Kocsis-Holper Zoltán a Nemzeti Énekkar vezetőkarnagy-helyettese,  énekese, a soproni Kórus Spontánusz alapító karnagya, továbbá a Vass Lajos Kamarakórus művészeti vezetője, időszakosan pedig sokszor megfordul a Budapesti Akadémiai Kórustársaság, zenekarunk állandó kísérő-kórusának karigazgatói posztján is. Mivel munkájával rengeteget ad a BDZ kórusos koncertjeinek színvonalához is, arra gondoltunk, bemutatjuk őt olvasóinknak.

Szöveg: Borbély Linda

 

Zenész családból származol? Kisgyerekként hogyan találkoztál a zenével?

Zeneszerető, de nem zenész családból származom. Hétéves koromtól a soproni zeneiskolának voltam zongoraszakos növendéke, de bevallom őszintén, igazából nem akartam a zenével foglalkozni. Ez mindig egy hobbi volt, mellette sportoltam is. Volt bennem egyfajta irányultság a tanári pálya iránt, de aztán egy idő után színész akartam lenni. Annyira, hogy felvételiztem is a színművészetire.

Sikerült?

Nem. Most már azt mondom, hogy hál’ Istennek. Lehet, hogy jól boldogultam volna ott is. De ez a pálya, ahová aztán az élet sodort, úgy látom, igazán nekem való terep.

Saját alapítású kórusod is van!

2001-től vezetem a soproni Kórus Spontánusz nevű együttest úgy, hogy igazából nem is akartam karnagy lenni. Csak énekelni akartam a barátaimmal. Akkoriban én tartottam a próbákat, és az egyik kedves barátom, az akkori kórustitkárunk, Merényiné Szilvási Beáta megkérdezte: „Nem gondolkodtál azon, hogy ezzel kéne foglalkoznod? Végül is zeneiskolába jársz hétéves korod óta, ezt meg jól csinálod.” Úgyhogy így kötöttem ki ezen a pályán.

A Kórus Spontánuszon kívül még milyen más kórusokkal foglalkozol?

A Vass Lajos Kamarakórust 1 éve vezetem, a Nemzeti Énekkarnak pedig vezetőkarnagy-helyettese vagyok. És néha elhív Hollerung Gábor a Budapesti Akadémiai Kórustáraságba is segíteni.

Ezeket hogyan egyezteted össze?

A Nemzeti Énekkar az állandó munkahelyem, a Vass Lajos Kamarakórussal szerdánként próbálunk, a Kórus Spontánusszal pedig szombatonként. Így hétvégente ingázom Budapest és Sopron között.

Milyen darabokat tanultok, mikre készültök most a kórusokkal?

A Kórus Spontánusszal egy bérletes kórus-évadot indítottunk Sopronban. Ez egy zenei világjárás, melynek 3 különböző állomása lesz: Amerikai Egyesült Dallamok címmel tartottunk novemberben koncertet az egyesült államokbeli kórusművekből, a második állomás Farsangi Funk címmel karibi és afrikai dallamokat,  a harmadik pedig Eurofória címmel  európai zenéket vonultat fel. Ez utóbbinak az az érdekessége, hogy a Vass Lajos Kamarakórussal közösen csináljuk a hangversenyt, és kétkórusos műveket szólaltatunk meg.

Szoktál szólista is lenni, mikor a BDZ-vel fellépsz. Melyiket élvezed jobban, az énekesi szerepet, vagy inkább a kórusvezetőit?

Én elsősorban karnagynak tartom magam. Tehát egyszer, ha majd döntenem kell, hogy énekesi pályát, vagy egy komoly karnagyi pályát válasszak, akkor a karnagyi mellett fogok dönteni, mint ahogy az most szerintem látszik is a tevékenységeimből. De ez nem azt jelenti, hogy nem vállalok szívesen énekesi szólókat. Nagy örömmel veszem, amikor felkérnek, és ha az időm engedi, akkor eleget is teszek ezeknek. Azt gondolom, hogy ez a két zenei terület nem is tud külön járni. Ugyanis ha  szeretnék nagyon jó kóruskarnagy lenni, akkor kutya kötelességem az énekléshez is nagyon jól érteni. Jelenlegi élethelyzetemben az énekléssel keresem a kenyerem egy jelentős részét, mint a Nemzeti Énekkar tagja, hiszen ott nem csupán vezetőkarnagy-helyettes vagyok, hanem egyben az énekkar énekese is.

Mennyire tudatosan építed a karrieredet? Vagy inkább hagyod, hogy bevonzd a lehetőségeket?

Nyilván vannak tudatos lépések is, de  alapvetően az ember a lehetőségekből él. Azokat kell jól megválasztani, és azokkal kell jól élni. Amit én tudok irányítani, azok az én saját énekkaraim, illetve az egyéb szakmai tevékenységeim. Például mikor elmegyek egy karnagy-versenyre.  2015-ben Torinóban jártam, ahol egy második helyezést meg egy különdíjat nyertem el. Ha tehetem, akkor elmegyek kurzusokra is, de most már egyre kevesebb időm van sajnos ezekre.

És mostanában nem volt ilyen verseny?

Mostanában nem voltam. Azt gondolom, hogy az ember 36 évesen a munkáira kell, hogy koncentráljon.

Hogyan látod a mai magyar előadóművészet és a kórusok helyzetét itthon? Ez egy nehéz kérdés. Az tény és való, hogy az utóbbi  egy-két évtizedben a kórusok életében érezhető volt egyfajta visszaesés. Például a szülővárosomban régebben kétnapos rendezvény volt az Éneklő Ifjúság, aztán szép lassan eljutott oda, hogy jelentkezők hiányában megszűnt.  Aztán, ahogy a kórusélet újabb lendületet kapott, újraszerveződött az Éneklő Ifjúság  Sopronban is.

Úgy gondolom, hogy a gyerekeket és a fiatalokat ugyanúgy meg lehet fogni a komolyzenével, és ugyanúgy érdeklődnek a komolyzene iránt, mint az idősebbek. Például a Kórus Spontánuszban is jó néhány 20 év alatti tagom van. Nem az érdeklődés és a megfoghatóság lett nehéz, hanem az, hogy hogyan lehet a rengeteg ingerből a fiatalokat megnyerni arra, hogy a komolyzenére plusz időt szánjanak. Tehát eljárjanak egy kórusba, eljárjanak egy zeneiskolába. Ez borzasztóan nehézzé vált az elmúlt időszakban.

Igen, ezzel mi is küzdünk a BAK-ban…

Ez egy mindenhol fennálló probléma. Szerintem a legfontosabb a közösségi szellem. Ha egy jó közösségbe épül be az ember, akkor oda szívesen megy, arra szívesen áldoz. Viszont azért a közösségért tenni kell. Nem csak egy embernek, hanem az egész közösségnek. A karnagyi munkának csak egy nagyon kis szelete a művészi munka, a nagyobbik része az emberekkel való bánásmód. Fontos a szervezés, a jó menedzsment, az embernek le kell osztania a feladatokat. Ez egy nagyon bonyolult és szerteágazó dolog lett. Maga a karnagyi, karmesteri szerep is megváltozott.

A műsorválasztás is fontos. Be kell hozni a közönséget azokkal a darabokkal, amiket ők ismernek, és olyat kell mellé tenni, amit mi ezen felül értéknek gondolunk, de mondjuk nem annyira közismertek. Bízom benne, hogy egy idő után az emberek – ha ebből jó minőséget kapnak – el fognak járni a hangversenyekre.

A fiatalokat  érdekeltté kell tenni. Tudom, hogy nem egyszerű, pedagógusként is ezt látom. Most, hogy már nem tanítok, nekem is problémáim vannak az utánpótlással. Itt lakom Budapesten, így sokkal nehezebb Sopronban ezt megszervezni. Amikor tanítottam a gyerekeket szolfézsra, együtt énekeltünk, együtt tanultuk a zenei írást, olvasást, ők utána sokkal szívesebben jöttek hozzánk énekelni, miután felnőttek.

Mert megvolt a személyes kapcsolat.

A mostani tizenévesek közül 3-4 olyan fiatal is van a kórusomban, aki hétéves korában hozzám járt előképzőbe. Megkérdeztem tőlük, hogy jönnének-e a kórusba, azt felelték, hogy természetesen. Tehát valahol ez a személyes kapcsolat kell, ez szükséges.

Ami hiányzik, ami talán régen jobban megvolt, az egy állandó zenei alkotóműhely. Nagyon kevés esély van arra, hogy az iskolai kórusokból jó énekkart csináljunk. Vagy kevés az óraszám, vagy alig jönnek a gyerekek, mert délután van a kóruspróba. Márpedig ha gyerekkorban nem szokták meg, hogy ez egy jó és értékes „buli”, akkor felnőtt korban nagyon nehéz őket rávenni. Azt gondolom, hogy Magyarországon a komolyzene – főleg a kóruséneklés – nem annyira trendi. Idén Tallinban voltam az Europa Cantaton. Egy nyolcnapos workshopot tartottam egy finn kollégával, 101 fővel dolgoztunk. Azért ott sem mutatott ilyen értelemben jobb képet a dolog,  több volt az idősebb ember. De mégis, Észtország egy remek példa arra, hogy ezt hogyan lehet jól csinálni. Az észteknél a kóruskultúra  beleivódott már a köztudatba, így láttuk ott. Tehát ha jól ültetjük el a magokat, akkor működhet ez is. Ahogyan régebben működött is, és néhány helyen itthon működik ma is.

Gondolom, Magyarországon történelmi okai is vannak, hogy ez nem így van. Régen mi volt a szórakozás? A túrázás meg a kórusba járás.

Persze. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy az internet, okostelefonok korában bizonyos emberi funkciókat nem fogunk tudni megoldani gépeken keresztül. Az ember mindig is közösségi lény marad. Erre  akár ráébredünk, akár nem. A mai világban minden adott ahhoz, hogy kényelmesen otthon üljünk a számítógép előtt; így is tudunk barátokkal beszélni, telefonálni. Nem kell ahhoz elmenni egy kóruspróbára, hogy találkozzak Bélával, mert egyszerűen írok neki a Messengeren. De azért az igazán fontos és jó dolgokat csak úgy tudjuk megtartani, ha egymás közelében vagyunk.

Összefoglalva tehát, jó programokat kell nyújtani a tagoknak. Ez nem azt jelenti, hogy mindig el kell menni külföldre, mert van olyan kórus, amelyik ezt nem engedheti meg magának. Ami fontos, hogy jó legyen odatartozni, jó legyen együtt lenni, jók legyenek a koncertek. Te is élvezd, aki énekelsz, és az is, aki hallgatja.

Sokat foglalkozol amatőr kórusokkal a profik mellett. Van-e valami más metodikája a tanításnak; hogyan állsz hozzá egy amatőr kórusnál egy mű betanításához és hogyan egy professzionális kórusnál?

Szerintem ebben nincs különbség. Az ember bemegy a próbára, látja, hogy mi a munka tempója, mi az, ami megy, mi az, ami nem. Nyilván egy professzionális együttesnél  sok minden adott, például a kottaolvasás kérdése. Egy profi kórusban gyorsabb munka zajlik, de azt gondolom, hogy itt is pontosan ugyanazokra a dolgokra kell odafigyelni, mint az amatőrök esetében. Ők is akkor szólnak jól, ha egy jó közösség szólal meg. Ha a tagok szeretnek odajárni, ha annak, aki irányít és vezényli a darabot, annak az instrukcióit elfogadják és magukévá tudják tenni.

Azt szokták mondani, hogy az amatőr kórusnál a lelkesedés megvan, a profiknál nincs – én ezzel nem értek egyet. Azt látom a profiknál is, hogy – most a Nemzeti Énekkarról beszélek, mert arra van rálátásom – igenis tudunk lelkesedni akár egy műért vagy karmesterért. És akkor van igazán jó zenei eredmény, ha ez a kohézió megvan.

Egy kicsit beszéljünk az Énekel az országról! Már jó pár éve benne vagy, mióta is pontosan?

Mikor is volt a Német Requiem? 2007-ben, azt hiszem. Szóval azóta.

Hogy zajlik az erre való felkészülés?

Minden évben van egy karnagyi találkozó, ami egy Megérthető zene koncerthez kapcsolódik. Utána Hollerung Gábor az adott műről elmondja, hogy mire kell figyelni, ez körülbelül egy egyórás „fejtágítás”. Otthon mindenki önmaga megtanítja a saját kórusának, majd következik a kórushétvége, az Énekel az ország tábor, amikor aztán összegyúrjuk az egészet.

Gáborral milyen a szakmai kapcsolatod?

Mi az Énekel az országon találkoztunk. Akkoriban már hallottam Gáborról – a már említett kórustitkárunktól, Merényiné Szilvási Beátától –, mert őt Gábor tanította Pécsett. Betti mondta nekem, hogy érdemes lenne megismernem, mert zeneileg egy csomó mindent úgy kérek, csinálok a Spontánuszban, mint amit ő anno Pécsett hallott. Mondtam, hogy jó, elmegyek, kíváncsi vagyok, milyen ez az Énekel az ország. A másodiknál csatlakoztam be, ami a Német Requiem volt, és az engem mérhetetlenül lenyűgözött. Az, hogy hogyan lehetett 500 főt egy hétvége alatt üzemkész állapota hozni. Később Hazai Eszter, a Budapesti Akadémiai Kórustársaság kórustitkára megkérdezte, hogy tartanék-e beéneklést – mivel a karnagyokat szokták erre megkérni. Mondtam, hogy természetesen. Utána megint jött Eszter, és mondta, hogy többen szeretnék, ha a főpróbán is én tartanám azt, mert úgy érezték, hogy jól esett nekik, amit csináltam. Aztán az évek alatt tulajdonképpen én lettem a főpróbán a beénekeltető. Gábor ott a táborban felfigyelt rám, érdekelte, hogy ki az a fiatalember, akit kértek a többiek. Utána jött egy olyan lehetőség, hogy szólampróbát is lehetett tartani, így szépen-lassan, tulajdonképpen szakmai oldalról ismerkedtünk meg. Aztán odáig jutottunk, hogy tartottam összpróbát is, amikor ő épp nem tudott odaérni.

Milyen érzés ennyi embert összefogni? Szerintem ez is egy adottság, ösztönösen működik. Engem nem zavar, nem gondolkozom el azon, hogy 20 vagy 500 embernek tartok épp próbát. Előttem mindig az a cél lebeg, hogy a lehető legnagyobb zenei élményt nyújtsuk, nem csak kifelé, hanem befelé is.

Térjünk át a jövőbeni terveidre: Mit tűztél ki magad elé karnagyként, vagy akár szólistaként?

Nehéz megfogalmazni. Az életem hátralévő részében is szeretnék a karnagyi pályán maradni. Nézem a lehetőségeket, hogy hol tudom ezt a fajta képességemet a lehető leghatékonyabban kamatoztatni. Természetesen az éneklés is az életem része marad, de sokkal inkább a dirigensi teendők felé orientálódom. Nyilván, mint karnagyban, bennem is bennem van az a hivatástudat, hogy a munkámmal segítsem az amatőr kórusvilágot, de a professzionális világban is szeretnék továbbra is aktívan jelen lenni.

Kocsis-Holper Zoltán 2019. április 5-én, pénteken 19:00 órai kezdettel A Budafoki Hangversenyesték keretében vezényli zenekarunkat.

Koncerleírás: https://bdz.hu/koncertek/budafoki-hangversenyestek-6/

Jegyvásárlás: https://bdz.jegy.hu/program/zelenka-haydn-mozart-92325/439145

 

Három gyerek, két hegedű, sok kamarazene

Kokas Katalint – férjével ellentétben – Budapesten tudtam elcsípni, míg szokott reggeli kutyás sétáját járta. Ekkor volt ideje arra, hogy meséljen nekem a Csemiczky hegedűversenyről, Vashegyi György karmesterrel való munkájukról, fellépéseikről, tanításról-tanulásról, tervekről és persze „zenés”családi életükről. Most is – mint vele készített 2010-es interjúnk idején – több dologgal foglalkozik párhuzamosan, hogy beleférjen a nap 24 órájába. És teszi mindezt kedvesen, lelkesen, vidáman, érezhetően energiától fűtötten.

Szöveg: Viant Katalin

Csemiczky Miklós hegedűversenyét adod elő a háromrészes Dohnányi bérlet középső hangversenyén, márciusban. Vashegyi György lesz az est karmestere, melynek során a Csemiczky hegedűversenyt egy szimfónia és egy egyházzenei oratorikus mű veszi közre. Mindez a Zeneakadémia gyönyörű nagytermében. Szebbet elképzelni is nehéz.

Nagyszerű, hogy a Zeneakadémián lesz a koncert, és örülök neki, hogy a művet, mellyel másfél évvel ezelőtt már foglalkoztam tanárként, most bemutathatom szólistaként. Egy rendkívül tehetséges növendékem adta elő akkor ezt a hegedűversenyt. Segítség lesz a tanárként átélt emlékeket feleleveníteni a darabbal kapcsolatban. Páratlan élmény Csemiczky Miklós versenyművével foglalkoznom. Energikus, ördögi tánc ez, amelyben a belső tűz váltakozik a szépséges, szomorú lírával. Gyönyörködöm a harmóniavilágában is. Eljátszása komoly próbatétel mind technikailag, mind zeneileg. Ez egy olyan mű, amelynek szívesen adom a lelkem és az időm bármikor, a jövőben is.

Csemiczky hegedűversenyét most játszod majd először. De a repertoárod amúgy hatalmas…

A repertoáromat a hatalmas szó helyett inkább a színes szóval jellemezném. A szokásos hegedűversenyek mellett a kamarairodalomra koncentráltam, azon belül is kiemelten a kvartett műfajával foglalkoztam legtöbbet. A barokk zene és a kortárs zene is vonz, és amely feladat megtalál, annak adom oda az időm, az energiám.

Más tanítani, mint tanulni egy művet, igaz?

Bár részben én is játszogatom a művet, amikor tanítom, de azért mégis más, mintha én adnám elő, én merülnék el benne. Tanításkor távolabbról, kívülről látom/hallom a zenei alkotást, noha „fizikailag” is kapcsolatba kerülök vele, hiszen általában meg is mutatom hangszeremmel az elképzeléseimet tanítványaimnak. Fontosnak érzem azonban a közös munkánkban, hogy tanítás közben ne az én saját „hangomat” akarjam hallani tőlük, hanem a tanítványaimat az egyéniségükből kiindulva arra inspiráljam, hogy találják meg saját útjukat, hangszínüket.

S hogyan történt a BDZ-s felkérésed, a mű kiválasztása?

Ennek a műnek az ősbemutatója Marosvásárhelyen volt, 2017 áprilisában. Engem kért fel a szerző a darab bemutatására, én el is vállaltam, de közben várandós lettem 3. gyermekemmel, Olga babámmal, így a bemutató idején már bizonytalan lett volna a fellépésem. Ezért ajánlottam tanítványomat, Tóth Kristófot, s így esett, hogy tanárként már foglalkoztam a művel, hiszen azt Kristóffal együtt „tanultuk”. Most az a megtiszteltetés ért, hogy a szerző ismét engem kért fel a darab magyarországi bemutatójára. Ha jól tudom, konkrétan ezt az alkotást viszont Hollerung Gábor akarta most műsorra tűzni.

Ez utóbbi nem lep meg: Gábor, a BDZ-vel, számos kortárs művet mutat be. Ha kortárs zenéről beszélünk, óhatatlan a kérdés: milyen a fülnek? Mire készüljön közönségünk? Orbán György egy interjúban azt mondta, hogy nem kell félnie a kortárs szerzőknek/előadóknak a közönség „haragjától”, mert néha többen vannak a zenészek a színpadon, mint a nézők a sorokban, így meg tudják védeni magukat…

Jaj, imádom Orbán György műveit! Ez pedig egy szép és izgalmas Csemizky-hegedűverseny! A közönség bátran eljöhet erre a kortárs zenei koncertre – nagyon jó zenét fog hallani.

Vashegyi György lesz az est karmestere. Vele dolgoztál már?

Igen, és örülök, hogy ismét együtt játszunk. Gyurival kortárs művet és hegedűversenyt még nem, de barokk zenét már előadtam. Nagy élmény volt együtt zenélni vele. És mert vidéken szerepeltünk, sok időnk volt beszélgetni, például reggeli és vacsora közben, ami nagy előnye a vidéki fellépéseknek. Gyuri nagy hatással volt rám: kozmopolita, nagy tudású ember. Egy izzó személyiség, teli zseniális ötlettel, és nem csak vágyik arra, hogy az élet sok területén tegyen, de tényleg tesz is. Annak idején többször jártunk nála Barnabással barokk zene előadása kapcsán tanácsokat kérni. Nagyon-nagyon várom a vele való munkát.

Tanárként a Zeneakadémia hegedű főtárgy tanszakán oktatsz, hegedű- és brácsaművészként. Hogyhogy brácsa?

Én nem szoktam külön kiemelni a brácsázásomat. Újabban divat, hogy az életrajzomba beírják, lobogtatják. Mint hegedűs, és mint hegedűtanár is, úgy gondolom, hogy minden hegedűsnek illik tudnia brácsázni. Hegedűs vagyok, aki tud brácsázni. Hegedűs vagyok, aki szokott brácsázni és szeret brácsázni. Ezzel több ajtó nyílik meg előttem, elsősorban a kamararepertoár, s nem a szólórepertoár felé. Ezzel együtt nem tartom magam brácsistának, mert a szóló brácsaművekkel egyáltalán nem foglalkoztam, nem is áll szándékomban: csak a kamarazenélés részeként tekintek rá. Én hegedűs vagyok, hegedűművészként diplomáztam, tanítani sem szoktam brácsistákat. Viszont törekszem arra, hogy minden hegedűs tanítványom a Zeneakadémián kamarázzon velem, és brácsaszerephez is jusson. Azt szeretném, ha a brácsázásról nem az jutna eszükbe, hogy a brácsakulccsal kell szenvedniük a kötelező brácsaórán, hanem az, hogy komoly szerepet vállalhatnak remekművek megszólaltatásában, annak is a brácsaszólamában.

Más hegedűművésznél azért általában nem nagyon emelik ki, hogy brácsista.

Igaz, de most már sokakat tanítottam, és nekik ez már természetes. Egyébként Barnus is brácsázik, mégpedig fantasztikusan! Dimitry Smirnov pedig, akivel mostanában nagyon sokat kamarazenélünk, fantasztikus hegedűs, barokkhegedűs is, és kiválóan brácsázik! Barnabással pedig nemrégiben együtt játszottam Csajkovszkij hegedűversenyét Szombathelyen, ahol ő volt a karmester, és ráadásként duóztunk, mert rosszul éreztem magam, hogy Barnus kezébem nem volt hangszer, csak a pálca… Első ráadásként kéthegedűs duót játszottunk. Nagy tapsot kaptunk, mire azt mondtam a közönségnek, hogy ugyan nem akarunk „zenebohóckodni”, de ha kaphatunk egy brácsát a brácsaszólamból valakitől, akkor most egy hegedű-brácsa duót adnánk elő. Szóval ez nálunk teljesen természetes családon belül, és biztos vagyok abban, hogy ha Gazsi fiam felnő, akkor ő is fog brácsázni.

Nekem már volt szerencsém az egész családot hallani a Hagyományok Háza színpadán, Hannát is, aki akkor még a zongorista időszakát élte. És mondhatom, hogy rendkívüli élmény volt a zenén túl az egymás iránti szeretet, odafigyelés, amely sugárzik belőletek.

Hálásak vagyunk a sorsnak, hogy ebben az életben megtalálhattuk egymást! Azt hiszem, mindenki olyan ember, ahogy zenél (már ha zenész)! Az számunkra a legnagyobb adomány, hogy a világirodalom legnagyobb zenei alkotásait együtt élhetjük át.

Barnabás is mindig hangsúlyozza a kamarazene fontosságát a művészi pályán, mely anno műkedvelőknek íródott és melyet festmények sokasága is ábrázol, hisz muzsikáló családokat látunk rajtuk. Számomra az is különleges, hogy ti a népzene területére is kiléptek, ami – gondolom – megtermékenyítő élmény lehet számotokra is. Jó volt nézni-hallgatni a ti muzsikáló családotokat, mely most épp kétlaki életet él: Budapesten és Kölnben.

Nekem ez a két év száműzetés, mert nem szeretek külföldön élni, noha sokat utazunk, koncertezünk világszerte. Mindig itthon akartam élni, ahol pedig talán divat a rosszat szidni, a jót meg természetesnek venni. Tanultam Kanadában másfél évet, tudom, milyen a honvágy, és megtanultam, hogy hova tartozom. Mi, akiknek a hivatása „nemzetközi”, az elmúlt 20 évünk során úgy éreztük, hogy ha nekünk nagyon megtetszett volna egy város, és ott szerettünk volna élni, akkor valószínűleg befogadtak volna bennünket. De igazából nem volt a világnak egy olyan része sem, amire azt mondtuk volna, hogy az jobb lenne Budapestnél. Köln, ahol most élünk, derült égből a villámcsapásként jött, mert Barnabásnak (sok próbajáték, próbatanítások után) felajánlottak egy állást. Ez azt jelentette, hogy Barnabás kéthetente kint volt, vagy néhány napra útba ejtette Köln városát, bárhol is járt. Ez működő dolog volt. De amikor Olgával várandós lettem, akkor mérlegre tettük a helyzetünket, és úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk, milyen az élet külföldön, családdal.

Úgy tudom, nyomós „ok” volt a két nagyobb gyermeketek is.

Igen, az egyik fő ok volt a két nagyobb gyermekünk. Úgy gondoltuk, a gyerekeknek jó, ha a német nyelvet is „magukévá” teszik, illetve ha megérezhetik, milyen külföldön élni. Ha megtapasztalhatják, milyen is nagyszülőkkel interneten kapcsolatot tartani, akik látják, de nem tudják megölelni őket. Biztosan vannak, akik olyan ajánlatot kapnak, amiről úgy érzik, hogy visszautasíthatlan, de otthonról nagyon nehéz árnyaltan látni más országok lehetőségeit, így alapvetően csak bíznak abban, hogy kint majd minden szebb és jobb lesz. Magyarországon a közbiztonság természetes, Kölnben nagyon sok helyen nem az. Itthon sok és sokféle zeneiskola van, képzett tanárokkal, a tanmenetbe iktatott szolfézzsel, és gyakorlatilag ingyenes a képzés, melyek közül az ember maga választhat – Németországban nincs zeneiskolai hálózat, kevés zeneiskola van, magánúton kell felkészülni, hogy egyáltalán felvegyék a hosszú sorokban, akár évekig várakozó gyerekeket. Nincs szolfézsóra és zongorakíséret, és egy hegedűóráért akár 60 eurót is kell fizetni. Mi, akik benne vagyunk a szakmában, alig találtunk zongoristát, aki a fiamat versenyen lekísérje. Eközben Gazsi elkezdett a Marczibányi téri Kodály Zoltán Általános Iskolába járni, és egy nap elém állt azzal, hogy nézd, Mama, én nem tudom, ti hogy döntöttetek, mikor akartok hazamenni, de én januártól a „Kodályba” akarok járni, hazaköltözöm a Nagymamáékhoz. Kerek perec kijelentette. Hazaköltözési tervéhez egyébként Ácsné Szily Éva, a hegedűtanárnője jelentette az egyik legfontosabb vonzerőt. Persze, felnőttként, ki tudja, hol szeretne majd élni…

Azért addig még van idő…

Nincs ez olyan messze: ilyentájt ez már eldől. Én 16 éves voltam, amikor eldöntöttem, hogy mindenképp magyar férjem lesz, és hogy Magyarországon akarok élni.

Ezt a szavaidból kivilágló szeretet kapjátok vissza a hazai közönségtől, akik megérzik ezt a gondolkodásmódot a magatartásotokban. Nemcsak elismerik a tudásotokat, de szeretnek is benneteket. Az is szívmelengető, ahogy Hanna vágyait terelgetitek, vagy ahogy Gazsi szerepléseit figyelemmel kíséritek, „egyszerű” szülőként, nem hegedűművészként izgultok érte.

Tegnap volt az adventi házi koncertje Gazsinak a zeneiskolában, holnap a BMC-ben játszik, amit a rádió is felvesz. Szeret zenélni a kisfiúnk.

Milyen gondolatokat osztanál még meg velünk?

A tanításról beszélnék még szívesen. Most ugyan GYES-en vagyok 3 évig – ami szintén magyarországi különlegesség, mert Nyugat-Európában ez sok helyütt csak 6-8 hét -, így majdnem a teljes zeneakadémiai osztályom Szenthelyi Miklósnál tanul. De ez egy átmeneti három év csupán. Ezt az időt Barnabással terveink megvalósítására is szeretnénk fordítani. 15 éve szerettük volna megvenni egy belvárosi, nagy tetőteret a Palota-negyedben, és ez most sikerült. Itt szeretnénk egy művészeti szalont, egy házi muzsikálásra, minőségi kultúrára alkalmas teret, és egyben egy komoly pedagógiai műhelyt, mely a gyerekek számára és kiemelkedő zenetanárainknak is fontos. Az alapfokú oktatáson múlik ugyanis minden: az is, hogy a Zeneakadémiára kik és milyen tudással kerülnek, de az is, hogy lesz-e a jövőben zeneszerető közönség.

Az iskolai énekórák közben lassan „kimúlnak”.

Az iskolai énekóra, az alapfokú zenetanítás mellett, a gyermekek lelkének fontos, hogy egész emberekké váljanak. Ha itt csupán száraz információátadás zajlik közös éneklések és zenehallgatás helyett, akkor az énekóra nem arról szól, amiről szólnia kellene.

A kamarakoncerteket is említetted: hallhatnánk még pár szót a Kelemen Kvartettről és a Fesztiválakadémiáról?

A Kelemen Kvartett, a régi felállásában, megszűnt, mert bármennyire is szerettünk együtt játszani, mégsem pendültünk minden szempontból egy húron. A kvartett, mint formáció, tulajdonképpen olyan, mint egy házasság; csak akkor működik jól, ha mindegyik fél folyamatosan és hasonlóan egyenlő energiát tesz bele. Mióta a kvartettünket felbontottuk, azóta kivirágzott a kamarazenei életünk más színtereken: 5-6 külföldi formációval lépünk föl, CD-felvételek születtek, világhírű előadó barátainkkal, tehetséges fiatalokkal. Felvettük például Bartók zongorás kvintettjét Vilde Franggal, Nicolas Alstaedttel és Alexander Lonquich-hal Norvégiában; a Szokolay-kvartetteket két fiatal, zseniális művésszel Pesten. Velük játszunk a Wigmore Hallban is és egy nagy olasz turnén.

A Fesztiválakadémián is hasonló a hozzáállás. A koncertek mellett oktatás folyik egyetemistáknak és amatőr zenészeknek is, melyre felettébb büszkék vagyunk. Emellett 9-19 éveseknek olyan korosztályos nemzetközi hegedűversenyt indítottunk, amelynek zsűrielnöke a világhírű Shlomo Mintz, és amelynek versenyzői Európán kívül Ausztráliából, a Távol-Keletről, az amerikai földrészről is eljöttek a megmérettetésre. A Fesztiválakadémia valódi, fülledt július végi kavalkád-hangulatban zajlik, „Káosz és Harmónia” címmel.

Mi is átéljük, amatőr kórustagként, a profikkal zenélés örömét, amikor a BDZ-vel, hivatásos szólistákkal, vendégkarmesterekkel énekelhetünk szebbnél szebb műveket.

Hatalmas élmény lehet! Csodálatos! A mi amatőrjeink is büszkén jönnek-mennek a Zeneakadémián, s le sem veszik a nyakukból a részvételi kártyát: még fellépéskor is rajtuk van! Megélik azt a rejtett vágyukat, hogy zeneakadémisták legyenek, ami fiatal korukban valami miatt nem valósulhatott meg.

Hasonló lehet, elmondásod szerint, a Fesztiválakadémia a népzenei táborokhoz, ahol profi népzenészek tanítják az amatőröket, akik akár Ausztráliából eljönnek, hogy dudán játszani, vagy Angliából, hogy nagybőgőzni, vagy Japánból, hogy néptáncolni tanulhassanak, s aztán esténként együtt muzsikálhassanak, táncolhassanak.

Nálunk, 2019-ben, Pál István „Szalonna” és zenekara fog fellépni, és a versenyzőket magyar népzenére tanítani. A Fesztiválakadémiát a Liszt Ferenc Zeneakadémia Nagyterme és szinte teljes épülete fogadta be, és pár izgalmas, külsős helyszínen is lesznek koncertek. A nemzetközi hegedűversenynek és az utolsó koncertnek pl. a Hagyományok Háza fantasztikusan felújított épülete, színpada ad majd otthont, és lesz étterem is, ahol a magyar népzene mellett esténként magyar cigányzene is hallható lesz. Ez számunkra kiemelten fontos, talán mert a férjem nagyapja Pertis Pali cigányprímás volt. Az első fesztiválunktól fogva fontosnak tartottuk, hogy a magyar cigányzene hangját hallassuk. A magyar népzene pedig nemcsak alapja minden Bartók-műnek, hanem alapja a létezésünknek is. Gazsi fiunk annyira szereti Szalonna kárpátaljai népzenei táborát, hogy a családi tengerparti nyaralást is otthagyta érte.

Ezen nem csodálkozom, én is voltam Péterfalván…A BDZ-vel adott Csemiczky-koncerteden közönségünkön kívül a tanítványaid is, a családtagjaid is jelen lesznek, még tán Gazsi is, ha csak nem lesz valami más, fontos, népzenei teendője. Milyen érzés tanítványok, család előtt játszani?

Nagyon-nagyon jó érzés. Szerencsés vagyok, hogy a pályán is, az életben egymásra találtunk, együtt vagyunk; családtagok, barátok.

Közönségünk Kokas Katalint 2019. március 2-án hallhatja a Dohnányi bérlet 2. előadásán, a Zeneakadémia Nagytermében. Elhangzik: Csemiczky Miklós hegedűversenye. Karmester: Vashegyi György.

Klasszikus műveket és crossover produkciókat is bemutat a Barokk Randevú elnevezésű zenei fesztivál augusztus 10-én és 12-én a Gödöllői Királyi Kastélyban.

A Bachtól Djangóig című nyitókoncert augusztus 10-én játékosan vezeti végig a hallgatókat a barokk muzsikától a swing műfajáig. A Swing a la Django új, nagyszabású produkciója a műfajok keveredése mellett attól is különleges, hogy az interpretáció során a Talamba Ütőegyüttes és Micheller Myrtill énekesnő a zenekarral együtt alakítja, építi a dallamvilágot és a szólókat – közölték a szervezők az MTI-vel.
Augusztus 12-én a Megérthető zene című hangversenyen a BDZ Vonós Quintet, a Budapest Saxophone Quartet és a Corpus Quartet előadásában hangzik el a barokk zene egyik legkomplexebb remekműve, Johann Sebastian Bach A fúga művészete. A mű megértését Hollerung Gábor magyarázatai és történetei segítik.

Pergolesi 23 évesen írta Az úrhatnám szolgálót, amelyet eredetileg az Il prigioniero superbo című opera szüneteiben mutattak be, a zenetörténet azonban az első vígoperaként tartja számon. A Barokk Színházban augusztus 12-én látható előadásban a három szereplő, Bojtos Luca, Erdős Attila és Mózes Zoltán az egyszerű és vicces történet árnyoldalait, valamint meg nem tárgyalt részleteit is felszínre hozzák Philipp György rendezésében, a Budafoki Dohnányi Zenekar közreműködésével.

A Barokk Randevú záróhangversenyén Händel első angol nyelvű vallásos műve, az Utrechti Te Deum és Jubilate csendül fel, amely az 1713-as utrechti béke megünneplésére született. Ez volt a brit királyi család első megbízása a zeneszerző számára, és Händel ezzel meg is alapozta londoni karrierjét. Augusztus 12-én a Budafoki Dohnányi Zenekar előadásában, a Budapesti Akadémiai Kórustársaság, valamint Csereklyei Andrea, Megyesi Schwartz Lúcia, Gavodi Zoltán, Szerekován János és Blazsó Domonkos szólisták közreműködésével szólal meg a Magyarországon viszonylag ritkán hallható barokk oratórium Hollerung Gábor dirigálásával.

A Barokk Kastélynapok részeként megvalósuló Barokk Randevú célja, hogy klasszikus és crossover jellegű produkciók bemutatásával közelebb vigye a barokk zenét a közönséghez. Az eseményt Lombos Pál, a Swing a la Django és a Heuréka Music Agency vezetője, valamint Hollerung Gábor karmester, a Budafoki Dohnányi Zenekar vezetője hívta életre.

Bővebben: barokkrandevu.hu