Haydn Pasticcio, homokanimáció, Carmen-szvit egy este alatt

Koncert sok extrával

 

Szöveg: Borbély Linda

A Müpával közös ZenePlusz bérletsorozatunk koncertjei mindig kapnak kisebb-nagyobb „csavarokat”, extrákat, a zenét kiteljesítő táncot, látványt, színészi játékot, kivetítést… Hol, mit. Így lesz ez most is, a 2022-23-as évad utolsó ZenePlusz koncertjén április 22-én. Most azonban csak úgy dúskálunk a koncert élvezetét fokozó különlegességekben. A műsort átjárja a koncertszerkezetet összeállító Hollerung Gábor egyedi megközelítése. Nézzük a részleteket!

Zenei pástétom

Elsőként egy Haydn szimfóniákból összeállított pasticcio csendül fel. Haydn életművében a ciklikusság, a tételek egymásutánja még nem feltétlenül jelenti azok szerves összetartozását, amint azt Beethoven óta a romantikában megszoktuk. Így az estén egy olyan – Hollerung Gábor által összeállított –  képzeletbeli Haydn-szimfóniát hallunk, amelynek mindegyik tétele különböző szimfóniákból származik, összességében azonban mégis úgy hat a tételek sorozata, mintha Haydn fogalmazta volna őket egy szimfóniába.

A pasticcio a 18. századi zene egy kedvelt műfaja volt, amelyben a szerzők különböző művekből állítottak össze egy új alkotást. Több olyan opera ismert, amelyben az áriák adott esetben öt-hat különböző zeneszerzőtől származnak (a szót egyébként fordíthatjuk pástétomnak, rendetlenségnek, illetve konkrétan egy olasz rakott tésztaételre is utal).

Második fogás: hegedűverseny à la világsztár-vendég

Hangversenyünk meghívott sztárvendége, Julian Rachlin Mozart G-dúr hegedűversenyét adja elő.   Rachlin korunk egyik legnagyobb hegedűművésze, mellette karmesterként is tevékenykedik. Szerinte „a vezénylés és a hegedülés két teljesen különböző világ. Olyan, mintha a futballt és a teniszt hasonlítanám össze. Úgy gondolom, hogy mindkét szakmát ugyanolyan komolyan kell tanulni. Én 17 éve tanulom a karmesterséget, de ez nem olyan dolog, hogy csak úgy kijössz a színpadra, és hirtelen karmester lesz belőled. Nagy felelősség, de csodálatos élmény is egyben, hogy egy egész zenekarral osztozhatok a zenében, és az első próbától kezdve az utolsó koncertig egy gyönyörű utazáson vehetek részt velük együtt” .A 2023/24-es évadtól Rachlin lesz a Kristiansandi Szimfonikus Zenekar vezető karmestere. Jelenleg a Turkui Filharmonikus Zenekar vezető vendégkarmestere és a Szófiai Filharmonikus Zenekar rezidens karmestere.

Most azonban hegedűs minőségében gazdagítja koncertünk egyedi hangzását. Szívesen jön Budapestre. Egy korábbi interjúban az alábbiakat nyilatkozta: „Nagyon szeretek Magyarországra jönni, ez egy nagyon kedves ország számomra. Minden magyarországi fellépésem, különösen Budapesten, fantasztikus élmény. A közönség nem csak jártas a zenében, hanem igazán lelkes is.”

Carmen a homokban

A Pasticcio és a hegedűverseny után varázslatos utazásunk folytatódik. Bizet Carmenje az operairodalom egyik legnépszerűbb alkotása, és a belőle készült zenekari szvitek is a közönség kedvencei közé tartoznak. Scsedrin feldolgozása a legizgalmasabb ezek közül. Balettzenét írt a Carmenből felesége, a híres Maja Pliszeckaja számára. Különleges az előadóapparátus: a vonósok mellett jelentős szerephez jut az ütőhangszerek szokatlanul nagylétszámú csoportja. Különleges a feldolgozásmód azért is, mert Scsedrin szabadon bánik a Carmen zenéjével mind hangszerelési technikájában, mind dramaturgiájában, és számít a hallgató fülében ott csengő, jól ismert dallamok emlékére, valamint arra, hogy több olyan dallamot felismerünk a darabban, amelyek valójában meg sem szólalnak.

Az előadáson a zene mellett ezúttal Cakó Ferenc varázsolja el a közönséget, aki bámulatos homokanimációs technikájával egy általa elképzelt történetet mesél el. Az egyszeriséget kiemelő homok-performansz nagyban épít az improvizációra, a spontánul, az előadó és néző hangulatainak kereszttüzében létrejövő műre. Ennek jegyében szembesít a homok-festés megismételhetetlen gesztusaival. A zene sem puszta aláfestés, hanem egyenrangú társművész, amely felerősíti a látványt, sőt időnként a látvány fakad a zenéből. A homokfestmények ábrázolt tartalmukon túli elemi hatása a múlandóság állandó érzékeltetése: a folyamatosan alakuló képek végső formájukat elnyerve megszűnnek létezni, homokszemek sokaságává alakulnak vissza, így témájuktól függetlenül a kozmikus enyészet létélményévé válik a homok-képeknek. Cakó 1996-ban, a világon elsőként dolgozta ki az élő homokanimációs előadás ötletét. Azóta a zeneszámok ihlette élő-kavargó, filmszerűen pergő, látványos színpadi homokrajz-folyamát óriási kivetítőn kísérheti figyelemmel a nagyérdemű.

Az előételt április 22-én 19:30-on szervírozzuk a Müpában, a teljes menü pedig:

Haydn: Sinfonia Pasticcio
Mozart: G-dúr hegedűverseny KV 216
Scsedrin – Bizet: Carmen-szvit

Közreműködik: Julian Rachlin – hegedű
Cakó Ferenc – homokanimáció
vezényel: Hollerung Gábor.

Jegyvásárlás: https://bdz.jegy.hu/program/zeneplusz-22-234-jatekok-es-szenvedelyek-132725/798358

Forrás:

www.bdz.hu
www.en.wikipedia.org/wiki/Julian_Rachlin
www.papageno.hu/english/interviews/2022/03/julian-rachlin-conducting-and-playing-are-two-different-worlds/
www.hu.wikipedia.org/wiki/Cak%C3%B3_Ferenc
www.filmtett.ro/cikk/cako-ferenc-homokanimacioi
www.cakoferenc.comhttps://cakoferenc.com

BDZ a Prokofjev maratonon

„Mindez persze csak egy olyan zenekar élén valósulhat meg, mint amilyen a Hollerung Gábor által vezetett Budafoki Dohnányi Zenekar. A jelen pillanatban is éppen átalakuló magyar klasszikus zenei életben a jövőt minden zenekar egy kicsit más irányban keresi. A BDZ-nél ez nem kincstári óvatossággal történik, hanem úgy, hogy az általuk szervezett programok ismertetőit általában kétszer és alaposan kell elolvasni, mert valóban egyedi ötleteik vannak. Talán nincs az országban náluk rugalmasabb zenekar, elég a Virtuózok című tévéshow által támasztott elvárásokra gondolni, amiket pókerarccal, vérprofin teljesítenek immár évek óta. A szemem nem rebbent, amikor újévi koncertjükön hangszerként felbukkant egy fehér műanyag vödör, és abszolút lemezérett hangon szólalt meg. Az elképesztően széles repertoár miatt minden hangszerelési megoldással többször is találkoztak már, minden irányban feszegetik a saját határaikat.
Ezért lehet az, hogy a hegedűverseny is úgy szólalt meg, mintha háromhetes edzőtáborból frissen érkeztek volna vissza Kelemennel, pedig valószínűleg csak egy-két próbájuk volt közösen.
Jellemzően fiatalok ülnek a zenekar szólamaiban, én nagyon remélem, hogy sokáig együtt marad a gárda ebben a formában, és jó pár koncertjükre eljuthatok még. Egészen egyedi, csak önmagukra hasonlító megszólalásuk van, ennél jobb védjegy egy zenekarnak nem kell. Kreatív energiákban sincs hiány, érdemes a zenekar híreit figyelemmel kísérni.”

Valentin napi ajándék a BDZ-től!

A Budafoki Dohnányi Zenekar 20%-os kedvezményt ajándékoz Valentin-napra, hogy ön könnyedén meglephesse szeretteit akár három áprilisi koncertélmény-jeggyel. Tavaszi újjászületéssel, játékkal, szenvedéllyel és a szecesszió hangjaival várjuk önt és azokat, akiket megajándékoz. Az akció február 8. és 14. között érhető el. A kedvezmény a fizetésnél automatikusan érvényesítésre kerül.

 

Április 16. HAYDN: A TEREMTÉS

 

 

Haydn angliai útjai során ismerekdett meg  a helyi zenei élettel, és több Händel-mű, többek között oratóriumok előadásain is részt vett. Lenyűgözték Händel oratóriumai, és – noha korábban már írt oratóriumot – a kórus alkalmazása, a zenekar, a kórus és szólóének felhasználásának a drámai hatás szolgálatába állítása újszerű élményt adott számára. Peter Salomon, Haydn első angliai útjának szervezője, megmutatta neki Thomas Linley (1733–1795) költő szövegét (The Creation of the World, A Világ teremtése), ami John Milton Elveszett Paradicsom című műve nyomán született. Ezt a szöveget már Händel is megkapta, de ő túl aprólékosnak, részletezőnek találta a szöveget, ezért nem foglalkozott vele.

Haydnt viszont éppen a részletesen megírt természeti képek ragadták meg, ezért hazavitte magával Bécsbe. Ott Gottfried van Swieten báró, diplomata, irodalmár, a bécsi zenei élet egyik központi alakja fordította le németre, és néhány zsoltáridézetet is hozzáfűzött. Bécsen kívüli első előadására 1800. március 8-án, Budán került sor Haydn vezényletével, József nádor és Alekszandra Pavlovna Romanova esküvői-születésnapi ünnepségei keretében. A darab annyira népszerű volt Magyarországon, hogy 1820-ban utcát neveztek el róla – tévesen fordítva: a budapesti Alkotás utcát.

A zenemű három énekes szólistát (szoprán, tenor és basszus) és egy teljes vegyeskart foglalkoztat, összesen 34 tételből áll. Az első rész a teremtés első négy napjáról, a második az ötödik és hatodik napról, míg a harmadik rész az első emberpárról, Ádámról és Éváról szól. A Budafoki Dohnányi Zenekart és a Budapesti Akadémiai Kórustársaságot ezen az estén az együttes első vendégkarmestere, Guido Mancusi vezényli.

 


Április 22. JÁTÉKOK ÉS SZENVEDÉLYEK

 

Különleges koncert várja ezúttal is a BDZ közönségét. Az est világhírű vendégművésze, Julian Rachlin Mozart G-dúr hegedűversenyét adja elő. A műsor további részében felcsendülő két zeneszám, a Haydn és Bizet alkotás mindegyike közismert, koncertünk azonban így is meglepetésekkel szolgál.

Haydn életművében a ciklikusság még nem jelentetette feltétlenül a tételek összetartozását, ellentétben azzal, ahogy ezt Beethoven óta a romantikában megszoktuk. Ezért egy olyan képzeletbeli Haydn szimfóniát, egy pasticciot állítottunk össze, amelynek mindegyik tétele különböző szimfóniából származik, egymás mellé állításuk mégis úgy hat, mintha maga Haydn írta volna meg így az elhangzó végeredményt.

Bizet Carmenje, az operairodalom egyik legnépszerűbb alkotása, és a belőle készült zenekari szvitek is a közönség kedvencei közé tartoznak. Koncertünkön erre teszünk rá „még egy lapáttal”, hiszen Czakó Ferenc zseniális, a helyszínen születő és a kivetítőn követhető homokanimációi adnak még egy színt és „bukét” az amúgy is izgalmas, szenvedélyes műnek.

 


Április 30. A MONARCHIA HANGJAI

 

A  hangverseny első részében a mindenkori konvenciókkal előszeretettel és zseniálisan szembemenő  Friedrich Gulda osztrák zongoravirtuóz és zeneszerző egyik legismertebb műve, az 1982-ben komponált Csellóverseny hangzik el. A szerzőnek a nemes és elegáns csellóhang, valamint a gyakran triviális katonazene ellentétét sikerült ebben a műben összebékítenie. A szólót Lida Limmer fiatal, osztrák csellóművész játssza.

A koncert második részét ifj. Johann Strauss egyik kevésbé ismert operettjének nyitányával kezdjük. A Waldmeister (Szagos müge) című színpadi műben a szerző fő motívumként egy olyan keringőtémát álmodott meg, amely magában foglalja a híres Kék Duna keringő első három hangjának fordított arpeggioját. S bár a kortárs kritikusok fanyalogtak e késői mű hallatán, Brahms csodálatát fejezte ki: Strauss pompás hangszerelése Mozartra emlékeztette őt.

A klasszikus zenekari repertoár kevés darabját övezi annyi rejtély, mint Schubert VIII., „Befejezetlen” szimfóniáját. Egyrészt általában nyolcadikként aposztrofáljuk, pedig korábban keletkezett, mint a hagyományosan hetedikként számozott, „Nagy”, C-dúr szimfónia. De valamelyest problematikus a „befejezetlen” jelző is, hiszen az elmúlt másfél század során sokan vélték úgy, Schubertnek valójában nem is igazán állt szándékában további tételekkel egészíteni ki a kompozíciót, miután felismerte, hogy e két tételben már mindent elmondott, amit akart. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a zeneszerző hozzákezdett egy harmadik tételhez is, amelynek Scherzóját egészében felvázolta, sőt a Trio-szakasz első ütemei is ránk maradtak. Akárhogyan történt is a dolog, a mű létezése hamarosan feledésbe merült, s a két befejezett tételt tartalmazó kéziratra csupán 1865-ben bukkant rá Johann von Herbeck, a komponista egykori barátja.

Az estet első vendégkarmesterünk, Guido Mancusi saját művével, a „Stil & Eleganz”, azaz Stílus és Elegancia című keringővel zárjuk.

Korngold-Shakesepeare: SOK HŰHÓ SEMMIÉRT – Aki mesél: GÁBOR SYLVIE, a rendező

Hangszínfantázia

„Játszadozom, fúrok-faragok”

 

A most 80 éves Dubrovay László alkotott az összes hagyományos zenei műfajban; vokális és zenekari művek, kamaradarabok, opera, balett, szólóhangszeres kompozíciók, elektroakusztikus, computer darabok sora alkotja zeneszerzői palettáját. Az éppen a 80. születésnapjának dátumán az ő tiszteletére szervezett hangversenyünkön, március 23-án négy kompozíciója hangzik el. A BDZ-t érte a megtiszteltetés, hogy ezen az emberileg és zeneileg is igazán fontos napon Dubrovay László mellett és vele lehessen, hangban, lélekben és a szerző számára kiemelten fontos „hangszínben” egy csodálatos koncerten a Zeneakadémián.

Szöveg: Czingráber Eszter

Újít és hagyományt tisztel. Alkalmazza a legmodernebb technikákat, beleértve az elektronikát és a computertechnikát, ugyanakkor ragaszkodik a gyökerekhez. Dubrovay László, a 20–21. század egyik legtermékenyebb magyar zeneszerzőjének habitusa talán ellentmondásosnak tűnik, de valójában nem az. Mert teljes munkásságát átjárja és egységessé teszi az inspiráció. Ő maga is hiszi és vallja, hogy az összes ismeret és hitvallás, amit az évtizedek alatt magába szívott, végül megtalálta a helyét életművében.

Minek köszönhetjük a megtiszteltetést, hogy velünk ünnepli 80. születésnapját?

Több művem előadása a Budafoki Dohnányi Zenekarhoz és Hollerung Gáborhoz kötődik. Több évtizedre visszanyúló kitűnő együttműködés a mienk. A koncert megszervezésének ötlete is a BDZ-től és a Zeneakadémiától származik.

Az est egyik szólistája Balázs János zongoraművész lesz. Ő hogy került a képbe?

Balázs János mindhárom zongoraversenyemet eljátszotta már a BDZ-vel, ezért egyértelmű volt a személye a műsorra tűzött II. zongoraversenyem kapcsán. Ráadásul mi nagyon régóta dolgozunk együtt. Először a Zeneakadémián találkoztunk, ott tanítottam őt pár hónapig. Aztán elváltak útjaink, de visszatértünk egymáshoz, s ő közben fantasztikus előadóművésszé vált, akinek a személye és játéka nagyon sok mindenre inspirált. Egyszer, például, lejátszottam neki a Computer Mikrokosmos darabjait, amelynek az utolsó darabja, az “A Clown utolsó álma” című  tétel, amely annyira megtetszett neki, hogy arra kért, írjak belőle számára egy virtuóz zongoradarabot. Én megírtam ennek alapján az “Hommage á Fellini” című zongoradarabot, amelyet  ő pár nap alatt kívülről megtanult s el is játszott nekem fantasztikusan.  A mű azóta is gyakran szerepel repertoárján. A “Sonata di Felicità” című művemet is neki írtam, ami a 19. századi Liszt: h-moll szonátájához és a 20. századi Bartók: Szonátához kapcsolódik mint 21. századi magyar szonáta. Huszönt perces zenemű lett belőle. De bármilyen zongoradarabot, amit írtam, Balázs János eljátszotta és felvette CD-re, így most minden zongorás művem kapható, a három zongoraversenyemet is beleértve. Ő minden művemet megtanulja és előadja, illetve tanítványainak is továbbadja. Nagyon élő és gyümölcsöző kapcsolat a mienk.

Az est trombitaszólistájával is kapcsolatban áll?

Pálfalvi Tamást is régről ismerem. Játszotta már a most is elhangzó II. trombitaversenyemet, akkor fúvószenekar közreműködésével. Ugyanis sokszor megírom ugyanannak a darabnak más-más hangszerelésű változatát is, hogy más műfajú együttes is előadhassa. Ezt a művet például egy németországi megrendelésre írtam, fúvósoknak. Később pedig készítettem belőle egy szimfonikus zenekari változatot.

Gyakori, hogy áthangszereli saját darabjait?

Nem gyakori. De nem is áthangszerelésnek hívnám. Inkább csak más hangszínfantáziával egy másik zenei műfaj számára készítek egy új verziót. A hangszínnek ugyanis óriási szerepe van.

Mintha önnek az átlagnál fontosabb lenne a hangszín kérdése…

A 20. század második felében sokkal fontosabb lett a hangszín, mint korábban. A szerzők rengeteg új hangszert, új hangszínt beépítettek műveikbe. Gondoljunk csak Sztravinszkijre, Bartókra! De még ezeket a hangzásokat is tovább lehet ma már fejleszteni, olyan új játéktechnikai elemekkel, amiket akkor még nem ismertek. Ugyanis fejlődött az előadóművészek előadói képessége, és folyamatos volt a hangszerek tökéletesítése. Ezek a hangzások új zenei nyelv létrejöttét eredményezhetik. Jómagam valóban nagyobb hangsúlyt fektetek a hangszínre az átlagnál. Írtam például egy “Hangszín szimfóniát”, amelyben igen fontos a hangszínek változása, átalakulása, metamorfózisa.

Ön úgy általában is szeret kísérletezni. Igen egyedi hangzásvilága van műveinek.

Magyarországon kiváló előadóművészeink vannak! Jómagam 1971-75 között Németországban tanultam, hazajöttem, nem csak azért, hogy itthon dolgozhassak és a magyar zenekultúrát szolgálhassam, hanem az engem inspiráló remek zenészek miatt is. Nekik szerettem volna darabokat írni, velük szerettem volna együtt dolgozni, gazdagítani közös repertoárunkat. Ez a fajta sajátos műhelymunka meg is valósult. Ennek eredménye egy tizenöt különböző hangszerre írt szóló-sorozat, amely egyfajta 21. századi hangantológia. Újfajta hangzások, hangképzések, technikák gyűjteménye, amelyek alapvetően tetszenek a zenészeknek, mert ezek által megmutathatják kiváló, virtuóz képességeiket. Ezen az úton tovább haladva olyan versenyműveket is írtam, amelyekben egyedi hangzások, hangeffektusok sora jelenik meg, beépülve a zenekari hangzásba. Létrejött az én saját zenei nyelvem, amelyhez a rám jellemző hangszínfantázia társul.

Ön igazán optimista embernek tűnik…

Igen, jellemző rám az optimizmus. Vallom továbbá, hogy az embernek felfelé kell néznie, a művésznek pedig kapcsolatot kell teremtenie Ég és Föld között. A Földről kell indulnia egy magasabb, tisztább szféra felé. Ezen az úton sok szenvedésben lehet része, de hiszek abban, hogy ezekre is szüksége van a művészembernek. Egyébként amikor reménytelenséget érzünk, a legjobb, ha kimegyünk a természetbe. A magyar táj szépsége erőt ad ahhoz, hogy bárki tovább lendüljön a megtisztulás felé.

Ön tulajdonképpen a hitről beszél – nagyon szépen. A hit önnél egy fontos motívum?

Igen. Hit és erkölcs nélkül anarchista világ alakul. Szükségünk van arra, hogy ne csak tárgyi dolgok legyenek körülöttünk. Muszáj mozgósítanunk a szellemi erőket, hogy jobb és tisztább világot tudjunk létrehozni. Ehhez a hit és az erkölcs mindenképpen nagyon fontos támaszték – ezek adják meg a vázát annak, amire a csodát építeni lehet.

Visszakanyarodva a földi dolgokhoz: mi lesz a jubileumi koncerten megszólaló négy Dubrovay mű?

Abban mindannyian egyetértettünk, hogy az első az Ünnepi zene legyen, hiszen ünneplünk. Ezt a Millenniumra készítettem, akkor sokszor elhangzott hangversenytermekben, szoboravatások alkalmával szabadtéren, de felcsendült a győri Széchenyi Egyetem alakuló díszhangversenyén is.

Aztán következik Balázs Jánossal a fentebb már említett II. zongoraverseny. Mivel sok kiváló szólistánk van, arra gondoltam, mindenképpen legyen még egy versenymű a koncert műsorán. Így esett a választásunk a II. trombitaversenyemre, amit a kivételes tehetségű trombitaművész, Pálfalvi Tamás fog előadni.

Befejezésül pedig a Magyar szimfóniát választottam, ami ikonikus alkotásom, amit a Millenniumra írtam. Azóta sok zenekar játszotta már. Egy optimista kicsengésű, a jövőhöz hitet adó darab. Megfelelő egy ilyen koncert zárószámának.

Ha még hozzátehetne egy műve a koncert programjához, melyik lenne az?

Nehéz kérdés… Talán a nem rég írt “Szerelem, szerelem…” című Petőfi dalciklus, amit eddig még nem mutatott be senki. Ez egy tenor szólóra és szimfonikus zenekarra, Petőfi kilenc versére írt, 25 perces, nagyszabású alkotás.

Hogy zajlik önnél általában a téma kiválasztása? Miért nyúlt most pont Petőfihez?

Most a 200 éves évforduló miatt választottam az ő verseit. Több magyar költő verseit megzenésítettem már, mint Ady Endre, József Attila, Nagy László, Weöres Sándor, Gyurkovics Tibor, de Petőfi eddig kimaradt. Most úgy éreztem, tartozom neki ezzel. 14 éves korom óta foglalkoztatott költészete. Amikor egy távoli rokonnál Kiskőrösön nyaraltam, elvittem magammal Petőfi összes verseit és végigolvastam. Végül 79 évesen készítettem el a dalciklust.

Családja „szintén zenész”?

Feleségem, Ménes Aranka klarinét szakon végzett, és a Bartók rádióban szerkesztő-műsorvezetőként dolgozott. Zsófi lányom vegyész lett, de kórusban énekelt, 19 és 17 éves unokáim pedig más irányú tanulmányokat folytatnak, kiváló eredményeket érnek el a zenével rokon matematika területén, és zeneszeretőek.

Ön mennyire aktív mostanában?

Ön is épp komponálás közben kapott telefonvégre, zongorára írok épp könnyebb darabokat. Könnyebbeket, hogy minél többen el tudják játszani.

Az utolsó nagyszabású művem a fentebb említett “Szerelem, szerelem…” volt, abból készítettem ének-zongora változatot is. 80 évesen már nem ír az ember nagyszabású műveket, egyszerűen nem bírja a szeme, a háta, a csontozata. Ezért döntöttem kisebb művek mellett, amelyekkel eljátszadozom, fúrom-faragom őket. Még nem látom pontosan, milyen nehézségűek lesznek e kis zongoradarabok.

És miért pont a zongora a hangszere e daraboknak?

A zongora képes a legkomplexebb zenei anyagot megszólaltatni. Ugyanakkor a zongorára fókuszálva a fiatalok számára is készíthetek néhány új darabot, amelyek kisebb technikai tudást igényelnek. A zongora végigkísérte egész életemet, és szeretem ezt a hangszert!

Zenekarunk is ünnepel 2023-ban. Harminc éve lettünk hivatásosak. Mit üzenne nekünk és közönségünknek ennek apropóján?

Mindig öröm számomra, amikor a BDZ-vel és karmesterükkel, Hollerung Gáborral együtt dolgozhatok. Kitűnő zenekarnak tartom a csapatot, amely ráadásul minden elképzelésemet és ötletemet remekül megvalósította eddig. Remélem, ez így marad a következő harminc évben is.

A interjú a Hangoló magazin 2023-as tavaszi számában jelenik meg.

„A BDZ tele van barátokkal!”

„Én közben beültem, ebédelek kicsit…” kapom az üzenetet Farkas Róbert karmestertől. Később azt is megtudom tőle, hogy avokádót fogyasztott, mert újabban figyel étkezésére, kondíciójára. Nincs is ezen mit csodálkoznunk, hiszen élete jelenlegi, németországi szakasza is igencsak mozgalmas, de a jövőre vonatkozó, sokasodó terveihez elengedhetetlen az egészség, a jó fizikai felkészültség: egymást érik az új és újabb feladatok, és a felkérések most már szerte Európából érkeznek ‒ Magyarországról is, a BDZ-től is, mely utóbbit már nagyon várt. Igyekszünk mindenről szót ejteni, de elsősorban arról a 2022. december 16-ai koncertről, melyen ő lesz vendégkarmesterünk a Budafoki hangversenyestek keretében.

Szöveg: Viant Katalin

Sorolom, hogy mi mindenre vagyok kíváncsi, és őszintén meglep, hogy amikor a BDZ-vel és Hollerung Gáborral való kapcsolatát említem, megszakít, és azt mondja:

Nincsen sok, igazából alig van kapcsolatunk… A BDZ az egyetlen zenekar Magyarországon, amelyiket még nem vezényeltem, és Hollerung Gáborral is csak egyszer találkoztam, illetve egyszer beszéltünk pár percet telefonon.

Hogyan történt akkor a felkérés?

A zenekar koncertszervezői kerestek meg. Így szokott ez történni. Nagyon ritka helyzet az, amikor a karmester hívja fel a karmestert…

Azt gondoltam, hogy Gábor jól ismeri önt, ahogy fiatal pályatársait szinte kivétel nélkül.

Én most vagyok 40 éves, és az előző 15 évemet Berlinben éltem le. Nem kötődtem igazából senkihez sem itthon, az egyetlen, erős kapcsolatom Fischer Ivánhoz fűzött. Az összes többi felkérés hasonlóan történt, mint a BDZ esetében, de persze akikkel nagyon jó viszonyom lett egy-egy közös munka révén, más produkciókba is visszahívtak.

Valóban, meglepő volt látni fellépései listáját, s hogy miközben nem itthon él, és járja Európát, milyen sok hazai együttest dirigált már.

Igen, ez valóban így van. És épp azért, mert a BDZ teli van régi barátokkal, akik ott zenélnek, már nagyon vártam, hogy elmehessek hozzájuk karmesterként. Az az érzet, hogy sok barát ül egy zenekarban, amit épp vezénylek, nem annyira ismert számomra, hiszen mindenütt van egy-egy barát vagy ismerős, de a BDZ-ben jóval többen vannak.

Rajtuk keresztül mégiscsak ismeri a zenekart, nem?

Kialakult képem nincs a zenekarról, de egyébként sem szeretem azt, hogy az emberek szóbeszédből alkotott véleményéből alkossam meg saját álláspontomat. A saját tapasztalatnak vagyok híve: soha nem ítélek meg egy embert valamilyennek azért, mert valaki, valamit mondott róla. Szóval, a saját tapasztalás a fő módszerem.

Ad valamiféle biztonságot az, hogy barátok játszanak egy zenekarban?

Nem feltétlenül. A barátok is lehetnek nagyon kritikusak. Egyszerűn jól felkészülten, minőségi munkát kell produkálni. Ha utána jön egy újabb felkérés, akkor valamit jól csináltunk, ha nem, akkor valamit nem csinált jól az ember. De most már ebből sem vonnék le ennyire magas röptű következtetéseket, mert nagyon nehéz megszervezni az évadokat. Kit hívjanak, mikorra, hol van egy hely, ahová az ember beléphet. Ezért nagyon „variábilis”.

Bizonyára eljön minden művész életében az az időszak, amikor csak külföldön dolgozik, és az is, amikor közben haza-hazatér. Amikor a súlypont áttevődik… Amikor elkezd hiányozni a hazai „pálya”, a hazai közönség, a hazai lehetőségek

Én ebben is másként működöm. Egyáltalán nem vagyok az a honvágyas típusú ember. Én a világot szeretem, illetve a világot látni szeretem. Ezért aztán azért vagyok itthon többet, mert itthon kaptam zenekart [Farkas Róbert a MÁV Szimfonikusok vezető karmestere 2022. július 1-jétől ‒ Szerk.], de ez nem volt előre eltervezve. Még egyáltalán nem terveztem, hogy Magyarországra visszatérjek. Természetesen nagyon szerettem vendégkarmesterként hazajárni a magyar zenekarokhoz, de nem volt ilyen konkrét elképzelésem.

Az elmúlt, a zenei életet is megpróbáló időszak önnél mit hozott, mit vitt?

A covid, illetve a sors máshogy intézte a dolgokat. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy tényleg nagyon sokat vezénylek itthon, és akkor jött a felkérés a MÁV Zenekartól. Ez sem véletlen, hanem valaminek az eredménye. Ugyanúgy, mint ahogy a múlt héten kapott felkérés Temesvárról sem az. Azt kérték, hogy legyek a Banatul Szimfonikus Zenekar első karmestere. Most voltam ott negyedszerre, és kialakult bennük egy kép rólam, aminek alapján felkértek arra, hogy vegyem át a zenekart. Nyilván átvettem: belefér az időmbe, belefér az érdeklődésembe. Belefér életembe az a koncepció, hogy egy temesvári zenekarból, jó zenészekkel, építsünk fel valamit. Vannak feladatok bőven. Ezért is döntöttem úgy, hogy egymáshoz közel eső koncerteken ne mindig új darab jöjjön elő. Nem lustaságból, hanem pont a repertoár megtanulása, illetve a tapasztalás lehetősége miatt.

Ugyanazt a művet, más-más zenekarral, többször egymás után vezényli el? Jól értem?

Igen, így van. Ebből lesz majd az, amit repertoárnak lehet nevezni. Az ember egyszer elvezényli az adott művet, s akár évekig vár a következő lehetőségre. Érdekes volt ebből a szempontból az a tapasztalásom, hogy két héttel azt követően, hogy a Nemzeti Filharmonikusokkal Salzburgban turnéztunk, és két koncerten játszottuk el Mahler 4. szimfóniáját, Temesváron egyszerűen egészen másfajta attitűddel tudtam vezényelni: sokkal lazább, sokkal pontosabb, sokkal konkrétabb elképzelésekkel.

Ha a darab és a karmester azonos, a zenekar és a közeg más, akkor más előadás születik?

A művek kulcsa mindegyik zenekarnál hasonló. Egyszerűen a tapasztalásnak van szerepe, a tapasztalaton van a hangsúly, azon, hogy az ember egyszer, kétszer vagy sokszor vezényelte-e az adott darabot. Ha valaki sokszor elvezényel egy művet, akkor nem lesz „izzadtságszagú” az egész attitűdje, az egész hozzáállása, hanem ‒ a rutin szót nem szeretem, mert az az unalmasságot is sugalhatja, de mégis ‒ egy kicsit a gyakorlati része, amit rutinnak hívok, segít; hogy biztonságot is ad. A fő az, hogy sokkal nagyobb ívekben tud gondolkodni az ember. Sokkal lazább a testtartása, mint amikor először próbál valamit megcsinálni.

Kottából vezényel? Vagy kotta nélkül?

Így is, úgy is. Mindegyikre van példa.

Miért is van ott a kotta a koncerten? Nyilvánvalóan ismerik a karmesterek a műveket, hangról hangra.

Ismerni vagy tudni, az teljesen más dolog. A tudás azt jelenti, hogy az ember fölötte áll már a műnek, és mielőtt elindítja a darabot, van egy pillanat, amikor az egész mű lejátszódik benne. A teljes mű. De ha nem jutok el erre a fölényes szintre, akkor inkább kiteszem a kottát. Viszont arra törekszem, hogy minél hamarabb menjenek kotta nélkül a művek, mert egyszerűen sokkal szabadabb az ember.

Én úgy látom, régi koncertjáróként, hogy régebben szinte mindenki kottából vezényelt, tán nem volt divat kotta nélkül kiállni.

Tényleg? Erről egy anekdota jut eszembe. Otto Klemperertől azt kérdezték, hogyhogy nem vezényel kotta nélkül. Ő pedig azt válaszolta, hogy miért csinálnám, mikor tudok kottát olvasni… És igaza van, mert annyi információ van ott benne, aminek meg kell történnie, amit a zenekarból ki kell hozni. Nyilván, Klemperer eljátszotta volna zongorán az egészet, fejből, de a zenekar előtt ezzel nem stresszelte magát.

És tán közvetlenebb is a kontaktus, hiszen a karmester nem a kottát nézni, hanem a zenészek tekintetét.

Erre megint csak azt tudom mondani, hogy jobban tette az a zenész, aki valamit nem jól csinált, ha elkerülte Klemperer szúrós tekintetét. Nyilván, ez is jó, az is jó, de én is fontosnak tartom, hogy az ember jusson el arra a szintre, hogy amikor vezényel, ne legyen kottára szüksége. De igazából nem ezen múlik.

Úgy vélem, hogy karmesternek lenni a legizgalmasabb. A közönség tőle vár valami újat, valami mást, hisz általában a művet ismeri, ezért is várja, hogy mit és hogyan fog hallani, hogyan fognak felcsendülni kedvenc témái. Ez Brahms 4., áradó muzsikájú szimfóniájára igaz. Ön azonban két olyan művet is vezényel majd a BDZ élén, melyet nagy valószínűséggel a közönség nem ismer.

A cseh szerző, Emil von Řezníček műve számomra is új. Egy nagyon jópofa, rövid, 6 perces, hangulatos műről van szó. Igazából a madridi Orquesta Sinfónica de Madrid kért fel arra, hogy vezényeljem el ezt a nyitányt, ami a Donna Diana című, háromfelvonásos vígopera nyitánya valójában. Tehát ez is tudatosság, hogy mielőtt megyek Madridba, kipróbálom itthon ezt a darabot, hogy oda már ezzel a tapasztalattal érkezzem.

Gondolom azért is kérte fel önt a madridi zenekar e mű vezénylésére, mert egy spanyol vígjátékra vezethető vissza a vígopera, melynek librettóját, német fordítása alapján, maga a szerző írta. Hozzánk, magyarokhoz pedig közel áll e cseh zene, annak hangulata, melyet épp 128 éve, 1894. dec. 16-án, Prágában mutattak be. Sokfelé játszották, mindig nagy sikerrel.

Igen, mert dallamos, és gyorsan beengedi magát ez a mű az emberbe. Mondhatni Řezníčekről is, hogy a közönség számára ő „egyműves” szerző. Fülbe mászó a dallam, amit rögtön akár el is fütyülhetne az ember, de, mert közös koncertünkön azonnal jön utána Dobszay-Meskó Ilona trombitaversenye és Brahms IV. szimfóniája, így nem teheti.

Ilona műveire, szerintem, jellemző a dallamosság.

Ő egy nagyon tehetséges „lány”, akit nagyon régóta ismerek, még a konzis időkből. Felettem járt a Zeneakadémián, zeneszerző szakos volt, én pedig kórusvezető szakos, és amikor végre hosszú szünet után volt karmesterfelvételi, akkor együtt felvételiztünk, és egy évfolyamra vettek fel bennünket, csak én egy év után elmentem Berlinbe, ő pedig itthon maradt. Azóta nem sokszor találkoztam Ilonával.

Érdekelne, hogy kortárs, élő szerző művét bemutatni milyen érzés. Valaki azt mondta nekem, hogy ennél nincs csodásabb, mert akkor tényleg úgy szólal meg a mű, ahogy azt a szerző szeretné. Van lehetőség kérdezni, megbeszélni, akár javítani/változtatni. Ez nagy élmény, egy különleges lehetőség az előadónak arra, hogy a szerző koncepciójához a legközelebb kerüljön.

Zeneszerzőkkel együtt dolgozni mindig nagyon érdekes, mindig nagyon izgalmas. Sok ilyen élményben volt részem, főleg a heidelbergi színházban, ahol bemutatókhoz asszisztáltam. Nyilván, ha ott van a zeneszerző, és azt mondja, ez túl lassú vagy túl gyors, akkor próbálom az ő igényeinek megfelelő tempót felvenni. Érdekes azonban, hogy tapasztalatiam szerint vannak olyan zeneszerzők, aki nem azzal az igénnyel hallgatják saját művüket, mint amivel leírták.

Ők talán tényleg azt hallották, amit hallani akartak, amit leírtak, nem?

Inkább „kedveskedni” akarnak olyan technikailag megírt passzázsokkal, hogy ha nem tudják eljátszani azt, ami le van írva, akkor játsszák azt és úgy, ahogy megoldható. De van ellenpélda is: van, aki az összes létező hangszer játékából kihallja, ha valaki nem azt játssza, amit ő leírt. De még azt is kihallja, ha valaki a gumilabdát vagy üvegpoharat nem úgy tologatja a zongorahúrokon, ahogy ő leírta. Szerintem ez igényesség kérdése: hogy a zeneszerző örül, hogy játsszák a művét, és mindegy hogyan, csak játsszák, vagy pedig valaki megírja a művét, és azt akarja, hogy az legyen eljátszva. Na, én ennek az utóbbi zeneszerzőnek vagyok az embere. Én úgy készülök fel az ő művéből, hogy az szólaljon meg a színpadon, amit ő leírt. Nagyon szeretek modern művekkel foglalkozni, ezért nagyon örülök ennek a trombitaversenynek is. Nagyon kíváncsi vagyok a műre, és arra is, hogy Winkler Balázs trombitaművész hogyan játssza majd.

Beszéltünk egy szinte ismeretlen cseh szerző alig ismert művéről. Beszéltünk egy ismert magyar szerzőről és új művéről. Mit kérdezhetnék Brahmsról? Mit mondana el szívesen nekünk róla és a IV. szimfóniáról?

Azt mindenképpen, hogy nekem, aki Németországban tanultam, Brahms volt az, akin a német romantikus zeneszerzési technikát legelőször és a legmélyebben megértettem. Ezért nekem nagyon fontos, hogy Brahmsot folyamatosan repertoáromon tartsam. Így van ez a IV. szimfóniával is, amihez egyébként is különös kötődésem van. A művet legelőször egy mesterkurzuson vezényeltem, Luzernben, ahol nem jutottam be a kiválasztott tízbe, de ott maradtam egy hétre, és végighallgattam a kurzust. Az utolsó napon maradt a programban némi idő, és akkor Bernard Haitink, a kurzus vezetője, azt mondta, hogy Farkas Róbertet kéri vezényelni. Ezen jól meglepődtem, bár azt tudtam, hogy tetszett neki az elővezénylésem a zongoránál.

Ez nagy pillanat lehetett.

Nagyon örültem. A Brahms szimfónia 4. tételét választottam, és nagyon érdekes volt –  túl azon, hogy talán addigi életem legjobb vezénylését produkáltam -, hogy a zenében van egy cezúra, ahol a mester leállított egy picit, és kifordulva a közönség felé azt mondta: „Látják, ilyen nehéz kiválasztani 10 embert. Mert most kijött a 11., és ilyen minőségben tud vezényelni. Mi meg eddig nem adtunk neki lehetőséget, pedig nyilvánvaló, hogy kellett volna.”

Ez bizony jellemző a versenyekre…

Igen, jellemző. És aztán volt még egy mondata, amire nyilván nagyon szívesen emlékszem mindig: „You are already a conductor! Please, continue the movement.” (Ön már karmester. Kérem, folytassa a tételt!) Ez egy nagyon erős érzés volt, és óriási tapsot kaptam a közönségtől is, a zenekartól is. Ez a picit csalódott hetemet feloldotta a végén. Azóta ezt a szimfóniát már jó néhányszor elvezényeltem. Brahms zenéjéhez mindig óriási örömmel nyúlok. Kinyitom a partitúrát, és annyira világosan le van írva, annyira a legkisebb motívumig lebontható az egész, hogy egy egységként jelenik meg a teljes szimfónia. Ezért áll ő a legközelebb hozzám: nem érzek benne soha frusztrációt, önbizonygatást vagy bármilyenfajta olyan megközelítési módot, ami nagyon vad vagy idegen lenne, sőt sokkal inkább a régi komponálási technikákat alkalmazza. Ő maga a barokk világában is nagyon erősen otthon volt. A régi kóruskomponálási technikákból megtanult elemeket nagyon gyakran találjuk meg a szimfóniákban, nem is beszélve a Requiemről, vagy bármelyik szimfonikus kórusművéről. Brahms számomra rendkívül fontos kihívás, lelkileg és minden tekintetben. Ezért örültem, hogy ezt a szimfóniát, mint javaslatot elfogadta a BDZ, mert itthon eddig csak a saját zenekarommal, a MÁV Zenekarral játszottuk, illetve a Fesztivál Zenekar turnéin asszsisztáltam hozzá. Csoda, egyszerűen egy csoda.

Kedvence is a IV. szimfónia?

Mindig az a kedvenc, amelyiket épp csinálom. Sajnos csak négyet írt. Nálam ez a négy szimfónia „egy csomag”. Mindegyiket imádom, most épp ezt választottam.

Ön is szomorú zenének tartja? Egyetért ezzel az általános megfogalmazással?

Hogy melankolikus? Nincs azzal semmi baj. A melankólia nem negatív érzés, a melankólia csodás állapot, azt gondolom, amiben van egy kis…

Lebegés?

Pici lebegés, igen, talán van benne… A melankólia állapot a jó és a rossz között, de nincs eldöntve, hogy jó vagy rossz. Ez az érzés rátelepszik az emberre, de 10 perc alatt szépen ki lehet jönni belőle. Ez nem depresszió és nem rosszkedv. A melankólia, szerintem, mindig egyfajta színnel együtt járó érzés.

És ahogy indul a mű, azok a súlyos akkordok…! Az embert mintha szíven ütnék…ami nem baj, sőt!

Mindenkinek más asszociációja van, de azt sem szabad elfelejteni, hogy mitől ilyen sötét és komor az ő zenéje. Azt gondolom, hogy Hamburgban, ahol felnőtt, rossz az időjárás, és már ez meghatározza az ember alaphangulatát. Ezért mindig megjegyzik, hogy ő egy északi komponista, akinél ezt a fajta sötét komorságot már ebből is le lehet vezetni.

De aztán olyan áradó, gyönyörű dallamok jönnek, hogy az ember szinte azt érzi, hogy tán maga a szerző sem tudta, akarta abbahagyni e mű komponálását.

Minden tételnek megvan a maga csodája! Nem is tudom, szerintem ő a csúcs!

A karmesterség mellett ön kórusvezető, de zongorázott is. Milyen viszonyban van e két tevékenységgel? Egyáltalán jut ideje rájuk?

Kórussal rengeteget dolgozom. A zongorával annyiban megváltozott a viszonyom, hogy nem gyakorolok napi szinten úgy, mint egy zongorista. Viszont naponta ülök a zongoránál, amikor partitúrát játszom, mert én mindig zongorával tanulom a műveket, azokat a legkisebb mozaikrészre lebontva. Azon próbálom ki a frázisokat. Azon próbálom ki, hogy hol lehet benne súly, hol nem. A zongorával analizálom a formai összefüggéseket, és aztán a zongorán állítom elő. Szóval a zongora egy eszköz az értelmezéshez, ezért mindenképpen nagyon fontos. A karmestereknek egyébként kötelező a zongora a Zeneakadémián. Nekem nem volt más hangszerem, de a zongora nélkülözhetetlen ahhoz is a karmestereknek, hogy a polifon gondolkodás kialakuljon bennük. Hogy az ember a többszólamúságot tudja értelmezni, és hogy egyedül meg tudja azt szólaltatni.

Én tudom, hogy időre kell hazaérnie, ő pedig tudja, látja, hogy még mennyi mindent szeretnék megkérdezni, ezért lassan befejezzük a beszélgetést. Szóba hozza, hogy szereti ápolni a baráti kapcsolatait, hogy szeret barátai közelében lenni és szeret összejárni velük. Hogy barátai között nemcsak művészek vannak, hanem ellenkezőleg: sokszínűek ezek a kapcsolatok azért is, mert nagyon sok helyen élt, sokféle „nációból” valók, akik között vannak magyarok is, külföldiek is. Sokféle tevékenységi körből, egészen a „high class” kategóriáig, és hogy ők is „teljesen normális” emberek. Hogy vidéken nőtt fel, ahol nem egyetemisták rohangáltak körülötte, hanem az utca népe, akik szívélyes emberek voltak, és akiket nagyon szeretett.

Imád utazni, idegen emberekkel beszélgetni. Imádja a nyelveket, nagyon jól beszél angolul és németül, amit főleg karmesteri munkája során használ, de gyorsan tanul más nyelveket is, ha tartósan él egy országban ‒ most a román jön, temesvári munkája kapcsán.

Nagyon fontosnak tartja még, hogy az ember sportoljon, hogy a táplálkozására, akár diétájára figyeljen oda, utóbbiról azt mondja, hogy életében nem evett annyit, mint mióta diétázik, és mégis mennek le a kilók. Fontos, hogy bírja a sok utazást, a 6 óránál is kevesebb alvást, amivel amúgy vidáman elvan, és kicsattanó jókedvvel ébred. „Lement 40 év, talán van még másik 40, ha minden jól megy. Legyen ez a 40 tudatosabb!”

Friss, összművészeti, modern és archaikus

„A csak tánc már nem elég!”

ZenePlusz bérletünk második előadását  – többek között – a Feledi Project varázslatos tánca teszi felejthetetlenné. Stravinsky: Pulcinella című, egyfelvonásos balett-zenéjére Feledi János készít egyedi, klasszikus, mégis sajátosan modern commedia dell’arte koreográfiát. Erről és még sok másról is faggattuk a fiatal és elismert koreográfus-táncos-tanárt.

Szöveg: Borbély Linda

 

Hogyan „talált meg” téged ez a felkérés?

2021 novemberében Hollerung Gábor felhívott azzal, hogy: „2022. december 11-én lenne Stravinsky: Pulcinella. Elvállalod?” Erre azt válaszoltam, hogy „Gábor, azt se tudom,  hogy 1 hónap múlva mit fogunk csinálni, de persze, abszolút!” Egyébként ez már a többedik bemutatónk lesz, amit Hollerung Gáborral és a Budafoki Dohnányi Zenekarral együtt készítünk.

Nagyon jó ütemben talált meg a felkérés. Jó, hogy ennyivel előre tudunk tervezni, van idő mindenre, és nem az utolsó pillanatban derülnek ki a részletek. Úgy gondolom, hogy a sokéves munkakapcsolat és a kialakult bizalom indította Gábort arra, hogy rám merjen bízni egy ilyen komoly feladatot. Ráadásul most nem is ő fog vezényelni, hanem a zenekar első vendégkarmestere, az olasz-osztrák származású Guido Mancusi, úgyhogy számomra is tartogat újdonságot a BDZ-vel való együtt dolgozás. Másrészt, alkotói szemmel nézve, Stravinsky zenéje nem könnyű, úgyhogy ez a produkció izgalmas kihívás is lesz. Nagyon jó érzés élőzenével dolgozni, nagyon szeretem. Az pedig külön ajándék, hogy egy ilyen minőségű zenekarral alkothatok együtt.

A Feledi Project 2020-ban volt 10 éves. A covid egy kicsit átalakította az egész jubileumi évadunkat, de úgy gondolom, hogy ez a nagyzenekari produkció is méltó megkoronázása lehet fennállásunk tízéves ünneplésének. Ezalatt a 10 év alatt rengeteg alkotóval, művésszel – pályakezdővel és tapasztaltabbakkal egyaránt – dolgoztam együtt. Ebbe a Pulcinella bemutatóba is olyan fiatal, tehetséges, pályakezdő művészeket vonok be, akikben azt érzem, hogy ehhez az egész élőzenés, commedia dell’arte-s, Stravinsky-projekthez százszázalékosan tudnak csatlakozni. Fiatalok és tapasztalt művészek együtt fognak szerepelni a darabban, és szerintem egy nagyon izgalmas produkciót fogunk létrehozni.

Azt olvastam, hogy az 1920-es eredeti, párizsi bemutató jelmezeit Picasso tervezte.

Pont ma írtam az egyik jelmeztervező ismerősömnek, Bati Nikolettának a Pulcinella kapcsán. Ő az Operaházban dolgozik, és a legutóbbi darabomnak, Csehov Sirályának a jelmezeit ő készítette. Ezekben a jelmezekben nagyon erős volt az orosz világ; némiképp stilizálva, modernizálva jelent meg. Nagyon jó visszajelzéseket kaptunk a jelmezeket illetően, úgyhogy a Pulcinellában is szeretnék Nikivel együtt dolgozni. Fontos egy előadásnál, hogy megmaradjon a műnek az archaikussága, de mégis valami frissességet, valami mait belevigyünk.

Tehát ez lesz az első kapcsolatod Pulcinellával.

Straviskyvel már dolgoztam, Pulcinellával még nem. Anno láttam a Bozsik Yvette-féle Pulcinennát a Müpában, de ezen kívül más kapcsolatom nem volt a darabbal.

Nálatok, a Feledi Projectnél hogyan zajlik az alkotás folyamata?

A felkérést követően egy elég erős kutatómunka veszi kezdetét. Ezt egyedül végzem, belemélyedek az adott darab történelmi, irodalmi, zenei hátterébe. Utána általában bevonulok a próbaterembe, elkezdek mozgolódni, kitalálok különféle lépéseket, kombinációkat, összerakom a dramaturgiát. A Pulcinellának van egy szinopszisa, egy elég erős storyboardja.  Ennél a darabnál azzal szeretnék majd játszani, hogy a színészi kvalitásokat a táncosokból hogyan tudom előhozni, mozgással kombinálva, úgy, hogy az egész tényleg egy mai, modern commedia dell’arte produkció legyen. A szereplők kiválogatásán borzasztó sok múlik, és azon is, hogy ők mennyire nyitottak erre a színészi játékra.

Van egy fiatal srác, akit felkértem erre a munkára, őt tökéletesen el tudom képzelni a címszerepben. Tánc-technikailag is nagyon felkészült, ráadásul láttam egy olyan darabban is, ahol prózai szerepe is volt, tehát színészileg sem esik kétségbe. Izgat a fiatalsága, a lendülete, a nyitottsága, a kreativitása.

Azt nem gondolnám, hogy ebben a Pulcinellában beszélni fognak a táncosok, de nagyon erősen ki szeretném használni ezt a commedia dell’arte stílust, ami nagy gesztusokból, nagy mozdulatokból áll, tulajdonképpen némaszínház. Ehhez nem csak jó táncosok, hanem nyitott és színészileg erős kvalitású előadók kellenek.

Én általában az első próbára szeretek nagyon felkészülten érkezni. Tudom, hogy melyik jelenteben mit szeretnék, hogy honnan hová szeretnék eljutni. Nálunk az első próba egy nagy beszélgetéssel kezdődik. Elmondom a táncosoknak. hogy miről szól a darab, kik a szereplők, mi fog történni, mit fogunk csinálni. Ki szoktam nekik adni, hogy olvassák el ők is a háttéranyagot, hallgassák meg a zenét. Minden anyagot átküldök nekik, hogy ne csak a próbateremben, hanem otthon, a saját perceikben is tudjanak tudat alatt ezzel foglalkozni.

Általában egy egyhónapos, intenzív próbafolyamat alatt szoktam létrehozni a művet. Szeretek minél hamarabb elkészíteni egy koreográfiát, szeretem mielőbb fölállítani a darab 80-90 százalékát. Utána jönnek még ugyan a zenekari és a színpadi próbák, ott még tudunk finomítani, alakítani az egészen, de ha nincs meg az alap, akkor ez a folyamat sokkal nehezebb. Szeretek időt hagyni a táncosoknak, hogy beérjen a mozgásanyag, a sorrend, a sorozatok, a jelenetek. Hogy már ne azon gondolkodjanak, hogy milyen lépés következik, hanem arra fókuszálhassanak, hogy színészileg minél jobban legyenek jelen az adott pillanatban.

Tehát rögtönzés is lesz benne, mint az eredeti commedia dell’arte darabokban?

Igen. Szoktam úgy is dolgozni, hogy csak egy mozgásalapanyagot adok, meg. Ilyenkor megmondom a táncosoknak, hogy honnan hova kellene eljutni, milyen pontokon keresztül, de azon belül szabadon „garázdálkodhatnak”, pozitív értelemben, akár mozdulatokkal, akár szöveggel. Valószínű, hogy ebben a darabban is lesznek ilyenek. Lefektetjük a játékszabályokat, az alapokat, hogy honnan hová jut el a jelenet vagy az adott karakter, de azon belül egy részben vezetett improvizációnak is van helye.

Úgy szoktam alkotni, hogy előszőr általában nagyon elszállok az ötleteimmel. Aztán szépen lassan lejjebb adok az igényeimből, és kialakul a koncepció, ami mentén haladunk tovább.  Most, így az elején azt találtam ki, hogy egy nagy szekéren fognak a táncosok közlekedni a Müpa színpadán. Kicsit a saját szájam íze szerint szeretném formálni a darabot, nem pedig direktben megjeleníteni az olasz vándorszínházas világot. Egy egyedi produkciót szeretnék létrehozni, nem pedig egy olyat, amit már láttunk. Ahogy magamat és a Müpa hangversenytermét ismerem, biztos ki fogok találni valami őrületes látványelemet, amivel még meg lehet dobni az amúgy is izgalmas élőzenei varázst.

A legutóbbi közös produkciónk Mendelssohn: Die erste Walpurgisnachtja volt, amiben a kórusnak is volt egy kis koreográfiája. Abban a produkcióban én is benne voltam, mint kórustag, és imádtam. Nagyon jó volt, hogy végre nem kellett a kottát szorongatni, és hogy volt egy minimális mozgása a kórusnak. 

Azt a közös munkát én is nagyon élveztem. Tudjuk, hogy Gábor nyitott mindenféle újdonságra. Mivel elég széles a korosztálya a kórusnak, nem várhattam el azt a fajta mozgást, vagy azokat a fajta dinamikus kézmozdulatokat, amiket a profi táncosoktól, de szerintem ettől volt az egész nagyon izgalmas. Színes volt a kórus, és nagyon lelkes volt mindenki. Még a Müpában, az egyik helyszíni próba után is odajöttek hozzám a kórusból hölgyek, hogy mi lenne, ha ez vagy az a kézmozdulat máshogy lenne. Annyira aranyosak voltak, ahogy őket is elkezdte izgatni, motiválni az egész produkció. Nagyon szerettem ezt a közös munkánkat.

És Gábor elmondása szerint, jót is tett a kórus hangzásának, hogy nem voltunk a kottába tapadva.

Igen, ilyenkor még fókuszáltabb a figyelem. Más, amikor végig látod valakinek a tekintetét, az arcát.

A díszlet is nagyon ötletes volt a lufikkal.

A zenekar fenn volt a színpadon, kevés hely maradt a táncra. Szerettem volna, ha van valami látványelem is, ami ezt az elemelkedettséget, légiességet szimbolizálja, ezért találtam ki, hogy legyenek ezek az óriási léggömbök. Ez a térben nagyon izgalmasan hatott.

Ha minden jól megy, akkor 2023-ban lesz egy a capella kórusmű, amit én koreografálhatok. Erről még nem nagyon beszélhetek, de egy kortárs magyar zeneszerző művéről van szó. Nagyon izgalmas az egész, ahogy a kórus 45-50 percen keresztül énekel a capella, és közben folyamatosan fenn kell tartani a figyelmet. Ráadásul van egy olyan tervem, hogy felrakom a kórust a forgószínpadra, tehát ők éneklés közben mozogni is fognak. Szóval már ez a projekt is foglalkoztat… Az élőzenének, a kórusnak mindig van egy varázsa, amit egyszerűen nem lehet összehasonlítani a gépzenével.

Honnan szoktál a darabokhoz inspirációt meríteni?

Ezeknek a műveknek van egy erős dramaturgiai irányvonala. Nagyon érdekes, mert általában akkor jönnek az inspirációk, gondolatok, amikor utazom, akár BKV-zom, vagy biciklizem. De alapvetően az erős zenei alap, ami mindent meghatároz. Szeretek úgy dolgozni, és olyan produkciókat létrehozni, amik nem konkrétak és nem egyértelműek. Azt szeretem, ha a darab több asszociációra ad lehetőséget a nézőnek, attól függően, hogy az adott élethelyzetében, életszakaszában, abban az adott pillanatban neki mit mond, üzen a darab.

Mutasd be, kérlek, a Feledi Projectet!

A Feledi Project 2010-ben jött létre. Abban az esztendőben még az egri Gárdonyi Géza Színháznak voltam a táncművésze. Akkortájt kaptam egy lehetőséget; elkészíthettem az első, egészestés darabomat. Addig csak kisebb szólókat, betéteket csináltam. 2010. december 8-án volt az első önálló produkciómnak a bemutatója, ez az Idők folyamán címet viselte. Innentől kezdve indult el az alkotói műhelymunka. A csapat projekt alapon működik. Vannak bázistáncosok, akik majdnem mindegyik darabban benne vannak, és van, akit külön hívok meg különböző szerepekre, darabokra. Például csináltam egy Pilinkszy előadást “Szálkák” címmel, és ott azt éreztem, hogy érettebb táncművészek kellenek, nem pedig a legfiatalabb generáció. Úgy gondoltam, hogy olyan táncosokra van szükség, akik átmentek bizonyos élethelyzeteken, és rendelkeznek egy bizonyos fokú érettséggel.

Van-e esetleg olyan darab, amire úgy gondolsz, hogy szeretnéd egyszer megkoreografálni?

Konkrét darab nincsen. Elkezdtem egy olyan összművészeti dolgot létrehozni, amiben a táncművészek nagyon erősen jelen vannak, de nem csak kifejezetten táncos feladatuk van. Például prózai szerepük is akad, vagy zenélnek, énekelnek. Azt érzem most, hogy csak a tiszta tánc már nem igazán elégíti ki a közönséget, kellenek más impulzusok is.

Ezzel a táncosok is kimozdulnak kicsit a komfortzónájukból, ugye?

Igen, Csehov Sirályában is olyan helyzetbe hoztam a táncosaimat, ami – úgy gondolom – kihívás volt nekik. Például magassarkúban, csizmákban táncoltak, beszéltek magyarul, és angolul is a darabban. Az egyik lány megtanult egy monológot oroszul, míg a másik táncos harmonikán játszott. Mindegyik egy olyan izgalmas kihívás volt, amibe bele tudták helyezni magukat. Ez egy alkotói folyamat, amiben a dolgok változhatnak. A táncosok is hoznak néha ötleteket, gondolatokat, ha működnek, akkor beépítjük azokat is, ha nem, akkor elvetjük. Azt gondolom, hogy egy előadás sikere ezeken a közös gondolkodásokon alapszik; mindenki beleteheti saját magát.


A koncertre jegyvásárlás az alábbi gombra kattintva elérhető:

Orbán György: Első szimfónia

„Nem vagyok csúnyista”

Évadunk legfontosabb kortárszenei eseménye, hogy mi, a BUDAFOKI DOHNÁNYI ZENEKAR mutathatjuk be a világon elsőként Orbán György I. szimfóniáját. Az elmúlt két évben Orbán György három szimfóniát is papírra vetett, elképesztő gyorsasággal és kreativitással. Óriási megtiszteltetés számunkra, hogy ilyen közelről tanúi lehetünk az orbáni alkotói energiák fellángolásának. A műről és zenekarunkhoz fűződő kapcsolatáról maga a szerző beszél.

„2020 és 2021 közepe között gyors egymásutánban írtam három szimfóniát. Tudatában vagyok tettem, vagy talán „vétkem” súlyának; A XX. század nagyjai nem írtak szimfóniát, többnyire szerénységből. Úgy vélték, ezt a műfajt a XVIII. és XIX. század színvonalán nem tudnák  megszólaltatni. (Sosztakovics és mások, hál’Istennek, nem engedelmeskedtek a „korparancsnak”. A késői Bartók sem: az ő Concertoja egy nagy, lenyűgöző  szimfónia, és mivel nem engedelmeskedett az ideológiai elvárásoknak,  nem osztályharcról és elidegenedésről szól, hanem csak életről, halálról, múltról, jövőről, elvesztett hazáról.) Az én generációmnak – tehetségeseknek is – még kevesebb oka van arra, hogy szimfóniákat írjon, mert már technikánk, nyelvezetünk is hiányosabb. Az igaz, hogy 2000 után, a kortárs zenék félévszázadnyi elsivárosodása után hirtelen megindult a zeneszerzők érdeklődése a múlt iránt („Hol rontottuk el?”), de a „neo-”és a „retro”-irányzatokból éppen olyan visszataszító zenék születhetnek, mint a XX. század bevallottan (fennen hirdetett) dekonstrukciós, „csúnyista” irányzataiból.

Tehát olyat nem tudunk írni, mint Haydn, és ha Haydnt utánozzuk, csúfos véget érünk. Ugyanakkor a Haydn által zseniálisan alkalmazott zenei eszközök univerzálisak, a fizika és a biológia törvényein alapulnak. (Szemben sok dogmatikus, szektás, nem túl rokonszenves ideológiai „izmussal”.) Egyetlen példa: a dallamoktól, a ritmikus lüktetéstől, az akusztika törvényeitől eltekintő vállalkozásoknak nincs sok esélye megragadni az ember zenéjében, mert a könnyű- és a népzene száz százaléka, a játszott komoly zene kilencvenkilenc százaléka a dallamokkal, világos ritmusokkal és mindmáig főleg dúr-moll akkordokkal él. Ez, persze lehet unalmas, mert a nyelvtan és a szókincs is az; a költő dolga beléjük lelket lehelni. Ez fizikailag, élettanilag, akusztikailag behatárolt tény. Válaszhatjuk ugyan az atonalitást tonális helyett (sok mindenre jó: szorongó, kozmikus asszociációkat kelt, én is használom itt-ott kontrasztként), de a tonális zene nem lehet „választásunk” tárgya, mert a természet, és az ember világa a rögzített frekvenciákat (hangokat), optimális hangrendszereket (5-7 fokú skálákat) és minden dallam, ének, dal, sláger hierarchikusan elrendezett hangjait teszi lehetővé és befogadhatóvá.

Az I. szimfóniám – mint általában műveim úgy 45 éve –, ebben a meggyőződésben készült. Történetesen négy tételes, az első hármat motivikus szálak kötik össze. Megjelenik benne pár ismert népdal-foszlány és egy közismert gyermekdal. Ezek nem idézetek, mert a szimfónia egésze össze van nőve velük. (Az ötvenes években elburjánzott kötelező „népdal-szimfóniák” rossz szájízt hagytak maguk után. Ugyanakkor a közösségi zene beemelése a „komponált zenékbe” ősrégi, a zenéléssel  egyidős tendencia: gregoriánok, zsoltárok, világi dallamok. Ezek a zeneszerzőknek éppoly kedvesek, mint a zenét hallgatóknak. Ezért kerültek művembe.

A Budafoki Dohnányi zenekar sokszor játszotta szerzeményeimet, Hollerung Gábor pedig igen megtisztelő figyelemmel kiséri munkásságomat. Gondolom, ennek egyik oka az, hogy a zenéről nagyjából ugyanazt gondoljuk. A jövő zenéje (amiről semmit sem tudunk), nem lehet a múlt megtagadása. A művészetről annyit ma már biztosan tudunk, hogy folyamatosan alakul.

Orbán György, 2022. július 15.

Búcsúzunk

Fájdalommal búcsúzunk Fodor Tamástól, aki a kezdetektől 2001-ig volt a Budafoki Dohnányi Zenekar koncertmestere.

Meghatározó szerepe volt abban, hogy az ifjúsági zenekarként induló együttes a 2000-es évekre színvonalas hivatásos zenekarrá vált. A zenekar fiatalos összevisszaságában a nyugalom és bölcsesség megtestesítője volt. Fontos partnere volt a zenekar vezetésének, ugyanakkor mindenkihez volt egy kedves szava, amelyből áradt a szeretet és a segíteni akarás. A kapcsolat sosem szakadt meg a zenekar és közötte, Vigadós munkája során mindig jelentős segítségünkre volt az ott rendezett programjaink létrejöttében.

Szívünkben és emlékezetünkben megőrzünk.

Hollerung Gábor

és a Budafoki Dohnányi Zenekar

A fájdalom, a vezeklés és a megbékélés oratóriuma

Dvořák Stabat Matere az a zenei alkotás, amelyet egyszer hallván az ember szíve rögtön csordultig telik már csak a mű említésére is. Zenekarunk időről időre műsorra tűzi. Idén a Zeneplusz-sorozatunk koncertjén csendül fel a mű, a Budapesti Akadémiai Kórustársasággal karöltve. A mű keletkezésének háttértörténete nélkül is rendkívül hatásos és örök érvényű ez a zenei alkotás. De mennyivel tisztábban hallgatható, ha a körülményeket is ismerjük…

Szöveg: Ortutay Romola

Három különleges történet találkozik Dvořák Stabat Materében: a fia szenvedéseit, majd kereszthalálát végig kísérő édesanya szenvedéstörténete, egy gyermekeit drámai gyorsasággal elveszítő édesapa fájdalma és egy kicsapongó életet élő férj vezeklése felesége tragikus halála miatt. A végeredmény a zeneirodalom máig is legnépszerűbb és egyik legszebb Stabat Matere, mely végig visz az emberi szív fájdalmain, hogy aztán minden sebzett szívet felemeljen a Paradicsomba.

A mű keletkezése: a gyermekeit elveszítő édesapa

Dvořák a cseh zenetörténet legismertebb és talán legnépszerűbb zeneszerzője. Egy Prága melletti településen született 1841-ben, ahol általános iskolás korától kezdve tanult hegedülni. Apja felismerte elsőszülött fia tehetségét, így tovább taníttatta ezen a vonalon, így egészült ki Dvořák zenei nevelése a későbbi orgona és zongoraórákkal. Pénzkeresetét egy darabig a templomban végzett orgonálással biztosította, majd elkezdett komponálni, végül minden mást feladva csak a zenszerzésnek szentelte az életét. 1874-ig több darabját is bemutatta, egy idő után a saját vezényletével, de Prágán kívül nem nagyon sikerült ismertséget szereznie a zenei életben. Egy évvel később benevezett egy zeneszerzés versenyre, ahová 15 darabját is elküldte. A verseny bíráló bizottságában Brahms is helyet kapott, aki végül nemcsak jó szóval, hanem barátságával is kitüntette a fiatal zeneszerzőt. Dvořák a versenyt végül megnyerte, de az igazi elismertségre még várnia kellett. Sajnálatos módon egy tragikus esemény alapozta meg az utat számára: egyik kislánya születése után két nappal meghalt, ami mély fájdalommal töltötte el az ifjú zeneszerzőt. Nem sokkal ezután állt neki a Stabat Mater első verziójának, mely akkor hét tételből állt és zongorakíséretes kórusra készült el. A darabot Dvořák ebben a formában félretette, főleg, hogy újabb tragédia érte a családot. 2 hónap leforgása alatt másik két gyermekét is elvesztette, így a háromgyermekes családapából hirtelen gyermektelen szülő lett. Nem sokkal ezután újra elővette a Stabat Matert, ekkor már véglegesítette is, a hét tételt kiegészítette tízre, és a zongorakíséretet zenekari kíséretre változtatta. 1877-et írtunk ekkor, a bemutatóra azonban csak 3 év múlva került sor Prágában. Az igazán nagy sikert az 1883-as londoni bemutató hozta meg a mű és így szerzője számára. Olyannyira, hogy innentől kezdve több felkérést is kapott, így lett rendszeres előadója saját darabjainak Angliában, majd vált ismertté az USA-ban is, ahol végül zeneigazgatói pozíciót ajánlottak fel neki a National Conservatory of Music of America intézetében.

Mária-tisztelet: a fia kereszthalálát végig kísérő édesanya

A Stabat Mater szövege a Jacopone da Todinak tulajdonított siralomének szövege, mely az egyik legszebb, ebben a témában íródott himnusz. A szöveg a 13. századból származik, és azon Szűz Mária tiszteletére íródott himnuszok egyike, melyek a 12. században megerősödő Mária-kultusz részét képezik. A Mária-tisztelet első nyomai a 2. századi kereszténységre vezethetők vissza, ahol Máriát, mint Isten anyját kezdik el magasztalni. A Mária-tisztelet részét képezi Mária életének 7 eseménye, mely Mária 7 fájdalmaként is neveztetik: Jézus körülmetélése; menekülés Egyiptomba; a 12 éves Jézus keresése; találkozás a kereszthordozó Jézussal; megfeszítés; levétel a keresztről; sírba tétel. A kultusz különböző formákban nyilvánult meg: ünnepeket szenteltek Máriának, kultuszhelyeket alakítottak ki, templomokat építettek a tiszteletére. Az első Mária ünnepet az 5. századtól jegyzi a hagyomány, Mária mennybevételének napjával, augusztus 15-ével. A 6. századtól ünneplik az Angyali üdvözlet napját március 25-én Krisztus fogantatásának fölidézésére. A 7. századtól vezetik be Mária születésnapjának ünnepét, szeptember 8-át, és a 8. századtól pedig a Szeplőtelen fogantatás eseményét. Nekünk, magyaroknak szintén különleges helyet foglal el Mária a hagyományainkban, hiszen Szent István az országot Boldogasszony Szűz Máriának ajánlotta föl, ezzel is megalapozva az országot védő Istenanya tiszteletét hazánkban.

A Mária-kultusz fontos részei még a Mária-jelenések. A katolikus hagyomány szerint Mária mennybevétele után többször megjelent földi embereknek, hogy imádságra és bűnbánatra szólítson, s a jelenések helye a mai napig is sok zarándokot vonz.

A képzőművészetben a 15. századtól kezdve találkozhatunk Mária-ábrázolásokkal, általában a kis Jézussal együtt jelenik meg, mint az élet forrása, az oltalmazó és közbenjáró Szűzanya, aki maga is lerója tiszteletét az isteni hatalom előtt, és alázatosságával mutat példát a híveknek. Mária a kultusz kezdete óta az, akin keresztül a kegyelem kiárad a világra, az Isten felé ő közvetíti az emberek imáit, s a mennybe is Márián keresztül lehet belépni, ő a Mennyek kapuja.

Jacopone da Todi szövege ennek a kultusznak az egyik legismertebb és legnépszerűbb himnusza, mely Mária életéből Jézus kereszthalálának eseményeit eleveníti meg. A vers szépsége rengeteg zeneszerzőt és művészt ihletett meg, több mint 100 zenemű alapja.

A szöveg: Jacopone da Todi, a felesége haláláért vezeklő férj

Jacopone da Todi, eredeti nevén Jacopo dei Benedetti, az umbriai Todiban született 1230 körül, innen kapta későbbi nevét. Nemesi családból származott, jogot tanult, jegyzőként dolgozott. Élete akkor vett nagy fordulatot, amikor feleségét egy szerencsétlen balesetben elvesztette. A fiatalasszony egy alázatos, tiszta lelkű, nemesi származású lány volt, aki próbálta kicsapongó, kétes ügyletekkel foglalkozó, a világi örömökben tobzódó férjét vallásos útra terelni. Férje erősködésére elment egy lovagi tornára, ahol az állvány, amin Jacopone felesége más asszonyokkal együtt ült, összeomlott, és az asszony életét vesztette. Jacopone ekkor szembesült azzal, hogy felesége vezeklőövet hordott a ruhája alatt férje bűnei miatt. A tragédia után Jacopo minden vagyonát eladta, és éveken át csak bolyongott, ostorozta magát, bűnhődni akart, gyűlölte magát, és azt kívánta, hogy mások is megvessék. Így próbált vezekelni, míg végül ferences rendi szerzetes lett.

A Stabat Mater eredetileg latinul íródott, Jézus keresztre feszítésének történetét idézi fel a keresztfánál álló édesanya szempontjából. Az elbeszélő azonosul az anya fájdalmával, aki elvesztette szeretett gyermekét. A himnusz első felében az anya fájdalmával való azonosulásnak ad hangot, majd a második felében a fájdalom és a sebek átvállalásáért könyörög, hogy részt vehessen a Szűzanya fájdalmában. A vers végére megfogalmazza imáját, melyben a Szűzanya pártfogását kéri, hogy vezesse őt az Isten országába. A szenvedésben való személyes osztozás vágyában az üdvösség reménye jelenik meg a himnusz végén.

Megszületik a mű: szöveg és zene egyesül

Dvořák Stabat Matere ugyanezt az utat járja be a zenében. Szerkezete is a himnusz szerkezetét követi, a tíz versszak tíz tételt eredményez. Az oratórium négy szólistára, kórusra és zenekarra íródott. 9 tétel Mária szenvedését és a Mária szenvedését látó ember együttérzését jeleníti meg, míg a végső tétel felvillantja a Paradicsom vízióját és ígéretét.

A tíz tétel közül mindegyik egy önálló egységet alkot, a maga tematikus zenei alapjával. Az utolsó tétel az egyetlen kivétel, melyben a szerző visszahozza az első tétel témáját. Az első tétel meghatározza az egész mű hangulatát, és megalapozza azt a fájdalmat és szomorúságot, amit a gyermekét elveszítő szülő érezhet. A következő tételekben a szólisták és a kórus egymást váltva szerepelnek. A zárótételben visszatér az első tétel tematikája, de most már nem a szenvedést fejezi ki, hanem fényes dúrban csúcsosodik ki, amit az Amen alatt szóló fúga követ a végső katarzissal, mely a megbékélés és remény érzését közvetíti.