„Én közben beültem, ebédelek kicsit…” kapom az üzenetet Farkas Róbert karmestertől. Később azt is megtudom tőle, hogy avokádót fogyasztott, mert újabban figyel étkezésére, kondíciójára. Nincs is ezen mit csodálkoznunk, hiszen élete jelenlegi, németországi szakasza is igencsak mozgalmas, de a jövőre vonatkozó, sokasodó terveihez elengedhetetlen az egészség, a jó fizikai felkészültség: egymást érik az új és újabb feladatok, és a felkérések most már szerte Európából érkeznek ‒ Magyarországról is, a BDZ-től is, mely utóbbit már nagyon várt. Igyekszünk mindenről szót ejteni, de elsősorban arról a 2022. december 16-ai koncertről, melyen ő lesz vendégkarmesterünk a Budafoki hangversenyestek keretében.
Szöveg: Viant Katalin
Sorolom, hogy mi mindenre vagyok kíváncsi, és őszintén meglep, hogy amikor a BDZ-vel és Hollerung Gáborral való kapcsolatát említem, megszakít, és azt mondja:
Nincsen sok, igazából alig van kapcsolatunk… A BDZ az egyetlen zenekar Magyarországon, amelyiket még nem vezényeltem, és Hollerung Gáborral is csak egyszer találkoztam, illetve egyszer beszéltünk pár percet telefonon.
Hogyan történt akkor a felkérés?
A zenekar koncertszervezői kerestek meg. Így szokott ez történni. Nagyon ritka helyzet az, amikor a karmester hívja fel a karmestert…
Azt gondoltam, hogy Gábor jól ismeri önt, ahogy fiatal pályatársait szinte kivétel nélkül.
Én most vagyok 40 éves, és az előző 15 évemet Berlinben éltem le. Nem kötődtem igazából senkihez sem itthon, az egyetlen, erős kapcsolatom Fischer Ivánhoz fűzött. Az összes többi felkérés hasonlóan történt, mint a BDZ esetében, de persze akikkel nagyon jó viszonyom lett egy-egy közös munka révén, más produkciókba is visszahívtak.
Valóban, meglepő volt látni fellépései listáját, s hogy miközben nem itthon él, és járja Európát, milyen sok hazai együttest dirigált már.
Igen, ez valóban így van. És épp azért, mert a BDZ teli van régi barátokkal, akik ott zenélnek, már nagyon vártam, hogy elmehessek hozzájuk karmesterként. Az az érzet, hogy sok barát ül egy zenekarban, amit épp vezénylek, nem annyira ismert számomra, hiszen mindenütt van egy-egy barát vagy ismerős, de a BDZ-ben jóval többen vannak.
Rajtuk keresztül mégiscsak ismeri a zenekart, nem?
Kialakult képem nincs a zenekarról, de egyébként sem szeretem azt, hogy az emberek szóbeszédből alkotott véleményéből alkossam meg saját álláspontomat. A saját tapasztalatnak vagyok híve: soha nem ítélek meg egy embert valamilyennek azért, mert valaki, valamit mondott róla. Szóval, a saját tapasztalás a fő módszerem.
Ad valamiféle biztonságot az, hogy barátok játszanak egy zenekarban?
Nem feltétlenül. A barátok is lehetnek nagyon kritikusak. Egyszerűn jól felkészülten, minőségi munkát kell produkálni. Ha utána jön egy újabb felkérés, akkor valamit jól csináltunk, ha nem, akkor valamit nem csinált jól az ember. De most már ebből sem vonnék le ennyire magas röptű következtetéseket, mert nagyon nehéz megszervezni az évadokat. Kit hívjanak, mikorra, hol van egy hely, ahová az ember beléphet. Ezért nagyon „variábilis”.
Bizonyára eljön minden művész életében az az időszak, amikor csak külföldön dolgozik, és az is, amikor közben haza-hazatér. Amikor a súlypont áttevődik… Amikor elkezd hiányozni a hazai „pálya”, a hazai közönség, a hazai lehetőségek
Én ebben is másként működöm. Egyáltalán nem vagyok az a honvágyas típusú ember. Én a világot szeretem, illetve a világot látni szeretem. Ezért aztán azért vagyok itthon többet, mert itthon kaptam zenekart [Farkas Róbert a MÁV Szimfonikusok vezető karmestere 2022. július 1-jétől ‒ Szerk.], de ez nem volt előre eltervezve. Még egyáltalán nem terveztem, hogy Magyarországra visszatérjek. Természetesen nagyon szerettem vendégkarmesterként hazajárni a magyar zenekarokhoz, de nem volt ilyen konkrét elképzelésem.
Az elmúlt, a zenei életet is megpróbáló időszak önnél mit hozott, mit vitt?
A covid, illetve a sors máshogy intézte a dolgokat. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy tényleg nagyon sokat vezénylek itthon, és akkor jött a felkérés a MÁV Zenekartól. Ez sem véletlen, hanem valaminek az eredménye. Ugyanúgy, mint ahogy a múlt héten kapott felkérés Temesvárról sem az. Azt kérték, hogy legyek a Banatul Szimfonikus Zenekar első karmestere. Most voltam ott negyedszerre, és kialakult bennük egy kép rólam, aminek alapján felkértek arra, hogy vegyem át a zenekart. Nyilván átvettem: belefér az időmbe, belefér az érdeklődésembe. Belefér életembe az a koncepció, hogy egy temesvári zenekarból, jó zenészekkel, építsünk fel valamit. Vannak feladatok bőven. Ezért is döntöttem úgy, hogy egymáshoz közel eső koncerteken ne mindig új darab jöjjön elő. Nem lustaságból, hanem pont a repertoár megtanulása, illetve a tapasztalás lehetősége miatt.
Ugyanazt a művet, más-más zenekarral, többször egymás után vezényli el? Jól értem?
Igen, így van. Ebből lesz majd az, amit repertoárnak lehet nevezni. Az ember egyszer elvezényli az adott művet, s akár évekig vár a következő lehetőségre. Érdekes volt ebből a szempontból az a tapasztalásom, hogy két héttel azt követően, hogy a Nemzeti Filharmonikusokkal Salzburgban turnéztunk, és két koncerten játszottuk el Mahler 4. szimfóniáját, Temesváron egyszerűen egészen másfajta attitűddel tudtam vezényelni: sokkal lazább, sokkal pontosabb, sokkal konkrétabb elképzelésekkel.
Ha a darab és a karmester azonos, a zenekar és a közeg más, akkor más előadás születik?
A művek kulcsa mindegyik zenekarnál hasonló. Egyszerűen a tapasztalásnak van szerepe, a tapasztalaton van a hangsúly, azon, hogy az ember egyszer, kétszer vagy sokszor vezényelte-e az adott darabot. Ha valaki sokszor elvezényel egy művet, akkor nem lesz „izzadtságszagú” az egész attitűdje, az egész hozzáállása, hanem ‒ a rutin szót nem szeretem, mert az az unalmasságot is sugalhatja, de mégis ‒ egy kicsit a gyakorlati része, amit rutinnak hívok, segít; hogy biztonságot is ad. A fő az, hogy sokkal nagyobb ívekben tud gondolkodni az ember. Sokkal lazább a testtartása, mint amikor először próbál valamit megcsinálni.
Kottából vezényel? Vagy kotta nélkül?
Így is, úgy is. Mindegyikre van példa.
Miért is van ott a kotta a koncerten? Nyilvánvalóan ismerik a karmesterek a műveket, hangról hangra.
Ismerni vagy tudni, az teljesen más dolog. A tudás azt jelenti, hogy az ember fölötte áll már a műnek, és mielőtt elindítja a darabot, van egy pillanat, amikor az egész mű lejátszódik benne. A teljes mű. De ha nem jutok el erre a fölényes szintre, akkor inkább kiteszem a kottát. Viszont arra törekszem, hogy minél hamarabb menjenek kotta nélkül a művek, mert egyszerűen sokkal szabadabb az ember.
Én úgy látom, régi koncertjáróként, hogy régebben szinte mindenki kottából vezényelt, tán nem volt divat kotta nélkül kiállni.
Tényleg? Erről egy anekdota jut eszembe. Otto Klemperertől azt kérdezték, hogyhogy nem vezényel kotta nélkül. Ő pedig azt válaszolta, hogy miért csinálnám, mikor tudok kottát olvasni… És igaza van, mert annyi információ van ott benne, aminek meg kell történnie, amit a zenekarból ki kell hozni. Nyilván, Klemperer eljátszotta volna zongorán az egészet, fejből, de a zenekar előtt ezzel nem stresszelte magát.
És tán közvetlenebb is a kontaktus, hiszen a karmester nem a kottát nézni, hanem a zenészek tekintetét.
Erre megint csak azt tudom mondani, hogy jobban tette az a zenész, aki valamit nem jól csinált, ha elkerülte Klemperer szúrós tekintetét. Nyilván, ez is jó, az is jó, de én is fontosnak tartom, hogy az ember jusson el arra a szintre, hogy amikor vezényel, ne legyen kottára szüksége. De igazából nem ezen múlik.
Úgy vélem, hogy karmesternek lenni a legizgalmasabb. A közönség tőle vár valami újat, valami mást, hisz általában a művet ismeri, ezért is várja, hogy mit és hogyan fog hallani, hogyan fognak felcsendülni kedvenc témái. Ez Brahms 4., áradó muzsikájú szimfóniájára igaz. Ön azonban két olyan művet is vezényel majd a BDZ élén, melyet nagy valószínűséggel a közönség nem ismer.
A cseh szerző, Emil von Řezníček műve számomra is új. Egy nagyon jópofa, rövid, 6 perces, hangulatos műről van szó. Igazából a madridi Orquesta Sinfónica de Madrid kért fel arra, hogy vezényeljem el ezt a nyitányt, ami a Donna Diana című, háromfelvonásos vígopera nyitánya valójában. Tehát ez is tudatosság, hogy mielőtt megyek Madridba, kipróbálom itthon ezt a darabot, hogy oda már ezzel a tapasztalattal érkezzem.
Gondolom azért is kérte fel önt a madridi zenekar e mű vezénylésére, mert egy spanyol vígjátékra vezethető vissza a vígopera, melynek librettóját, német fordítása alapján, maga a szerző írta. Hozzánk, magyarokhoz pedig közel áll e cseh zene, annak hangulata, melyet épp 128 éve, 1894. dec. 16-án, Prágában mutattak be. Sokfelé játszották, mindig nagy sikerrel.
Igen, mert dallamos, és gyorsan beengedi magát ez a mű az emberbe. Mondhatni Řezníčekről is, hogy a közönség számára ő „egyműves” szerző. Fülbe mászó a dallam, amit rögtön akár el is fütyülhetne az ember, de, mert közös koncertünkön azonnal jön utána Dobszay-Meskó Ilona trombitaversenye és Brahms IV. szimfóniája, így nem teheti.
Ilona műveire, szerintem, jellemző a dallamosság.
Ő egy nagyon tehetséges „lány”, akit nagyon régóta ismerek, még a konzis időkből. Felettem járt a Zeneakadémián, zeneszerző szakos volt, én pedig kórusvezető szakos, és amikor végre hosszú szünet után volt karmesterfelvételi, akkor együtt felvételiztünk, és egy évfolyamra vettek fel bennünket, csak én egy év után elmentem Berlinbe, ő pedig itthon maradt. Azóta nem sokszor találkoztam Ilonával.
Érdekelne, hogy kortárs, élő szerző művét bemutatni milyen érzés. Valaki azt mondta nekem, hogy ennél nincs csodásabb, mert akkor tényleg úgy szólal meg a mű, ahogy azt a szerző szeretné. Van lehetőség kérdezni, megbeszélni, akár javítani/változtatni. Ez nagy élmény, egy különleges lehetőség az előadónak arra, hogy a szerző koncepciójához a legközelebb kerüljön.
Zeneszerzőkkel együtt dolgozni mindig nagyon érdekes, mindig nagyon izgalmas. Sok ilyen élményben volt részem, főleg a heidelbergi színházban, ahol bemutatókhoz asszisztáltam. Nyilván, ha ott van a zeneszerző, és azt mondja, ez túl lassú vagy túl gyors, akkor próbálom az ő igényeinek megfelelő tempót felvenni. Érdekes azonban, hogy tapasztalatiam szerint vannak olyan zeneszerzők, aki nem azzal az igénnyel hallgatják saját művüket, mint amivel leírták.
Ők talán tényleg azt hallották, amit hallani akartak, amit leírtak, nem?
Inkább „kedveskedni” akarnak olyan technikailag megírt passzázsokkal, hogy ha nem tudják eljátszani azt, ami le van írva, akkor játsszák azt és úgy, ahogy megoldható. De van ellenpélda is: van, aki az összes létező hangszer játékából kihallja, ha valaki nem azt játssza, amit ő leírt. De még azt is kihallja, ha valaki a gumilabdát vagy üvegpoharat nem úgy tologatja a zongorahúrokon, ahogy ő leírta. Szerintem ez igényesség kérdése: hogy a zeneszerző örül, hogy játsszák a művét, és mindegy hogyan, csak játsszák, vagy pedig valaki megírja a művét, és azt akarja, hogy az legyen eljátszva. Na, én ennek az utóbbi zeneszerzőnek vagyok az embere. Én úgy készülök fel az ő művéből, hogy az szólaljon meg a színpadon, amit ő leírt. Nagyon szeretek modern művekkel foglalkozni, ezért nagyon örülök ennek a trombitaversenynek is. Nagyon kíváncsi vagyok a műre, és arra is, hogy Winkler Balázs trombitaművész hogyan játssza majd.
Beszéltünk egy szinte ismeretlen cseh szerző alig ismert művéről. Beszéltünk egy ismert magyar szerzőről és új művéről. Mit kérdezhetnék Brahmsról? Mit mondana el szívesen nekünk róla és a IV. szimfóniáról?
Azt mindenképpen, hogy nekem, aki Németországban tanultam, Brahms volt az, akin a német romantikus zeneszerzési technikát legelőször és a legmélyebben megértettem. Ezért nekem nagyon fontos, hogy Brahmsot folyamatosan repertoáromon tartsam. Így van ez a IV. szimfóniával is, amihez egyébként is különös kötődésem van. A művet legelőször egy mesterkurzuson vezényeltem, Luzernben, ahol nem jutottam be a kiválasztott tízbe, de ott maradtam egy hétre, és végighallgattam a kurzust. Az utolsó napon maradt a programban némi idő, és akkor Bernard Haitink, a kurzus vezetője, azt mondta, hogy Farkas Róbertet kéri vezényelni. Ezen jól meglepődtem, bár azt tudtam, hogy tetszett neki az elővezénylésem a zongoránál.
Ez nagy pillanat lehetett.
Nagyon örültem. A Brahms szimfónia 4. tételét választottam, és nagyon érdekes volt – túl azon, hogy talán addigi életem legjobb vezénylését produkáltam -, hogy a zenében van egy cezúra, ahol a mester leállított egy picit, és kifordulva a közönség felé azt mondta: „Látják, ilyen nehéz kiválasztani 10 embert. Mert most kijött a 11., és ilyen minőségben tud vezényelni. Mi meg eddig nem adtunk neki lehetőséget, pedig nyilvánvaló, hogy kellett volna.”
Ez bizony jellemző a versenyekre…
Igen, jellemző. És aztán volt még egy mondata, amire nyilván nagyon szívesen emlékszem mindig: „You are already a conductor! Please, continue the movement.” (Ön már karmester. Kérem, folytassa a tételt!) Ez egy nagyon erős érzés volt, és óriási tapsot kaptam a közönségtől is, a zenekartól is. Ez a picit csalódott hetemet feloldotta a végén. Azóta ezt a szimfóniát már jó néhányszor elvezényeltem. Brahms zenéjéhez mindig óriási örömmel nyúlok. Kinyitom a partitúrát, és annyira világosan le van írva, annyira a legkisebb motívumig lebontható az egész, hogy egy egységként jelenik meg a teljes szimfónia. Ezért áll ő a legközelebb hozzám: nem érzek benne soha frusztrációt, önbizonygatást vagy bármilyenfajta olyan megközelítési módot, ami nagyon vad vagy idegen lenne, sőt sokkal inkább a régi komponálási technikákat alkalmazza. Ő maga a barokk világában is nagyon erősen otthon volt. A régi kóruskomponálási technikákból megtanult elemeket nagyon gyakran találjuk meg a szimfóniákban, nem is beszélve a Requiemről, vagy bármelyik szimfonikus kórusművéről. Brahms számomra rendkívül fontos kihívás, lelkileg és minden tekintetben. Ezért örültem, hogy ezt a szimfóniát, mint javaslatot elfogadta a BDZ, mert itthon eddig csak a saját zenekarommal, a MÁV Zenekarral játszottuk, illetve a Fesztivál Zenekar turnéin asszsisztáltam hozzá. Csoda, egyszerűen egy csoda.
Kedvence is a IV. szimfónia?
Mindig az a kedvenc, amelyiket épp csinálom. Sajnos csak négyet írt. Nálam ez a négy szimfónia „egy csomag”. Mindegyiket imádom, most épp ezt választottam.
Ön is szomorú zenének tartja? Egyetért ezzel az általános megfogalmazással?
Hogy melankolikus? Nincs azzal semmi baj. A melankólia nem negatív érzés, a melankólia csodás állapot, azt gondolom, amiben van egy kis…
Lebegés?
Pici lebegés, igen, talán van benne… A melankólia állapot a jó és a rossz között, de nincs eldöntve, hogy jó vagy rossz. Ez az érzés rátelepszik az emberre, de 10 perc alatt szépen ki lehet jönni belőle. Ez nem depresszió és nem rosszkedv. A melankólia, szerintem, mindig egyfajta színnel együtt járó érzés.
És ahogy indul a mű, azok a súlyos akkordok…! Az embert mintha szíven ütnék…ami nem baj, sőt!
Mindenkinek más asszociációja van, de azt sem szabad elfelejteni, hogy mitől ilyen sötét és komor az ő zenéje. Azt gondolom, hogy Hamburgban, ahol felnőtt, rossz az időjárás, és már ez meghatározza az ember alaphangulatát. Ezért mindig megjegyzik, hogy ő egy északi komponista, akinél ezt a fajta sötét komorságot már ebből is le lehet vezetni.
De aztán olyan áradó, gyönyörű dallamok jönnek, hogy az ember szinte azt érzi, hogy tán maga a szerző sem tudta, akarta abbahagyni e mű komponálását.
Minden tételnek megvan a maga csodája! Nem is tudom, szerintem ő a csúcs!
A karmesterség mellett ön kórusvezető, de zongorázott is. Milyen viszonyban van e két tevékenységgel? Egyáltalán jut ideje rájuk?
Kórussal rengeteget dolgozom. A zongorával annyiban megváltozott a viszonyom, hogy nem gyakorolok napi szinten úgy, mint egy zongorista. Viszont naponta ülök a zongoránál, amikor partitúrát játszom, mert én mindig zongorával tanulom a műveket, azokat a legkisebb mozaikrészre lebontva. Azon próbálom ki a frázisokat. Azon próbálom ki, hogy hol lehet benne súly, hol nem. A zongorával analizálom a formai összefüggéseket, és aztán a zongorán állítom elő. Szóval a zongora egy eszköz az értelmezéshez, ezért mindenképpen nagyon fontos. A karmestereknek egyébként kötelező a zongora a Zeneakadémián. Nekem nem volt más hangszerem, de a zongora nélkülözhetetlen ahhoz is a karmestereknek, hogy a polifon gondolkodás kialakuljon bennük. Hogy az ember a többszólamúságot tudja értelmezni, és hogy egyedül meg tudja azt szólaltatni.
Én tudom, hogy időre kell hazaérnie, ő pedig tudja, látja, hogy még mennyi mindent szeretnék megkérdezni, ezért lassan befejezzük a beszélgetést. Szóba hozza, hogy szereti ápolni a baráti kapcsolatait, hogy szeret barátai közelében lenni és szeret összejárni velük. Hogy barátai között nemcsak művészek vannak, hanem ellenkezőleg: sokszínűek ezek a kapcsolatok azért is, mert nagyon sok helyen élt, sokféle „nációból” valók, akik között vannak magyarok is, külföldiek is. Sokféle tevékenységi körből, egészen a „high class” kategóriáig, és hogy ők is „teljesen normális” emberek. Hogy vidéken nőtt fel, ahol nem egyetemisták rohangáltak körülötte, hanem az utca népe, akik szívélyes emberek voltak, és akiket nagyon szeretett.
Imád utazni, idegen emberekkel beszélgetni. Imádja a nyelveket, nagyon jól beszél angolul és németül, amit főleg karmesteri munkája során használ, de gyorsan tanul más nyelveket is, ha tartósan él egy országban ‒ most a román jön, temesvári munkája kapcsán.
Nagyon fontosnak tartja még, hogy az ember sportoljon, hogy a táplálkozására, akár diétájára figyeljen oda, utóbbiról azt mondja, hogy életében nem evett annyit, mint mióta diétázik, és mégis mennek le a kilók. Fontos, hogy bírja a sok utazást, a 6 óránál is kevesebb alvást, amivel amúgy vidáman elvan, és kicsattanó jókedvvel ébred. „Lement 40 év, talán van még másik 40, ha minden jól megy. Legyen ez a 40 tudatosabb!”
