Egy őrjítő szerelem nyomában

Bartók: Két portré

Talán ismeri a kedves olvasó azt a játékot, hogy Mi lennél, ha…? Mi lennél, ha növény lennél? Mi lennél, ha állat lennél? Mi lennél, ha dallam lennél? És folytathatnánk… Ha Bartóktól megkérdeznénk, hogy mi lenne Geyer Stefi, ha dallam lenne, akkor Bartók így válaszolna: D-Fisz-A-Cisz.

Szöveg: Ortutay Romola

Bartók Béla Két portré című művének keletkezését kalandos fordulatok előzték meg, és ha figyelembe vesszük az olyan további műveit, mint az I. hegedűverseny, az I. vonósnégyes és a 14 bagatell, akkor Bartók reménytelen szerelmi történetének egyik állomásaként is tekinthetünk rá ezeknek a műveknek a sorában, melyben a szeretett nő alakja különös átalakuláson megy át. A Két portré azt a pillanatot rögzíti, amikor a kezdeti, mindent elsöprő fellángolás, majd a visszautasítás utáni csalódottság megélésével Bartók megmutatja a szeretett nő idealizált, földöntúli arcát, illetve ennek az idealizált képnek a szétporladását. És hogy miért kell erre a sorsra jutnia a szeretett nő alakjának, annak volt egy komoly oka: a szerző múzsájával való kapcsolatának viharos alakulása. Ezt a múzsát pedig úgy hívták, hogy Geyer Stefi. Az ő nyomába eredünk a bevezetőben említett Mi lenne, ha… játékkal, de fordítva fogjuk játszani. Most nem azt nézzük meg, mi lenne Geyer Stefi, ha…, hanem azt, hogy a d-fisz-a-cisz hangsor vajon milyen Geyer Stefi lehetett Bartók szemében a fent említett művek alapján. Hogy alakul ennek a hangsornak a sorsa Bartók és Geyer Stefi kapcsolatának alakulásával?

Kezdeti fellángolás: az I. (posztumusz) hegedűverseny

„Én még most is azt hiszem, az a rögeszmém, hogy maga nem közönséges halandó, csak a környezet láttatja annak” – írja Stefinek Bartók az egyik levelében. Ez a kiinduló helyzet Bartók szemében. A lány 14 éves még csak, amikor az akkor 21 éves Bartók először látja, hallja hegedülni a csodagyerek Stefit. Ha szeretnénk megérteni, hogy Bartók miért írja le a leveléből idézett mondatot, akkor a korabeli fényképek alapján képzeljünk el egy ábrándos tekintetű, finom vonású, légies, angyalszerű jelenséget, aki ugyanakkor nagyon sármos és karizmatikus, ráadásul határozott is (ahogy az a későbbi levelezésükből kiderül).

Bartókot annyira rabul ejti Stefi földön túli alakja, hogy ekkor még nem is meri megszólítani. Évek telnek el, amikor újra találkoznak, Bartók ekkor már a Zeneakadémia tanára. Személyes kapcsolatuk 1907-ben indul, amikor Stefi a nagynénjéhez utazik Jászberénybe. Bartók is odamegy népdalt gyűjteni, de mint később kiderül, ez csak ürügy volt arra, hogy Stefi közelében lehessen. Ottani találkozásuk, első beszélgetéseik jó alapot adnak arra, hogy kapcsolatban maradjanak, még ha személyesen nem is, de levélváltásokkal igen. Így születik meg az a zenetörténeti örökség, amely végül a Stefinek írt I. hegedűverseny keletkezését dokumentálja kettejük kapcsolatán keresztül.

Bartók és Stefi levelezése nagyjából egy évig tart, amelynek kezdetén Bartók mámoros, szinte narkotikus lelkiállapotban írja meg Stefinek, hogy készül neki egy versenymű. Itt jelenik meg a D-Fisz-A-Cisz hangsor, amit Bartók Stefi leitmotivjának hív. A hegedűverseny 1908-ra készül el, szinte egy időben azzal a levéllel, amelyben Stefi visszautasítja Bartók szerelmi közeledését és szakít vele. A versenyművet azonban megkapja, és egy mozdulattal a fiókba rakja, ami aztán majdnem ötven éven át nem is kerül ki onnan. Stefi csak a halála előtt adja át barátjának, zenekara karmesterének a partitúrát, amit féltve őrzött a partitúrába beleírt túl sok magán jellegű megjegyzés miatt. A hegedűversenyt 1958-ban mutatják be először, amikor már sem Bartók, sem Stefi nincs az élők sorában.

Csalódás: a 14 Bagatell

Bartók már a hegedűversenyt is háromtételesre szánta. Az eredeti terv az volt, hogy az első tétel az idealizált, földöntúli Geyer Stefi zenei képét jeleníti meg, a második a vidám, élénk lány arcát, és a harmadik pedig a hűvös, közönyös Geyer Stefi lett volna, de ezt végül Bartók nem írja meg. A mű kéttételes marad, az első tétel idealizált képével, és a második tétel vidám, az ideálisat enyhén kikezdő, játékosan ironikus jellegével. Mire elkészül a mű, Bartók már egy ideje tudja, hogy Stefi iránti szerelme reménytelen, de itt még képtelen „csúnya” muzsikát írni Stefi leitmotívumával.

Hogy az idealizált kép hogyan változik torzzá, az a levelezésükből pontosan nyomon követhető. Azonnal szembe ötlik, milyen felfogásbeli különbségekkel rendelkeznek, s ez gyorsan vezet kapcsolatuk megszakításához. A levelekből az is kiderül, hogy a Bartók által idealizált lény valójában mennyire különbözik Bartók elképzeléseitől. Bartók első ébredése Stefivel kapcsolatban az a pillanat, amikor meglátja a lányt pipázni. Ez annyira összeegyeztethetetlen azzal az idealizált képpel, amit kialakított róla, hogy a hegedűverseny második tételében már ironikus hangvétel nyomai is megjelennek.

Stefi számára kritikus pont Bartók házasságról, vallásosságról, szabadságról vallott nézete, ami Stefi katolikus, hagyománytisztelő neveltetésével azonnal konfliktusba kerül. Bartók kezdeti lelkendező leveleire a lány egyre inkább távolságtartó magatartással válaszol, és végül a kapcsolatot is megszakítja vele.

A szakítás után készül el Bartók 14 Bagatell című zongoraciklusa, melynek utolsó darabja Stefi leitmotívumára épül, s „A szeretőm táncol” címet viseli. Évekkel később Bartók újra hangszereli ezt a darabot, és hozzáadja a hegedűversenyéhez, melynek második tételét elhagyja. Az újdonsült műnek a Két portré címet adja, az első – a hegedűversenyből származó – tétel az ideális arckép, míg a második – áthangszerelt zongoramű – a torz arcképet jeleníti meg, melyben féktelenül szabadulnak el a szerző indulatai, érzései.

Fájdalom és gyász: az I. vonósnégyes és a Két portré

A két portré kirobbanó érzéseihez azonban még el kell telnie egy kis időnek. A szakítás miatti fájdalom egy újabb műnek ad életet a Két portré előtt, az I. vonósnégyesnek, melyet Bartók 1909-ben komponál. Itt újra találkozhatunk a Geyer Stefi motívummal, a Lento tétel pedig a szerelem elsiratásának lesz a hordozója. Geyer Stefi emlékezete szerint Bartók erről a tételről ezt írta neki: „ez az én halotti énekem…”

Az évek, ahogy telnek, úgy alakítják Bartókban szerelméről kialakított belső képét, így mire összeállítja a Két portrét, a csendes gyász, az idealizált kép hatalmas fordulatot vesz.

A Két portré mindkét tételének a Geyer Stefi leitmotiv a zenei alapanyaga, az első tételben egy bensőséges hegedűszóló szólaltatja meg, a másodikban egy féktelen keringő formájában jelenik meg, melyet a zenekarból hallható torz effektusok szétrobbantanak, és a záróakkordokban végül meg is semmisítenek. Így Bartók szerelmének belső, idealizált képe végleg meghal.

De ki is volt valójában Geyer Stefi valójában?

Geyer Stefi Budapesten született 1888-ban, orgonaépítő orvos apától és zenész anyától. Édesanyja Zipernowsky Mária brácsaművész volt, az első budapesti vonósnégyes megalapítója. Első hegedűóráit édesapjától vette 3 évesen, majd 7 évesen kezdte zenei tanulmányait. Hamar kiderült, hogy különleges tehetséggel rendelkezik, így gyermekkora a szigorú gyakorlások között telt, amit nagyon fegyelmezetten viselt. Tízévesen vették fel a Zeneakadémiára, Hubay Jenő mesteriskolájába, aki a csodagyerek Stefit hamar elkezdte turnéztatni először Európában, majd amerikai körutat szervezett neki.

1911-ben kerül Stefi Bécsbe, ahol feleségül ment egy bécsi ügyvédhez. A házasság drámai fordulattal ért véget, a férj 1918-ban meghalt spanyolnáthában, és a haldokló férjet ápoló Stefi élete is veszélybe került. Ám neki sikerül túlélnie a járványt.

Felépülése után Zürichben telepedett le az 1920-as évek elején, már Európa szerte ünnepelt hegedűművészként.  Zürichben hamar bekerült a zenei életbe, ahol megint csak sok rajongót szerzett és utasított is vissza. A kérők, udvarlók közül a nyertes végül Walter Schulthess svájci zeneszerző, zongorista lett, aki Stefi európai és amerikai körútjain zongorakísérőjeként lépett fel vele. Egy gyermekük született, aki szintén hegedűművész lett.

Stefi lankadatlan lendülettel tevékenykedett a zenei életben, rengeteget koncertezett, fellépésein túl pedig pedagógiai tevékenységbe kezdett; 1934-ben a Zürichi Konzervatórium hegedűtanárává fogadták. Zenekart is alapított férjével Collegium Musiken Zürich névvel, amelynek koncertmestereként működött egészen haláláig. Ezt a lendületet élete utolsó tíz évében súlyos betegsége törte csak meg, 1956-ban halt meg Svájc legkiválóbb hegedűművészeként.

A szenvedélyes Két portré című hegedűverseny október 6-án szólal meg a Klauzál házban, Harsányi Elina szóló hegedűjátékával. A koncertről további részletek és jegyvásárlás: