„Én közben beültem, ebédelek kicsit…” kapom az üzenetet Farkas Róbert karmestertől. Később azt is megtudom tőle, hogy avokádót fogyasztott, mert újabban figyel étkezésére, kondíciójára. Nincs is ezen mit csodálkoznunk, hiszen élete jelenlegi, németországi szakasza is igencsak mozgalmas, de a jövőre vonatkozó, sokasodó terveihez elengedhetetlen az egészség, a jó fizikai felkészültség: egymást érik az új és újabb feladatok, és a felkérések most már szerte Európából érkeznek ‒ Magyarországról is, a BDZ-től is, mely utóbbit már nagyon várt. Igyekszünk mindenről szót ejteni, de elsősorban arról a 2022. december 16-ai koncertről, melyen ő lesz vendégkarmesterünk a Budafoki hangversenyestek keretében.

Szöveg: Viant Katalin

Sorolom, hogy mi mindenre vagyok kíváncsi, és őszintén meglep, hogy amikor a BDZ-vel és Hollerung Gáborral való kapcsolatát említem, megszakít, és azt mondja:

Nincsen sok, igazából alig van kapcsolatunk… A BDZ az egyetlen zenekar Magyarországon, amelyiket még nem vezényeltem, és Hollerung Gáborral is csak egyszer találkoztam, illetve egyszer beszéltünk pár percet telefonon.

Hogyan történt akkor a felkérés?

A zenekar koncertszervezői kerestek meg. Így szokott ez történni. Nagyon ritka helyzet az, amikor a karmester hívja fel a karmestert…

Azt gondoltam, hogy Gábor jól ismeri önt, ahogy fiatal pályatársait szinte kivétel nélkül.

Én most vagyok 40 éves, és az előző 15 évemet Berlinben éltem le. Nem kötődtem igazából senkihez sem itthon, az egyetlen, erős kapcsolatom Fischer Ivánhoz fűzött. Az összes többi felkérés hasonlóan történt, mint a BDZ esetében, de persze akikkel nagyon jó viszonyom lett egy-egy közös munka révén, más produkciókba is visszahívtak.

Valóban, meglepő volt látni fellépései listáját, s hogy miközben nem itthon él, és járja Európát, milyen sok hazai együttest dirigált már.

Igen, ez valóban így van. És épp azért, mert a BDZ teli van régi barátokkal, akik ott zenélnek, már nagyon vártam, hogy elmehessek hozzájuk karmesterként. Az az érzet, hogy sok barát ül egy zenekarban, amit épp vezénylek, nem annyira ismert számomra, hiszen mindenütt van egy-egy barát vagy ismerős, de a BDZ-ben jóval többen vannak.

Rajtuk keresztül mégiscsak ismeri a zenekart, nem?

Kialakult képem nincs a zenekarról, de egyébként sem szeretem azt, hogy az emberek szóbeszédből alkotott véleményéből alkossam meg saját álláspontomat. A saját tapasztalatnak vagyok híve: soha nem ítélek meg egy embert valamilyennek azért, mert valaki, valamit mondott róla. Szóval, a saját tapasztalás a fő módszerem.

Ad valamiféle biztonságot az, hogy barátok játszanak egy zenekarban?

Nem feltétlenül. A barátok is lehetnek nagyon kritikusak. Egyszerűn jól felkészülten, minőségi munkát kell produkálni. Ha utána jön egy újabb felkérés, akkor valamit jól csináltunk, ha nem, akkor valamit nem csinált jól az ember. De most már ebből sem vonnék le ennyire magas röptű következtetéseket, mert nagyon nehéz megszervezni az évadokat. Kit hívjanak, mikorra, hol van egy hely, ahová az ember beléphet. Ezért nagyon „variábilis”.

Bizonyára eljön minden művész életében az az időszak, amikor csak külföldön dolgozik, és az is, amikor közben haza-hazatér. Amikor a súlypont áttevődik… Amikor elkezd hiányozni a hazai „pálya”, a hazai közönség, a hazai lehetőségek

Én ebben is másként működöm. Egyáltalán nem vagyok az a honvágyas típusú ember. Én a világot szeretem, illetve a világot látni szeretem. Ezért aztán azért vagyok itthon többet, mert itthon kaptam zenekart [Farkas Róbert a MÁV Szimfonikusok vezető karmestere 2022. július 1-jétől ‒ Szerk.], de ez nem volt előre eltervezve. Még egyáltalán nem terveztem, hogy Magyarországra visszatérjek. Természetesen nagyon szerettem vendégkarmesterként hazajárni a magyar zenekarokhoz, de nem volt ilyen konkrét elképzelésem.

Az elmúlt, a zenei életet is megpróbáló időszak önnél mit hozott, mit vitt?

A covid, illetve a sors máshogy intézte a dolgokat. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy tényleg nagyon sokat vezénylek itthon, és akkor jött a felkérés a MÁV Zenekartól. Ez sem véletlen, hanem valaminek az eredménye. Ugyanúgy, mint ahogy a múlt héten kapott felkérés Temesvárról sem az. Azt kérték, hogy legyek a Banatul Szimfonikus Zenekar első karmestere. Most voltam ott negyedszerre, és kialakult bennük egy kép rólam, aminek alapján felkértek arra, hogy vegyem át a zenekart. Nyilván átvettem: belefér az időmbe, belefér az érdeklődésembe. Belefér életembe az a koncepció, hogy egy temesvári zenekarból, jó zenészekkel, építsünk fel valamit. Vannak feladatok bőven. Ezért is döntöttem úgy, hogy egymáshoz közel eső koncerteken ne mindig új darab jöjjön elő. Nem lustaságból, hanem pont a repertoár megtanulása, illetve a tapasztalás lehetősége miatt.

Ugyanazt a művet, más-más zenekarral, többször egymás után vezényli el? Jól értem?

Igen, így van. Ebből lesz majd az, amit repertoárnak lehet nevezni. Az ember egyszer elvezényli az adott művet, s akár évekig vár a következő lehetőségre. Érdekes volt ebből a szempontból az a tapasztalásom, hogy két héttel azt követően, hogy a Nemzeti Filharmonikusokkal Salzburgban turnéztunk, és két koncerten játszottuk el Mahler 4. szimfóniáját, Temesváron egyszerűen egészen másfajta attitűddel tudtam vezényelni: sokkal lazább, sokkal pontosabb, sokkal konkrétabb elképzelésekkel.

Ha a darab és a karmester azonos, a zenekar és a közeg más, akkor más előadás születik?

A művek kulcsa mindegyik zenekarnál hasonló. Egyszerűen a tapasztalásnak van szerepe, a tapasztalaton van a hangsúly, azon, hogy az ember egyszer, kétszer vagy sokszor vezényelte-e az adott darabot. Ha valaki sokszor elvezényel egy művet, akkor nem lesz „izzadtságszagú” az egész attitűdje, az egész hozzáállása, hanem ‒ a rutin szót nem szeretem, mert az az unalmasságot is sugalhatja, de mégis ‒ egy kicsit a gyakorlati része, amit rutinnak hívok, segít; hogy biztonságot is ad. A fő az, hogy sokkal nagyobb ívekben tud gondolkodni az ember. Sokkal lazább a testtartása, mint amikor először próbál valamit megcsinálni.

Kottából vezényel? Vagy kotta nélkül?

Így is, úgy is. Mindegyikre van példa.

Miért is van ott a kotta a koncerten? Nyilvánvalóan ismerik a karmesterek a műveket, hangról hangra.

Ismerni vagy tudni, az teljesen más dolog. A tudás azt jelenti, hogy az ember fölötte áll már a műnek, és mielőtt elindítja a darabot, van egy pillanat, amikor az egész mű lejátszódik benne. A teljes mű. De ha nem jutok el erre a fölényes szintre, akkor inkább kiteszem a kottát. Viszont arra törekszem, hogy minél hamarabb menjenek kotta nélkül a művek, mert egyszerűen sokkal szabadabb az ember.

Én úgy látom, régi koncertjáróként, hogy régebben szinte mindenki kottából vezényelt, tán nem volt divat kotta nélkül kiállni.

Tényleg? Erről egy anekdota jut eszembe. Otto Klemperertől azt kérdezték, hogyhogy nem vezényel kotta nélkül. Ő pedig azt válaszolta, hogy miért csinálnám, mikor tudok kottát olvasni… És igaza van, mert annyi információ van ott benne, aminek meg kell történnie, amit a zenekarból ki kell hozni. Nyilván, Klemperer eljátszotta volna zongorán az egészet, fejből, de a zenekar előtt ezzel nem stresszelte magát.

És tán közvetlenebb is a kontaktus, hiszen a karmester nem a kottát nézni, hanem a zenészek tekintetét.

Erre megint csak azt tudom mondani, hogy jobban tette az a zenész, aki valamit nem jól csinált, ha elkerülte Klemperer szúrós tekintetét. Nyilván, ez is jó, az is jó, de én is fontosnak tartom, hogy az ember jusson el arra a szintre, hogy amikor vezényel, ne legyen kottára szüksége. De igazából nem ezen múlik.

Úgy vélem, hogy karmesternek lenni a legizgalmasabb. A közönség tőle vár valami újat, valami mást, hisz általában a művet ismeri, ezért is várja, hogy mit és hogyan fog hallani, hogyan fognak felcsendülni kedvenc témái. Ez Brahms 4., áradó muzsikájú szimfóniájára igaz. Ön azonban két olyan művet is vezényel majd a BDZ élén, melyet nagy valószínűséggel a közönség nem ismer.

A cseh szerző, Emil von Řezníček műve számomra is új. Egy nagyon jópofa, rövid, 6 perces, hangulatos műről van szó. Igazából a madridi Orquesta Sinfónica de Madrid kért fel arra, hogy vezényeljem el ezt a nyitányt, ami a Donna Diana című, háromfelvonásos vígopera nyitánya valójában. Tehát ez is tudatosság, hogy mielőtt megyek Madridba, kipróbálom itthon ezt a darabot, hogy oda már ezzel a tapasztalattal érkezzem.

Gondolom azért is kérte fel önt a madridi zenekar e mű vezénylésére, mert egy spanyol vígjátékra vezethető vissza a vígopera, melynek librettóját, német fordítása alapján, maga a szerző írta. Hozzánk, magyarokhoz pedig közel áll e cseh zene, annak hangulata, melyet épp 128 éve, 1894. dec. 16-án, Prágában mutattak be. Sokfelé játszották, mindig nagy sikerrel.

Igen, mert dallamos, és gyorsan beengedi magát ez a mű az emberbe. Mondhatni Řezníčekről is, hogy a közönség számára ő „egyműves” szerző. Fülbe mászó a dallam, amit rögtön akár el is fütyülhetne az ember, de, mert közös koncertünkön azonnal jön utána Dobszay-Meskó Ilona trombitaversenye és Brahms IV. szimfóniája, így nem teheti.

Ilona műveire, szerintem, jellemző a dallamosság.

Ő egy nagyon tehetséges „lány”, akit nagyon régóta ismerek, még a konzis időkből. Felettem járt a Zeneakadémián, zeneszerző szakos volt, én pedig kórusvezető szakos, és amikor végre hosszú szünet után volt karmesterfelvételi, akkor együtt felvételiztünk, és egy évfolyamra vettek fel bennünket, csak én egy év után elmentem Berlinbe, ő pedig itthon maradt. Azóta nem sokszor találkoztam Ilonával.

Érdekelne, hogy kortárs, élő szerző művét bemutatni milyen érzés. Valaki azt mondta nekem, hogy ennél nincs csodásabb, mert akkor tényleg úgy szólal meg a mű, ahogy azt a szerző szeretné. Van lehetőség kérdezni, megbeszélni, akár javítani/változtatni. Ez nagy élmény, egy különleges lehetőség az előadónak arra, hogy a szerző koncepciójához a legközelebb kerüljön.

Zeneszerzőkkel együtt dolgozni mindig nagyon érdekes, mindig nagyon izgalmas. Sok ilyen élményben volt részem, főleg a heidelbergi színházban, ahol bemutatókhoz asszisztáltam. Nyilván, ha ott van a zeneszerző, és azt mondja, ez túl lassú vagy túl gyors, akkor próbálom az ő igényeinek megfelelő tempót felvenni. Érdekes azonban, hogy tapasztalatiam szerint vannak olyan zeneszerzők, aki nem azzal az igénnyel hallgatják saját művüket, mint amivel leírták.

Ők talán tényleg azt hallották, amit hallani akartak, amit leírtak, nem?

Inkább „kedveskedni” akarnak olyan technikailag megírt passzázsokkal, hogy ha nem tudják eljátszani azt, ami le van írva, akkor játsszák azt és úgy, ahogy megoldható. De van ellenpélda is: van, aki az összes létező hangszer játékából kihallja, ha valaki nem azt játssza, amit ő leírt. De még azt is kihallja, ha valaki a gumilabdát vagy üvegpoharat nem úgy tologatja a zongorahúrokon, ahogy ő leírta. Szerintem ez igényesség kérdése: hogy a zeneszerző örül, hogy játsszák a művét, és mindegy hogyan, csak játsszák, vagy pedig valaki megírja a művét, és azt akarja, hogy az legyen eljátszva. Na, én ennek az utóbbi zeneszerzőnek vagyok az embere. Én úgy készülök fel az ő művéből, hogy az szólaljon meg a színpadon, amit ő leírt. Nagyon szeretek modern művekkel foglalkozni, ezért nagyon örülök ennek a trombitaversenynek is. Nagyon kíváncsi vagyok a műre, és arra is, hogy Winkler Balázs trombitaművész hogyan játssza majd.

Beszéltünk egy szinte ismeretlen cseh szerző alig ismert művéről. Beszéltünk egy ismert magyar szerzőről és új művéről. Mit kérdezhetnék Brahmsról? Mit mondana el szívesen nekünk róla és a IV. szimfóniáról?

Azt mindenképpen, hogy nekem, aki Németországban tanultam, Brahms volt az, akin a német romantikus zeneszerzési technikát legelőször és a legmélyebben megértettem. Ezért nekem nagyon fontos, hogy Brahmsot folyamatosan repertoáromon tartsam. Így van ez a IV. szimfóniával is, amihez egyébként is különös kötődésem van. A művet legelőször egy mesterkurzuson vezényeltem, Luzernben, ahol nem jutottam be a kiválasztott tízbe, de ott maradtam egy hétre, és végighallgattam a kurzust. Az utolsó napon maradt a programban némi idő, és akkor Bernard Haitink, a kurzus vezetője, azt mondta, hogy Farkas Róbertet kéri vezényelni. Ezen jól meglepődtem, bár azt tudtam, hogy tetszett neki az elővezénylésem a zongoránál.

Ez nagy pillanat lehetett.

Nagyon örültem. A Brahms szimfónia 4. tételét választottam, és nagyon érdekes volt –  túl azon, hogy talán addigi életem legjobb vezénylését produkáltam -, hogy a zenében van egy cezúra, ahol a mester leállított egy picit, és kifordulva a közönség felé azt mondta: „Látják, ilyen nehéz kiválasztani 10 embert. Mert most kijött a 11., és ilyen minőségben tud vezényelni. Mi meg eddig nem adtunk neki lehetőséget, pedig nyilvánvaló, hogy kellett volna.”

Ez bizony jellemző a versenyekre…

Igen, jellemző. És aztán volt még egy mondata, amire nyilván nagyon szívesen emlékszem mindig: „You are already a conductor! Please, continue the movement.” (Ön már karmester. Kérem, folytassa a tételt!) Ez egy nagyon erős érzés volt, és óriási tapsot kaptam a közönségtől is, a zenekartól is. Ez a picit csalódott hetemet feloldotta a végén. Azóta ezt a szimfóniát már jó néhányszor elvezényeltem. Brahms zenéjéhez mindig óriási örömmel nyúlok. Kinyitom a partitúrát, és annyira világosan le van írva, annyira a legkisebb motívumig lebontható az egész, hogy egy egységként jelenik meg a teljes szimfónia. Ezért áll ő a legközelebb hozzám: nem érzek benne soha frusztrációt, önbizonygatást vagy bármilyenfajta olyan megközelítési módot, ami nagyon vad vagy idegen lenne, sőt sokkal inkább a régi komponálási technikákat alkalmazza. Ő maga a barokk világában is nagyon erősen otthon volt. A régi kóruskomponálási technikákból megtanult elemeket nagyon gyakran találjuk meg a szimfóniákban, nem is beszélve a Requiemről, vagy bármelyik szimfonikus kórusművéről. Brahms számomra rendkívül fontos kihívás, lelkileg és minden tekintetben. Ezért örültem, hogy ezt a szimfóniát, mint javaslatot elfogadta a BDZ, mert itthon eddig csak a saját zenekarommal, a MÁV Zenekarral játszottuk, illetve a Fesztivál Zenekar turnéin asszsisztáltam hozzá. Csoda, egyszerűen egy csoda.

Kedvence is a IV. szimfónia?

Mindig az a kedvenc, amelyiket épp csinálom. Sajnos csak négyet írt. Nálam ez a négy szimfónia „egy csomag”. Mindegyiket imádom, most épp ezt választottam.

Ön is szomorú zenének tartja? Egyetért ezzel az általános megfogalmazással?

Hogy melankolikus? Nincs azzal semmi baj. A melankólia nem negatív érzés, a melankólia csodás állapot, azt gondolom, amiben van egy kis…

Lebegés?

Pici lebegés, igen, talán van benne… A melankólia állapot a jó és a rossz között, de nincs eldöntve, hogy jó vagy rossz. Ez az érzés rátelepszik az emberre, de 10 perc alatt szépen ki lehet jönni belőle. Ez nem depresszió és nem rosszkedv. A melankólia, szerintem, mindig egyfajta színnel együtt járó érzés.

És ahogy indul a mű, azok a súlyos akkordok…! Az embert mintha szíven ütnék…ami nem baj, sőt!

Mindenkinek más asszociációja van, de azt sem szabad elfelejteni, hogy mitől ilyen sötét és komor az ő zenéje. Azt gondolom, hogy Hamburgban, ahol felnőtt, rossz az időjárás, és már ez meghatározza az ember alaphangulatát. Ezért mindig megjegyzik, hogy ő egy északi komponista, akinél ezt a fajta sötét komorságot már ebből is le lehet vezetni.

De aztán olyan áradó, gyönyörű dallamok jönnek, hogy az ember szinte azt érzi, hogy tán maga a szerző sem tudta, akarta abbahagyni e mű komponálását.

Minden tételnek megvan a maga csodája! Nem is tudom, szerintem ő a csúcs!

A karmesterség mellett ön kórusvezető, de zongorázott is. Milyen viszonyban van e két tevékenységgel? Egyáltalán jut ideje rájuk?

Kórussal rengeteget dolgozom. A zongorával annyiban megváltozott a viszonyom, hogy nem gyakorolok napi szinten úgy, mint egy zongorista. Viszont naponta ülök a zongoránál, amikor partitúrát játszom, mert én mindig zongorával tanulom a műveket, azokat a legkisebb mozaikrészre lebontva. Azon próbálom ki a frázisokat. Azon próbálom ki, hogy hol lehet benne súly, hol nem. A zongorával analizálom a formai összefüggéseket, és aztán a zongorán állítom elő. Szóval a zongora egy eszköz az értelmezéshez, ezért mindenképpen nagyon fontos. A karmestereknek egyébként kötelező a zongora a Zeneakadémián. Nekem nem volt más hangszerem, de a zongora nélkülözhetetlen ahhoz is a karmestereknek, hogy a polifon gondolkodás kialakuljon bennük. Hogy az ember a többszólamúságot tudja értelmezni, és hogy egyedül meg tudja azt szólaltatni.

Én tudom, hogy időre kell hazaérnie, ő pedig tudja, látja, hogy még mennyi mindent szeretnék megkérdezni, ezért lassan befejezzük a beszélgetést. Szóba hozza, hogy szereti ápolni a baráti kapcsolatait, hogy szeret barátai közelében lenni és szeret összejárni velük. Hogy barátai között nemcsak művészek vannak, hanem ellenkezőleg: sokszínűek ezek a kapcsolatok azért is, mert nagyon sok helyen élt, sokféle „nációból” valók, akik között vannak magyarok is, külföldiek is. Sokféle tevékenységi körből, egészen a „high class” kategóriáig, és hogy ők is „teljesen normális” emberek. Hogy vidéken nőtt fel, ahol nem egyetemisták rohangáltak körülötte, hanem az utca népe, akik szívélyes emberek voltak, és akiket nagyon szeretett.

Imád utazni, idegen emberekkel beszélgetni. Imádja a nyelveket, nagyon jól beszél angolul és németül, amit főleg karmesteri munkája során használ, de gyorsan tanul más nyelveket is, ha tartósan él egy országban ‒ most a román jön, temesvári munkája kapcsán.

Nagyon fontosnak tartja még, hogy az ember sportoljon, hogy a táplálkozására, akár diétájára figyeljen oda, utóbbiról azt mondja, hogy életében nem evett annyit, mint mióta diétázik, és mégis mennek le a kilók. Fontos, hogy bírja a sok utazást, a 6 óránál is kevesebb alvást, amivel amúgy vidáman elvan, és kicsattanó jókedvvel ébred. „Lement 40 év, talán van még másik 40, ha minden jól megy. Legyen ez a 40 tudatosabb!”

„Nem vagyok csúnyista”

Évadunk legfontosabb kortárszenei eseménye, hogy mi, a BUDAFOKI DOHNÁNYI ZENEKAR mutathatjuk be a világon elsőként Orbán György I. szimfóniáját. Az elmúlt két évben Orbán György három szimfóniát is papírra vetett, elképesztő gyorsasággal és kreativitással. Óriási megtiszteltetés számunkra, hogy ilyen közelről tanúi lehetünk az orbáni alkotói energiák fellángolásának. A műről és zenekarunkhoz fűződő kapcsolatáról maga a szerző beszél.

„2020 és 2021 közepe között gyors egymásutánban írtam három szimfóniát. Tudatában vagyok tettem, vagy talán „vétkem” súlyának; A XX. század nagyjai nem írtak szimfóniát, többnyire szerénységből. Úgy vélték, ezt a műfajt a XVIII. és XIX. század színvonalán nem tudnák  megszólaltatni. (Sosztakovics és mások, hál’Istennek, nem engedelmeskedtek a „korparancsnak”. A késői Bartók sem: az ő Concertoja egy nagy, lenyűgöző  szimfónia, és mivel nem engedelmeskedett az ideológiai elvárásoknak,  nem osztályharcról és elidegenedésről szól, hanem csak életről, halálról, múltról, jövőről, elvesztett hazáról.) Az én generációmnak – tehetségeseknek is – még kevesebb oka van arra, hogy szimfóniákat írjon, mert már technikánk, nyelvezetünk is hiányosabb. Az igaz, hogy 2000 után, a kortárs zenék félévszázadnyi elsivárosodása után hirtelen megindult a zeneszerzők érdeklődése a múlt iránt („Hol rontottuk el?”), de a „neo-”és a „retro”-irányzatokból éppen olyan visszataszító zenék születhetnek, mint a XX. század bevallottan (fennen hirdetett) dekonstrukciós, „csúnyista” irányzataiból.

Tehát olyat nem tudunk írni, mint Haydn, és ha Haydnt utánozzuk, csúfos véget érünk. Ugyanakkor a Haydn által zseniálisan alkalmazott zenei eszközök univerzálisak, a fizika és a biológia törvényein alapulnak. (Szemben sok dogmatikus, szektás, nem túl rokonszenves ideológiai „izmussal”.) Egyetlen példa: a dallamoktól, a ritmikus lüktetéstől, az akusztika törvényeitől eltekintő vállalkozásoknak nincs sok esélye megragadni az ember zenéjében, mert a könnyű- és a népzene száz százaléka, a játszott komoly zene kilencvenkilenc százaléka a dallamokkal, világos ritmusokkal és mindmáig főleg dúr-moll akkordokkal él. Ez, persze lehet unalmas, mert a nyelvtan és a szókincs is az; a költő dolga beléjük lelket lehelni. Ez fizikailag, élettanilag, akusztikailag behatárolt tény. Válaszhatjuk ugyan az atonalitást tonális helyett (sok mindenre jó: szorongó, kozmikus asszociációkat kelt, én is használom itt-ott kontrasztként), de a tonális zene nem lehet „választásunk” tárgya, mert a természet, és az ember világa a rögzített frekvenciákat (hangokat), optimális hangrendszereket (5-7 fokú skálákat) és minden dallam, ének, dal, sláger hierarchikusan elrendezett hangjait teszi lehetővé és befogadhatóvá.

Az I. szimfóniám – mint általában műveim úgy 45 éve –, ebben a meggyőződésben készült. Történetesen négy tételes, az első hármat motivikus szálak kötik össze. Megjelenik benne pár ismert népdal-foszlány és egy közismert gyermekdal. Ezek nem idézetek, mert a szimfónia egésze össze van nőve velük. (Az ötvenes években elburjánzott kötelező „népdal-szimfóniák” rossz szájízt hagytak maguk után. Ugyanakkor a közösségi zene beemelése a „komponált zenékbe” ősrégi, a zenéléssel  egyidős tendencia: gregoriánok, zsoltárok, világi dallamok. Ezek a zeneszerzőknek éppoly kedvesek, mint a zenét hallgatóknak. Ezért kerültek művembe.

A Budafoki Dohnányi zenekar sokszor játszotta szerzeményeimet, Hollerung Gábor pedig igen megtisztelő figyelemmel kiséri munkásságomat. Gondolom, ennek egyik oka az, hogy a zenéről nagyjából ugyanazt gondoljuk. A jövő zenéje (amiről semmit sem tudunk), nem lehet a múlt megtagadása. A művészetről annyit ma már biztosan tudunk, hogy folyamatosan alakul.

Orbán György, 2022. július 15.

Dvořák Stabat Matere az a zenei alkotás, amelyet egyszer hallván az ember szíve rögtön csordultig telik már csak a mű említésére is. Zenekarunk időről időre műsorra tűzi. Idén a Zeneplusz-sorozatunk koncertjén csendül fel a mű, a Budapesti Akadémiai Kórustársasággal karöltve. A mű keletkezésének háttértörténete nélkül is rendkívül hatásos és örök érvényű ez a zenei alkotás. De mennyivel tisztábban hallgatható, ha a körülményeket is ismerjük…

Szöveg: Ortutay Romola

Három különleges történet találkozik Dvořák Stabat Materében: a fia szenvedéseit, majd kereszthalálát végig kísérő édesanya szenvedéstörténete, egy gyermekeit drámai gyorsasággal elveszítő édesapa fájdalma és egy kicsapongó életet élő férj vezeklése felesége tragikus halála miatt. A végeredmény a zeneirodalom máig is legnépszerűbb és egyik legszebb Stabat Matere, mely végig visz az emberi szív fájdalmain, hogy aztán minden sebzett szívet felemeljen a Paradicsomba.

A mű keletkezése: a gyermekeit elveszítő édesapa

Dvořák a cseh zenetörténet legismertebb és talán legnépszerűbb zeneszerzője. Egy Prága melletti településen született 1841-ben, ahol általános iskolás korától kezdve tanult hegedülni. Apja felismerte elsőszülött fia tehetségét, így tovább taníttatta ezen a vonalon, így egészült ki Dvořák zenei nevelése a későbbi orgona és zongoraórákkal. Pénzkeresetét egy darabig a templomban végzett orgonálással biztosította, majd elkezdett komponálni, végül minden mást feladva csak a zenszerzésnek szentelte az életét. 1874-ig több darabját is bemutatta, egy idő után a saját vezényletével, de Prágán kívül nem nagyon sikerült ismertséget szereznie a zenei életben. Egy évvel később benevezett egy zeneszerzés versenyre, ahová 15 darabját is elküldte. A verseny bíráló bizottságában Brahms is helyet kapott, aki végül nemcsak jó szóval, hanem barátságával is kitüntette a fiatal zeneszerzőt. Dvořák a versenyt végül megnyerte, de az igazi elismertségre még várnia kellett. Sajnálatos módon egy tragikus esemény alapozta meg az utat számára: egyik kislánya születése után két nappal meghalt, ami mély fájdalommal töltötte el az ifjú zeneszerzőt. Nem sokkal ezután állt neki a Stabat Mater első verziójának, mely akkor hét tételből állt és zongorakíséretes kórusra készült el. A darabot Dvořák ebben a formában félretette, főleg, hogy újabb tragédia érte a családot. 2 hónap leforgása alatt másik két gyermekét is elvesztette, így a háromgyermekes családapából hirtelen gyermektelen szülő lett. Nem sokkal ezután újra elővette a Stabat Matert, ekkor már véglegesítette is, a hét tételt kiegészítette tízre, és a zongorakíséretet zenekari kíséretre változtatta. 1877-et írtunk ekkor, a bemutatóra azonban csak 3 év múlva került sor Prágában. Az igazán nagy sikert az 1883-as londoni bemutató hozta meg a mű és így szerzője számára. Olyannyira, hogy innentől kezdve több felkérést is kapott, így lett rendszeres előadója saját darabjainak Angliában, majd vált ismertté az USA-ban is, ahol végül zeneigazgatói pozíciót ajánlottak fel neki a National Conservatory of Music of America intézetében.

Mária-tisztelet: a fia kereszthalálát végig kísérő édesanya

A Stabat Mater szövege a Jacopone da Todinak tulajdonított siralomének szövege, mely az egyik legszebb, ebben a témában íródott himnusz. A szöveg a 13. századból származik, és azon Szűz Mária tiszteletére íródott himnuszok egyike, melyek a 12. században megerősödő Mária-kultusz részét képezik. A Mária-tisztelet első nyomai a 2. századi kereszténységre vezethetők vissza, ahol Máriát, mint Isten anyját kezdik el magasztalni. A Mária-tisztelet részét képezi Mária életének 7 eseménye, mely Mária 7 fájdalmaként is neveztetik: Jézus körülmetélése; menekülés Egyiptomba; a 12 éves Jézus keresése; találkozás a kereszthordozó Jézussal; megfeszítés; levétel a keresztről; sírba tétel. A kultusz különböző formákban nyilvánult meg: ünnepeket szenteltek Máriának, kultuszhelyeket alakítottak ki, templomokat építettek a tiszteletére. Az első Mária ünnepet az 5. századtól jegyzi a hagyomány, Mária mennybevételének napjával, augusztus 15-ével. A 6. századtól ünneplik az Angyali üdvözlet napját március 25-én Krisztus fogantatásának fölidézésére. A 7. századtól vezetik be Mária születésnapjának ünnepét, szeptember 8-át, és a 8. századtól pedig a Szeplőtelen fogantatás eseményét. Nekünk, magyaroknak szintén különleges helyet foglal el Mária a hagyományainkban, hiszen Szent István az országot Boldogasszony Szűz Máriának ajánlotta föl, ezzel is megalapozva az országot védő Istenanya tiszteletét hazánkban.

A Mária-kultusz fontos részei még a Mária-jelenések. A katolikus hagyomány szerint Mária mennybevétele után többször megjelent földi embereknek, hogy imádságra és bűnbánatra szólítson, s a jelenések helye a mai napig is sok zarándokot vonz.

A képzőművészetben a 15. századtól kezdve találkozhatunk Mária-ábrázolásokkal, általában a kis Jézussal együtt jelenik meg, mint az élet forrása, az oltalmazó és közbenjáró Szűzanya, aki maga is lerója tiszteletét az isteni hatalom előtt, és alázatosságával mutat példát a híveknek. Mária a kultusz kezdete óta az, akin keresztül a kegyelem kiárad a világra, az Isten felé ő közvetíti az emberek imáit, s a mennybe is Márián keresztül lehet belépni, ő a Mennyek kapuja.

Jacopone da Todi szövege ennek a kultusznak az egyik legismertebb és legnépszerűbb himnusza, mely Mária életéből Jézus kereszthalálának eseményeit eleveníti meg. A vers szépsége rengeteg zeneszerzőt és művészt ihletett meg, több mint 100 zenemű alapja.

A szöveg: Jacopone da Todi, a felesége haláláért vezeklő férj

Jacopone da Todi, eredeti nevén Jacopo dei Benedetti, az umbriai Todiban született 1230 körül, innen kapta későbbi nevét. Nemesi családból származott, jogot tanult, jegyzőként dolgozott. Élete akkor vett nagy fordulatot, amikor feleségét egy szerencsétlen balesetben elvesztette. A fiatalasszony egy alázatos, tiszta lelkű, nemesi származású lány volt, aki próbálta kicsapongó, kétes ügyletekkel foglalkozó, a világi örömökben tobzódó férjét vallásos útra terelni. Férje erősködésére elment egy lovagi tornára, ahol az állvány, amin Jacopone felesége más asszonyokkal együtt ült, összeomlott, és az asszony életét vesztette. Jacopone ekkor szembesült azzal, hogy felesége vezeklőövet hordott a ruhája alatt férje bűnei miatt. A tragédia után Jacopo minden vagyonát eladta, és éveken át csak bolyongott, ostorozta magát, bűnhődni akart, gyűlölte magát, és azt kívánta, hogy mások is megvessék. Így próbált vezekelni, míg végül ferences rendi szerzetes lett.

A Stabat Mater eredetileg latinul íródott, Jézus keresztre feszítésének történetét idézi fel a keresztfánál álló édesanya szempontjából. Az elbeszélő azonosul az anya fájdalmával, aki elvesztette szeretett gyermekét. A himnusz első felében az anya fájdalmával való azonosulásnak ad hangot, majd a második felében a fájdalom és a sebek átvállalásáért könyörög, hogy részt vehessen a Szűzanya fájdalmában. A vers végére megfogalmazza imáját, melyben a Szűzanya pártfogását kéri, hogy vezesse őt az Isten országába. A szenvedésben való személyes osztozás vágyában az üdvösség reménye jelenik meg a himnusz végén.

Megszületik a mű: szöveg és zene egyesül

Dvořák Stabat Matere ugyanezt az utat járja be a zenében. Szerkezete is a himnusz szerkezetét követi, a tíz versszak tíz tételt eredményez. Az oratórium négy szólistára, kórusra és zenekarra íródott. 9 tétel Mária szenvedését és a Mária szenvedését látó ember együttérzését jeleníti meg, míg a végső tétel felvillantja a Paradicsom vízióját és ígéretét.

A tíz tétel közül mindegyik egy önálló egységet alkot, a maga tematikus zenei alapjával. Az utolsó tétel az egyetlen kivétel, melyben a szerző visszahozza az első tétel témáját. Az első tétel meghatározza az egész mű hangulatát, és megalapozza azt a fájdalmat és szomorúságot, amit a gyermekét elveszítő szülő érezhet. A következő tételekben a szólisták és a kórus egymást váltva szerepelnek. A zárótételben visszatér az első tétel tematikája, de most már nem a szenvedést fejezi ki, hanem fényes dúrban csúcsosodik ki, amit az Amen alatt szóló fúga követ a végső katarzissal, mely a megbékélés és remény érzését közvetíti.