Állítsa össze saját bérletét a BDZ aktuális koncert kínálatából!
A szabadbérletbe a Budafoki Dohnányi Zenekar 2022-23-as évadjában található összes bérleti koncertből válogathat.
Koncertjeinket itt tudja megtekinteni:
3 különböző hangversenyből álló bérlet: 15% kedvezmény,
4 vagy több különböző hangversenyből álló bérlet: 20% kedvezmény az eredeti jegyárhoz képest.
A szabadbérlet a készlet erejéig érhető el.
A felkavaró, gazdag szövetű zenei anyag és a kétségbeesés hangján megszólaló költemények ötvözetének kábító elegye Mahler Dal a Földről című műve (Das Lied von der Erde), amelyet április 22-én este Roberto Paternostro vezényletével szólaltatott meg a Budafoki Dohnányi Zenekar. Hatalmas lendülettel vettették bele magukat a muzsikusok a nyitó dalba – Bordal a földi nyomorúságról – azonnal éreztük, hogy magas fordulatszámú utazás vár ránk.
Csakhogy a keverék arányait jól el kell találni. Egy ennyire erőteljes zenekari hangzás igazi „Heldentenort” követel, olyan hanganyaggal, amely átszól ezen. Erin Caves tenorját maguk alá gyűrték a rázúduló hanghullámok. Ez igencsak sajnálatos, mert Caves egyébként remekül ragadta meg a költemények karakterét. A Bordal refrénjének – „Dunkel ist das Leben, ist der Tod” (Az élet sötét és sötét a halál) – ismétléseivel egyre szenvedélyesebben tárta fel a Föld nyomorúságának feneketlen mélységét. Zseniális társa volt a zenekarnak a Fiatalságról című dalban, az egyetlen valóban felszabadult közjátékban, majd lebilincselően adta elő a Tavaszi részegséget. Caves lenyűgözően jelenítette meg a mélabús részeg figuráját – jobban mondva a látszólag víg részeget, aki az első adandó alkalommal nyomorúságos érzelgésbe fordul át.
A mezzoszoprán szerepére Vörös Szilvia betegsége miatt beugró Schöck Atala igen kiváló énekművész, csodálatos hangadással, különlegesen puha legátókkal, pompás hangszínnel és tisztán érthető német dikcióval. A felkészültség hiánya azonban valamelyes meglátszott a produkcióján: a frázisok végét helyenként rövidre zárta, pedig egy-egy kicsit hosszabban kitartott hanggal sokat adott volna a művészi hatáshoz, ha a mahleri szomorúság még tovább zengi be a teret.
Az első két dalban – Őszi magány és A szépségről – a szöveggel való azonosulása nem volt olyan elmélyült, mint ahogy azt reméltük volna. Schöck a záró dalban, a Búcsúban nyújtotta a legjobbját, ahogy megformálta az elválás mélységes fájdalmának és a világ gyönyörűségének kontrasztját. Hallva, ahogy Mahler szembeállítja az emberi halandóságot a világ örökkévaló szépségével, óhatatlanul elöntött az érzés: különösen keserű gondolat ez most, amikor kérdésessé vált a természeti világ puszta fennmaradása is.
Az este során számtalan kiváló szólisztikus megszólalást hallhattunk a zenekari művészektől, gyönyörű fa- és rézfúvós frázisokat, amelyek olykor kiemelkedtek, majd belesimultak a textúrába. Ahogyan az ebben a teremben lenni szokott, valamennyi hangszer részletgazdagon, külön és élénken hallható volt. Paternostro igen határozott karmester: nem játssza meg magát, egyszerűen adja a tempót, inti a belépéseket és láthatóan tökéletesen megértteti magát muzsikusaival.
Végül egy apró tipp a szövegkiírást kezelőknek: a magyar és angol szövegek megjelenése tökéletesen időzítve különösen nagy segítséget nyújtott a német szöveg követéséhez.
Nem vagyok biztos abban, hogy egy hatalmas Mahler szimfónia elé szükséges-e betenni egy kisebb zenekar által előadott klasszikus művet. Így voltam ezzel ezen az estén is. Haydn No. 99-es Esz-dúr szimfóniája korrektül szólalt meg, de nem hagyott mély nyomot az emlékezetemben. Ellenben igyekszem a jövőben minden alkalmat megragadni arra, hogy a Dal a Földről című ciklust meghallgassam.
Május 8-án Mendelssohn nagyszabású oratóriuma, az Éliás csendül fel a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. A címszerepet Günter Haumer énekli.
A nagyreményű osztrák baritonnak előadói sokoldalúsága szerzett nemzetközi hírnevet. Többek között Gustavo Dudamel, Christian Thielemann, Ivor Bolton, Jesús López-Cobos, Fabio Luisi, Andrés Orozco-Estrada, Philippe Herreweghe, Mirga Gražinytė-Tyla és Dan Ettinger vezényletével is énekelt már. A legfontosabb koncerttermek és fesztiválok színpadán lépett fel, így például a Wiener Musikverein, Wiener Konzerthaus, Auditorio Nacional de Madrid, Dresdner Philharmonie, Bayreuther Festspiele, Semperoper Dresden, Cité de la musique Paris, Tel Aviv Opera, Osterfestspiele Salzburg, Theater an der Wien, Wiener Festwochen, Jones Hall for the Performing Arts Texas, Utrecht Alte Musik Festival, Warschauer Philharmonie, Teatro Mayor de Bogotá, Styriarte Graz és a Fundación Juan March vendégeként.
Günter Haumer számos szerepet alakított, mint például Don Giovanni, Almaviva gróf a Figaro házasságában, Giorgio Germont a La Traviatában, a Cár a Cár és ácsban, Ping a Turandotban, Don Alfonso a Cosi fan tutte-ban, Malatesta a Don Pasquale-ban, Danilo a Víg özvegyben, Dr. Falke a Denevérben és Zebul a Jephthában. Haumer kiváló zeneértése miatt a kortárs zenei életben is keresett. Így például olyan ősbemutatókon is szerepelt, mint Gordon Kampe Immer noch Loge című műve a Bayreuther Festspiele-n vagy Christoph Ehrenfellner Judasában, illetve Christoph Schlingensief Mea culpa című művében Amfortasként – mindezen művekben a főszerepet játszotta. Ezeken túl pedig Friedrich Cerha, Luciano Berio, José-María Sánchez-Verdú, Detelf Glanert és Jonathan Harvey műveiben is hallhatta már a közönség.
Dolgozott többek között Rolando Villazón, Deborah Warner, Nikolaus Habjan, Christiane Lutz és Philipp Harnoncourt igazgatók keze alatt.
Günter Haumer 2012 óta tagja a bécsi Volksoper együttesének. Dalénekesként a műfaj egyik legjobb előadójaként ismert, gyakran Roger Vignoles, Julius Drake és James Baillieu kíséretében ad elő. Számos CD- és DVD-felvétele jelent már meg olyan kiadóknál, mint a Hyperion, cpo, Odradek Records, ORF Edition, s emellett sok TV- és rádiófelvétel is készült vele. Példaként említhetjük, hogy a Richard Strauss emlékév során részt vett a Hyperion Records London által kiadott teljes Strauss-dalgyűjtemény felvételén, Roger Vignoles kíséretében.
A ma bariton hangú énekesként ismert Haumer először a bécsi Musikhochschule klarinét és zongora szakán végezte zenei tanulmányait. Később éneket tanult a Bécsi Zeneművészeti Egyetemen és a londoni Royal College of Music-on. Énekesi tevékenysége mellett Günter Haumer éneket tanít a Bécsi Zene- és Előadóművészeti Egyetemen.
Forrás: https://ghaumer.info
Balassa Ildikót egyetemista diákként ismertem meg 1992-ben, amikor berobbant a kórus (értsd: a Hollerung Gábor által vezetett Budapesti Akadémiai Kórustársaság) Rottenbiller utcai próbatermébe. Azt, hogy hegedűs, mindenki tudta, mert a hangszerrel a kezében érkezett, és attól soha nem is vált meg. Kiderült, hogy pécsi lányként kétlaki életet él; a Pécsi Tanárképző Főiskola hegedű tanszakának és a budapesti Zeneakadémia szolfézs-zeneelmélet-karvezetés szakának hallgatója. Csaknem húsz évig töretlenül tagja volt a kórusnak, majd rövid kitérő után nemrég visszatért, másodkarnagyi szerepkörben.
Szöveg: Petró Margit
A Budapesti Akadémiai Kórustársaságban (BAK) mindig is sok ambiciózus egyetemista énekelt, Ildikó lendületén, pörgésén rögtön láttuk, hogy ez nem csupán fiatal korával összefüggő hevület. Egyszer Hollerung Gábor karnagy a zongorához ültette, hogy kísérjen a próbán, amit ő hegedűs létére is hibátlanul oldott meg, pedig a zongorakíséret különös képességet igényel még a zongoristáktól is. Gábor a tőle megszokott nagyvonalúsággal odavetette: „Tanulj meg zongorakísérni!” És Ildi, miközben néha próbák előtt hegedűvizsgáira is gyakorolt, egyre többször ült a zongorához. Igazi tehetség! Hisz egyszemélyben képes megfelelni a zongorakísérői, a hegedű-szolfézstanári és a karvezetői pálya követelményeinek.
Hogyan határoztad el, hogy zenész leszel?
6 éves koromban döntöttem el, hogy hegedűs leszek. Ebben nagyon nagy szerepe volt első hegedű tanáromnak, Marosi Lászlónak. Eléggé zárkózott kisgyerek voltam, ő pedig egy vérbeli pedagógus személyiség. Emlékszem, hogy az első találkozáskor csak fogócskáztunk a teremben, addig nem kezdtünk el hegedülni, amíg tökéletesen nem hangolódtunk egymásra. Sokszor hátat fordított nekem miközben játszottam, azért, hogy a hangra tudjon koncentrálni. Így is meg tudta mondani, hogy konkrétan mi a baj a technikámmal. Imádtam gyakorolni és koncerten játszani, 12 évesen bejutottam egy Országos Hegedűverseny döntőjébe is. Marosi László később a pécsi főiskolán is a tanárom lett, és különleges kapcsolat szövődött közöttünk, ami egész pályafutásomat meghatározta. Tőle tanultam meg, hogy jobb, ha a tanár időt szán a munka légkörének megteremtésére, ha közösséget formál, egész embert nevel.
Hosszú évekig úgy tűnt, hogy a hegedű mellett egy életre elköteleződtél. A Pécsi Tanárképző Főiskolán hegedűtanárként diplomáztál is. Mindezközben hogyan kerültél a Zeneakadémiára?
Sajnos a „konzis” évek nem úgy alakultak számomra, ahogyan szerettem volna, mivel eléggé szerencsétlen tanár-diák kapcsolat részese voltam. Valószínűleg Laci bácsit kerestem az akkori hegedűtanáromban is. Úgy éreztem, hogy megfeneklett ez a hegedű dolog és nyitni kell másfele. Nem volt kétséges, hogy maradok a zene mellett, csak más formában. Ugyanis a pécsi Mátyás király utcai Általános Iskolából hoztam a kórus szeretetét, ahol nagyszerű énektanáraim, egyben fantasztikus karnagyaim voltak. Élénken élt bennem a kóruspróbák, kórustáborok, a kórustalálkozók hangulata, az Éneklő Ifjúság szereplések. Ezért úgy gondoltam, hogy megpróbálom a szolfézs-zeneelmélet-karvezetés szakot a Zeneakadémián. Nagy meglepetésemre sikerült a felvételi. Persze a hegedülést sem tudtam abbahagyni, így végül két városban, két szakon egyidejűleg teljesítettem. Ez nem volt egyszerű időszak az életemben, de mindig valahogyan megoldottam, hogy eredményesen zárjak egy-egy évet. Akkor rengeteg energiám volt, ezért nem éreztem soknak, és mindig is szerettem tartalmasan tölteni az időmet.
Rohantál, vonatoztál, szervezted az óráid, vizsgáztál és betoppantál a Rottenbiller utcai próbaterembe, ahol a BAK „hőskorában” a rendkívül igényes, magas színvonalú munkában is részt vállaltál.
A Pécsi Főiskolától azt kaptam, amit vártam; jó tanárok és körülmények. Sajnos a zeneakadémiai tanulmányokban viszont csalódtam. A karvezetés oktatás nem azt adta vissza, amit általános iskolás koromban, vagy később a Budapesti Akadémiai Kórustársaságnál a kórusvezényléssel kapcsolatban megtapasztaltam. A Zeneakadémián elbizonytalanodtam: megfelelő a tudásom a választott pályához, jól választottam? Ekkor jött a fordulópont, ugyanis egy váratlan indíttatásból elmentem a Hollerung Gábor által szervezett és vezetett karvezetés kurzusra Tahitótfaluba. A 90’-es évek első felében ezek az alkalmak rendkívüli inspirációt, szakmai fejlődést jelentettek több, azóta már világszínvonalon is eredményes, tehetséges karnagy számára. Életem meghatározó élménye volt a találkozás Gáborral, rendkívüli hatást váltott ki az ő zenei gondolkodása és a kórus megismerése, vezénylése.
Értsük ezt úgy, hogy Gábor világította meg számodra a zene lényegét?
Óriási siker volt számomra, hogy Gábor a zene logikáját feszegető fifikás kérdéseire milyen könnyedén tudok válaszolni. Akkor rájöttem, hogy Gáborral nagyon hasonló a gondolkodásunk. A zenei megközelítésnek van egy objektív része, amit nem lehet másképpen értelmezni, s amely az adott mű keletkezési idejéből és felépítéséből következik. Ez a felismerés nagyon nagy önbizalmat adott. A mai napig is sok időt töltök el a darabok értelmezésével, és érzem, ahogyan tisztul a kép és egyre magabiztosabb lesz a zenei elképzelésem. Kialakul a jó tempó, a zenei megformálás, a hangsúlyozás, és egyszer csak minden rész a helyére kerül. Igazából Tahiban értettem meg azt, hogyan kapcsolódnak össze a Zeneakadémián tanult tantárgyaknak különböző szegmensei egy nagy egésszé.
Menet közben mennyiben változott meg benned a kórusról, a vezénylésről kialakított kép?
Gábor személyiségén túl a másik hihetetlen élmény a Budapesti Akadémiai Kórustársaság vezénylése volt. Meglepődve tapasztaltam, hogy a Zeneakadémián rossznak minősített vezénylésem mégiscsak érthető és inspiráló, s az általam közvetített zenei szándék könnyen megvalósítható a kórus számára. Érdekes, hogy a kórus nemcsak a mozdulatokat figyelte, hanem számukra legalább olyan fontos volt a vezénylő személyisége. A gyakorlatban derült ki, hogy mennyire összetett, finom és speciális tevékenység a karnagy munkája. Csodálatos érzés egy nagy zenei apparátus irányítása, a különböző felkészültségű, adottságú énekesek kifejezésmódjának harmonizálása és a zenemű megszólaltatása, vezénylése. Ez óriási sikerélményt jelentett. Örökké tartó szerelem szövődött közöttünk. Gábor és a kórus visszaadta a hitemet önmagamban, a zenélésemben. Tulajdonképpen ekkor kezdődött a pályám.
Mi volt a feladatod a Budapesti Akadémiai Kórustársaságban?
20 évig dolgoztam a BAK-nál korrepetitorként, majd 1998-tól másodkarnagyként. Mindent, amit a kórusvezetésről tudok, azt itt tanultam meg a rengeteg próba, koncert, turné alatt. Az oratóriumkórusban az én munkám egyfajta betanító-karnagyi tevékenység, vagyis a művek blattolásától eljuttatni a kórust az első zenekari próbáig. Szeretem ezt a munkát, mert nagyon látványos és eredményes, amelyben az amatőr, kottát kevésbé olvasó emberek nagyon hálásak mindenfajta segítségért. Ez a tevékenység engem is nagyon motivál, s tudom, hogy ennél nemesebb ügy kevés van a világon. Mindig jó érzés a koncerteken hallani a kész produkciót, nézni azt az örömöt, ami a hobbiból éneklők arcáról visszatükröződik.
Ugyanakkor a 2012. év fordulópontot hozott a szakmai életemben, mert egyre erőteljesebb lett az érzés, hogy nem elég számomra már a betanítás, szeretném a zenei felkészülés teljes folyamatát végig vinni egészen a koncertig. Az élet rögtön két lehetőséget is kínált, a fő munkahelyemen, a Weiner Leó Zeneművészeti Szakgimnáziumban megkaptam az iskola nagy vegyeskarának a vezetését, és felkértek az Eötvös Gimnázium Öregdiákjaiból alakult kórus irányítására is. Mivel elvállaltam mindkettőt, így abba kellett hagyni a BAK-nál folyó betanítói munkát. Nagyon fájt ez a döntés, hiszen ezer szállal kötődtem az énekkarhoz, de megléptem, mert úgy éreztem, hogy ha meg akarom összességében, teljesen folyamatában is tanulni a szakmát, akkor ez törvényszerű. Tulajdonképpen a kórusban vannak a gyökereim és nem szüntettem meg a kapcsolatot végérvényesen.
Hogyan találtál vissza a BAK-hoz?
2020 augusztusában csörgött a telefonom, Gábor hívott, hogy lenne-e kedvem visszajönni. „Szüksége van rád a kórusnak és nekem is”- mondta. Nagyon jól esett! Mivel a gyerekeim már felnőttek, s nagyon hiányzott az elmúlt 8 évben a régi társaság, a barátok, így igent mondtam. Biztosan nem lesz egyszerű ismét második embernek lenni egy ilyen jellegű feladatban, de azt gondolom, hogy nagyszerűen kiegészítjük majd egymást. Mivel a zenei elképzelésünk közös kezdeteinktől hasonló, így nem esik nehezemre Gábor keze alá dolgozni. A kórus intonációs képességeinek a fejlesztése is a feladatom lesz, ami hosszú, összetett és nem könnyű folyamat. Nagyon örültem a lehetőségnek, hogy a kórus évente egyszeri zenekari kíséret nélküli koncertjeit a Vígadóban én vezényelhetem. Amiért hálás vagyok, hogy a karnagyokra háruló szervezési munkától megszabadulok, mert itt a szakmai munkára kell csak koncentrálni, próbát tartani és vezényelni!
Zenetanárként milyen lehetőségeid voltak a közös muzsikálás irányítása terén?
Szakmai sikereket klasszikus értelemben a fiatalokkal értem el, ez érthető is, hiszen ők a profi zenészi pályára készülnek, ha nem is énekesként, hanem többnyire hangszeresként. A zene iránti fogékonyság, igényesség mindenféleképpen közös nevező, így nagyon könnyen megtaláltam velük a hangot. Egy hirtelen ötlettől vezérelve egyszer megkérdeztem a hegedűvizsga után a kollégákat, hogy lenne-e kedvük zenekarba tömörülni és kísérni az énekkart. Legnagyobb meglepetésemre boldogan igent mondtak. Sokan közülük régebben aktív zenekari tagok voltak, így boldogan ültek újból a pultok mögé. Megnyílt előttünk a világ! Kisebb Mozart miséket, Bach kantátákat, Saint-Saens karácsonyi oratóriumot mutattunk be a vezetésem alatt. Az új zenei apparátus óriási szervezést igényelt és óriási élményt is adott mindannyiunknak. Sokszor a fél iskola együtt muzsikált a színpadon. Ez így volt egészen a Covid járványig. Közben alakítottam egy kamarakórust is az iskola legjobb hangú növendékeiből és 2019-ben megnyertük az Országos Szakközépiskolai Kórusversenyen az I. díjat! A közeljövőben egyedüli magyar kórusként másodszor fogunk részt venni a németországi Ochsenhausenben rendezendő kórustalálkozón.
Sikerült eredményeket elérni az amatőr kórusoddal is?
Az Eötvös kórussal kisebb magyarországi versenyeken indultunk, sok-sok koncertet adtunk különböző templomokban, mindig valamilyen jótékonysági céllal. Más kórusokkal összefogva Schubert G-dúr misét énekeltünk a Bazilikában, kórustalálkozókat szerveztünk az Eötvös Gimnáziumban. Sajnos a lehetőségek, financiális gondok miatt messzebb nem jutottunk. Amire különösen büszke vagyok, hogy összetartó közösséget sikerült létrehoznunk a zene erejével. Nagyon sok türelem kell az amatőr kórusokhoz, amit tökéletesen kárpótol a végigküzdött próbák után a koncerten hallható eredmény, a színvonalas, sikeres előadás. A kulcs az, hogy eszközöket adjunk az énekesek kezébe, ami legtöbbször nem a hang nemesítése, képzése, hanem inkább az egységes zenei artikuláció. Nagyon-nagy szerencse, hogy általában mérnökökkel, közgazdászokkal, orvosokkal dolgozhattam, mert így könnyű volt a zenei elképzelés megértése és megvalósítása. Mindig is csodáltam azt a fajta lelkesedéssel párosult ember feletti koncentrációt, amire a nem zenész emberek képesek a fellépések alkalmával. Mindenre emlékeznek, amiről szó volt a próbákon, hihetetlen igyekezettel meg is valósítják azokat, és ebből az együttes koncentrációból létrejön a csoda! Úgy szólalnak meg a darabok, ahogyan a próbákon sose, sokszor még a hangszíne is más a kórusnak. Szoktam is kérdezni utána, hogy ezt a gyönyörű, érzékeny hangot honnan vettétek, miért nem hallottam korábban. Ez az, amire nincs magyarázat, de azt hiszem nem is kell keresni, éppen az a lényege, hogy megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan. Amikor az előadáson hozzájön még valami, amit valószínűleg nem mi tettünk hozzá, hanem kaptuk, talán jutalmul az erőfeszítéseinkért. Ezt az élményt, ha egyszer megtapasztalja az ember, örökre rabja lesz és minden koncerten ezt keresi, ezt várja!
Jól értem, hogy az amatőr énekesek lelkesedéséből fakadó eredmény még jobban inspirálja a karnagyot, s ettől lesz igazán jó az előadás?
A koncertélményhez természetesen a kóruson kívül még két összetevő is meghatározó, mégpedig a karnagy személye és a közönség. Fantasztikus az érzés, ahogyan belépsz a közönség elé, megtapasztalod azt az óriási pozitív energiát, ami árad belőle, amit végig érzel a hátadon, miközben vezényelsz. Ez segít abban, hogy a maximumot hozd ki magadból. Továbbadod ezt az energiát a kórus felé, hozzáteszed a saját egyéniségedet, érzéseidet, habitusodat, érzékeli a kórus is, és ez még tovább lelkesíti őket. A minőségi zenélést hallva a közönség tovább gerjed, és kezdődik az egész energiaáramlás elölről.
Nekem nem adatott meg, hogy online koncertet vezényeljek, de kollégák elbeszélése szerint nagyon nehéz „felszívni” magadat önállóan, közönség nélkül, s eljutni abba a bizonyos másállapotba, amit érzünk a koncert közben. 2019-től egy új világ következett. A kórusok bezártak, a tanítás megmaradt, csak más formában, próbáltam átszokni, megszeretni az online munkát, több-kevesebb sikerrel.
Mi a véleményed a karnagy személyiségéről és a kóruséneklésről az amatőr énekkari mozgalomban?
Ahogy már többször említettem, nagyon fontos a szakmai tudáson túl a karnagy személyisége. Erősnek, határozottnak, magával ragadó egyéniségnek kell lennie, ez adja a tudással együtt a hitelességet. A kóruséneklésről azt gondolom, hogy óriási közösségformáló erő, legalább akkora, mint a foci. Kodály pontosan tudta, hogy egy kórusban megtanulja az ember még gyerekkorában a társadalmi beilleszkedés szabályait. Különböző egyéniségek olvadnak össze, s van, aki többet ad bele, van, aki kevesebbet. Megtanít arra is, hogy mikor kell előtérben lenned, mikor kell hátra húzódnod. Csak annyira kerülhet előtérbe az egyén, hogy a közösség egészébe még beleolvadjon. Mindenkire szükség van, bármilyen is a hangja.
Az éneklés felszabadít, gyógyít, ehhez meghatározó a próbák légköre. Nagyon fontos, hogy senki ne legyen frusztrált, és mindenki merjen énekelni! Itt óriási szerepe van a karnagynak, mint pedagógusnak, pszichológusnak. Érezni kell, hogy mikor lehet poénkodni, s mikor kell teljes erőbedobással próbálni.
Családanya is vagy. Újtára indítottad három csodálatos gyermeked. Most mivel tervezed eltölteni a felszabadult időt?
Szükséges, hogy különválasszuk a magánéletünket a munkahelyünktől. Folyamatos időzavarban éltem, s úgy éreztem, hogy ízekre szét vagyok szaggatva, és igazából egyik feladatomra sem tudok teljes egészében koncentrálni. Ezért is szükséges egy kis idő az áthangolódásra családanyából tanárrá, karnaggyá. Nem kis feladat mindenütt helytállni és közben a családdal is minőségi időt tölteni. Nagyon örülök annak, hogy a két nagyfiam zenész. Egész nap muzsikától zeng a ház, gyönyörű és teljes életük van. A lányom a tolmács-fordító pályát választotta, de ő is hegedül. A fiúk brácsa, cselló játékával éppen megvan a családi vonósnégyes, és igyekszünk is időt találni a közös zenélésre. Egyik ismerősömtől Mozart, Beethoven, Schubert, Brahms, Dvorák vonósnégyes kötetet kaptunk ajándékba, így jó sokáig lesz mit játszanunk. A lányom az Angelica Leánykarban is énekelt, de mindannyian jöttek velem az összes kóruskoncertre, s együtt is énekelünk, hacsak lehet. Például az Énekel az ország koncerteken.
A gyermekek felnőttek, kezdődik az önálló életük, a lányom külföldre megy, fiaim pedig vidéki főiskolán fogják folytatni hangszertanulmányaikat. Kicsit furcsa lesz a csend, ritkábban találkozunk, de talán több időm lesz magamra. Németül jól beszélek, s nagyon szeretném az angol nyelvben levő hiányosságaimat végre bepótolni. Mondhatni, lételemem a mozgás, kocogok a Dunaparton a kutyával, jógázok, 2 éve aktívan pingpongozom, úszom, kirándulok. Szeretnék sokkal többet olvasni, többfajta meditációt tanultam, most talán lesz idő az alkalmazásukra. Fontos a lelki egyensúlyunkhoz, hogy megálljunk néha, s hagyjunk magunknak időt arra, hogy megéljük az életet. Erre és a kóruskarnagyi feladataimra készülök.
Az interjú a Hangoló 2021-es őszi lapszámában jelent meg.
Zenei család az övé. Szülővárosa Ajka, ének-zene tagozatos általános iskolába járt, majd az egyre nagyobb városok és a nemzetközi siker felé vezető útján ugyan vargabetűket is bejárt, elmondása szerint azonban mindig mindennek úgy és akkor kellett történnie, ahogy és amikor történt. Vörös Szilvia operaénekesnő lénye nyugalmat és emellett egyfajta jó értelemben vett fegyelmezettséget sugároz. Ezen tulajdonságokra szüksége is lehet a Bécsi Operaház művészeként, a napi próbarendhez és az utóbbi évek furcsa helyzetéhez való alkalmazkodásban.
„A Refi rendszert adott”
Elsőként arról érdeklődöm, milyen hatással volt rá a pápai református gimnázium, mint első alkalom távol a szülői háztól, az otthon biztonságától. Köze van-e a belőle érzékelhető fegyelmezettséghez. Elgondolkodva mondja, hogy érdekes, ő nem érzi magát különösebben fegyelmezettnek, de a református gimnázium – bennfentesek kifejezésével élve „A Refi” – mindenképpen rendszert adott. Szigorú volt, szombatonként is jártunk iskolába, de az akkori úgynevezett ciklusrendszernek köszönhetően a 4-5 hét alatt összegyűlt hétvégi órákat később egy hetes szünettel egyenlítették ki. Az otthontól távol lenni eleinte nagyon nehéz volt. Hogy mégis ott maradt, édesanyjának köszönheti, aki mindig bíztatta, hogy ne adja fel olyan könnyen. Az elején talán embert próbáló volt, de utólag mindenképpen megérte, életre szóló barátságok alakultak. De vajon hogy került Ajkáról a pápai református gimnáziumba? Jópofa történet a válasz: „Édesapám trombita és furulya tanár, valamint az ajkai fúvós zenekar karmestere volt. Egyszer egy növendékét vitte egy trombita versenyre, ahol találkozott egy gimnazista trombita továbbképzős fiúval és ő lelkesen mesélt neki a Refiről, hogy milyen jól érzi ott magát. Később más ismerősöktől is sok jót hallottunk az iskoláról és mivel nem volt konkrét elképzelésem a továbbtanulásról, részt vettem az írásbeli és szóbeli felvételin és felvettek.”
A gimnázium alatt egy darabig kicsit háttérbe szorult a zenetanulás; mindössze heti egy énekóra, az ének-zene tagozatos általános iskola heti négy énekórája, két szolfézsa, két zongoraórája és kórusa után. Az első év után azonban felébredt az éneklési vágy és egy magán énektanárnál, Eisenbeck Ágotánál tanulni kezdett. Az ő irányításával, segítségével egyre magabiztosabban foglalkozott a zenével. A középiskola választásánál mehetett volna a győri Konziba zeneelmélet-szolfézs tagozatra. (Édesanyja is zenével foglalkozik, zongora- és szolfézs tanár, így igazán kézenfekvő lett volna.) „Akkor mégis inkább a gimnázium mellett döntöttem, mert arra gondoltam, hogy minek tanítsak olyat, amit minden gyerek utál. Így persze vargabetűnek tűnik a református gimnázium, mert utána viszont mégis Győrbe kerültem, igaz, akkor már magánének szakra, Dobi-Kiss Veronika vett a szárnyai alá. Itt tanultam másfél évig, majd keresztféléves képzésre felvételiztem a grazi Művészeti Egyetemre, ahol fél évet töltöttem.”
„Marton Éva is meglepődött”
Itt is megmutatkoztak az én életemre jellemző „véletlenek”, a Gondviselés, amely által végül a Zeneakadémiára kerültem. Ha Magyarországon maradok, egész biztosan nem kezdtem volna 2008-ban egyetemistaként, hiszen nem jelentkeztem felsőoktatásba. De abban az évben megnyertem a Simándy József Nemzetközi Énekverseny első kategóriáját, ahol felfigyelt rám Marton Éva, és megkérdezte, hogy jelentkeztem-e a Zeneakadémiára. Mivel akkor már mindkét egyetem bolognai rendszerben működött, annak ellenére, hogy nem adtam be jelentkezési lapot, át tudtam jelentkezni Grazból Budapestre.” Ekkor jött a nagyvárosi élet, amit meg kellett szokni; a nyüzsgést, hogy mindenki siet, minden olyan gyorsan zajlik. Marton Éva osztályában tanult, itt is jól megállta a helyét. „Marton Éva szigorú tanár, megvan a maga légköre, de ha jól teljesít az ember, akkor nagyon jó kapcsolatot lehet vele kialakítani.” Itt a zeneakadémiai tanulmányok alatt lett egyértelmű, hogy ez az ő útja. Kérdésemre hogy pontosan mikor jött a felismerés, hogy ezzel ő adni tud, ezzel kell foglalkoznia, így fogalmaz: „Azt hiszem, én egy lassabban felépülő ember vagyok, több időre van szükségem ahhoz, hogy ne az a feszült őrület legyen bennem, hanem képessé váljak közvetíteni egy-egy zenei szerephez kapcsolódó érzéseket, üzeneteket. És közben én is jól érezzem magam. Nekem kifejezetten a színpad tett jót, idővel hozzászoktam a lámpalázhoz. Így amikor az első éves tanszaki koncerten Kodály Nausikaa című dalát énekeltem, maga Marton Éva is meglepődött, mert korábban az órákon nem tudtam mindazt megmutatni, amit a hangversenyen az előadásom visszaadott. Ott, akkor megszületett bennem Nausikaa.”
Beszélgetünk egy kicsit a hang kialakulásáról, vajon mikor derült ki, ki milyen hangfekvésű szerepeket fog majd énekelni. „A hangfekvés a mutálás után már kezd kialakulni, de óvatosan kell nekikezdeni kiművelni azt. Nagyon fontos, hogy az ember karaktere is meghatározó egy-egy szerepre való alkalmasságnál. Külön kell tudni választani a vágyakat és azt, hogy maga az ember milyen. Én például rajongok Puccini Liujáért a Turandotból vagy Bach Magnificat című oratóriumából a Quia respexit kezdetű szoprán áriáért, de annyi nem elég, hogy az ember kedveli azt a dallamot és szeretne benne részt venni. Természetesen kell egy tanár, aki segít felmérni és kibányászni az adottságainkat, és útjelzőket is ad közben, hogy idővel egyedül is képesek legyünk megállni a lábunkon.” De térjünk vissza a Zeneakadémiára! Csak úgy, mint a fordulat, ami által oda került, a Bécsi Operaház is hasonlóképpen érkezett az életébe. Nem volt előre megtervezett stratégia, vágyálom vagy régóta dédelgetett álom.
„A fejlődés képessége”
2014-ben Szilvia megnyerte az I. Marton Éva Nemzetközi Énekversenyt„ Ez egy hatalmas és inspiráló mérföldkő volt az életemben . Ha az embert dicsérik és folyamatosan jó visszajelzéseket kap, az erőt és magabiztosságot adhat. De egy egészséges önismerethez szükségünk van olyan kritikára is, ami a hibáinkra, hiányosságainkra mutat rá, mert hiszem, hogy azok által fejlődhetünk. Életem során megvoltak és megvannak azok az emberek, akik tanítanak, terelgetnek és visszajeleznek, akikben feltétel nélkül bízom és adok a szavukra. Ezért rendkívül hálás vagyok nekik. A Marton Versenyt követően az volt az érzésem, hogy nagy eredményt értem el és fontos állomás volt a pályámon. Ugyanakkor Magyarországon kívül akkor sehol nem énekeltem. Ez az ország pedig kicsi és a zenei élet is eléggé behatárolt. Furcsa, disszonáns érzés fogott el és úgy éreztem – egy nem túl kedves kifejezéssel élve -, hogy minden kiskakas lehet a saját dombján úr. Ahhoz, hogy képesek legyünk fejlődni, változni, először ismernünk kell önmagunkat. Így elkezdtem kutatni, hogy hol is tartok, merre érdemes tovább menni. Többek között ezért is jelentkeztem mesterkurzusokra, énekversenyekre. És egy újabb történet, hogy a kudarcoknak is megvolt az értelme: a 2015-ös Neue Stimmen meghallgatáson 42 embert választottak ki világszerte a németországi élő fordulókra. Én akkor épp nem voltam sem hangilag, sem lelkileg a legjobb állapotban, így nem jutottam tovább az első fordulóból. De kiderült, hogy mennyire nem a helyezés a lényeg. Mivel lehetett a zsűritagoktól visszajelzést kérni, megragadtam az alkalmat, és ennek kapcsán eljutottam Evamaria Wieserhez, aki a Salzburgi Ünnepi Játékok Young Singers projektjének a vezetője volt. Annak ellenére, hogy nem sikerült a legjobb tudásomat felmutatni, meghallott valamit a hangomban, és javasolta, hogy menjek el az előéneklésre Salzburgba. Azon a meghallgatáson kimondottan jól szerepeltem és így lehetőséget kaptam, hogy részt vehessek a 2016-os Young Artist Programban.”
Ekkor már két éve, 2014 óta a Magyar Állami Operaház magánénekese volt, ahol négy évet töltött, mielőtt a Bécsi Operaház a 2018/2019-es évadtól szerződtette volna. Mivel hasonló időtartamot töltött mindkét házban, megkérem, vonjunk párhuzamot a két intézmény között. „Budapesten a 2000-es évek eleje óta szabadúszóként dolgoznak az énekesek, Bécsben viszont társulat működik. Otthon szerepekre szerződünk, ami kicsit nagyobb szabadságot ad a döntésben, hogy mire mondunk igent, mire nemet. De persze szerencse is kell, hogy legyen felkérés. Bécsben a társulatban sok feladattal bíznak meg minket, nemcsak azokat a szerepeket kell megtanulni, amivel színpadra megyek, tehát ott a nevem a szereposztásban, hanem mint társulati tagnak, arra az esetre, ha betegség vagy egyéb okok miatt az adott darabban szereplő kollégám nem tud az előadásban részt venni, akkor ugrásra készen kell állnom. Ez az úgynevezett “coverelés”. Azaz előkészítem és megtanulom a szerepet és a rendezést is. Az energiákat máshogy kell itt beosztani, komplexebb a feladat, kicsit kiszolgáltatottabb is a kiválasztott szerepek kötelező vállalása miatt. Persze van lehetőség a párbeszédre, ha az ember jól meg tudja indokolni, hogy az adott szerepet miért nem szeretné/tudja énekelni. Cserében viszont fix fizetés van, míg szabadúszóként az elénekelt szerepek után kapunk fizetést.” Különbség a két operaház között, hogy míg a Magyar Állami Operaház elsősorban magyar énekesekkel dolgozik, addig a Staatsoperben egyrészt a világ minden tájáról érkeznek nagy nevű művészek, akik estéről estére a főszerepeket éneklik, másrészt a társulat is rendkívül színes. Van kollégám Ausztráliából, volt, aki Mexikóból, Oroszországból jött, de korábban volt dél-koreai, kínai, dél-afrikai énekes társam is.
Úri huncutság vagy mégis varázslat
A két éve tartó járványügyi intézkedésekkel kapcsolatos kérdést nem tudjuk megkerülni; milyen volt egyedül Bécsben, távol a családtól a bezárt operaház mellett az élet. „Voltak barátaim, akik a kórusban énekeltek, húsvétra hazamentek, de már nem tudtak visszajönni, mert lezárták a határokat. Nekem a covid első időszaka, őszintén szólva, felszabadítóan telt, egyrészt mert egy rettentő dolgos és fárasztó időszakot vágott el hirtelen (január közepétől március végéig 9 szerepet kellett előkészítenem és/vagy színpadon énekelnem), másrészt egyedül maradtam ugyan Bécsben, de azzal foglalkozhattam, amit szerettem. Jó önismereti időszak volt, elkezdtem akril festékkel festeni, tavaszodott, sütött a nap, sétáltam, kirándultam. Persze gyakoroltam, tanultam is és júniusban a próbák is elindultak. Százfős közönségnek adhattunk koncerteket zongora kísérettel. A második szakasz nehezebb volt, hiszen februárban énekeltem utoljára színpadon. Utána voltak ugyan koncertek a nyáron, de az új évadban szeptember-októberben csak covereltem. A következő előadásom november 4-én lett volna, de akkorra ismét jöttek a lezárások. Így nyolc hónapig maradtam színpad nélkül, kilátástalan volt az egész, jött a tél, nehéz volt. Szerencsére decembertől már átállt az opera is az online előadásokra, így januártól aktívan próbáltam én is a Nabuccóra és a Carmenre. A Carment 6 hétig próbáltuk, mivel a Staatsoperben premier előadás volt. Egyébként ez a Calixto Bieito rendezés már több, mint 20 éve fut sikeresen. Rendkívül nyers és heves, így az elején nem adta magát könnyen Mercedes karaktere, de minden fáradtságot megért a vele való munka. Nem szeretem különválasztani az előadásokat modern és hagyományos rendezésekre. Szerintem vannak jó és rossz rendezések. És ez független attól, hogy milyen jelmezekben, díszlettel kerül színpadra az adott darab, mindkettőt el lehet rontani, ha nem ad a rendező értelmet a kapcsolódásoknak. Ha képes a darabot jól felépíteni, hogy legyen egy váza, amelyen az elejétől a végéig vezeti, ha konkrét viszonyrendszerek és figurák vannak, akkor egy minimál vagy modern díszlettel is lehet nagyon jó előadást csinálni. A Carmennél olyan finoman, olyan jó arányban voltak a jelenetváltások kitalálva, hogy még közönség nélkül is fantasztikus energiái voltak a streamelt előadásunknak. A hosszú próbafolyamat is segített abban, hogy egymásra és a darabra hangolódhassunk. Ezt a bravúrt, talán az új főszereplők és a rövidebb próbaidőszak miatt nem is tudtuk később a május-júniusi, már közönség előtt zajló előadásokban visszahozni.”
Felmerül a kérdés a közönséggel kapcsolatban, hogy van-e olyan hely a világon, ahol igazán jó a közönség, van-e kedvenc. Úgy látja, szinte mindegy a hely, csak az nem mindegy, hogy a közönség milyen lelkülettel, hangulatban ül be a terembe. Ha nincs meg a befogadás képessége, akkor majdnem, hogy lényegtelen, milyen energiák működnek a színpadon. Természetesen az előadók részéről is kíván felkészülést a produkció. A zene és a rendezés mellett, ha nincs meg a közlés vágya és nem sikerül a megfelelő érzelmeket előcsalogatni, magunkat felsrófolni, akkor szintén nehezen jön létre a színház. Azonban, ha a befogadó és az előadó is aktív a saját “szerepében”, akkor létrejön a csatorna, és ez a dinamika megadja az este minőségét, a párbeszédet. Balgaság lenne azt gondolni, hogy ez minden alkalommal megismételhető, ám a törekvés fogja elhozni aztán a várva várt lehetőséget. „Ha nagyon jól sikerül az előadás, akkor szokták mondani, hogy a színpadon átszállt egy angyal. Nekem hihetetlen szerencsém volt, mert amikor beugrással játszottam Bécsben az első évadomban Anna szerepét Berlioz nagyoperájában, a nyilvános főpróbán katartikus élményben volt része az szereplő gárdának és a publikumnak is. Ritka ez a fajta összefonódás, de pont ettől szép.”
Milyen érdekes, hogy élő előadás mellett egy streamelt előadás közönség nélkül is adhat a szereplőknek katarzis élményt, mint a fent említett Carmen, holott a szereplők érezhetik úgy, mintha csak maguknak énekelnének. „Épp a napokban beszélgettem egy barátnőmmel, hogy ebben az utóbbi két évben többször előfordult, hogy haszontalannak éreztem magam, és komolyan elgondolkoztam, hogy mi történik, ha annak, amit csinálok, a 21. században nincs már létjogosultsága, mennyire számít még úri huncutságnak, luxuscikknek – egyáltalán maga a kultúra mennyire fontos. Valamelyest megnyugtatott a válasza, még ha fel is merül a kérdés maga, de az emberiségnek mindig lesz igénye a kultúrára. Hihetetlenül sokat tud adni, ha az ember beülhet egy színházba, operába, és két-három órára ki tudja zárni a külvilágot és teljesen elvarázsolódhat egy másik világban.”
A cikk a Budafoki Dohnányi Zenekar időszakos magazinjában, a Hangoló 2022. tavaszi számában jelent meg.
Az Erkel színház egyik művészöltözőjében állok, és színpadi jelmezeket nézegetek, vizsgálgatok testközelből: vidámat, színeset vagy épp magyarosat, ugyanis Sümegi Eszter operaénekesnő egyik ruhapróbájának kellős közepébe csöppentem… Elképzelem bennük a Denevér Rosalindájaként szilveszterkor, de lelki szemeim előtt már látom őt, amint május elején Mendelssohn: Éliás c. monumentális oratóriumának szopránszólistájaként ragyog majd az Énekel az ország produkció keretében ‒ feketében, pirosban, csillogóban? A ruhapróba interjúnk miatt félbeszakad, s már hallgatom is a művésznő érdekes, gondolatébresztő mondandóját témánkról, melyet legnagyobb meglepetésemre ízes, mohácsi dialektussal fejt ki szép, kellemes beszédhangján.
Szöveg: Viant Katalin
Ezt a csodás darabot, az Éliást, először 19 éves koromban hallottam, amikor Pécsre jártam a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára. Ott, az én időmben még csak tanári diplomát lehetett szerezni, de azóta az intézmény egyetemmé vált, és a neve is megváltozott: a Pécsi Tudományegyetem lett, zenét pedig a Művészeti Karon lehet tanulni. Természetesen énekeltem a főiskola énekkarában, énekeltük az Éliást is, budapesti szólistákkal. Én akkor szerettem bele ebbe a darabba. Rendkívül megtetszett ennek a hatalmas műnek az egész zenei világa.
Hatalmas, nemcsak zeneileg, hanem abban az értelemben is, hogy több mint kétórás, ezért két részben szokták előadni. A kórusnak gyönyörű dallamai és sok feladata van ebben a csupa dallam zenében, amelyben a népet jeleníti meg.
Nemcsak a kórus dallamai, de a szólisták áriái, együttes megszólalásai is gyönyörűek! Én már készültem tavaly is az Éliásra, egy debreceni fellépésre, de a covid közbeszólt, így amikor Gábor felhívott és felkért erre a 2022. májusi fellépésre, nagy boldogan mondtam azonnal igent. Így teljesül az a nagyon nagy vágyam is, hogy életemben egyszer, végre szólistaként előadhassam az Éliásban a szopránszólókat, az áriákat.
Jól értem: szólókarriered 29 éve alatt ez a szerep elkerült?
Igen, elkerült. Én az összes requiemet, stabat matert, misét, motettát, passiót és egyéb oratorikus művet elénekeltem már, de ez az egy oratórium valahogy kimaradt, de most ezzel a felkéréssel megvalósul egy álom.
A 2023-24-es évadban harminc éve leszel a pályán. Készülsz ezt megünnepelni?
Nagyon készülök, de részleteket egyelőre nem szeretnék elmondani. Annyit mondanék el, hogy már gyűjtöm az ötleteket, már vannak felvételek, vannak elképzelések a közreműködőket illetően is…
Visszatérve az Éliásra: a szoprán szerep kit formál meg?
A szoprán szólista a királynőt jeleníti meg, és egyben az anyát is, míg a kórus a népet.
A történet témája, a természeti katasztrófa, azaz a szörnyű szárazság, az emberek szenvedése, könyörgése esőért, imája az Úrhoz, a reménykedés… Nagyon aktuális.
Nagyon… Ugyanúgy ki vagyunk száradva, minden szempontból. Nem azt mondom, hogy ma könnyű, de azért nem élünk olyan nehéz időket, mégis embernek maradni járvány idején, nehézségek között: ehhez hit kell. Az Éliásban a hithez való visszatérés is benne van. Vissza kell tehát térni a forráshoz, a hithez. A hit számomra egyébként mindig is jelen volt. Olyan közegben éltem, olyan nevelést kaptam, amelyben a hit, tekintet nélkül arra, hogy katolikus, református vagy más vallásról legyen is szó -, nagyon bensőséges, intim területe az ember életének.
Volt a pályádon olyan helyzet, olyan szakasz, amikor nagyon kellett a hit?
Mindig kellett. Mindig imával megyek fel a színpadra. A „belső szobámban” [mosolyogva, elmélázva néz] beszélek az Úrral, a Teremtővel. Ez nagyon személyes, de kell.
Mint a régiségben: a nap imával kezdődött, este imával zárult. A holnapot nem tudták, de „készületlen” nem érte őket. Az asszonyokat meg Szűz Mária külön is segítette.
S ezt ma is hálával telt szívvel kell fogadnunk. Nem véletlen került az ember arra a pályára, amire került, hiszen egy élete van. Az isteni gondviselés segít választani, hisz mindig lenne legalább két választható út előttünk.
Te milyen választások során kerültél jelenlegi pályádra?
A pécsi évek után jött Budapest, a Zeneakadémia. Aztán megszületett a lányom, és az anyaságtól kapott a hangom egy olyan új színt, ami megnyitotta előttem az operaénekesi pálya kapuját: mezzo voltam, szoprán lettem, majd csodás énekmesterhez, Ónody Mártához kerültem. A főváros nekem még mindig kicsit furcsa, nagy, és annyira más, mint Mohács. Ott csak kiléptem a természetbe, teleszívtam a tüdőm azzal a jó levegővel…
Akkor a Szerelemes földrajz c. sorozatban te Mohácsot járnád körül…
Azt, bizony, azt! De Budapest is szerepelne benne, mert itt léptem életemben először színpadra akkor, amikor még be sem fejeztem be a Zeneakadémiát, és még nem kezdtem el az operatanszakot sem, de már megnyertem a Pavarotti Énekversenyt… Tényleg elmondhatom, hogy az egész életemet, a pályámat Isten kegyelme vezette.
Befolyásolni tudja-e a pályája alakulását egy művész?
Befolyásolni nem tudja, de felkészülve kell várnia a lehetőségekre és élnie kell velük. Nagy művészi alázattal, szorgalommal és fegyelemmel kell készülni az adott feladatra. Amikor fiatal pályakezdő voltam, akkor azt gondoltam, hogy „ide nekem az oroszlánt”, hiszen megnyertem a Pavarotti Énekversenyt. Énekeltem Berlinben, szerződtetett a budapesti Operaház, közben Győrben is felléptem, tehát három helyen is helyt kellett állnom, majd beindult a külföldi karrierem is. Mindenfelé jártam: Kanadában, Amerikában, Európában, Közel- és Távol-keleten. És nagyon sok mindent énekeltem: operákat, oratóriumokat… S eközben eltelt majdnem 30 év…. Most kevesebbet énekelek külföldön, mert kétszeres nagymama lettem, és a férjem azt mondta, most már ne menjek el itthonról olyan sokat. Itthon természetesen az Operaház is igényt tart rám, és sok feladatom van. De, persze, ha az Operaház hív, visz a határon túlra, akkor örömmel megyek most is.
Mit mondhatnék erre én, mint közönség? Mi csak örülhetünk neki, hogy kitűnő, világjáró művészeinket itthon hallhatjuk. Ismét vissza picit az Éliáshoz, illetve az Éliás kapcsán ahhoz, hogy az oratóriumokat kottából éneklitek, az operákat kotta nélkül, legalábbis akkor, ha operaszínpadon megy a mű.
Az opera estében a színészi feladat miatt kell fejből énekelni, hiszen itt játszani kell, át kell vedlened, azzá kell válnod, akit alakítasz. Szerintem az oratórium azonban a lélek belső utazása, amikor nem kell eljátszani a szerepet, „csak” elénekelni. Így sokkal jobban hat az ember belső énjére, lelkére az oratórium, mint az opera. Nincs, ami elvonná a figyelmet. Az operánál a díszlet egy valódi képzőművészeti alkotás, ahogy a jelmez is. Ezekre külön figyelni kell.
Mint a Bohémélet második felvonásának elején a havazásra, ami Párizs külvárosát borítja fehérbe, a hideg hajnalon… Percekig dörgő vastaps fogadja ezt a látványt, mióta csak eszemet tudom.
Igen, valóban így van. És az sem véletlen, hogy az oratóriumokat nemcsak koncerttermekben adják elő, hanem gyakorta templomokban is. Ide már eleve úgy lépsz be, mint egy szentélybe, hisz a templom szentély, ahol más érzésekkel vagy jelen. Itt a lelkedet is felkészíted a mű befogadására, és elgondolkodsz a miérteken.
A gyönyörű gondolatok után kérlek, hogy Hollerung Gáborral való munkakapcsolatodról, a felkérésről is szólj pár szót!
Gábort a pályám legelejétől ismerem, és nemcsak munkakapcsolat, de baráti szál is kialakult köztünk, és ezt a régi barátságot ápoljuk is. A hazai zenei életben, szerintem, Gábor nagyon fontos szerepet tölt be. Rengetegszer kért fel engem pl. a Verdi Requiemre, a Rossini Stabat materre, operákra, sok más műre. Legutóbb egy Mozart-esten működtünk együtt.
Ez az I. Kárpát-medencei komolyzenei fesztivál nyitóhangversenye, a Mozart-est volt, ugye?
Igen, és én már vagy 20 éve nem énekeltem Mozartot. Sajnos. Csak egy szoprán szerepet énekeltem tőle, a Figaro házasságából a grófné szerepét.
Gáborral, gondolom, már fél szavakból is értitek egymást a hosszú és jó kapcsolat okán, alapkérdésekben megvan az egyetértés köztetek. Van olyan, amikor valamelyikőtök valami újdonsággal, új ötlettel áll elő? Egymás apró rezdüléseit érzékelitek, meg tudjátok valósítani?
Abszolút jól látod, valóban így van. Gábor nagyon alaposan készül minden előadásra és minden műre. Most, hogy így beszélgetünk, visszaemlékszem egy esetre. Rossini Stabat mater c. művére készültünk. Bár én is alaposan felkészültem, de Gábor hihetetlen részletekbe menően mutatta be a kort, a művet, a korabeli előadásmódot, a szerzőt… Ő újra és újra sok újdonságot tud nekünk, előadóknak is mondani.
Mendelssohn Éliását élete végén írta. Ez a második három oratóriuma között, amely máig népszerű. Talán a szólóhangokra írt dús, gyönyörű dallamok miatt is. Énekesként Mendelssohn mit jelent számodra?
Mendelssohn számomra különleges! Rendkívül életigenlő, művei tele van életerővel. Hangszerelése nagyon egyedi, hömpölyögnek a szebbnél szebb dallamok. Muzsikája számomra igen romantikus, de egyben letisztult, tiszta zene. Az 1800-as évek első felében nyüzsgött az élet, sok kulturális esemény zajlott Lipcsében, ahol nagyon sok zeneszerző, költő, filozófus, pl. Nietzsche is élt, és ahol Mendelssohn nagyon jó viszonyt ápolt Goethével, Liszt Ferenccel.
És gazdag élete is volt: zongorázott, komponált, festett. Megalapította a lipcsei konzervatóriumot. Boldog családi életet élt, szép felesége és öt gyermeke volt…
És 38 éves volt, amikor meghalt. Nem adatott meg neki a magas kor, az ősz haj, amit tisztelet övezett az ő korában is, és ma is.
Mendelssohn, úgy érzem szavaidból, emberként is annyira közel áll hozzád, hogy biztosan megkínálnád abból a sok finomságból, amivel férjedet köszöntötted a minap, születésnapja alkalmából.
Az már biztos is! ‒ mondja ízes kiejtéssel, nevetve.
Búcsúzunk: a félbeszakadt ruhapróbát folytatni kell, hogy a művésznő időben érkezzék az Eiffel Műhelyházba, ezúttal énekpróbára… Sok sikert kívánunk, és várjuk a májusi találkozást!
Mahler: Dal a Földről
Ha a földi létről szeretnénk írni egy művet, vajon milyen motívumokat választanánk ki? Mit tartanánk a legmeghatározóbb élménynek a földi létezésben? Milyen szempontból próbálnánk megragadni ezt a megélésekben oly gazdag utazást? Vidám hangot választanánk vagy szomorút? Eseményekről írnánk vagy érzésekről? Örömteli pillanatokról vagy elmulasztott dolgokról? Sérelmekről, félelmekről vagy esetleg a megszerzett tanulságokról? Vajon hogyan tekintenénk vissza az életünk vége felől magára az életre, amelyben vándorként bejártuk a saját utunkat?
Szöveg: Ortutay Romola
Mahler Dal a Földről című művében a fenti kérdésekre ad választ, hat dalban összegyűjtve az élet azon aspektusait, melyek alapvetően meghatározzák a földi létet számára: a fájdalom, a magány, a fiatalság, a szépség, a lemondás és a búcsú állomásain keresztül tekint vissza az élet egészére.
Dalos névadás babonából
Egy hattételes dalciklusról van szó, melyet Mahler eredetileg szimfóniának szánt két énekes szólistára és zenekarra, s csupán saját babonáján múlt, hogy a mű végül nem a szimfónia elnevezést kapta. 1907-et írunk, amikor elkezdte papírra vetni a dalciklus első hangjegyeit. Ekkorra már nyolc megírt szimfóniát mondhatott magáénak. Ám habozott 9. szimfóniának elnevezni éppen készülő művét, mert Beethoven óta senkinek sem sikerült a bűvös kilences számot túllépnie szimfóniák tekintetében, Mahler minden elődjét, aki eljutott a 9. szimfóniáig, ekkor érte el a halál. Így dalciklusnak nevezte el készülő művét, még ha rejtetten szimfóniában gondolkodott is. A mű felépítését tekintve ugyan megfelel a szimfónia formájának – az első tétel szabályos szonátaforma, a második hagyományos lassú tétel, a 3., 4., 5. az Intermezzokat és a Scherzo-t foglalja magában, a 6. tétel pedig a lassú Finale -, de végül mégis dalciklus elnevezést kapott. Külön érdekesség, hogy a dalciklus megírása után mégis elkészült Mahler 9. szimfóniája, aminek a befejezése után nekiállt a tizediknek is. A sors iróniája, hogy ezt már nem sikerült befejeznie, csak töredéket hagyott hátra belőle az utókornak.
Melankólia, bölcsesség, viasztekercs
A mű keletkezésére többféle esemény is hatással volt. Mahler éppen életének egyik legsötétebb, legkritikusabb időszakát élte át 1907-ben: ekkor veszítette el nagyobbik kislányát, s ennek fájdalma még elevenen élt benne. Bécsi udvari opera vezetői pozíciója is veszélybe került, s végül le is kellett mondania róla. Házassága is kritikus pillanatokat élt meg, valamint egészségi állapota is leromlott, ekkor tudta meg, hogy súlyos szívbeteg. A munka maradt számára, de borongós hangulata alapvetően rányomta bélyegét napjaira. Ekkor kapott ajándékba egyik ismerősétől egy verseskötetet, mely Hans Bethge, a német filozófus, germanista, romanista költeményeit tartalmazta Die chinesische Flöte címmel. Bethge francia fordításban olvasta a Tang Dinasztia (7-9. század) korában élt kínai költők verseinek prózai fordítását, melyeknek a szépsége annyira elbűvölte őt, hogy szinte újraköltve az eredeti verseket alkotta meg saját szerzeményeit. Mahlert, a verseket olvasva, megragadta a művek melankolikus hangulata, bölcsessége, élethez való viszonya, ezért úgy döntött, hogy kiválasztva néhány verset megzenésíti azokat.
Ezzel szinte egy időben egy barátjától kapott egy eredeti kínai zenét tartalmazó viasztekercset, illetve zenetudós barátjának, Guido Adlernek a távol-keleti zenéről írt értekezését is ekkor tanulmányozta végig. Ezeknek az impulzusoknak a hatására állt össze fejében a dalciklus ötlete, melyben megjelenik a heterofónia, a távolkeleti zenék jellegzetes motívuma, de amelyben helyet kapnak a pentaton hangsorok is.
Hat vers – hat kép
Mahler meghagyta magának a szabadságot arra, hogy a Bethge kötetéből kiválasztott versekbe belenyúljon, és ne egy az egyben az eredeti verseket kövesse. Így például az utolsó dal szövege két vers összevonásából született meg. A kiválasztott szövegek mindegyike valamilyen módon kapcsolódik mindahhoz, ami az életben örömöt és szépséget okoz, de ugyanakkor szenvedést is, mivel ezek a dolgok – mulandó természetük miatt – nem tarthatók meg örökre.
Egy bordallal indul a dalciklus, ám ebben a bordalban a köszöntőt nem az életre mondja a szöveg írója, hanem a halálra. A köszöntőt mondó számára minden fájdalomra, hervadásra, elmúlásra, bánatra, amit a földi élet jelenthet, a borivás nyújt vigaszt. S bár egy pillanatra felvillan a tavasz képében az Ég örökkévalósága, de ezzel azonnal szembekerül az Ember halandósága, s a halál egy majom üvöltésének képében hasít bele az életbe, s emlékeztet az élet végességére.
A második vers – Őszi magány címmel – festményszerű képekben jeleníti meg az őszi tájat, azt a pillanatot, amikor a még virágzó fák elkezdik hullatni virágaikat. Itt az évszakok váltakozása emlékeztet minket arra, hogy minden, ami örömöt okoz, lassan elmúlik. Ahogy az elfáradt őszi táj is magára marad a virágzó fák emlékével, ugyanúgy az emberi szív is megfáradva emlékezik: szerelmét búcsúztatja, s magányát síratja.
A harmadik vers A fiatalságról címet kapta, s egy idillikus kép egy fehér porcelánpavilonban eltöltött napról, ahol barátok beszélgetnek, verseket írogatnak. Az idilli környezetet a pavilont körbeölelő tó nyugalma biztosítja, s a háttérben a Hold csendesen világít. Egy tökéletes nap képe ez a maga egyszerűségével, a fiatalság gondtalanságával, a pavilon tóban kimerevített tükörképével, amikor még nem gondolunk az elmúlásra.
A negyedik vers – A szépségről – egy szinte álomszerű pillanatot ragad meg: „karcsú testű, varázsos illatú” fiatal lányok virágot szednek a folyó partján, amikor egyszercsak egy ifjakból álló lovascsapat halad el mellettük, akiknek „alakját bevonja az arany napsugár”. Az egyik ifjú lova felnyerít, s az egyik lány figyelmét magára vonja, s a lány szívét megérinti a szerelem. A lovas továbbvágtat, s a lány vágyakozva néz utána. Az egész kép olyan gyorsan tűnik el, mint egy látomás, a szerelemmel együtt.
Az ötödik versben Tavaszi részegség címmel az álom és ébrenlét váltja egymást, de a részegültség miatt már nehezen húzható meg a határ a két állapot között. Az ébrenlét nyomasztó az élet gyötrelmei miatt, ezért nem marad más, mint inni kimerülésig. Egy pillanatra az éjszaka magányában és ittas hangulatában megjelenik a tavasz képe, de a beszélő már nem érzékeli, hogy ez valóság vagy látomás, mert a szívében már lemondott róla.
Az utolsó vers a Búcsú címet viseli. Egy szép leírást kapunk arról, ahogy a természet csendesen nyugovóra tér: a föld is pihenni vágyik, „elalszik a világ”. A vándor, aki messze földön bolyongott, most visszatér hazájába, hogy nyugalmat keressen „árva szívének”. Szavaiban megfogalmazódik a végleges búcsú gondolata, s a szív megnyugszik, ha az otthonra gondol: de ez már nem az evilági haza.
Szabadulás a kötöttségektől
Az utolsó sorok a tavasz képét vetítik előre, amikor újra kivirágzik a föld, és „örökké kéklik körben a messzeség…” Az élet örök, a szenvedés a földi élethez köthető csak, de a földi lét mögött feldereng valami magasabb rendű, valami halhatatlan… A vers végén mindent beragyog ez a túlvilági fény. A halál már nem lemondás, nem fájdalom, hanem a kötöttségektől, az idő kötöttségétől való megszabadulást is jelenti, s a földi élet fájdalmai feloldódnak a végtelen örökkévalóságban:
„A drága föld kivirágzik tavasszal,
És újra zöldell! Örökké kéklik körben a messzeség…
Örökké… örökké…”
A cikk a Budafoki Dohnányi Zenekar magazinjában, a Hangolóban jelent meg 2022 februárjában.
Szöveg: Ortutay Réka
Roberto Paternostróhoz már több mint tizenötéves együttműködés köti a Budafoki Dohnányi Zenekart. Nagy tudású, széles látókörű karmesternek ismertük meg őt, akivel a közös munka mindig kivételes örömet jelent zenekar és karmester számára egyaránt. Az idei évadban Mahler Dal a Földről című művét adjuk elő közösen a Müpában, április 22-én, a Föld napján. Ezen apropóból beszélgettünk a Maestróval.
Olasz és zsidó gyökereid vannak. Hogyan hatott ez a kulturális identitásodra?
Édesanyám osztrák, zsidó származású, édesapám olasz. Amerikában ismerték meg egymást. Úgymond két kultúrában nőttem fel; gyermekkoromban sok időt töltöttem Izraelben és Olaszországban is. Ez a kettősség, a különböző élmények komoly befolyást gyakoroltak az életemre és a kulturális felfogásomra is.
Mi ösztönzött arra, hogy muzsikus legyél? Voltak a családban is zenészek?
Nagynénémen kívül, aki a Teatro La Fenicében dolgozott, nem voltak hivatásos muzsikusok a családban, de mindenki nagyon muzikális volt, és a zene komoly szerepet játszott az életünkben. Egyik nagybátyám pl. 1938-ban Londonba emigrált, ahol az EMI producere lett, és olyan nagyságokkal dolgozhatott együtt, mint Karajan, Klemperer, Sawallisch. Találkozásaink során mindig sokat mesélt ezekről a zenészlegendákról, így tulajdonképpen a róluk szóló történetekkel nőttem fel.
Lett művészi példaképed is?
Mivel Bécsben nőttem fel, a koncerttermekben láthattam-hallhattam a legnagyobbakat játszani. Élőben hallhattam Soltit, Karajant, Kleibert és Karl Böhmöt, akár koncerten, akár próbán. Ez csodálatos élmény volt, és igazából mindannyian a példaképemmé lettek. Kivételes tiszteletem övezte Klemperert, akinek a lánya nagyon kedves barátom, és Karajant, akinek öt évig az asszisztense lehettem.
Az imént említett karmesterek mind kivételes művészek voltak. Mit gondolsz, mi tesz egy művészt kivételessé?
Na, az rejtély. Azonban vannak olyan értékek, melyeket karmesterként muszáj a magunkévá tenni. Ilyen például a színvonalra törekvés, az alázatos és tudatos tanulás, és természetesen az inspiráció, amit azonban nyilván nem lehet kikényszeríteni. Mindemellett fontos, hogy mindig a még jobbra törekedjünk, soha ne adjuk fel, és elhiggyük, hogy amit letettünk az asztalra, az jó volt. Én pl. sosem hallgatom meg a régi felvételeimet, mert valószínűleg csak elégedetlen lennék, és úgy érezném, hogy most azonnal újra kell csinálnunk az egészet, mert most biztosan jobb lesz. Persze pár taktus biztosan valóban jobban is sikerülne…
Az utóbbi évben nem csak a koronavírus okozta káosz játszott szerepet az életedben, hanem egy komoly betegséggel is meg kellett küzdened. Hogyan hatott ez a művészi életedre?
Hát, ez nagy változás volt, hetekig tartó kemoterápia, operációk sora… Sok időt töltöttem kórházban. Ilyenkor sok időnk van gondolkodni, világossá válnak az elkövetett hibáink, és az, hogy szinte mindent újra kell értékelni az életben. És ilyenkor a zenét is másként halljuk.
Persze a Covid már önmagában is nagy változást jelent, és főleg a művészeti életben. A művészetnek lételeme a közönség, és nagyon nehéz volt közönség nélkül játszani. Személy szerint a koncertmentes időszakot új művek tanulmányozásának is szenteltem: nagyon közel került hozzám pl. Dohnányi művészete, különösen az I. szimfónia, de kisebb művekkel is foglalkoztam, mint a Szvit No. 16 vagy a Simona néni c. opera nyitánya.
Szerencsére felépültél, és áprilisban a Müpában dolgozunk együtt ismét. Hogyan készülsz erre a munkára?
Bevallom, kicsit izgulok, hiszen két éve nem dirigáltam semmit, ez lesz az első koncertem a hosszú kihagyás után.
Milyen emlékeid vannak zenekarunkról?
A közös munka már nagyon régre nyúlik vissza. Jól emlékszem az első koncertünkre, ahol Stravinsky Tűzmadarát és Beethoven Eroicáját vezényeltem. Már akkor lenyűgözött a zenekar ereje, fegyelmezettsége, de leginkább a muzsikálásban lelt öröme. Ez szerencsére azóta sem változott!
Mit jelent számodra a művészet és a zene?
A zene az életem értelme, tartalma. Zene és művészet nélkül bizonyosan szegényebb lenne az életünk. Nagy kérdés azonban, hogy milyen mértékben képes a zene befolyásolni jellemünket. Mindig úgy érzem, hogy egy nap zene nélkül csak elvesztegetett idő. Bár néha már tényleg szükség van a távolságtartásra, hogy a műveket új megvilágításban halljam meg. Ha egy darabbal sokáig nem találkozom, majd újra előveszem, az olyan érzés, mintha először hallanám. Így vagyok az áprilisban, a Müpában műsorra kerülő Dal a Földről c. művel, amit jó pár éve dirigáltam utoljára Buenos Airesben, és most szinte olyan, mintha ismeretlen területre lépnék.
Sok Mahler-művet játszottunk már veled…
Mahlerhez különleges kapcsolat fűz. Természetesen Bécsben nem lehet Mahler nélkül felnőni, jómagam későbbi is nagyon gyakran vezényeltem a műveit. Sőt, amikor Kasselben zeneigazgató voltam (ahol korábban Mahler is betöltötte ezt a posztot) még egy Mahler Fesztivált is létrehoztunk. Emellett nagyon jó kapcsolatot ápolok a toblachi Mahler Fesztivállal. Toblach az a város, ahol Mahler a nyári pihenőit töltötte, és ahol a Dal a Földről című művét is komponálta. Még a világjárvány előtt kaptunk meghívást a BDZ-vel a fesztiválra, amit – úgy tűnik – az idén sikerül valóra is váltanunk. Toblachban is gyakran megfordultam már, de most külön öröm számomra, hogy ezt a művet ezzel a csodálatos zenekarral éppen a keletkezésének színhelyén elvezényelhetem. Előtte azonba a nagy visszatérés keretében Budapesten, a Müpában…
Erin Caves amerikai operaénekes sokszínűségével tűnik fel Európa számos színpadán. Pályafutását baritonként kezdte, majd hőstenor szerepkörre váltott (Fachwechsel), amellyel repertoárja is bővült. Budapesten a Föld napján lesz majd látható és hallható erőteljes, wagneri hangja, amely játékossággal, igazi színpadi jelenléttel párosul.
Szöveg: Máté Kriszta
Erin Caves honlapján a következő idézetekbe botlik a látogató: „Az opera egy olyan univerzumban lakik, ahol a szenvedélyeink felrobbannak.” Vagy „Az opera az érzelmek művészete.” Milyen igaz, találó idézetválasztás, hiszen Erin Caves felvételeit figyelve valóban elragadja a hallgatót, nézőt a szenvedély.
Élőben persze még nagyobb lehet a katarzis-élmény. A Badische Zeitung Tristan szerepe kapcsán „tiszteletreméltó hangi adottságokkal rendelkező énekes”-nek nevezte, a kritikusok szerint „minden egyes hangot csodálatosan, gyönyörűen énekelt, a lehető legtisztábban artikulálva. Hangbéli következetességgel az erre a pályára teremtett énekes szerepének árnyalatait színes egyediséggel mutatta be.” A Tristan szerep sokakat megihletett, a Stuttgarter Zeitung is lelkesen írt róla: „Erin Caves igazán jól megbirkózott az erőt próbáló Tristan-szólammal, a líraiból felépítve a hőstenorjából kissé hiányzó átütő hangot frazírozással kiegyenlítve remekelt”.
Erin Caves tenor énekes a kaliforniai Stocktonban született, zenei képzettségét a Yale University School of Music-ban és a new yorki Juilliard Schoolban szerezte. Első tapasztalatait a Central City Operaban, az Opera Theatre—ben St Louisban, illetve a Glimmerglass Operaban szerezte. Európai énekesi karrierről álmodott, első állomása az amsterdami International Opera Centrum volt. Debütált a Weimari Nemzeti Színházban Loge szerepében A Rajna kincse és Sigmund A walkür Wagner operákban. Erin Caves igazi wagneri hang, Loge szerepéért nevezték a Seattle Opera Nemzetközi Wagner versenyére 2008-ban. Repertorájához tartozik még a Repülő Hollandi Erik-je, Stolzing szerepe a Nürnbergi mesterdalnokokból, Florestan a Fidelioból, és Cavaradossi a Toscából. Több európai operaház állandó vendége, így hallhatta már a baseli, római, esseni, madridi, berlini, zürichi és antwerpeni, és természetesen a bécsi közönség. Weimarban hosszabb ideig volt a társulat tagja, itt a fentieken kívül Nabucco Ismaeljét vagy Sergejt a Lady Macbethből énekelt. Figyelemreméltó volt alakítása a stuttgarti operában a Sylvian Cambreling vezényletével előadott Tristan és Izolde előadásban. De Stuttgartban énekelte Maxot a A bűvös vadászban, és a 2016/17 és 2018/19-es évadban Germant a Peter Csajkovszkij Pique Dame operájában.
Koncertreperoárjához tartozik Mahler 8. szimfóniája, valamint a „Dal a Földről”, Beethoven 9. szimfóniája és tenor és zenekarra írt románcai, Schmidt Hétpecsétes titkok könyve és Schnittke Faust Cantata opus 167, „Seid nüchtern und wachet”. Az MDR (Mitteldeutscher Rundfunk – közép-német rádió és televízió) szimfonikus zenekarával énekelte tenor szóló szerepet Bernstein dalciklusában (Songfest), amely 13 amerikai vers 12 díszletéből áll, hat énekes szólókban, duettekben, trióban és három szeksztettben előadva.
A változatosság jellemzi Dénes István karmester, zeneszerző, zongoraművészt, akit otthonában kerestem fel. Az anekdoták mellett szó esett többek között zeneszerzőkről, a művek restaurálásáról, újításokról, az élet teljességét bemutató operákról, az idegenség egzotikumáról, az egészséges öntudatról, himnuszokról és szózatokról, a tréfa szükségességéről. A „csodabogár zenész” saját átirataiból összeállított műveit és saját szerzeményét is vezényli márciusi, budafoki koncertünkön.
Szöveg: Petró Margit
Dénes István nagyon kedvesen, baráti természetességgel fogad belvárosi lakásán, ahová született és ahol gyerekkora óta él. Nagyszerű élmény szembesülni tudásával, tájékozottságával. Beszélgetésünk során gyakran odapattan az ablak előtt álló zongorához, és szenvedélyes, elragadó játékával illusztrálja is az elmondottakat, hogy még jobban érzékeltesse, hogyan kapcsolódnak egymásba a zenei gondolatok.
Tudjuk rólad, hogy koncertjeid programját te szereted megválasztani. Hallhatnánk valamit az általad is lángelmének tartott Beethoven szerzeményéről, az István király nyitányról, márciusi közös hangversenyünk nyitódarabjáról? Átiratod mit tesz hozzá az eredeti műhöz?
Az István király nyitányt sokszor vezényeltem és mindig picit hiányérzetem volt. Beethovent nagyon tisztelve és szeretve mégis úgy éreztem, hogy a modern zenekar technikai szintjéhez igazítva kicsit segíthetek a művön. Az első hegedűket néha oktávval feljebb játszatom, a mai kürtök és trombiták lehetőségeit is figyelembe vettem, hozzátettem a harsonákat, a harangokkal pedig szerettem volna szabadtéri előadásra is alkalmassá tenni a darabot. A németországi Trierben, ahol 13 évig zeneigazgató voltam, a dóm harangjai nagyon emlékeztetnek a beethoveni témára. A kvart hangközökre épülő ősi szimbólumom, a kereszt motívum tulajdonképpen a mű fő témája. Ezután ennek mintegy ellentéteként megjelenik egy szilaj csárdás is, amely az ősi vad lovas nép féktelen tobzódó táncát jeleníti meg. A zenei kontrapunkt így egyértelműen eldönti a dilemmát, hogy a magyarság számára a kereszténység felvétele, vagy a pogányság lenne-e a jövő útja. Beethoven értelmezésében ez a látszólagos ellentét egy szintézisben olvad fel, melyet a zenei motívumok egyidejűsége, többszólamúsága hoz létre. Együtt táncolnak a papok és pogányok, István és Koppány.
Megihlettek esetleg más Beethoven-művek is?
Beethoven születésének 250. évfordulójára írtam egy zongoraművet „Minona, avagy egy szürrealista Beethoven-portré” címmel, amely kb. ötven Beethoven témát dolgoz fel. Minona Beethoven állítólagos leánya, Minona visszafelé olvasva „anonym”. 1812 júniusában Josephine Brunsvik, a feltételezett „Halhatatlan kedves” találkozott Beethovennel Prágában, s kilenc hónappal később megszületett Josephine hetedik gyermeke, Minona. Ebben az időpontban Josephine bizonyíthatóan nem volt kapcsolatban a férjével, von Stackelberg gróffal, mert az Észtországban kalandozott. Beethoven apaságát csak indirekt módon lehet bizonyítani, de a „szerelmesek” mint tudjuk egy városban voltak egy időben. Ezen kívül még meghangszereltem nagyzenekarra a Mondschein-szonátát, „Begegnung im Mondschein” (Találkozás holdfényben) címmel.
Hogyan születik meg az átdolgozás, az áthangszerelés gondolata?
Évekig érlelem, próbálkozom, írogatok, de a zenekari hangszerelési technika elsajátításához nagyon sok zeneszerző művét kellett megismernem és koncerteket elvezényelnem. Bár, mint éppen végzett főiskolás, 1987-ben hangszereltem újra és dolgoztam át Kacsóh remekművét, a magyar szecesszió gyöngyszemét, a János vitézt. Már akkor úgy éreztem, Kacsóh Pongrác gyönyörű szerzeménye nemzeti érték, melyet megóvni, „restaurálni” kell! Olyan színpompába igyekeztem felöltöztetni, kicsínosítani a darabot, amit az megérdemel. Szerencsére most is játsszák, az Operettszínház műsoron tartja.
Liszt Dante szonáta átirata is felkerült az általad vezényelt koncert műsorára.
Liszt Dante-szonáta feldolgozása főiskolás korom óta kísért. Mindig is nagyon szerettem a művet zongorázni, átélve a pokolba vezető motívumok döbbenetes erejét. De közben végig azt éreztem, meg kellene mutatni, hogyan szól mindez nagyzenekaron. Ahogy Beethoven zongora szonátái elképesztő mélységűek, úgy Liszt is rengeteget improvizált, törekedett újfajta hangzások felé. Zongorán tökéletesen kifejezte azt, amit az akkori zenekari technika talán még nem tett lehetővé. Wagnernek és Richard Straussnak kellett megjelennie a zenetörténet színpadán, hogy a Beethoven és Liszt által megkezdett utat folytatva, a zenekari palettát is tökéletesítve kialakítsák a már általunk is ismert, lebilincselő, szimfonikus zenekari hangzást.
Az elmúlt évben Dante halálának 700. évfordulójára meghangszereltem a Liszt-szonátát zenekarra. Ez szívügyem volt, mert még annak idején Trierben végig követtem Hartmut Köhler professzor barátom munkáját, aki lefordította németre Dante Isteni színjátékát. Ezért az ő emlékének ajánlottam a művet. Érdekesség és kevesen tudják, hogy a Paradicsomban Magyarország is említésre kerül. „O beata Ungheria, se non si lascia piu malmenare!” Paradiso Canto 19, Verso 42. (Érdemes Babits vagy Nádasdy Kálmán fordításában utánanézni). Dante és Goethe, Liszt művészetének két fontos gyújtópontja. A h-moll szonáta és a Dante szonáta, a Faust és a Dante szimfónia kulcsfontosságú művei.
Liszthez való vonzódásom, kötődésem megvolt már a Liszt-díj előtt is, melyet az elmúlt tavaszon kaptam. Ezzel a szerzeményemmel, ha utólag is, szeretnék köszönetet mondani az elismerésért.
Sokoldalú művészember vagy, karmester, zeneszerző, zongoraművész. Hogyan lehet mindezt összeegyeztetni? Van kedvenc, elsődleges területed?
Amikor szinte minden nap vezényeltem brémai és trieri színházi működésemkor, akkor nem volt elég időm komponálni. Most kicsit több időm jut zeneszerzésre, hangszerelésre. Legközelebb, a Covid megszorítások miatt kétszer is elhalasztott trieri jubileumi koncert vár rám áprilisban, utána Gershwin: Porgy és Bess következik a Magyar Állami Operaházban. Ezt a művet 1983-ban vezényeltem először az Erkel Színházban. Nagyon szép produkció volt, az év februárjában ment utoljára, s akkor jött a szomorú és az egész társulat számára megdöbbentő hír, hogy a jogörökösök visszavonják az egész világon a mű játszási jogát. Ez nagyon fájdalmasan érintett minket, mert annak idején, a vasfüggöny mögött nagy kiváltság volt „nyugati” darabot játszani. A Jesus Christ Superstar például tiltott volt, a Porgy-t ellenben játszhattuk. aAkkor hirtelen évtizedekre lekerült a színről, s most, hál’ Istennek újra megy. Igazságtalan dolognak tartom ezt az állítólagos indoklást, miszerint „csak feketék játszhatják”. A zene ugyanis mindenkié. Ezek szerint Janáčeket csak a csehek, a Borisz Godunovot csak az oroszok, Kodályt csak magyarok játszhatják?! Nem hiszem, hogy a 39 évesen, agydaganatban elhunyt Gershwin (1898-1937) egyetértett volna ezzel a lépéssel, hiszen – mint tudjuk – ő egy Oroszországból áttelepült zsidó család gyermekeként, mint Jacob Gershowitz látta meg a napvilágot. A családi emléknyomok által is táplálva, valószínűleg átélhette a kirekesztő megkülönböztetést, amely igencsak ellenkezik a zsidó nép asszimilációs törekvéseivel. Gershwin – ősei küldetését meg nem tagadva – nyilván érzékenyebben reagált a belterjesen, hazájától messze elszakítva, az ígéret földjében (Promised Land) töretlenül hívő, örök Messiás-várásban élő, hasonló érzésvilágú nép életére, problémáira. Az „elnyomott feketék” és az „üldözött zsidóság” történelme találkozik itt és egyesül a küldetéstudat szintjén.
Jól gondolom, hogy változatos feladataid között az operához fűződő kapcsolatod, érdeklődésed mély és állandó?
Az opera az élet teljességét mutatja meg. Gustav Mahler szinte minden este vezényelt egy operát, ugyan nem írt egyet sem, ellenben szimfóniáiba belekomponálta a színpadi hatásokat. Richard Strauss az 1900-as évek elejéig tulajdonképpen már megírta az összes nagy szimfonikus költeményét. Kész volt a zenekari paletta, a kézművesség a kisujjában volt, és akkor kezdett operát írni. Mozart komoly utat járt be, mikor a fiatalkori terjengősebb operák után végre elérkezett a drámai tömörségű Don Giovannihoz. Verdi első operája az „Un giorno di regno” – A pünkösdi királyság – nem hozta meg a várt sikert, ugyanis ekkor halt meg fiatal felesége és két kisgyermeke. Az alkotói zsákutcából végül is az átütő sikert aratott Nabucco lendítette ki.
1987-1995-ig a Brémai Színház első karmestere, 1995-2008-ig a Trieri Színház főzeneigazgatója voltál. 1977 óta a Magyar Állami Operaház tagja vagy, sok operát vezényeltél szerte a világon. Hogyan készülsz az előadásaidra?
Szeretem körbejárni a témát, felkutatni az adott opera eredeti inspirációját, ahogy a szerző az ihletet merítette, átélte. Miután elolvastam Prosper Mérimée Carmen novelláját, akkor értettem meg igazán Bizet Carmenjét, pedig előtte az operát már nagyon sokat vezényeltem. Mérimée ismeretében vált sok minden nyilvánvalóvá számomra, a cigányság életmódját, gondolkodásmódját is akkor értettem meg igazán. Mint tudjuk, 1416-ban, Brassóban, az akkori Európa határán jelentek meg először a cigányok, illetve itt regisztrálták őket a következő néven: „Emaus úr Egyiptomból kétszáz társával”. Egy egészen különleges életvitelt, látásmódot hoztak magukkal, amely lassanként felbolygatta az európai társadalmat. Aztán pár évszázaddal később a művészetben, mint inspiráló erő, egzotikum jelentek meg. Először Victor Hugo Esmeraldája (Párizsi Notre Dame), majd Mérimée Carmenje az, aki megbolondítja a világot. A művészet felfedezi és megfogalmazza az idegenséget, a másságot, az egzotikumot, és ebben a formában az idegenség, mint esztétikai formáló erő betör az európai kultúrába. Megszületik az idegenség erotikája, amely tulajdonképpen a cigány kultúra inspiráló hatása volt a már meglévő európai művészetekre. Ez többek között egyik fő témám, ami nagyon foglalkoztat, és az érdeklődésem középpontjában áll.
Mi a másik fő témád?
Az „idegen – ellenség – barát – gyűlölet – bosszú – háború” gondolatköre. Németül a három „FFF”, „Fremd Feind Freund”. Van egy komoly tanulmányom, főleg a zenetörténet és az irodalom témaköréből. Tulajdonképpen a xenofóbiáról (idegentől való rettegés fóbia=félelem) szól, egy művész szemével. Az életben lépten-nyomon találkozunk ilyen megnyilvánulásokkal, és próbálunk küzdeni ellenük. De hát a legtöbb műalkotás pont ezt a témát taglalja. Háború, bosszú?! Az éj királynője bravúros bosszúáriája? Vajon kinek higgyünk? Az operairodalom legsötétebb figurái: Pizzaro, Machbeth, Jago, Hagen. Mi a követendő példa, a bosszú vagy a nagylelkű megbocsájtás? A zeneszerzők fantáziáját talán jobban inspirálta a harci zaj, vad trombitálás, az emberi lélek borzalmas mélységei? Vagy mégis inkább Sarastro oldalán állunk, aki azt mondja: „In diesen heil’gen Hallen kennt man die Rache nicht”? E szent csarnokban nem ismerjük a bosszút. Az Aidában elhangzik „morte ai nemici della patria!” „halál a haza ellenségeire!”. A végzet hatalma az egyik legkomplikáltabb opera, melyben azért bélyegzik meg a szerelmes Alvarot, az inka királyi család leszármazottját, mert „idegen vér” „sangue di mulatto” folyik ereiben. „Bemocskolja a családi címert?” A bosszúvágy, az öldöklés, végigvonul a műben, és ebben a szituációban énekli Leonóra: „Pace pace”. Verdi tehát mindkét oldalt, a maga erényeivel és gyarlóságával hitelesen ábrázolja, de végül is a hallgatóra bízza a döntést, hogy ki milyen tanulságot von le az elhangzottakból.
E komoly gondolatok mellett egy újító, a tréfát kedvelő és azt a zenében is alkalmazó művész vagy. Van a zenei humornak jelentősége?
Minden újévi koncert elengedhetetlen záró száma, bárhol is játsszák a világon, a Radetzky:Marsch. Magam is több százszor vezényeltem, és gondoltam, kitalálok valamit, megtréfálom a világot. Leírtam tehát a kottát visszafelé. Először bizony nem is volt olyan könnyű dolga a zenekarnak eljátszani. Egy másik darabomban a „Nokia-Valse”-ban, a mobiltelefon csengőhangját dolgoztam fel, mely eredetileg a spanyol gitáros, Francesco Tarrega, Gran Valse c. művéből kiragadott négy ütem.
Közös koncertünkön elhangzik majd egy kortárs mű is. Hogyan ismerkedtél meg a kínai szerző versenyművével, és milyen átirat született belőle?
Chen Gang, 1935-ben született kínai zeneszerző ismert virtuóz darabja „The Sun Shining over Tashkuergan” (napsütés Taskuergán fölött) szóló hegedűre, zongorára vagy zenekari kíséretre íródott. Miután Kínában vezényeltem, megtetszett, és elhoztam a partitúrát. Szeretném megismertetni a magyar közönséggel ezt a művet. Stílusában Sarasate: Zigeunerweisen, Monti: Csárdás, vagy Ravel: Tzigane-hoz hasonlítható; rövid, hatásos, orientális színekben csillogó mű. Kállai Ernő az Operaház koncertmestere fogja játszani a BDZ-vel.
Foglalkozol a himnuszok, szózatok gyűjtésével, kutatásával. A koncerten mi fogjuk bemutatni „Himnikus szózatok” című művedet.
Régóta szívügyem volt a himnuszok, szózatok feldolgozása. Ugrin Gábor karnagy hagyatékában rengeteg kórusmű között találtam meg az ErkelSzózatot Bárdos Lajos feldolgozásában. Mint ismeretes, a Vörösmarty Szózatának megzenésítésére kiírt pályadíjat Egressy Béni nyerte el. Erkel, mint bírálóbizottsági tag, nem indulhatott a versengésen, később azonban ő is megzenésítette. Most, úgy gondolom, hadd foglalja el mindkét Szózat a méltó helyét együtt a magyar zene Pantheonjában nagyzenekari keretbe ágyazva! Így megérezhetjük, hogy a két zeneszerző szerzeménye egyenértékű. A kórust hétszólamúvá egészítettem ki, Verdit tekintve példaképnek, aki a jól felépített, dús, négyszólamú férfikarral, és a háromszólamú nőikarral együtt drámaian tömör hangzást ér el. Az én Szózatom először egy rövid zenekari bevezetővel indul, a trombita fanfár az Erkel féle „Hazádnak rendületlenül” ritmusát előlegezi. Ezután az Egressy Szózat hangzik fel csak zenekarral B-dúrban, egy átvezető rész jön, aztán az Erkel Szózat most már kórussal h-mollban, majd az Egressy Szózat Esz-dúrban, végül egy csárdásszerű variáció az előző témákból D-dúrban zárja a művet. Ezúton köszönet Hollerung Gábornak, aki felkért erre a koncertre! A BDZ előadása ősbemutató lesz!
Van jelentősége annak, hogy ismerjük-e és hogy hogyan éljük át a saját és más népek himnuszát?
Igen, mondhatnám ez az „Ars poeticám”: ismerjük meg a szomszéd népek himnuszát! A lengyel himnusz azt hirdeti, „még nincs elveszve Lengyelország”. A cseh egy kérdéssel indul: „Kde domov můj?” hol van a hazám. A szlovák himnusz (Tátra ormán villámok cikáznak) dallama egyben egy magyar népdal is: „Azt mondják, nem adnak az én galambomnak”, ezt Bartók is feldolgozta a Tíz könnyű zongoradarabban. Ugye, mily szép rokonság? Az egészséges hazafiság és összetartozás szempontjából ugyanannyira fontos, hogy megismerjünk, elfogadjunk, respektáljunk másokat is. Ha mi megtanuljuk értékelni szomszédaink nemzeti öntudatát, csak akkor várhatjuk el, hogy ők is elfogadjanak minket. Meggyőződésem, hogy ebben a zene nagyon sokat segíthet. Nemrég játszottuk a Filharmóniai Társaság koncertjén két ilyen tematikájú művemet: a „Gott erhalt’- Isten áldd”, német-magyar himnuszt és a V4 visegrádi nemzetek himnusz-kombinációját. Amikor Erkel annak idején megírta a magyar himnuszt, nyilvánvalóan az akkori, a Haydn-féle „Gott erhalte” dallamát tekintette példának. A két himnusz valóban hasonlít egymásra. Számomra a himnuszok összepárosítása, kombinálása immár több mint szórakozás, ez elhívatottság! Emlékszünk még a labdarúgó Európa bajnokságon kik énekelték olyan frenetikusan a saját himnuszukat, hogy még a mikrofon is beleremegett? Az olaszok! Meg is nyerték a meccset. Lám, a „Fratelli d’Italia” milyen hatalmas lelki erőt ad! Meg kell tanulnunk egymás himnuszait! Az egymást lebecsülő nacionalizmus helyett egészséges nemzeti öntudatra van szükség. Ez a himnuszok küldetése, a művészet igazi hivatása!
Babits Mihályt kissé kicsavarva, számomra aktualizálva idézve:
„Mindenik embernek a lelkében himnusz van, és a saját lelkét hallja minden dalban. / És akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások himnuszát is szépnek.”
Az interjú a Hangoló 2022. tavaszi számában jelent meg.
