célod?

Szeretnék egy nemzetközileg elismert társulatot vezetni, évente legalább három, vagy még több turnéval. Szívesen mennénk külföldi fesztiválokra is, bár ehhez még szűkösek a lehetőségeink. Bár sajnos nagyon sok itthon a rosszindulatú, ellenséges ember a szakmában, nem hagynám itt Magyarországot, a székhelyünk mindig itt lenne. Több produkciónk is van, amivel már most utazhatnánk: a tavalyi Szentivánéji álom, a most bemutatott Fairplay is ilyen darab. Ami biztos, hogy a Zempléni Fesztiválon, Tokajban bemutatott ABBA Symphony produkcióval októberben Pozsonyba is ellátogatunk.