„Alapvetéseim: szenvedély és kitartás”

Gyulai Júlia táncos, koreográfus, a húsztagú Coincidance Táncegyüttes vezetője úgy véli, létezik egy láthatatlan világ, ami többek között a zenében is megtestesül. Még csak most októberben lesz 28 éves, de már hihetetlen karriert mondhat magáénak.

Szöveg: Márkus Eszter

Júlia a családjával nyolcéves koráig Londonban és Monte-Carlóban élt, folyékonyan beszél angolul, franciául és németül. Tizenhárom éves korában édesanyja beszélte rá, hogy menjenek el egy ír sztepptánctanfolyamra, azóta tudja, hogy táncos lesz. Tánctudását gimnazista korában Dublinban fejleszthette tovább a Rhythm of the Dance próbáin, majd a Táncművészeti Főiskolán modern tánc szakra járt, és Bozsik Yvette osztályában koreográfusként végzett. Ír sztepptánc Európa-bajnoki címet szerzett, és egyedülálló stílust és látványvilágot teremtett az ír sztepp- és a modern kortárstánc ötvözetével a mozgásművészetben.

Családodról elsősorban édesapád, Gyulai István, az ország kedvenc sportriportere révén sokat hallhattunk, főleg az augusztusban bemutatott Fairplay című táncszínmű kapcsán, amivel neki állítasz emléket. Mesélnél pár szót a családodról?

Apu halálával kapcsolatban nagyon nehéz volt azt feldolgozni, hogy nem lehettem ott, amikor meghalt. Az egész család kiutazott Hozzá Monte Carloba, de nekem  – tizenhat éves voltam akkor – itthon kellett maradnom a Nagymamámmal. Nagyon gyorsan történt akkor minden, egyik pillanatról a másikra kellett elindulni. Tisztában vagyok vele, hogy a családom a legjobb döntést próbálta hozni. Ennek az elfogadása – az itthon maradásom – azonban nagyon sok nehézséget jelentett számomra a későbbiekben is. De felnőtt fejjel már értem, miért döntött így Anyu. Azt hiszem, csak védeni akart. Talán ennek a döntésnek a következménye, hogy életemben Apu eddig az egyetlen ember, akit ismerek – ismertem – akivel kapcsolatban a képem soha nem tört össze. Ettől függetlenül azt hiszem, hogy a saját gyerekemet inkább magammal vinném ebben a szituációban, bár reméljük soha nem kell ilyen döntést hoznom.

Alapvetően fele-fele arányban gyúrtak össze a „szüleimből”. Apukámtól tanultam, hogyan bízzak magamban, a vágyat, hogy fejlődjek, és azt is, hogy tudjam, kihez kell alkalmazkodnom és kihez nem. Ugyanakkor leginkább Anyukámtól hozom a kreativitásomat. Ő Németországban élt gyermekkorában több évig, és így lett végül némettanár, de előtte sokáig néptáncolt, és volt egy időben lakberendező is. Tőle kaptam az otthonteremtés igényét, azt, hogy apró kedves, helyes dolgokkal dobjam fel a lakást. Például nálunk a kis kéztörlő törülközők egy kosárkában vannak egyenként összehajtogatva a mosdóban.

Bátyáim, Miklós és Marci Apuhoz hasonlóan a sporttal foglalkoznak, sportoltak, 2008 óta vezetik a Magyar Atlétikai Szövetséget, nővérem, Kati viszont szintén az előadóművészethez vonzódott, színésznek készült, és most televíziós szerkesztőként dolgozik.

Te is sportoltál, mint a család többi tagja?

Igen, kosaraztam, és nem is voltam rossz benne, bár szerintem nem volt túl jó a labdaérzékem. Próbáltam teniszezni is, de az nagyon nem az én sportom, és érdekes módon az atlétika sem vonzott túlságosan soha.

Nagyon fiatalon, tizenhárom évesen kezdtél táncolni. Hogyan kezdődött?

Volt Budapesten egy ír sztepptánc-tanár, Catherine Gallagher, és az ő órájára mentem el Anyuval. Úgy hirdették meg, hogy 0-99 évesig bárkit várnak, és Anyu ezt szó szerint vette, mert azt ígérték, hogy kiváló alakformáló fogyókúra. Azt persze nem tették hozzá, hogy ugyanakkor idővel rettentő vastag combizmot is növeszt! Anyu addig nyaggatott, hogy járjunk oda együtt, amíg végül elkísértem. Ő, érthető módon elég hamar kidőlt, hiszen ez egy elég megerőltető műfaj, én viszont már az első pillanattól tudtam, hogy ez nekem kell. Bár azt nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi fogott meg ennyire benne. Viszont a mai napig emlékszem, hogy aznap, amikor az első óra után hazaértem, a rádióban a Hevia együttes Busindre Reel című száma ment, amit azelőtt soha nem hallottam, de akkor az ír népzenét jelentette számomra. Egy kicsit spirituális vagyok, ezért ez akkor sokat jelentett, egyfajta üzenetnek fogtam fel. És érdekes, hogy azóta ez a szám még kétszer segített: mindkét esetben bizonytalankodtam a táncos utamat illetően, nem voltam biztos benne, hogy jó irányba haladok-e.

Korábbi interjúidban elmondtad, hogy 16 évesen döntötted el, hogy táncos leszel. Mit szólt ehhez a családod?

Igazából nem volt meghatározható döntéspillanat, évekig csak a tánccal foglalkoztam a középiskola mellett. Minden órán ott voltam, rengeteget gyakoroltam még esténként is: letettem a fürdőszobai tükröt a földre, és úgy tanultam a lábtartást. Apu mindig célzott rá, hogy ügyvédként mennyire jól kereshetnék, ugyanakkor messzemenőkig támogatta a tánctanulmányaimat. Szerencsém volt, mert a családom mögöttem állt és segített.

A Coincidance Táncszínházat Székács Zsófiával és Potornai Norberttel alapítottátok 2008-ban.

Igen, őket a sztepptánc révén ismertem meg, és ekkor voltam elsős a Táncművészeti Főiskolán. Kedvet kaptunk hozzá, hogy együtt gyakoroljunk, hívtunk még néhány embert, kitűztük a próbanapokat és nekiálltunk… Nem tűnt ez egy óriási vállalkozásnak. Az akkor nyolc főből álló együttes vezetésére eleinte ráadásul felkértünk egy ír tánc körökben ismert és általunk nagyon tisztelt táncost, tánctanárt, de mivel nem igazán működött a dolog úgy, ahogy reméltük, a társulat tagjainak javaslatára végül én vettem át ezt a szerepet. Most már húsz, főállásban dolgozó táncosunk van, amit annak köszönhetünk, hogy tavaly nyáron mögénk állt egy cégcsoport, amely a finanszírozás terhét levette a vállunkról. Azt hiszem, ez óriási dolog.

Norbert a kezdetek óta a párod volt, vagy a közös munka révén ismertétek meg jobban egymást?

Mi tíz éve ismerjük egymást, és első pillanattól jóban voltunk. Én 17 éves voltam, ő 15, és akkoriban fellobbant köztünk egy diák-szerelem, de nem lett belőle semmi. A társulatban nagyon jó barátságban dolgoztunk együtt, és az eltelt évek alatt mindkettőnknek voltak kapcsolatai, szerelmei. Aztán egyszercsak elém állt, hogy ő márpedig velem akar lenni. Innentől azért még persze megjártuk a magunk útját, mire idáig jutottunk, de ez így is jó. Részben ez alapozta meg azt a bizalmat, ami ma összeköt bennünket. Nagyon boldogok vagyunk együtt, ő már az életem egyik alappillére, és együtt élünk egy közös lakásban.

Mik a kedvenc zenéid és mit jelent táncosként számodra a zene?

Nagyon muzikális vagyok, nincs kifejezetten kedvenc zenei műfajom, nyitott vagyok mindenre. Az inspirációt mindig a zenéből merítem, a zene ihlet meg, és nem a történetből indulok ki, mint sok más kollégám. Számomra a zene sohasem csak aláfestés, azzal együtt kell mozogni. A szakdolgozatomat Jiří Kylián cseh koreográfusról írtam, aki a Nederlands Dans Theater, a Holland Táncszínház művészeti vezetője volt, úgy harminc éven át. Ő több munkából álló, önálló sorozatot szentelt annak, hogy valahogy megfogja a láthatatlan világot. Éppen ezzel a témával foglalkoztam, amikor elmentünk Hans Zimmer koncertjére az Arénába. Régóta vágytam rá, hogy végre csak nézőként menjek el egy előadásra. Át is tudtam adni magam a zenei élménynek. Ekkor döbbentem rá, hogy ami azon a koncerten történik, az az elmondhatatlen élmény, amit nyolcezer ember egyszerre él át, az pontosan a láthatatlan világ maga, ami vallástól, bármiben való hittől függetlenül létezik. Ennek az eufórikus érzésnek a hatására lett egyértelmű számomra, hogy mindaz, ami nem észlelhető másképp, hogy a láthatatlan világ a zenében testesül meg. Ha valaki nem ismeri ezt a világot, azt mondom, hallgasson zenét, és figyelje meg az érzéseit és élményeit.

Saját produkcióid kapcsán azt nyilatkoztad, hogy ott a jelenethez keresed a megfelelő zenét. A BDZ-vel ez a munka fordított, hiszen a zenéhez kell tánckoreográfiát találni. Melyik miért kihívás, melyik a nehezebb feladat?

Mindig az a könnyebb, hogy eltáncoljunk egy zenét. Ha van egy történet, mint a Fairplay esetében, az azért nehezebb, mert előbb van egy érzés, és ehhez kell megtalálnom a zenét. Amikor adott a zene, akkor az egyértelmű alapot teremt ahhoz, ami elmondható, és amin legtöbbször nem akarok változtatni. Már előfordult az is, hogy egy meglévő koreográfiához kellett zenét illeszteni, de az rettenetesen nehéz feladat volt.

Hollerunggal Gáborral először 2016 tavaszán a John Williams Filmharmonikusok koncert és legutóbb az ABBA Symphony kapcsán dolgoztál együtt. Milyen a munkakapcsolatod vele?

Gáborral nagyon szeretek dolgozni, és egyúttal nagyon tisztelem őt. Mindig keresem azoknak az embereknek a társaságát, akikből árad az élet és az energia, és ő éppen ilyen művész. Nem olyan fiatal már, de érdekes, mert ahogy telnek az évek, az ilyen típusú személyiségek, akikben van belső tűz, nem veszítenek a lendületből, nem öregeszenek meg. Persze, megőszülnek, de több energia, élni- és tenni akarás van bennük, mint a legtöbb húszévesben.

Hollerung Gáborral nagyon könnyű volt együtt dolgozni, mert nagyon értettük egymást, egy nyelvet beszéltünk. A John Williams Filmharmonikusok kapcsán volt egy kis nehézségem az egyik koreográfia végén, mert nem tudtam megfejteni az egyik részlet ritmusképletét. Gábor rendkívül segítőkész volt, és ennek köszönhetően sikerült megtalálnom a legjobb megoldást. Annak is örülök, hogy mindig kertelés nélkül megmondja a véleményét, mert ezt szerintem sem lehet máshogy csinálni. Nekem sokat jelent, hogy vele dolgozhatok, mert szeretnék olyan emberré válni, mint ő: szenvedélyesen szeretni a munkámat és az embereket, akikkel együtt alkotok.

Ugyan még a pályád elején jársz, de nagyon nagy sikereid voltak már. Táncosból koreográfus, majd művészeti vezető lettél, majd menedzserré nőtted ki magad úgy, hogy ezen funkciók egy részét nem is tanultad. Mit tanácsolnál azoknak a fiatal művészeknek, akik még pályájuk elején állnak?

Az alapvetés, hogy szenvedélyesen kell szeretni, amit csinálunk, mert ha az hiányzik, akkor nem is érdemes belevágni. Ha ez megvan, akkor a második legfontosabb dolog a kitartás, hiszen nincs olyan, hogy valaki, valami folyamatosan egyre jobb és jobb lesz: állandóan felfelé ívelő életpálya a valóságban nem létezik. Mindig ott lesz a hullámzás, és a hullámvölgyben mindig felmerülnek a kérdések: tudom-e ezt jól csinálni, elég erős vagyok-e, elég jó művész vagyok-e? Minden hullámvölgyből tanulni lehet, valamit el kell esetleg engedni. Lassacskán a váltakozó időszakok amplitúdója csökkenhet, vagy egyszerűen megtanuljuk a kilengéseket kezelni. És kialakul a biztonságérzet. Remélem. Talán…

Honnan merítesz energiát, ha mélypontra kerülsz?

Ezer és egy dolog elbizonytalaníthat, de bízni kell a sikerekben, és mindig a hosszabb távú célra kell koncentrálni, sokszor akár el is kell engedni a közeli célt. Ha elbizonytalanodom, akkor – csak az út végére fókuszálva – felteszem magamnak a kérdést: „Ha most nem adom fel és öt év múlva, a jövőből visszatekintek erre a napra, számítani fog-e az, ami történt?” És ilyenkor legtöbbször „nem” a válasz.

És mi ez a – talán nem túl távoli – célod?

Szeretnék egy nemzetközileg elismert társulatot vezetni, évente legalább három, vagy még több turnéval. Szívesen mennénk külföldi fesztiválokra is, bár ehhez még szűkösek a lehetőségeink. Bár sajnos nagyon sok itthon a rosszindulatú, ellenséges ember a szakmában, nem hagynám itt Magyarországot, a székhelyünk mindig itt lenne. Több produkciónk is van, amivel már most utazhatnánk: a tavalyi Szentivánéji álom, a most bemutatott Fairplay is ilyen darab. Ami biztos, hogy a Zempléni Fesztiválon, Tokajban bemutatott ABBA Symphony produkcióval októberben Pozsonyba is ellátogatunk.