Az ismeretterjesztő, zsűriző, maratont futó, inspiráló, műsort alkotó opera-világsztár: Miklósa Erika

A csillogó szemű, nevetős arcú, elegáns megjelenésű opera-nagyasszonyt bő 20 évvel ezelőtt hallottam először énekelni a Boldogasszony-(Mátyás-) templomban, egy nyáresti koncerten, és azóta számtalanszor, a legkülönbözőbb énekes szerepekben, formációkban ‒ szerencsére sokszor „élőben” is. Újabban, mint lelkes zsűritagot vagy televíziós műsorvezetőt csodálom, hisz most épp a „zenei ismeretterjesztés” terén alkot egyedit, élvezeteset, és persze énekel világszerte, de szerencsénkre itthon is. Most a BDZ közönsége is élőben hallhatja őt, hisz Miklósa Erika a 2019. október 2-i Dohnányi bérletes koncertünk vendégművésze lesz, a Zeneakadémián, amikor is két Mozart-áriát ad elő.

Szöveg: Viant Katalin

Beszédhangját azonnal felismerem a telefonban, mert személyesen, sajnos, bokros nyári teendői miatt nem tudunk találkozni, pedig örültem volna akár egy teljes napig tartó „kísérői” szerepnek is mellette, mondjuk Székesfehérváron… Kezdem is sorolni, hogy mi minden érdekel engem és reményeim szerint kedves közönségünket is vele kapcsolatban. Végül, hogy ne vesszünk el a témák között, a legszokványosabb, a felkérést érintő kérdéssel indítok, amelyre ő egyáltalán nem szokványosan válaszol…

Hogyan került sor a felkérésre, hogy két gyönyörű Mozart-áriát énekeljen a BDZ egy őszi koncertjén?

Gábor kért fel, akivel nagyon régi szakmai kapcsolatot ápolunk. Ha jól emlékszem, az első közös munkánk egy nagyon érdekes koncert, egy „hármas” volt, a Zempléni Fesztiválon, hosszú évekkel ezelőtt a BDZ-vel és Szakcsi Lakatos Bélával, aki nekem írt egy dzsesszváltozatot W. A. Mozart az „Éj királynője” második áriájára. A koncert egy templomban kapott helyet, ahol elhangzott még más Mozart-ária is, de: ez volt a hab a tortán. Emlékezetes, nagyon érdekes produkció volt, a feldolgozást pedig a mai napig nagyon szeretem. Többször sikerült is előadni, még Gáborral is, szimfonikus változatban is, a Müpában is volt erre lehetőség, de zongorás változatban is többször elénekelhettem. Tehát ez volt az első találkozásunk, és ez tulajdonképpen meg is pecsételte a sorsunkat. Azóta már többször volt alkalmam a zenekarral énekelni, aminek nagyon örülök, mert Gábor az az ember, aki hihetetlen intenzitással, agilitással és magas művészi tudással irányul a művészek felé, és természetesen igen magas fokú kívánalmakat, elvárásokat támaszt a művészekkel szemben. És én nagyon szeretem az ilyen jellegű, kemény kihívásokat. Messziről jött ember – mint én –, mondhat, amit akar, de egy hazai produkció, egy itthoni koncert magáért beszél. Gondolom, Gábornak is valami hasonló a hitvallása. Vele kemény, őszinte munka folyik, vidám, jó legkörben.

Kórustagként mi is vidámságát szeretjük talán leginkább, ami szakmai tudása mellett az egyik legjellemzőbb tulajdonsága. Az az érzésem, a közönség azt hiheti őt látva, hogy nem is olyan nehéz, amit csinálnak a művészek.

Az nem baj, sőt! Inkább mi izzadjunk, mint a közönség…! Nem baj, ha a közönség nem a komoly munkát látja, hanem élvezi az előadást. A közönség hadd legyen közönség. Ez a vidámság is az oka annak, hogy Gábor nagyon jól szót tud érteni a művészek minden szegmensével, a fiatalabb korosztállyal is, miközben a munka az munka. Apait, anyait bele kell adni mindenkinek egy-egy előadásba, akár szólista az ember, akár kórustag.

A két Mozart-áriát ön mint szólista kérte vagy Gábor szerette volna ezeket hallani Miklósa Erika előadásában?

Gábor választotta ezeket a műveket. És én örülök annak, amikor valaki nekem választ darabot, mert az sok mindent elárul. És nagyon jót választott, mert az egyiket, a Vorrei spiegarvi, oh Dio koncertáriát (K. 418) már régen énekeltem, pedig nagyon nagy kedvencem ‒ ahogy a másik is nagy kedvenc, a Marten aller Arten kezdetű a Szöktetés a szerájból c. opera második felvonásából, mely Constanza koloratúrszoprán áriája. Tehát két gyors, bravúros áriát választott nekem Gábor.

A Vorrei spiegarvi, oh Dio c. koncertáriáról olvastam, hogy ún. beillesztett ária. Ez azt jelenti, hogy a zeneszerő nem egy adott operához komponálta, hanem írt egy briliáns koncertáriát, melyet az énekes bármely operába beilleszthetett, hogy közönségét technikájával, hangjával elvarázsolja. Mozart ezt az áriát Aloysia Weber részére írta, hogy a művésznő betoldhassa a Pasquale Anfossi, Il curioso indiscreto” c. operájába, melyben Klorinda szerepét énekelte 1783 júniusában, a bécsi Burgtheaterben.

Valóban, régen nagy divatja volt a beillesztett koncertáriáknak. Nekem is van ezzel kapcsolatosan egy nagyon érdekes történetem. 2006-ban, a Mozart-évben énekeltem a főszerepet a Fragmente, azaz Töredékek c. darabban, a Deutsche Oper Berlinben. Az volt az est lényege, hogy csupa olyan vokális vagy zenekari művet szedtek elő Fragmente alkotói, melyeket nem fejezett be Mozart, és ezeket felfűzték egy librettóra, vagy inkább történetre. A másfél órás darabnak mégis az volt a csúcspontja, amikor ez az ismert ária felhangzott: az egyetlen a darabban, melyet Mozart fejezett be. Ma is lúdbőrözik a hátam attól, ha csak rágondolok erre az előadásra, mely az emberiség és a művészet kapcsolatát boncolgatja, azt mintegy kifordítva. A darab a legismertebb Mozart-hősök (Sarastro, az Éj királynője, Papagina) felvonultatásával kezdődik, és aztán jön több, be nem fejezett, majd az egyetlen befejezett ária. A nagyon érdekes koncepciót, hogy ember és ember viszonya hogyan alakul a XXI. században, hogy foszlunk szerteszét világunkban. Különleges díszletek, jelmezek, és rendkívüli filmes maszkolás egészítette ki és tette igazán izgalmassá, modernné az előadást: szinte zombivá váltunk, másztunk a földön. Amikor a darab véget ért, néma csönd volt, semmilyen taps nem hallatszott. És ez nagyszerű élmény volt! Nekem ez a betétária volt a kitörési pont volt, mert itt voltam legközelebb (filozófiai síkon) a világossághoz, a fényhez: hogy mégsem húzott le a világ, az élet, mint egy tölcsér, az örvénylő mélybe. Nos, visszatérve a beillesztett ária témájához, én akkor tudtam meg, hogy ez az ária betétária, és amit természetesen nem véletlenül választottak be a darabba. Ez tehát egy a sok betétária között.

Azt is olvastam, hogy anno konfliktust is jelentett a szerző és mondjuk az operaszínpad fenntartója között, hogy sikeráriákat toldottak egy-egy operába a közönség óhajára. Nos, ez a mi koncertünkön nem konfliktus-, hanem örömforrás, nagyszerű lehetőség lesz…

Nem, most egyáltalán nem okoz konfliktust… Szép a szövege is.

Említette, hogy szinte zombivá válva, mászva énekelt a Töredékekben. De a Traviata új magyar feldolgozásában sem lehet könnyű énekelni egy hatalmas kanapén egyensúlyozva… Egy modern feldolgozás segít közelebb vinni a nézőkhöz az operát? Vagy jobb a hagyományos forma?

Mindkettő jó, szerintem. Bár természetesen a klasszikus megjelenítések is nagyon jók és fontosak, ezeket kicsit el kell felejtenünk néha, mert, azt hiszem, napjainkban különösen fontos az érzelmek komoly kinyilvánítása, illetve a látvány. Hogy a dologgal, a témával, a hősökkel könnyebben tudjunk azonosulni. Ha már a Traviatát említette, ami szintén az egyik nagy kedvencem, akkor elmondhatom, hogy Anger Ferenc velem álmodta meg ezt az egész elképzelést. Az alapinspirációt én jelentettem az alkotási folyamatban, ami nagyon megtisztelő volt számomra.

Akkor ez nem rendezői önmagvalósítás volt…

Nem. Ő engem akart Violettaként látni. Nagyon jó volt, hogy sok időm, csaknem öt hónapom volt a felkészülésre, mert a legnehezebb nem az volt számomra, hogy milyen díszletek között, akár kanapén egyensúlyozva énekelek, hanem az, hogy tulajdonképpen önmagamat kellett megjelenítenem, szinte meztelenre vetkőzve lelkileg.

Ez a rendkívüli személyesség valóban sajátossága a modern rendezéseknek.

Igen, és ebben a rendkívüli személyességeben én is rendkívül sokat fejlődtem. Én nem abban látom az előadó számára a nehézséget a modern rendezésekben, hogy fizikailag jobban megmozgatják az embert a rendezők, hanem hogy lelkileg is igen komoly feladatok elé állítják. Ebben a darabban még a pihenéseimet is a színpadon oldottuk meg, hisz az első perctől a „halálomig” színpadon vagyok. A báli készülődést, a ruhacseréket is belekomponálták a darabba. Itt nem volt szünet, pihenés, átmenet. Kérdésére mégis azt válaszom, hogy szinte észre sem veszem, hogy milyen fizikai feladatok elé állít a rendező, mert a szerepmegformálás lelki oldala az igazi nehézség, az az igazi feladat.

Fejlődést említett… Én bő 20 éve hallottam egy ragyogó fiatal nőt énekelni a Mátyás-templomban, akit akkor még nem nagyon ismertünk… Kérdezgettük is egymást, ki ez a fantasztikus szoprán…

És ki volt az?

Természetesen ön…

…jaj, már épp akartam kérdezni, ki volt ez a szoprán, mert én szeretem a fiatal tehetségeket. Talán Vivaldit énekelhettem, ami illik a Mátyás-templomba.

Ezt már nem tudom, de azt igen, hogy ez a hang, ez a megjelenés akkor revelációként hatott ránk. És ehhez hasonló reveláció számomra, hogy újabban bekapcsolódik a „zenei nevelésnek, ismeretterjesztésnek” nevezett, cseppet sem könnyű műfajba, mert nem mindegy, hogy ki próbálja a zenét, az operát közelebb hozni a közönséghez… Mi készteti erre az új szerepkörre?

Ez a sorsom. Nekem a pályám kezdete óta fontos volt, hogy ‒ miközben én magam is fejlődöm ‒, minél többet adjak vissza a közönségnek is, és a nálam fiatalabb művészeknek is. Fontos, hogy a közönség legalább azt tudja, hogy mi is az a komolyzene vagy klasszikus zene, amit elutasít, amiről azt hiszi, hogy nem szereti. És ehhez a munkához ma már megvan minden eszközöm, hitelem. A Partitúra c. műsor az én ötletem volt, amelybe bevontam barátomat, Batta András tanár urat: így van jelen az értelem és az érzelem mindenféle formában az adásokban. Ez a „túra” azért is fontos, mert nemcsak a zenéről szól, hanem arról is, hogy milyen kulturális értékeink vannak. És főleg arról, hogy szeressük a vidéket, hiszen, erkölcsi értelemben is, a vidék tartja fönn az országot. És tulajdonképpen számomra egy kis önbizalom-növelést is jelent a műsor, mert sorra-rendre kapjuk a visszajelzést, hogy azokban a városokban, ahol jártunk, az ottaniak is felfedezik, hogy mennyire jó helyen laknak. Mert eddig fel sem tűnt esetleg nekik, ami természetes, hogy mennyire jó, mennyire különleges a városuk, hogy milyen szerencsések, hogy ott élnek.

Somogyi kötődésűként ezt a rácsodálkozást én is érzékelem. Talán az is fontos a Hollerung Gáborral való szakmai kapcsolatában, hogy mindketten sokat tesznek a zenei nevelésért. Gábor minden alkalommal beszél a művekről a közönségünknek, és ezzel jó, baráti hangulatot ébreszt.

Remélem, most is fog beszélni! És ne feledkezzünk meg arról, hogy mennyire fontos a természetesség, ami Gábort jellemzi. Ahogy jelzi, hogy amiben részük lesz, az egy felemelkedett érzés, a zene magasiskolája. És erről tud egyszerű nyelven beszélni, hogy valóban értse is mindenki, amit hall.  Kommunikálni kell, na.

A zenének azért könnyű dolga van, hisz az érzelmekhez szól. Talán ezért is talál könnyen utat mindenkihez, különösen a gyerekekhez, akik végighallgatnak hosszú és nehéz műveket is.

Igen, ez egy érdekes dolog. Most „átpattanok” a Virtuózokra; az a műsor is csodálatosan kinőtte magát! De van egy közeli, a témához kapcsolódó élményem is. Meghívtak a kápolnásnyéki Halász-kastélyba, ahol nyári estéken, egy 300 éves cseresznyefa alatt, a gyönyörű környezetben, a kastélykertben, beszélget a Képmás magazin főszerkesztője a lap címlapján megjelent művészekkel. Mi a fiatal zenei tehetségekről, a zenei nevelésről beszélgettünk, s arról, hogy meg lehet-e szerettetni a zenét, és ha igen, akkor hogyan. A beszélgetést a székesfehérvári művészeti iskola három tanulójának koncertje kísérte. A műsor végén sokan feljöttek hozzám, egy kislány is, aki törte a magyart. Mint kiderült, itt nyaralnak, a Felvidékről jött a szüleivel. Ezért a koncertért jött és azért, hogy velem beszélhessen, mert látta a Virtuózokat és benne engem is. És ezek az igazán fontos dolgok számomra. A visszajelzések. Hogy valaki nézi a Virtuózokat, hogy megszereti a zenét, s hogy a zene fontos lesz számára.

Hallhatnánk énekesi terveiről, koncertjeiről is? Mire készül? Balázs Jánossal pl. fellép a közeljövőben?

Igen, Balázs Jánossal van már rég egy közös koncertsorozatunk, amit folytatunk. De rengeteg fellépésem, koncertem van és lesz. Egy koncertsorozatnak épp most érünk az utolsó estjéhez, ami Szombathelyen, az Iseumban lesz, július végén. A Modern Art Orchestrával „dzsesszistaként” járom az országot. Közösségi ember vagyok. Annyira sok mindent tanultam ezektől a srácoktól.

Sok komolyzenész kacsintgat a dzsessz felé…

Ez nem véletlen. Szerintem nyitni kell más műfajok felé is. Pedig ezért sokat támadtak már a pályám eléjén, amikor Wolf Péterrel, Malek Miklóssal léptem fel, és készítettem lemezt. Pedig az a közös munka nekem kifejezetten jó volt, mert ha más műfajokra is figyelek, és tanulok belőlük, akkor sokkal többet tudok fejlődni a saját műfajomban, sokkal többet tudok adni a közönségemnek.

Közönségünk Miklósa Erikát 2019. október 2-án hallhatja, 19.30-kor a Zeneakadémián, a Dohnányi bérlet 2019-2020 keretében. Két ária csendül fel előadásában: Mozart: Vorrei spiegarvi, oh Dio… K 418. és Mozart: Szöktetés a szerájból – Constanza áriája. A koncerten elhangzik még: Stravinsky: Dumbarton Oaks, Strauss: Don Quixote, közreműködik Kusz Viktória – brácsa, Helecz Dániel – cselló. Vezényel: Guido Mancusi

A feladat szinte megoldhatatlan: interjút készíteni a Kossuth-díj mellett számtalan elismeréssel rendelkező zeneszerzővel, a Zeneakadémia professzorával, az Artisjus elnökével és több alapítvány kurátorával, aki szinte valamennyi zenei műfajban gazdag munkássággal rendelkezik, és még csak 70 éves! Születésnapját készülünk együtt megünnepelni. Az érdekes beszélgetésben ízelítőt kapunk színes személyiségéről, tudatos alkotói hozzáállásáról, a művészetekkel, zenével való kapcsolatáról. Madarász Iván osztja meg gondolatait többek között a zenei nyelvről, a remekmű felismeréséről, a világ törvényszerűségeiről és a mester és tanítvány viszonyáról.

Szöveg: Petró Margit

Mit tehet egy kortárs zeneszerző, hogy a hallgatóság megértse őt?

A kortárs zeneszerzőnek a régi zeneszerzővel szemben tényleg nehezebb a helyzete. Egészen a XVIII- XIX. századig a régi zeneszerzők olyan közegben éltek, komponáltak, amelyben volt egy közös zenei nyelv. Ennek adott pillanatban ezer árnyalata volt, de a kocsmában és a templomban végül egyazon zenei nyelven megfogalmazott zene szólt. Persze a dolog igényességében és jellegében rengeteg különbség mutatkozott, de mégis ugyanazokat a szavakat, ugyanazokat az idiómákat használták, és fel sem merült, hogy más nyelven is lehet beszélni. Ezt úgy mondanám egyszerűbben, hogy ha Bach idejében valakitől megkérdezik, hogy szereti-e a zenét, akkor az a zene egyfajta dolgot jelentett. De ma, ha ezt megkérdezik, akkor vissza kell kérdezni, hogy az illető mit ért zene alatt. Az egész XX. század már így telt el. A zeneszerző nyelvet választ. Vagy egy életre, ez azt jelenti, hogy minden művét ebből a zenei alapállásból írja, azzal a szókészlettel, nyelvtannal alkotja, vagy adott esetben művenként, korszakonként választ nyelvet. A zeneszerző számára adott tehát egy zenei nyelv, ami belőle, természetéből, hajlamaiból, világnézetéből, mentalitásából, vérmérsékletéből, ízléséből fakad. Másfelől adott a zenei nyelvek sokfélesége, ami abban a közegben, társadalmi miliőben használatos, amelyben a szerző él. A szerző választhat; vagy kompromisszumot köt, vagy belülről diktált útján jár. Valójában arról van szó, mi van a fülében, mit hall. A születő zene végső alakját az szabja meg, hogy milyen akusztikus vágyaink vannak, milyen akusztikus „szimpátia” felé viszi a szerző a zenei anyagot. Ha azon a zenei nyelven tud természetes módon, önmaga megerőszakolása, vagy kompromisszumok nélkül beszélni egy zeneszerző, amelyet a körülötte lévő emberek értenek, akkor eléri célját.

Ez összefügg az ön által a „nemes” és a „nem nemes” zene értelemben használt fogalommal?

Ez Németh László kifejezése, akivel én is egyetértek. Ő nem mondja, hogy könnyűzene, komolyzene. Ma nagyon nehezen különböztethető meg a kettő, mert rengeteg zenei műfaj és szerzői magatartás van, amelyet nem tudunk elhelyezni ebben a kettősségben.

Önnek mennyire fontos, hogy megfeleljen a közönség ízlésének?

Vannak olyan műveim, amik viszonylag szélesebb közönség szívéhez és füléhez találnak utat, s vannak, amelyek szűkebb rétegnek szólnak. A közönség szempontjából is az a kérdés, hogy a fülének kedves-e, ami szól. Sokfajta koncerten elhangzó zenei ismertetéssel találkozik az ember, ezek mind próbálják segíteni a hallgatót, megágyazni, kikövezni az utat, hogy odataláljon. Azt gondolom, hogy ezek a magyarázatok végül nem segítenek. Hiába tudom meg, milyen zenei, vagy szerzői módszert használ a komponista, hiába tudom az életrajzát, ezer racionális ismeret – anyagot, végül a hallgatóság, a publikum ott marad egyedül a zenével, a hangokkal. Ez a legjobb szó. Vagy kedves a fülének, vagy nem kedves. Ugyanúgy, ahogy az ételt sósabban, vagy kevésbé sósan eszem, vagy az adott ízt szeretem, vagy nem szeretem. Nem hiszem, hogy lehet úgy komponálni, művet alkotni, hogy folyton a befogadás lehetőségeit figyelem. Amikor írok, akkor a műre kell figyelni. Füst Milán azt mondja, hogy ha valaki a kedvesének ír verset, akkor már versírás közben a versre kell figyelni és nem a kedvesre. Dilettáns az, aki a kedvesre gondol. Versírás közben a költő már magára, a mű törvényszerűségeire figyel.

Hogyan születik és melyik a jó zenemű?

A jó mű úgy íratja magát, ahogy a kőtömbben benne van a szobor. Komponálás közben a mű elkezd működni, és van, amit lehet vele csinálni, van, amit nem. Az előzmények törvényszerűségei szabják meg a következményeket. A rossz, nem tökéletes, nem remekmű ismertetőjegye, hogy benne a szerző voluntarista, akarnok módon komponál. Közben nem hallgat a műre magára. Ha jó, amit a darab első felében írt, az determinálja, hogy mi lesz a következménye.

Létezik tökéletes mű? Mi dönti el, hogy a kortárs zene időtálló-e?

Egy mű értékét még az időtállóság sem dönti el. Lehet, hogy korábbi korok érzéketlenné válnak egy régebbi világ értékei iránt. Valójában nem egyetlen utókor van, a jövő egyik szegmense így, a másik úgy szelektál majd a múltból. A művészet az ember legszabadabb tevékenysége. Ha az ember valahol szabad lehet, az éppen a műalkotás. Talán ebben különbözik a művészi produktum a tudományos produktumtól, amely szigorúan kötött az előzményhez, a feltárt eredményhez.

A mű minőségét mi szabja meg?

Látszólag nincs semmilyen objektív meg határozás, hogy mitől jó, tökéletes, vagy kevésbé tökéletes a mű. Valójában mégis léteznek megfogható pontjai ennek a kérdésnek. Az egyik leglényegesebb, hogy mi volt a szerző szándéka. Ehhez képest olyan dolgot érdemes számon kérni az alkotástól, amit a szerző a születéskor fontosnak tartott. Kérdés, hogy ezek az esztétikai jegyek kiteljesednek-e a műben. Weöres Sándor: A teljesség felé című írásában ad egy elképesztően szép meghatározást a remekműre: „A remekműben, az alkotó és műélvező képzelet közvetítésével, az időtlen dereng át az időbeli világba.” A remekműben valami olyan, szavakban ki nem fejezhető tudásba avatódik be a hallgató önnön képzelete segítségével, amely az egész létezésnek a legvégső problémája. Valami ember fölötti, legáltalánosabb választ kapunk arra, hogy kik vagyunk, miért vagyunk, mi az élet célja. Ezt a beavatást nevezik, azt hiszem, katarzisnak. Amikor a hallgató, a mű élvezője, befogadója túllép önmagán, több lesz, mint önmaga, önnön lehetőségeit kimeríti, fölülmúlja. Weöres úgy fogalmaz, „az időtlen dereng át”, azaz teljesebb létben részesül, amely a műalkotás nélkül nem mindenkinek adatik meg. A műalkotás segítségével beléphetünk ebbe a magasabb dimenzióba. Nekem ez a Weöres-idézet ezt jelenti. Ez tehát a katarzis.

Beavatna minket egy kicsit a zeneszerzői folyamatba? Szavakkal ki lehet fejezni ezt a tevékenységet?

Minden mű másképp keletkezik. A legtöbb művel az első szakaszban viselős, terhes vagyok. A fejemben vannak dolgok, nem éppen a konkrét hangok, s majd kialakul, hogy milyen fajta zene lesz. Ez adott esetben több mint kilenc hónap. Amíg kialakul, hogy mit fogok csinálni, addig nem tudok semmit papírra vetni. Vannak szerzők, akik a régi műveiket alakítják, javítgatják. Ha valami nem „tökéletes”, nem tudom javítgatni. Ha kész, akkor meg már nem érdekel annyira. Ezer dologtól függ, hogy mennyi idő alatt írok meg valamit. Gyöngyössy Zoltán fuvolaművész, amikor bemutatta egy darabomat, kért, hogy írjak hozzá még egyet a koncertre. Ekkor kevesebb, mint 48 óra alatt komponáltam.
A ’80-as években a televíziónak írtam darabokat, film-kísérőzenét, ott ilyen viselősségre nemigen volt idő. Ott inkább „koraszülöttek” voltak a művek, mert a stúdió ki volt bérelve, ott ült a zenekar, sok pénz forgott kockán. De sokat tanultam ebből. Az az előny megvolt, hogy megírtam a darabot hétfőn, s a következő hétfőn megszólalt. Ma egy szimfonikus művet néha csak egy-két évvel a megkomponálása utána mutatnak be. Filmzenét most már nem nagyon írok. Minden életkornak megvan a sajátossága.

Komponál valamit most?

A Magyar Állami Operaház kért fel Sánta Ferenc: Ötödik pecsét című művéből egy opera megírására. A regény személyes életem egyik legnagyobb olvasmányélménye. 2020-ban lesz a bemutató.

Zenei magyarázataiban, a tanításban sokszor művészeti és tudományos idézetekkel világít rá a lényegre, az összefüggésekre. Mi ennek az oka?

Ahhoz, hogy valamit megértsek általában a zenében, ki kell nyitni a zenét, el kell helyezni egy tágabb összefüggésben. El kell távolodni tőle és integrálni
kell egy még szélesebb közegbe. Fölismertem, hogy a zene specifikusnak látszó törvényei valójában nem specifikusak. Az élet és a jelenségek minden körében ugyanezek a törvényszerűségek jelennek meg és érvényesülnek. A zenei szakkifejezések, zenei specifikumok hangsúlyozása inkább elködösítik ezt a legvégsőbb összefüggést. Úgy tapasztaltam, hogy az archaikus kultúráknak a metafizikus tudása, melyek olyan általános végső egyszerűsítésben, végső foglalatban fogalmazzák meg a világ törvényszerűségeit, azok fantasztikusan nagy segítséget adnak a különböző korok zenéjének meg értésében. Ettől egyszerűbb, vagy bonyolultabb lesz a helyzet a zenét tekintve? A zene és a zenén kívüli gondolat szembefordított tükrökként működnek, s ezek egymást magyarázzák. Rájöttem arra a Tao Te Jing alapján, hogy ha meg akarok érteni egy Bach-korált, akkor a Tao magyarázza a Bach-korált és a Bach-korál törvényszerűségei magyarázzák, hogyan kell érteni Tao Te Jinget. Azt mondják, hogy a régi szöveg értelmezésében két hibába eshet az ember: az egyik a túlzás, a másik a lekicsinylés, mint Hamvas Béla mondja. Az ember félreértheti, mert nincs hozzá egy területen (nálunk ez a zene) kimunkált érzéke, nincs pallérozott tapasztalata arra, hogyan értelmezze a szöveget. A szembefordított tükör itt az, hogy egyik értelmezi a másikat, fényt vet a másiknak.

Több fiatal kortárs zenész siránkozik, panaszkodik, hogy nehéz a helyzet. Ön szerint eljut a közönséghez az értékes zene?

Nem kell panaszkodni, nem kell siránkozni! A kortárs zenei nyelv sokszor nem találkozik össze a zenei közízléssel. Ez olyan adottság, mint ahogy az ember beleszületik a négy évszakba, a nappal és éjszaka váltakozásába, hogy nincs örökké tavasz. A mai szerzőnek ez alapközege, s a XIX. században már érzékelték ezt. Az értékes zenét 100 -150 évvel ezelőtt sem szerették többen. Csak akkor azokra a rétegekre, akik híg zenét engedtek be magukhoz, kevés társadalmi figyelem irányult. A XIX. század végén, a XX. század elején úgy hívták ezt a közeget, hogy alsóbb néposztályok, melyek igénye nem volt a társadalmi nyilvánosság előtt.
Ma, a demokratikus társadalomban, ahol minden egyénnek ugyanolyan tisztelet jár, ugyanolyan jogok illetik meg, ott ezeknek az embereknek az igénye is nyilvánosan – különös tekintettel a médiára – megjelenik. Szerintem nem az a helyzet, hogy a régi világhoz képest tömegek fordulnak az értéktelen felé. Akik régen a legértékesebb zenét hallgatták, azok arányaiban nem voltak nagyon sokkal többen a mainál.

Az ember életében meghatározó, amit az iskoláiból hoz magával. Ön is „úti csomagnak” nevezi, amit a tanáraitól életre szólóan kapott. Mennyire fontos a mai világban, hogy jó mesterektől tanuljunk?

A tudás átadása mindig személyeken keresztül történik. Nem ismeretek átadásának kérdése, nem mondatok, adatok, tények megtanulása, ami adott esetben könyvből is elolvasható, hanem a személy szuggesztivitása, hatása, a nagy egyéniségek példája a meghatározó. Nagyon szerencsés vagyok, mert a Zeneakadémián életre szóló kincse ket szereztem a mesterektől, akiktől nem konkrét véleményeket, ismereteket tanult az ember, hanem magatartást, nyitottságot vett át. Legfontosabb mesterem Szervánszky Endre volt, aki emberi nagyságában, elképesztően magasrendű etikájával mutatott példát, de nem úgy, hogy erről beszélt volna, egyáltalán nem. Nálunk ott nem volt semmi rivalizálás, semmi konfliktus. Szervánszky erről sosem beszélt, de a lénye, ahogy ott volt, s mi éveken keresztül vele lehettünk, hallgathattuk őt, ezt sugallta. És ez meg határozó volt. Szokták mondani, hogy a mester nemcsak akkor tanít, ha beszél, ha konkrét ismeretet ad át, hanem ha jelen van, s ha vele lehet lenni.

Ön 40 évig tanított. Most már ritkábban, de még bejár a Zeneakadémiára. Mit tart a hivatásában különösen szépnek?

Zeneelmélet tanításom a Zeneakadémián nagyon sokban különbözik attól, amit Magyarországon zeneelmélet oktatásként számon tartanak. Tanítás közben sajátítottam el a módszeremet; lassan alakult ki. A tanítványok ottlétükkel kipiszkálták belőlem. Mint ahogy Indiában mondják, hogy mindkettő tanul: a mester tanítja, milyen a jó tanítvány, a tanítvány tanítja, milyen a jó mester. Engem is így tanítottak a növendékeim, igazából észre sem vettem. A módszerem, a régi zene megfejtési magyarázatának kísérleteképpen a Magyarországon tanított tradicionális zeneelmélethez képest nagyon más alapállású. Azt szokták mondani, hogy analízis. Hangsúlyozom, hogy nem analizálok, hanem szintetizálok. Nem egyes jelenségeket igyekszem felismerni a műben, hanem olyan jelenségeket, amelyek más művekben is előfordulnak. Nem a jelenségek sorozataként vizsgálom a művet, hanem azt keresem, hogy önmagában, folyamatként hogyan épül fel. A csírából, a mű kezdetéből indulok ki. Úgy, ahogy a fa évgyűrűi, nem egy síkban, egyszerű összeadódásképp alakul ki a mű, hanem körülbelül úgy, ahogy az ember születik. Először nem egy talp születik, s ha óvodás, akkor bokáig ér, később, amikor iskolába megy, térdig ér, s a legvégén kinő a feje. Nem összeadódásképpen ismerhető meg a zenemű.

Hetvenedik születésnapja tiszteletére közös koncertet adunk. Az ünnepeltnek mi a kívánsága?

Hetven évnél azt lehet kívánni, hogy még adódjon annyi év, hogy a bennem rejlő energiáimmal kifejezhessem a bennem lévő gondolatokat. Adassék ilyen testi és lelki állapot!

Ehhez mi is kívánunk önnek jó erőt és egészséget!

Madarász Iván 70. születésnapi koncertjén 2019. június 5-én 19:30 órakor a Zeneakadémián elhangzik a „Nyitány egy képzeletbeli operához”, az „Egy történet fejezetei”, a „RAP-petíció”, az „Utolsó  keringő” című szerzeménye Szakács Ildikó, Meláth Andrea, Hábetler András, Boncsér Gergely operaénekesek, Szélpál Szilveszter rapper, a Budapesti Akadémiai Kórustársaság és a Budafoki Dohnányi Zenekar közreműködésével.

Vezényel: Hollerung Gábor

A BUDAFOKI DOHNÁNYI ERNŐ SZIMFONIKUS ZENEKAR

próbajátékot hirdet

NAGYBŐGŐ SZÓLAMVEZETŐ állásra

A próbajáték anyaga:
Vanhal: Concerto 1. tétel Gruber kadenciával, zenekari hangolásban
Zenekari állások:
Mozart: Haffner szimfónia 4. tétel 1-37. ütem
Mozart: g-moll szimfónia 1. tétel 114-138. ütem
Beethoven: IX. szimfónia 4. tétel 8-107. ütem
Smetana: Az eladott menyasszony – nyitány 1-14. és 73-104. ütem
R. Strauss: Don Juan
Mahler: I. szimfónia 3. tétel 3-10. ütem
Stravinsky: Pulcinella-szvit 7. tétel
Bartók: A kékszakállú herceg vára

IDŐPONT: 2019. június 12. 10:00 óra

HELYSZÍN: 1087 Budapest, Kerepesi út 29/B. IV. épület

JELENTKEZÉS:

A druckerzsuzsa@gmail.com e-mail címen, vagy a +361/322-1488-as telefonszámon, lakcím, telefonszám, magyar nyelvű önéletrajz mellékelésével, Drucker Zsuzsa művészeti titkárnál (+36306702440) 2019. június 7-ig.
A zenekari állások kottáit a jelentkezés beadása után, egyeztetés alapján lehet átvenni a zenekar titkárságán, illetve elektronikus úton is kérhetők.

A próbajátékon zongorakísérőről nem tudunk gondoskodni.

Budapest, 2019. április 12.

Hollerung Gábor
ügyvezető, zeneigazgató

Kocsis-Holper Zoltán a Nemzeti Énekkar vezetőkarnagy-helyettese,  énekese, a soproni Kórus Spontánusz alapító karnagya, továbbá a Vass Lajos Kamarakórus művészeti vezetője, időszakosan pedig sokszor megfordul a Budapesti Akadémiai Kórustársaság, zenekarunk állandó kísérő-kórusának karigazgatói posztján is. Mivel munkájával rengeteget ad a BDZ kórusos koncertjeinek színvonalához is, arra gondoltunk, bemutatjuk őt olvasóinknak.

Szöveg: Borbély Linda

Zenész családból származol? Kisgyerekként hogyan találkoztál a zenével?

Zeneszerető, de nem zenész családból származom. Hétéves koromtól a soproni zeneiskolának voltam zongoraszakos növendéke, de bevallom őszintén, igazából nem akartam a zenével foglalkozni. Ez mindig egy hobbi volt, mellette sportoltam is. Volt bennem egyfajta irányultság a tanári pálya iránt, de aztán egy idő után színész akartam lenni. Annyira, hogy felvételiztem is a színművészetire.

Sikerült?

Nem. Most már azt mondom, hogy hál’ Istennek. Lehet, hogy jól boldogultam volna ott is. De ez a pálya, ahová aztán az élet sodort, úgy látom, igazán nekem való terep.

Saját alapítású kórusod is van!

2001-től vezetem a soproni Kórus Spontánusz nevű együttest úgy, hogy igazából nem is akartam karnagy lenni. Csak énekelni akartam a barátaimmal. Akkoriban én tartottam a próbákat, és az egyik kedves barátom, az akkori kórustitkárunk, Merényiné Szilvási Beáta megkérdezte: „Nem gondolkodtál azon, hogy ezzel kéne foglalkoznod? Végül is zeneiskolába jársz hétéves korod óta, ezt meg jól csinálod.” Úgyhogy így kötöttem ki ezen a pályán.

A Kórus Spontánuszon kívül még milyen más kórusokkal foglalkozol?

A Vass Lajos Kamarakórust 1 éve vezetem, a Nemzeti Énekkarnak pedig vezetőkarnagy-helyettese vagyok. És néha elhív Hollerung Gábor a Budapesti Akadémiai Kórustáraságba is segíteni.

Ezeket hogyan egyezteted össze?

A Nemzeti Énekkar az állandó munkahelyem, a Vass Lajos Kamarakórussal szerdánként próbálunk, a Kórus Spontánusszal pedig szombatonként. Így hétvégente ingázom Budapest és Sopron között.

Milyen darabokat tanultok, mikre készültök most a kórusokkal?

A Kórus Spontánusszal egy bérletes kórus-évadot indítottunk Sopronban. Ez egy zenei világjárás, melynek 3 különböző állomása lesz: Amerikai Egyesült Dallamok címmel tartottunk novemberben koncertet az egyesült államokbeli kórusművekből, a második állomás Farsangi Funk címmel karibi és afrikai dallamokat,  a harmadik pedig Eurofória címmel  európai zenéket vonultat fel. Ez utóbbinak az az érdekessége, hogy a Vass Lajos Kamarakórussal közösen csináljuk a hangversenyt, és kétkórusos műveket szólaltatunk meg.

Szoktál szólista is lenni, mikor a BDZ-vel fellépsz. Melyiket élvezed jobban, az énekesi szerepet, vagy inkább a kórusvezetőit?

Én elsősorban karnagynak tartom magam. Tehát egyszer, ha majd döntenem kell, hogy énekesi pályát, vagy egy komoly karnagyi pályát válasszak, akkor a karnagyi mellett fogok dönteni, mint ahogy az most szerintem látszik is a tevékenységeimből. De ez nem azt jelenti, hogy nem vállalok szívesen énekesi szólókat. Nagy örömmel veszem, amikor felkérnek, és ha az időm engedi, akkor eleget is teszek ezeknek. Azt gondolom, hogy ez a két zenei terület nem is tud külön járni. Ugyanis ha  szeretnék nagyon jó kóruskarnagy lenni, akkor kutya kötelességem az énekléshez is nagyon jól érteni. Jelenlegi élethelyzetemben az énekléssel keresem a kenyerem egy jelentős részét, mint a Nemzeti Énekkar tagja, hiszen ott nem csupán vezetőkarnagy-helyettes vagyok, hanem egyben az énekkar énekese is.

Mennyire tudatosan építed a karrieredet? Vagy inkább hagyod, hogy bevonzd a lehetőségeket?

Nyilván vannak tudatos lépések is, de  alapvetően az ember a lehetőségekből él. Azokat kell jól megválasztani, és azokkal kell jól élni. Amit én tudok irányítani, azok az én saját énekkaraim, illetve az egyéb szakmai tevékenységeim. Például mikor elmegyek egy karnagy-versenyre.  2015-ben Torinóban jártam, ahol egy második helyezést meg egy különdíjat nyertem el. Ha tehetem, akkor elmegyek kurzusokra is, de most már egyre kevesebb időm van sajnos ezekre.

És mostanában nem volt ilyen verseny?

Mostanában nem voltam. Azt gondolom, hogy az ember 36 évesen a munkáira kell, hogy koncentráljon.

Hogyan látod a mai magyar előadóművészet és a kórusok helyzetét itthon? Ez egy nehéz kérdés. Az tény és való, hogy az utóbbi  egy-két évtizedben a kórusok életében érezhető volt egyfajta visszaesés. Például a szülővárosomban régebben kétnapos rendezvény volt az Éneklő Ifjúság, aztán szép lassan eljutott oda, hogy jelentkezők hiányában megszűnt.  Aztán, ahogy a kórusélet újabb lendületet kapott, újraszerveződött az Éneklő Ifjúság  Sopronban is.

Úgy gondolom, hogy a gyerekeket és a fiatalokat ugyanúgy meg lehet fogni a komolyzenével, és ugyanúgy érdeklődnek a komolyzene iránt, mint az idősebbek. Például a Kórus Spontánuszban is jó néhány 20 év alatti tagom van. Nem az érdeklődés és a megfoghatóság lett nehéz, hanem az, hogy hogyan lehet a rengeteg ingerből a fiatalokat megnyerni arra, hogy a komolyzenére plusz időt szánjanak. Tehát eljárjanak egy kórusba, eljárjanak egy zeneiskolába. Ez borzasztóan nehézzé vált az elmúlt időszakban.

Igen, ezzel mi is küzdünk a BAK-ban…

Ez egy mindenhol fennálló probléma. Szerintem a legfontosabb a közösségi szellem. Ha egy jó közösségbe épül be az ember, akkor oda szívesen megy, arra szívesen áldoz. Viszont azért a közösségért tenni kell. Nem csak egy embernek, hanem az egész közösségnek. A karnagyi munkának csak egy nagyon kis szelete a művészi munka, a nagyobbik része az emberekkel való bánásmód. Fontos a szervezés, a jó menedzsment, az embernek le kell osztania a feladatokat. Ez egy nagyon bonyolult és szerteágazó dolog lett. Maga a karnagyi, karmesteri szerep is megváltozott.

A műsorválasztás is fontos. Be kell hozni a közönséget azokkal a darabokkal, amiket ők ismernek, és olyat kell mellé tenni, amit mi ezen felül értéknek gondolunk, de mondjuk nem annyira közismertek. Bízom benne, hogy egy idő után az emberek – ha ebből jó minőséget kapnak – el fognak járni a hangversenyekre.

A fiatalokat  érdekeltté kell tenni. Tudom, hogy nem egyszerű, pedagógusként is ezt látom. Most, hogy már nem tanítok, nekem is problémáim vannak az utánpótlással. Itt lakom Budapesten, így sokkal nehezebb Sopronban ezt megszervezni. Amikor tanítottam a gyerekeket szolfézsra, együtt énekeltünk, együtt tanultuk a zenei írást, olvasást, ők utána sokkal szívesebben jöttek hozzánk énekelni, miután felnőttek.

Mert megvolt a személyes kapcsolat.

A mostani tizenévesek közül 3-4 olyan fiatal is van a kórusomban, aki hétéves korában hozzám járt előképzőbe. Megkérdeztem tőlük, hogy jönnének-e a kórusba, azt felelték, hogy természetesen. Tehát valahol ez a személyes kapcsolat kell, ez szükséges.

Ami hiányzik, ami talán régen jobban megvolt, az egy állandó zenei alkotóműhely. Nagyon kevés esély van arra, hogy az iskolai kórusokból jó énekkart csináljunk. Vagy kevés az óraszám, vagy alig jönnek a gyerekek, mert délután van a kóruspróba. Márpedig ha gyerekkorban nem szokták meg, hogy ez egy jó és értékes „buli”, akkor felnőtt korban nagyon nehéz őket rávenni. Azt gondolom, hogy Magyarországon a komolyzene – főleg a kóruséneklés – nem annyira trendi. Idén Tallinban voltam az Europa Cantaton. Egy nyolcnapos workshopot tartottam egy finn kollégával, 101 fővel dolgoztunk. Azért ott sem mutatott ilyen értelemben jobb képet a dolog,  több volt az idősebb ember. De mégis, Észtország egy remek példa arra, hogy ezt hogyan lehet jól csinálni. Az észteknél a kóruskultúra  beleivódott már a köztudatba, így láttuk ott. Tehát ha jól ültetjük el a magokat, akkor működhet ez is. Ahogyan régebben működött is, és néhány helyen itthon működik ma is.

Gondolom, Magyarországon történelmi okai is vannak, hogy ez nem így van. Régen mi volt a szórakozás? A túrázás meg a kórusba járás.

Persze. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy az internet, okostelefonok korában bizonyos emberi funkciókat nem fogunk tudni megoldani gépeken keresztül. Az ember mindig is közösségi lény marad. Erre  akár ráébredünk, akár nem. A mai világban minden adott ahhoz, hogy kényelmesen otthon üljünk a számítógép előtt; így is tudunk barátokkal beszélni, telefonálni. Nem kell ahhoz elmenni egy kóruspróbára, hogy találkozzak Bélával, mert egyszerűen írok neki a Messengeren. De azért az igazán fontos és jó dolgokat csak úgy tudjuk megtartani, ha egymás közelében vagyunk.

Összefoglalva tehát, jó programokat kell nyújtani a tagoknak. Ez nem azt jelenti, hogy mindig el kell menni külföldre, mert van olyan kórus, amelyik ezt nem engedheti meg magának. Ami fontos, hogy jó legyen odatartozni, jó legyen együtt lenni, jók legyenek a koncertek. Te is élvezd, aki énekelsz, és az is, aki hallgatja.

Sokat foglalkozol amatőr kórusokkal a profik mellett. Van-e valami más metodikája a tanításnak; hogyan állsz hozzá egy amatőr kórusnál egy mű betanításához és hogyan egy professzionális kórusnál?

Szerintem ebben nincs különbség. Az ember bemegy a próbára, látja, hogy mi a munka tempója, mi az, ami megy, mi az, ami nem. Nyilván egy professzionális együttesnél  sok minden adott, például a kottaolvasás kérdése. Egy profi kórusban gyorsabb munka zajlik, de azt gondolom, hogy itt is pontosan ugyanazokra a dolgokra kell odafigyelni, mint az amatőrök esetében. Ők is akkor szólnak jól, ha egy jó közösség szólal meg. Ha a tagok szeretnek odajárni, ha annak, aki irányít és vezényli a darabot, annak az instrukcióit elfogadják és magukévá tudják tenni.

Azt szokták mondani, hogy az amatőr kórusnál a lelkesedés megvan, a profiknál nincs – én ezzel nem értek egyet. Azt látom a profiknál is, hogy – most a Nemzeti Énekkarról beszélek, mert arra van rálátásom – igenis tudunk lelkesedni akár egy műért vagy karmesterért. És akkor van igazán jó zenei eredmény, ha ez a kohézió megvan.

Egy kicsit beszéljünk az Énekel az országról! Már jó pár éve benne vagy, mióta is pontosan?

Mikor is volt a Német Requiem? 2007-ben, azt hiszem. Szóval azóta.

Hogy zajlik az erre való felkészülés?

Minden évben van egy karnagyi találkozó, ami egy Megérthető zene koncerthez kapcsolódik. Utána Hollerung Gábor az adott műről elmondja, hogy mire kell figyelni, ez körülbelül egy egyórás „fejtágítás”. Otthon mindenki önmaga megtanítja a saját kórusának, majd következik a kórushétvége, az Énekel az ország tábor, amikor aztán összegyúrjuk az egészet.

Gáborral milyen a szakmai kapcsolatod?

Mi az Énekel az országon találkoztunk. Akkoriban már hallottam Gáborról – a már említett kórustitkárunktól, Merényiné Szilvási Beátától –, mert őt Gábor tanította Pécsett. Betti mondta nekem, hogy érdemes lenne megismernem, mert zeneileg egy csomó mindent úgy kérek, csinálok a Spontánuszban, mint amit ő anno Pécsett hallott. Mondtam, hogy jó, elmegyek, kíváncsi vagyok, milyen ez az Énekel az ország. A másodiknál csatlakoztam be, ami a Német Requiem volt, és az engem mérhetetlenül lenyűgözött. Az, hogy hogyan lehetett 500 főt egy hétvége alatt üzemkész állapota hozni. Később Hazai Eszter, a Budapesti Akadémiai Kórustársaság kórustitkára megkérdezte, hogy tartanék-e beéneklést – mivel a karnagyokat szokták erre megkérni. Mondtam, hogy természetesen. Utána megint jött Eszter, és mondta, hogy többen szeretnék, ha a főpróbán is én tartanám azt, mert úgy érezték, hogy jól esett nekik, amit csináltam. Aztán az évek alatt tulajdonképpen én lettem a főpróbán a beénekeltető. Gábor ott a táborban felfigyelt rám, érdekelte, hogy ki az a fiatalember, akit kértek a többiek. Utána jött egy olyan lehetőség, hogy szólampróbát is lehetett tartani, így szépen-lassan, tulajdonképpen szakmai oldalról ismerkedtünk meg. Aztán odáig jutottunk, hogy tartottam összpróbát is, amikor ő épp nem tudott odaérni.

Milyen érzés ennyi embert összefogni? Szerintem ez is egy adottság, ösztönösen működik. Engem nem zavar, nem gondolkozom el azon, hogy 20 vagy 500 embernek tartok épp próbát. Előttem mindig az a cél lebeg, hogy a lehető legnagyobb zenei élményt nyújtsuk, nem csak kifelé, hanem befelé is.

Térjünk át a jövőbeni terveidre: Mit tűztél ki magad elé karnagyként, vagy akár szólistaként?

Nehéz megfogalmazni. Az életem hátralévő részében is szeretnék a karnagyi pályán maradni. Nézem a lehetőségeket, hogy hol tudom ezt a fajta képességemet a lehető leghatékonyabban kamatoztatni. Természetesen az éneklés is az életem része marad, de sokkal inkább a dirigensi teendők felé orientálódom. Nyilván, mint karnagyban, bennem is bennem van az a hivatástudat, hogy a munkámmal segítsem az amatőr kórusvilágot, de a professzionális világban is szeretnék továbbra is aktívan jelen lenni.

Kocsis-Holper Zoltán 2019. április 5-én, pénteken 19:00 órai kezdettel A Budafoki Hangversenyesték keretében vezényli zenekarunkat.

Koncerleírás: https://bdz.hu/koncertek/budafoki-hangversenyestek-6/

Jegyvásárlás: https://bdz.jegy.hu/program/zelenka-haydn-mozart-92325/439145

Három gyerek, két hegedű, sok kamarazene

Kokas Katalint – férjével ellentétben – Budapesten tudtam elcsípni, míg szokott reggeli kutyás sétáját járta. Ekkor volt ideje arra, hogy meséljen nekem a Csemiczky hegedűversenyről, Vashegyi György karmesterrel való munkájukról, fellépéseikről, tanításról-tanulásról, tervekről és persze „zenés”családi életükről. Most is – mint vele készített 2010-es interjúnk idején – több dologgal foglalkozik párhuzamosan, hogy beleférjen a nap 24 órájába. És teszi mindezt kedvesen, lelkesen, vidáman, érezhetően energiától fűtötten.

Szöveg: Viant Katalin

Csemiczky Miklós hegedűversenyét adod elő a háromrészes Dohnányi bérlet középső hangversenyén, márciusban. Vashegyi György lesz az est karmestere, melynek során a Csemiczky hegedűversenyt egy szimfónia és egy egyházzenei oratorikus mű veszi közre. Mindez a Zeneakadémia gyönyörű nagytermében. Szebbet elképzelni is nehéz.

Nagyszerű, hogy a Zeneakadémián lesz a koncert, és örülök neki, hogy a művet, mellyel másfél évvel ezelőtt már foglalkoztam tanárként, most bemutathatom szólistaként. Egy rendkívül tehetséges növendékem adta elő akkor ezt a hegedűversenyt. Segítség lesz a tanárként átélt emlékeket feleleveníteni a darabbal kapcsolatban. Páratlan élmény Csemiczky Miklós versenyművével foglalkoznom. Energikus, ördögi tánc ez, amelyben a belső tűz váltakozik a szépséges, szomorú lírával. Gyönyörködöm a harmóniavilágában is. Eljátszása komoly próbatétel mind technikailag, mind zeneileg. Ez egy olyan mű, amelynek szívesen adom a lelkem és az időm bármikor, a jövőben is.

Csemiczky hegedűversenyét most játszod majd először. De a repertoárod amúgy hatalmas…

A repertoáromat a hatalmas szó helyett inkább a színes szóval jellemezném. A szokásos hegedűversenyek mellett a kamarairodalomra koncentráltam, azon belül is kiemelten a kvartett műfajával foglalkoztam legtöbbet. A barokk zene és a kortárs zene is vonz, és amely feladat megtalál, annak adom oda az időm, az energiám.

Más tanítani, mint tanulni egy művet, igaz?

Bár részben én is játszogatom a művet, amikor tanítom, de azért mégis más, mintha én adnám elő, én merülnék el benne. Tanításkor távolabbról, kívülről látom/hallom a zenei alkotást, noha „fizikailag” is kapcsolatba kerülök vele, hiszen általában meg is mutatom hangszeremmel az elképzeléseimet tanítványaimnak. Fontosnak érzem azonban a közös munkánkban, hogy tanítás közben ne az én saját „hangomat” akarjam hallani tőlük, hanem a tanítványaimat az egyéniségükből kiindulva arra inspiráljam, hogy találják meg saját útjukat, hangszínüket.

S hogyan történt a BDZ-s felkérésed, a mű kiválasztása?

Ennek a műnek az ősbemutatója Marosvásárhelyen volt, 2017 áprilisában. Engem kért fel a szerző a darab bemutatására, én el is vállaltam, de közben várandós lettem 3. gyermekemmel, Olga babámmal, így a bemutató idején már bizonytalan lett volna a fellépésem. Ezért ajánlottam tanítványomat, Tóth Kristófot, s így esett, hogy tanárként már foglalkoztam a művel, hiszen azt Kristóffal együtt „tanultuk”. Most az a megtiszteltetés ért, hogy a szerző ismét engem kért fel a darab magyarországi bemutatójára. Ha jól tudom, konkrétan ezt az alkotást viszont Hollerung Gábor akarta most műsorra tűzni.

Ez utóbbi nem lep meg: Gábor, a BDZ-vel, számos kortárs művet mutat be. Ha kortárs zenéről beszélünk, óhatatlan a kérdés: milyen a fülnek? Mire készüljön közönségünk? Orbán György egy interjúban azt mondta, hogy nem kell félnie a kortárs szerzőknek/előadóknak a közönség „haragjától”, mert néha többen vannak a zenészek a színpadon, mint a nézők a sorokban, így meg tudják védeni magukat…

Jaj, imádom Orbán György műveit! Ez pedig egy szép és izgalmas Csemizky-hegedűverseny! A közönség bátran eljöhet erre a kortárs zenei koncertre – nagyon jó zenét fog hallani.

Vashegyi György lesz az est karmestere. Vele dolgoztál már?

Igen, és örülök, hogy ismét együtt játszunk. Gyurival kortárs művet és hegedűversenyt még nem, de barokk zenét már előadtam. Nagy élmény volt együtt zenélni vele. És mert vidéken szerepeltünk, sok időnk volt beszélgetni, például reggeli és vacsora közben, ami nagy előnye a vidéki fellépéseknek. Gyuri nagy hatással volt rám: kozmopolita, nagy tudású ember. Egy izzó személyiség, teli zseniális ötlettel, és nem csak vágyik arra, hogy az élet sok területén tegyen, de tényleg tesz is. Annak idején többször jártunk nála Barnabással barokk zene előadása kapcsán tanácsokat kérni. Nagyon-nagyon várom a vele való munkát.

Tanárként a Zeneakadémia hegedű főtárgy tanszakán oktatsz, hegedű- és brácsaművészként. Hogyhogy brácsa?

Én nem szoktam külön kiemelni a brácsázásomat. Újabban divat, hogy az életrajzomba beírják, lobogtatják. Mint hegedűs, és mint hegedűtanár is, úgy gondolom, hogy minden hegedűsnek illik tudnia brácsázni. Hegedűs vagyok, aki tud brácsázni. Hegedűs vagyok, aki szokott brácsázni és szeret brácsázni. Ezzel több ajtó nyílik meg előttem, elsősorban a kamararepertoár, s nem a szólórepertoár felé. Ezzel együtt nem tartom magam brácsistának, mert a szóló brácsaművekkel egyáltalán nem foglalkoztam, nem is áll szándékomban: csak a kamarazenélés részeként tekintek rá. Én hegedűs vagyok, hegedűművészként diplomáztam, tanítani sem szoktam brácsistákat. Viszont törekszem arra, hogy minden hegedűs tanítványom a Zeneakadémián kamarázzon velem, és brácsaszerephez is jusson. Azt szeretném, ha a brácsázásról nem az jutna eszükbe, hogy a brácsakulccsal kell szenvedniük a kötelező brácsaórán, hanem az, hogy komoly szerepet vállalhatnak remekművek megszólaltatásában, annak is a brácsaszólamában.

Más hegedűművésznél azért általában nem nagyon emelik ki, hogy brácsista.

Igaz, de most már sokakat tanítottam, és nekik ez már természetes. Egyébként Barnus is brácsázik, mégpedig fantasztikusan! Dimitry Smirnov pedig, akivel mostanában nagyon sokat kamarazenélünk, fantasztikus hegedűs, barokkhegedűs is, és kiválóan brácsázik! Barnabással pedig nemrégiben együtt játszottam Csajkovszkij hegedűversenyét Szombathelyen, ahol ő volt a karmester, és ráadásként duóztunk, mert rosszul éreztem magam, hogy Barnus kezébem nem volt hangszer, csak a pálca… Első ráadásként kéthegedűs duót játszottunk. Nagy tapsot kaptunk, mire azt mondtam a közönségnek, hogy ugyan nem akarunk „zenebohóckodni”, de ha kaphatunk egy brácsát a brácsaszólamból valakitől, akkor most egy hegedű-brácsa duót adnánk elő. Szóval ez nálunk teljesen természetes családon belül, és biztos vagyok abban, hogy ha Gazsi fiam felnő, akkor ő is fog brácsázni.

Nekem már volt szerencsém az egész családot hallani a Hagyományok Háza színpadán, Hannát is, aki akkor még a zongorista időszakát élte. És mondhatom, hogy rendkívüli élmény volt a zenén túl az egymás iránti szeretet, odafigyelés, amely sugárzik belőletek.

Hálásak vagyunk a sorsnak, hogy ebben az életben megtalálhattuk egymást! Azt hiszem, mindenki olyan ember, ahogy zenél (már ha zenész)! Az számunkra a legnagyobb adomány, hogy a világirodalom legnagyobb zenei alkotásait együtt élhetjük át.

Barnabás is mindig hangsúlyozza a kamarazene fontosságát a művészi pályán, mely anno műkedvelőknek íródott és melyet festmények sokasága is ábrázol, hisz muzsikáló családokat látunk rajtuk. Számomra az is különleges, hogy ti a népzene területére is kiléptek, ami – gondolom – megtermékenyítő élmény lehet számotokra is. Jó volt nézni-hallgatni a ti muzsikáló családotokat, mely most épp kétlaki életet él: Budapesten és Kölnben.

Nekem ez a két év száműzetés, mert nem szeretek külföldön élni, noha sokat utazunk, koncertezünk világszerte. Mindig itthon akartam élni, ahol pedig talán divat a rosszat szidni, a jót meg természetesnek venni. Tanultam Kanadában másfél évet, tudom, milyen a honvágy, és megtanultam, hogy hova tartozom. Mi, akiknek a hivatása „nemzetközi”, az elmúlt 20 évünk során úgy éreztük, hogy ha nekünk nagyon megtetszett volna egy város, és ott szerettünk volna élni, akkor valószínűleg befogadtak volna bennünket. De igazából nem volt a világnak egy olyan része sem, amire azt mondtuk volna, hogy az jobb lenne Budapestnél. Köln, ahol most élünk, derült égből a villámcsapásként jött, mert Barnabásnak (sok próbajáték, próbatanítások után) felajánlottak egy állást. Ez azt jelentette, hogy Barnabás kéthetente kint volt, vagy néhány napra útba ejtette Köln városát, bárhol is járt. Ez működő dolog volt. De amikor Olgával várandós lettem, akkor mérlegre tettük a helyzetünket, és úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk, milyen az élet külföldön, családdal.

Úgy tudom, nyomós „ok” volt a két nagyobb gyermeketek is.

Igen, az egyik fő ok volt a két nagyobb gyermekünk. Úgy gondoltuk, a gyerekeknek jó, ha a német nyelvet is „magukévá” teszik, illetve ha megérezhetik, milyen külföldön élni. Ha megtapasztalhatják, milyen is nagyszülőkkel interneten kapcsolatot tartani, akik látják, de nem tudják megölelni őket. Biztosan vannak, akik olyan ajánlatot kapnak, amiről úgy érzik, hogy visszautasíthatlan, de otthonról nagyon nehéz árnyaltan látni más országok lehetőségeit, így alapvetően csak bíznak abban, hogy kint majd minden szebb és jobb lesz. Magyarországon a közbiztonság természetes, Kölnben nagyon sok helyen nem az. Itthon sok és sokféle zeneiskola van, képzett tanárokkal, a tanmenetbe iktatott szolfézzsel, és gyakorlatilag ingyenes a képzés, melyek közül az ember maga választhat – Németországban nincs zeneiskolai hálózat, kevés zeneiskola van, magánúton kell felkészülni, hogy egyáltalán felvegyék a hosszú sorokban, akár évekig várakozó gyerekeket. Nincs szolfézsóra és zongorakíséret, és egy hegedűóráért akár 60 eurót is kell fizetni. Mi, akik benne vagyunk a szakmában, alig találtunk zongoristát, aki a fiamat versenyen lekísérje. Eközben Gazsi elkezdett a Marczibányi téri Kodály Zoltán Általános Iskolába járni, és egy nap elém állt azzal, hogy nézd, Mama, én nem tudom, ti hogy döntöttetek, mikor akartok hazamenni, de én januártól a „Kodályba” akarok járni, hazaköltözöm a Nagymamáékhoz. Kerek perec kijelentette. Hazaköltözési tervéhez egyébként Ácsné Szily Éva, a hegedűtanárnője jelentette az egyik legfontosabb vonzerőt. Persze, felnőttként, ki tudja, hol szeretne majd élni…

Azért addig még van idő…

Nincs ez olyan messze: ilyentájt ez már eldől. Én 16 éves voltam, amikor eldöntöttem, hogy mindenképp magyar férjem lesz, és hogy Magyarországon akarok élni.

Ezt a szavaidból kivilágló szeretet kapjátok vissza a hazai közönségtől, akik megérzik ezt a gondolkodásmódot a magatartásotokban. Nemcsak elismerik a tudásotokat, de szeretnek is benneteket. Az is szívmelengető, ahogy Hanna vágyait terelgetitek, vagy ahogy Gazsi szerepléseit figyelemmel kíséritek, „egyszerű” szülőként, nem hegedűművészként izgultok érte.

Tegnap volt az adventi házi koncertje Gazsinak a zeneiskolában, holnap a BMC-ben játszik, amit a rádió is felvesz. Szeret zenélni a kisfiúnk.

Milyen gondolatokat osztanál még meg velünk?

A tanításról beszélnék még szívesen. Most ugyan GYES-en vagyok 3 évig – ami szintén magyarországi különlegesség, mert Nyugat-Európában ez sok helyütt csak 6-8 hét -, így majdnem a teljes zeneakadémiai osztályom Szenthelyi Miklósnál tanul. De ez egy átmeneti három év csupán. Ezt az időt Barnabással terveink megvalósítására is szeretnénk fordítani. 15 éve szerettük volna megvenni egy belvárosi, nagy tetőteret a Palota-negyedben, és ez most sikerült. Itt szeretnénk egy művészeti szalont, egy házi muzsikálásra, minőségi kultúrára alkalmas teret, és egyben egy komoly pedagógiai műhelyt, mely a gyerekek számára és kiemelkedő zenetanárainknak is fontos. Az alapfokú oktatáson múlik ugyanis minden: az is, hogy a Zeneakadémiára kik és milyen tudással kerülnek, de az is, hogy lesz-e a jövőben zeneszerető közönség.

Az iskolai énekórák közben lassan „kimúlnak”.

Az iskolai énekóra, az alapfokú zenetanítás mellett, a gyermekek lelkének fontos, hogy egész emberekké váljanak. Ha itt csupán száraz információátadás zajlik közös éneklések és zenehallgatás helyett, akkor az énekóra nem arról szól, amiről szólnia kellene.

A kamarakoncerteket is említetted: hallhatnánk még pár szót a Kelemen Kvartettről és a Fesztiválakadémiáról?

A Kelemen Kvartett, a régi felállásában, megszűnt, mert bármennyire is szerettünk együtt játszani, mégsem pendültünk minden szempontból egy húron. A kvartett, mint formáció, tulajdonképpen olyan, mint egy házasság; csak akkor működik jól, ha mindegyik fél folyamatosan és hasonlóan egyenlő energiát tesz bele. Mióta a kvartettünket felbontottuk, azóta kivirágzott a kamarazenei életünk más színtereken: 5-6 külföldi formációval lépünk föl, CD-felvételek születtek, világhírű előadó barátainkkal, tehetséges fiatalokkal. Felvettük például Bartók zongorás kvintettjét Vilde Franggal, Nicolas Alstaedttel és Alexander Lonquich-hal Norvégiában; a Szokolay-kvartetteket két fiatal, zseniális művésszel Pesten. Velük játszunk a Wigmore Hallban is és egy nagy olasz turnén.

A Fesztiválakadémián is hasonló a hozzáállás. A koncertek mellett oktatás folyik egyetemistáknak és amatőr zenészeknek is, melyre felettébb büszkék vagyunk. Emellett 9-19 éveseknek olyan korosztályos nemzetközi hegedűversenyt indítottunk, amelynek zsűrielnöke a világhírű Shlomo Mintz, és amelynek versenyzői Európán kívül Ausztráliából, a Távol-Keletről, az amerikai földrészről is eljöttek a megmérettetésre. A Fesztiválakadémia valódi, fülledt július végi kavalkád-hangulatban zajlik, „Káosz és Harmónia” címmel.

Mi is átéljük, amatőr kórustagként, a profikkal zenélés örömét, amikor a BDZ-vel, hivatásos szólistákkal, vendégkarmesterekkel énekelhetünk szebbnél szebb műveket.

Hatalmas élmény lehet! Csodálatos! A mi amatőrjeink is büszkén jönnek-mennek a Zeneakadémián, s le sem veszik a nyakukból a részvételi kártyát: még fellépéskor is rajtuk van! Megélik azt a rejtett vágyukat, hogy zeneakadémisták legyenek, ami fiatal korukban valami miatt nem valósulhatott meg.

Hasonló lehet, elmondásod szerint, a Fesztiválakadémia a népzenei táborokhoz, ahol profi népzenészek tanítják az amatőröket, akik akár Ausztráliából eljönnek, hogy dudán játszani, vagy Angliából, hogy nagybőgőzni, vagy Japánból, hogy néptáncolni tanulhassanak, s aztán esténként együtt muzsikálhassanak, táncolhassanak.

Nálunk, 2019-ben, Pál István „Szalonna” és zenekara fog fellépni, és a versenyzőket magyar népzenére tanítani. A Fesztiválakadémiát a Liszt Ferenc Zeneakadémia Nagyterme és szinte teljes épülete fogadta be, és pár izgalmas, külsős helyszínen is lesznek koncertek. A nemzetközi hegedűversenynek és az utolsó koncertnek pl. a Hagyományok Háza fantasztikusan felújított épülete, színpada ad majd otthont, és lesz étterem is, ahol a magyar népzene mellett esténként magyar cigányzene is hallható lesz. Ez számunkra kiemelten fontos, talán mert a férjem nagyapja Pertis Pali cigányprímás volt. Az első fesztiválunktól fogva fontosnak tartottuk, hogy a magyar cigányzene hangját hallassuk. A magyar népzene pedig nemcsak alapja minden Bartók-műnek, hanem alapja a létezésünknek is. Gazsi fiunk annyira szereti Szalonna kárpátaljai népzenei táborát, hogy a családi tengerparti nyaralást is otthagyta érte.

Ezen nem csodálkozom, én is voltam Péterfalván…A BDZ-vel adott Csemiczky-koncerteden közönségünkön kívül a tanítványaid is, a családtagjaid is jelen lesznek, még tán Gazsi is, ha csak nem lesz valami más, fontos, népzenei teendője. Milyen érzés tanítványok, család előtt játszani?

Nagyon-nagyon jó érzés. Szerencsés vagyok, hogy a pályán is, az életben egymásra találtunk, együtt vagyunk; családtagok, barátok.

Közönségünk Kokas Katalint 2019. március 2-án hallhatja a Dohnányi bérlet 2. előadásán, a Zeneakadémia Nagytermében. Elhangzik: Csemiczky Miklós hegedűversenye. Karmester: Vashegyi György.