A Kossuth Rádió „Napi Jegyzet” című műsorában 2024. december 13-án reggel Hollerung Gábor osztotta meg szívmelengető gondolatait a zenei nevelés fontosságáról és lényegéről.
A jegyzet IDE KATTINTVA hallgatható vissza:
A világ minden táján koncertezett, 37 évet élt Brüsszelben, de most először, a Flagey színpadán játszik magyar szimfonikus zenekarral.
Mini minutes Roby Lakatos hegedűművésszel, brüsszeli szólistánkkal.
Korda Nikoletta interjúja
– Több, mint 3 évtizednyi brüsszeli lét után költöztél haza. Milyen érzés újra a belga közönségnek játszani? – kérdezem a főpróba után Robytól.
– A hazaköltözésem óta is gyakran megfordulok itt, felkérések, koncertek miatt vagy a helyi ismerősök, barátok révén. A ma esti koncert abból a szempontból különleges számomra, hogy még sosem játszottam magyar szimfonikus zenekarral Brüsszelben. Külön öröm, hogy színpadi partnerem a Budafoki Dohnányi Zenekar, akikkel több ízben muzsikálhattam már.
Roby a fúziós zene nagymestere. Személyes védjegyévé vált, ahogy unortodox módon ötvözi a hagyományos cigányzenét a klasszikus vagy a jazz zene elemeivel, gyakran balkáni és ortodox népzenével fűszerezve. Brüsszeli koncertünkön Pablo de Sarasate Cigánydalok című művét és Monti Csárdását adja elő. Felvetődik bennem a kérdés, mit jelenthet számára, amikor egy klasszikus szerző a cigányzene felé fordulva beemeli ezt a hangulatot egy koncertműbe. Roby huncutul kikacsintva válaszolja, hogy nagyon szereti a darabot, örül ennek a választásnak, bár bizonyos értelemben kötöttség is, ami a kottahűséget illeti, „de azért mindig belecsenek valami extrát” – nevet fel.
– Vittorio Monti Csárdása ennél sokkal nagyobb mozgásteret enged – mondja, – számtalan előadásmód létezik, mi most jazz elemekkel fűszerezzük a darabot, amihez kiváló kollégák csatlakoznak a zenekarból Szüts Apor, Nagy Zsolt, Budai Krisztián és Vaskó Richárd személyében.
Együttesünk nemrégiben Prokofjev II. Hegedűversenyét játszotta Csikós Vilmossal, akire Roby Lakatos hívta fel művészeti vezetőnk figyelmét. Roby a saját alapítványát is pont azzal a céllal hozta létre, hogy az ifjú tehetségeket felkarolva segítse pályájukat. Küldetésének tekinti, hogy a nehéz sorban élő gyerekekre még nagyobb figyelmet fordítson.
– Mit jelent Neked a tanítás, a mentorprogram?
– Nagyon fontos számomra ez a küldetés, Csikós Vilmos koncertjét is nagy örömmel, személyesen hallgattam meg. Örülök, hogy segítségére lehetek a felnövekvő muzsikosoknak. Szerintem nagyon fontos, hogy idejében és tehetségükhöz mérten jussanak lehetőségekhez.
Roby Lakatos Jövőbeni tervei között szerepel egy kínai út, melyen saját szerzeményét, improvizációs Hegedűversenyét játssza.
– A művet 2019-ben mutattuk be Budapesten, – mondja, – nagyon várom a kínai közönség reakcióját is.
A csütörtök esti brüsszeli koncert – azóta tudjuk – fergetegesre sikeredett. Az egyre emelkedő hangulat zárószáma, Monti Csárdása pedig olyan elementáris, hosszú percekig tartó tapsot és „standing ovation”-t (amikor a közönség felállva ünnepel) eredményezett, ami számunkra is örök, megható emlék marad.
Köszönjük a felkérést a szervezőknek, a Müpa menedzsmentjének, és mindenkinek, aki hozzájárult a produkció sikeréhez!
(A beszélgetés 2024. december közepén, a brüsszeli fellépés előtt készült. December 12-én este a Budafoki Dohnányi Zenekar a Flagey koncertteremben az EU magyar elnökségét, egyben a magyar kulturális programsorozatot lezáró koncertet adott Roby Lakatos, Rácz Rita, Haja Zsolt és Szüts Apor közreműködésével. Vezényelt Hollerung Gábor.)
A legfőbb kép a mű levegője
Az érzések kifejezésére le kell kötni az érzékszerveket, ebben az egyik szereplő a látvány. Erről a világról, valamint a közös produkciónkban is alkalmazott technikáról beszélgetünk a tervezővel, Nagy Viktóriával. Mivel a művész előző életében delfin volt, hol máshol is találkozhattunk volna, mint a hangulatos Szent Lukács Gyógyfürdő patinás épületeit ölelő kertben? A platánfa alatt szó esett a festészetről, Csongor és Tündéről, a tanításról és utazásokról.
Szöveg: Petró Margit
Kezdetben ódzkodtál a tanítástól…
Nagyon korán felkért a nyíregyházi kisképző, akkor végeztem az egyetemen, éppen az utolsó évben. Rám is fért volna anyagilag, hogy legyen egy fix munkám, de azt gondoltam: én meg a tanítás? Megköszöntem és nemet mondtam. Az élet úgy hozta, hogy jött egy újabb felkérés. Megint nemet mondtam. Háromszor, négyszer felkértek, s akkor azt gondoltam magamban, hogy nem olyan vészes, csak heti egy nap, Viki, vállald el! Elvállaltam. Készültem, izgultam, illusztráltam, jegyzeteket készítettem és amikor elkezdtem beszélni, az első három perc után láttam, hogy a tizen-huszon éves diákok szája tátva maradt. Csendben voltak, figyeltek. Abban a percben átfordult bennem az egész, élveztem, azóta is szeretek előadni, mesélni. Ennek most már tizenöt éve. Én nem keresem a tanári lehetőségeket, azok találnak meg engem. Valószínűleg életfeladatom, hogy át kell adnom a tudást. Egyetemi előkészítőt is tartok, idén is fölvették a tanítványaimat a kaposvári egyetemre.
Hogyan tudod összeegyeztetni a látványtervezői munkád a tanítással?
Sokszor nehéz megoldani, amikor a tanítási napok egybeesnek a főpróba-héttel vagy a ruhapróbával, de akkor viszem magammal a diákjaimat és nézik, ahogy dolgozom. Ebből is rengeteget tanulnak. Nagyon szeretik, ahogyan mesélek nekik mindenről, elismerés, hogy kitartóan járnak az óráimra. A Metropolitan Egyetemen angol nyelven tanítok, mivel külföldi osztályt viszek, a világ összes részéről vannak növendékeim. Nagyon jó belelátni, hogy mi van a huszonévesek fejében, a hazájukból mit hoztak magukkal, milyen világot képviselnek.
Milyen a viszonyod a zenével?
A zene az életem. Már ötévesen mondtam a szüleimnek: anya, apa, én zene nélkül nem tudok élni! Nem nagyon tudtak mit kezdeni ezzel az érett kijelentéssel. Születésnapomra, az egyik gyerekkori udvarlómtól kaptam egy VHS-kazettát, Mozart csodálatos zenéjével. Kifeküdtem az udvarunkon a fűbe, s ott hallgattam naphosszat, miközben bámultam az égboltot és le voltam nyűgözve. Így alakult, hogy beleszerettem a zenéjébe. Szabolcsban, Kisvárdán nőttem fel, s akkoriban nem volt ott túl nagy színházi vagy kulturális élet. A komolyzenével való első találkozásom ez a VHS kazetta volt. Az egész művészeti pályámat Mozartnak köszönhetem. Akkor, ott a fűben, tizenévesen biztos lettem benne, hogy az én utam a művészet lesz. Azt gondoltam, hogy ha ilyen csodálatos dolgokat alkotnak a művészek, attól nincs is szebb a világon.
Persze rajzoltam, festettem már gyerekként is, az ember ráérez, hogy mi az ő útja. A Nyíregyházi Képzőművészeti Középiskolába jelentkeztem, ahová fel is vettek. Ott akkor indult először az országban díszlet- és jelmeztervezői szak Gyarmati Ágnes vezetésével. Csodálatos csillagzat alatti négy év volt az. Nagyon hálás vagyok Ági néninek és minden tanárnak, aki ott tanított, mert boldogság volt ott tanulni, igazi szárnybontogatás. Nagyon fontos, hogy a 14-18 év közötti fiataloknak milyen közegben zajlik az élete. Ebben az életkorban annyira képlékenyek, nyitottak és minden erősebb nyomot hagy. Csak dicshimnuszokban tudok beszélni a tanári karról.
Jött az egyenes út, ami nem is volt annyira egyenes. Természetes volt, hogy a képzőművészeti szakközépiskola után egyetemre jelentkezem, ám akkor éppen nem indult díszlet- és jelmeztervező szak. Már megfertőződtem addigra a színházzal, nem mentem másfelé, ezért előkészítőre iratkoztam be, ami megint csak egy kincs volt. Nagy Gábor volt a mesterem, aki azt mondta: ilyen tehetséges embernek kár díszlettervezőnek lennie, menjek festő szakra. Szót fogadtam. Harmadik legjobb pontszámmal vettek fel a festő szakra, ami nagy dolog volt, mert a demográfiai hullám csúcsán születtem. Volt egy csodálatos évem Nagy Gáborral, nagyon sokat köszönhetek neki. Viszont a színház iránti érdeklődésem csak nem akart elmúlni. Arra vágytam, hogy nagy tereket alkossak. Ez egyfajta bennem élő megalománia, ezért is imádom az operát, mert az hatalmas érzelmeket közvetít és látványtervezése monumentális térmegfogalmazást igényel. Hiányzott az alkotócsapat nyüzsgése, a közönség visszajelzése, a taps.
A festészetben ez nincs, az sokkal magányosabb műfaj. Nem kis küzdelemmel átjelentkeztem a díszlet- és jelmeztervező szakra, és még négy évet töltöttem ott. A festészet a mai napig is az életem része, bár ezt nem publikálom nagyon, mert az alkotói folyamat és a produktum egy érzékeny, intim világ számomra. A színház nyüzsgő, sokszínű és intrikus világa után ma is ott találok újra magamra. A festés olyan nekem, mint egy ima. Akkor nincs ott más, csak Isten, a vászon meg én. Tavaly, 2023-ban volt először olyan kiállításom, ahol festményekkel szerepeltem. Eddig nem éreztem, hogy meg kellene mutatni a műveimet a nagyközönségnek. A legnagyobb dicséretet Nagy Gábortól kaptam: Viki, folytasd! Mindig zenére festek, állandóan szól otthon, a témáimhoz mindig választok valamilyen zenét.
Hogyan hat egymásra és a te munkáidra a zene és a képzőművészet?
Nagyon érzelmes ember vagyok, a zene az érzéseim felszabadításában, az elmélyülésben is segít, meg az érzelmeim megélésében munka közben. Amikor prózára tervezni kérnek föl, akkor is keresek hozzá egy olyan zenét, ami szerintem passzol a hangulatához, és egészen addig abban a világban élek, amíg az eredmény meg nem születik. Olyan érzés ez, mintha folyamatosan, a normál alapállapotomhoz, a létállapothoz lenne szükség a zenére, mivel számomra a szavak kevesek az érzések kifejezéséhez. A zene talán még a képzőművészetnél is erősebben fejezi ki az érzelmek rezdüléseit. Mindenem a kép és zene. A zenére való festés régi történet. A mostani időszakomban is csodának tartom, hogy olyan lehetőségeket kapok, amelyekben a látványtervezői és festészeti munkásságomat ötvözhetem. Hiszen a festményeimet megmozgatom egy animációs stúdió segítségével, mozgó festményeket készítek zenére. Ez már Wagnerhez kötődik. A BDZ-előadásra is ilyen munkával készülök. Ezt először tavaly, az MVM Zenergia Gálakoncertjén alkalmaztam. Ez egy új technika, örömömre a közönség és a sajtó is pozitívan reagált. Képes vagyok napokig korrigálni egy foltot, amíg nem vagyok elégedett a tónussal. A mostani technikámat leírhatnánk tulajdonképpen úgy, hogy a festészet megmozdítása zenére.
Imádok műfajokat keverni. A Csongor és Tündét is kivittem a színház falai közül. A végeredmény a film, a festészet és a zene műfajaiból született meg, olyan, mint egy animációs film.
Nem elég a zene vagy a látvány magában? Miért együtt kellenek?
Nagyon elmélyülök egy-egy műben, amikor a látvány megszületik. Együtt szoktam élni a zeneszerző vagy az író szellemével. Most Wagnerrel élek együtt, jelentem, bent lakik a műtermemben. Annyira elmélyülök, hogy átérzem, mit éreztek, amikor komponáltak, milyen gondolataik voltak. Tehát sokkal több a látvány annál, mint hogy helyszínt vagy hangulatot jelöljön. Egy életképet, a műből áradó filozófiát teszek le a képzőművészet nyelvén a zene rezdülései mellé. Az adott műre fókuszálva eszembe jut, hogy tényleg él az alkotó szelleme, létezik halhatatlanság.
„Akinek megadatott a képesség az alkotásra, annak megadatott a képesség a halhatatlanságra.” (Csontváry Kosztka T.)
Miért nem elég magában csak a zene vagy a látvány? Azért, mert van szemünk és van fülünk. Már az illatos színházat is kitalálták. Le kell kötni az érzékszerveinket, és azokat az elképesztően fontos érzelmeket, amelyeket a zene hoz magával, egyensúlyba kell hozni a szemünkkel, hogy az élmény erősebb és befogadhatóbb legyen. Azt gondolom, hogy együtt sokkal kiegyensúlyozottabb az élmény.
Lehet ez a manipuláció, a befolyásolás eszköze is?
Ebből él az egész reklámszakma. Vizualitással árul. Elhitet dolgokat. A mozgóképeket az emberi agy valóságként éli meg, ez orvosi tény. Ezért a film rendkívül erős hatást vált ki. A festett mozgóképsorok alkotása során az érzelmek felfokozása a célom, előhozni a zeneszerző érzelmeit. A zenemű tisztelete mellett szeretek párbeszédet kialakítani a zene ereje és a képzőművészet között. A látvány és a képzőművészet hatalmas erő. Az ember rajzolás közben használja az agyának legnagyobb kapacitását, még a matematikánál sem használja ennyire.
Látszat és valóság. Mit lát a hétköznapi ember, s hogy látja a művész?
Csak nézzük ezt a teret! Innen látjuk a Lukács Fürdő falát. De amint felmész a teraszra, teljesen mást látsz. Körülvesz minket egy mindig változó tér. Napszaktól függően más színek vannak reggel és este 7-kor, más a levegő sűrűsége. Más a perspektíva. Ezt a sokdimenziós teret, amelybe beleszülettünk, leképezni egy sík papírra – ez komoly agymunka.
Bármerre megyek, ha látok valamit, aminek üzenete van, fotózok is. Talán a legjobb válasz kérdésedre kedvenc költőm, Weöres Sándor egyik mondata: „Nem a hegy és nem a völgy a valódi, hanem a szépség, melyet képzeleted a hegyek-völgyek formáin élvez”. A diákjaimnak is mondom, hogy persze meg kell találni a formát, mivel fejezzem ki a mondanivalót, de ezen túl mindig kell lennie benne egy plusz üzenetnek. Ezt az alkotó lecsatornázza az égi világból. Erre képes az igazi művész. Átadni azt a végtelenbe nyúló szépséget, amiről Weöres Sándor beszélt.
Hogyan álmodod meg a munkáidat? Van olyan technika, ami többletet jelent a szemlélődésnél?
A meditáció nagyon intim dolog. Mindig is voltak vízióim. Nyitott szemmel is láttam olyan képet, ami nem volt materiálisan ott. Képzelek, s amit képzelek, megfestem, ez természetes. Azonban a meditáció nagyon érdekes előrelépést jelentett. A covid alatt volt időm arra, hogy megtanuljak egy mestertől meditálni. A meditációval azt értem el, hogy ezeket a víziókat tudatosan be tudom vonzani, esetleg meg is tudom fejteni. Vannak olyan festményeim, amelyek meditációban jelentek meg és vannak, amelyek „csak” fantázia alapján. Eljött hozzám a mesterem, Nagy Gábor, és azt mondta: Viki, azok a legjobb képeid, amik élményalapúak! – és rámutatott arra a képre, amit meditációban láttam. Pedig nem tudta, de megérezte, hogy élményalapú. Rengeteget tudok profitálni a meditációból, mind az életutam irányításában, mind a művészetben. Általa tudatosabb rálátást nyer az ember az élet dolgaira. Ez jó hatással volt az életemre, megtaláltam a párom, megérkezett hozzám több szerelemmunka, s még sok területen változtatott az életemen.
A szemlélő érzi, hogy mi a legkifejezőbb a számára. Érvényesül Eisenstein montázs-elmélete – bennem kialakult egy kép, megalkotom a színpadi képemet, az már egy másik kép vagy festmény. Jön a néző, befogadja, benne is megszületik egy kép és azt az élményt hazaviszi. A legnagyobb elismerést a Csongor és Tünde előadás után kaptam, amikor egy néző azt mondta: Viki, már háromszor álmodtam a Csongor-díszleteddel. Megjelent álmomban. Talán olyan élmény ez neki, amit mindig magával visz.
A tanításkor is mondom, nem díszletet tervezünk, hanem valóságot. Nem a felsorakoztatott tárgyak szerint tervezek. Kialakul bennem egy vízió, egy színkavalkád, fényszövet, azt kell lebontani a legapróbb részletekre, akár a kilincsig, és aztán még azt lefordítani a műszak nyelvére is, legyártatni a lakatossal meg az asztalossal. Nem könnyű munka. A fő kép, a fő vízió a műnek a levegője. Legyen az írott mű, zenemű, a levegőjét teszi oda az ember. Valóságot alkotok. Ez az én hozzáállásom ehhez a szakmához. Hosszú folyamat: kitalálom, megrajzolom, fogom a műhely kezét, a varrodáét… Vannak anyagi, technikai akadályok, ezeket úgy kell kezelni, hogy közben ne sérüljön az, amit megálmodtam. Rengeteg gyakorlati dolgon át kell menni, míg meg tudom teremteni az atmoszférát, küzdelmes és hosszú az út.
Megtudhatunk valamit a készülő műről, az előadásról?
Külön ehhez az előadáshoz festek képeket, ezeket mozgatom meg az animáció segítségével. Ebből egy kiállítást is szeretnék a fogadótérben, az animációs film alapjául szolgáló festményekből néhány ki lesz téve. A végeredmény hatalmas LED-falakon lesz kivetítve a zenekar körül. A Müpa tere fölfelé nyílik, ezért kitaláltam egy kinetikus szobrot, ami a zene örökkévalóságára utalva folyamatosan mozogni fog.
Születésem óta általában az élet szép oldalát igyekszem megmutatni. Pedig nekem is voltak nehéz pontok és megoldandó dolgok az életemben, lenne miért szomorkodni. De a legnagyobb szomorúságomban sem festek szomorú képet, hanem mindig az élet szeretetét és vidám voltát fejezem ki a munkáimban. A végtelenséget, a végtelen energiák mozgását. Jellemző rám a meg nem szűnő élet megmutatása, legyen ez festmény, látványterv, ez működtet engem. Úgy érzem, kötelességem ezt hirdetni, ezt a végtelen szépséget, amelyben élünk.
A műsoron Strauss- és Wagner-művek lesznek. Wagner közelebb áll hozzám, vele eddig többet foglalkoztam. Őt tartom a világ első filmzeneszerzőjének, annyira képi. Straussal még nem foglalkoztam annyit. Azt hiszem, nála inkább figurális megfogalmazást alkalmazok, Wagnernél pedig Turner ihlette tereket keltek életre.
Vonzódsz a Csongor és Tündéhez. Úgy tudom, ez egy visszatérő motívum a pályádon. Most milyen formában foglalkoztat?
Gyerekkori szerelem, még tizenhat éves koromban, Szabolcsban olvastam először. Sok mindent nem értettem, de szerelmes lettem a műbe. A tere, a világa magával ragadott, és már akkor festettem hozzá jelmezeket és látványt. Nagy boldogság volt, hogy 2016-ban Vidnyánszky pont a Csongor miatt hívott fel, hogy tervezzem meg. Mondtam is, hogy Isten ajándéka ez a feladat! Az előadás a mai napig látható, nagyon nagy sikere van. Ott is egy kinetikus szoborhoz hasonló a látvány, filmes hatású, mert folyamatosan mozog a díszlet, sose áll meg.
A Vörösmarty-szerelem tovább folytatódott, mert pályáztam az MMA ösztöndíjára, s elnyertem egyet egy Csongor-játszótérre. Ez egy új műfaj, még sehol sem láttam a világon. A tér a gyerekek számára egy érzékenyítő, ráhangoló, amely Vörösmarty művének mélyebb megértéséhez vezet. Olyan teret csinálok, ami használható díszletként és sima játszótérként is, benne egy örök mozival. A Normafához terveztem, ami a szerelmesek sétálóhelye, oda, ahol a monda szerint Mátyás király születésekor fa sarjadt ki. A színház, a film és az építészet összevonásával új műfajt akarok teremteni ezzel az interaktív játszótérrel.
Rendkívül színes személyiség vagy, a munkáidból, megjelenésedből harmónia tükröződik. Ezek megteremtése bizonyára küzdelemmel is jár.
Az önmenedzselés nehéz, de belejöttem. Amikor kislány voltam, Édesapám összeszorította az öklét és azt mondta: kislányom, kitartás, meglátod, meglesz az eredménye! Akaraterőm edzése érdekében sokszor közösen mentünk futni apával a kisvárdai vár melletti futópályára, egyre nagyobb távot tűzve ki célul. Ha a sportban kitartó vagy, akkor az életben is az leszel, mondogatta. Ez belém égett. Akárhányszor elesem, azonnal felállok és megyek tovább, s az élet meghozta az eredményt. Művészként vannak nagy próbatételek, nem könnyű a művészlét, hogy ezeket a nehéz időszakokat lelkileg, energetikailag is át tudja vészelni az alkotó. Ne törjön meg, ne fordítson hátat a festésnek, hanem higgyen magában, küzdjön az elhatározásaiért! Hál’ Isten ez az optimizmus mindig velem volt.
És a magánélet, a kikapcsolódás?
A víz, az úszás. Biztosan delfin voltam előző életemben. A víz a mindenem, a pszichológusom, a stresszoldás. Rendszeresen úszom, a tenger a legjobb tanácsadóm. Sokszor ott találok ki egy egész darabot. Perpetuum mobile. Régebben minden premier után az első utam a tengerpartra vezetett, hogy kipihenjem magam. Itt rálátok az életre, s megoldásokat találok.
Ha meggondolom, nincs olyan, hogy magánélet. Alkotói lét van. Még álmomban is víziók kísérnek, ami beépül a munkámba, ez létforma. Most is azért mentem Szicíliába, hogy megnézzem és lefessem a taorminai görög színházat. Nyaralás volt, de egyben festészeti inspiráció. Saját stílusomban megfestem a taorminai színházat abból a szögből, ahogyan Csontváry megfestette. Már készül. Érezni akartam, hogy ő min ment át érzelmileg, amikor meglátta ezt a teret. Majd megyek Montenegróba is, megnézem a jajcei vízesést és megfestem. De most még csobbanok itt egyet.
Nagy Viktória látványtervét a közönség 2024. 11. 09-én 19:30 órakor láthatja a Hősök és szerelmek előadáson a MÜPÁ-ban. Műsor: Wagner: Trisztán és Izolda – előjáték és Izolda szerelmi halála; R. Strauss: Heimliche Aufforderung, Allerseelen, Morgen, Cäcilie; R. Strauss: Hősi élet
Részletek és jegyvásárlás: https://bdz.hu/koncertek/hosok-es-szerelmek-zeneplusz-1/
A támogatói jeggyel a Budafoki Dohnányi Zenekar működését, valamint a zenekar által megvalósítandó alábbi kulturális tevékenységek létrejöttét segíti:
Támogatói jegyét a nézőtér alatti listából tudja kiválasztani.
A bronz támogatói jegy az alábbiakat tartalmazza:
Az ezüst támogatói jegy az alábbiakat tartalmazza:
Az arany támogatói jegy az alábbiakat tartalmazza:
A platina támogatói jegy az alábbiakat tartalmazza:
Támogatói jegyét a nézőtér alatti listából tudja kiválasztani.
A közelgő Gamer Symphony koncertshow kapcsán összegyűjöttük a legfontosabb információkat, hogy a parkolás és az MVM Dome-ba való bejutás a lehető leggördülékenyebben történjen.
Amennyiben mégis autóval érkezik, szeretnénk felhívni a figyelmét arra, hogy az MVM Dome parkolójába kizárólag előre megváltott parkolójeggyel lehet behajtani, melyet az MVM Dome mobilapplikációján keresztül tud megvásárolni. Az MVM Dome applikációt keresse a Google Play vagy az App Store alkalmazásokban!
Felhívjuk a figyelmét, hogy az esemény helyszínére nem megengedett 20×30 cm-nél (A/4 méret) nagyobb táskát, csomagot bevinni. Ezek elhelyezésére kérjük, vegyék igénybe ruhatárat, melynek díja 400 Ft/kabát/csomag.
Az MVM Dome büféiben RePohár rendszer működik, a pohár egyszeri díja 500 Ft. RePoharat a pultnál bármikor be lehet váltani egy tokenre, amit később újra RePohárra lehet váltani.
A koncert kb. 21:45-ig tart.
A koncertshow-hoz jó szórakozást kívánunk.
Találkozunk a koncerten,
üdvözlettel:
Budafoki Dohnányi Zenekar
Zemlényi Eszter, a Magyar Állapi Operaház szoprán szólistája, fogantatása óta szívja magába a zenét. Az édesanyja által megénekelt hétköznapi szituációk dallamai, a nagycsaládban közösen énekelt imák, a szakmai kapcsolódások kísérik tanári, tanítványi és előadói útját, töltik csilingelő lelkét. Egy, számára „bakancslistás” közös koncertünk apropóján beszélgettünk vele.
Szöveg: Petró Margit
Zemlényi Eszter lírai koloratúrszoprán énekművész, színes egyéniség. Szülővárosa, Székesfehérvár rendkívül büszke volt rá, amikor, még fehérvári lakosként, elkezdődött nemzetközi sikersorozata. Ma már szerteágazó elfoglaltsága, sokféle elkötelezettsége mellett hazajáróként jelenik meg szülővárosában, de azt rendszeresen teszi, hiszen, édesanyja kórusának hangképzője. A Magyar Állami Operaház magánénekese, találkozónkra is a ruhapróbáról érkezik. Életéről, lehetőségeiről, álmairól választékosan alázattal beszél, a kávéházi halk háttérzenét pedig néha teljesen elnyomja kellemesen trillázó kacagása.
Zeneszerető és művelő családba születtél, abban nőttél fel. Milyen hatása van ennek a személyiséged fejlődésére, a művészi pályádra?
Azt gondolom, hogy bölcső kortól, sőt az anyaméhben magamba szívtam a család és a zene szeretetét. Édesanyám kántor, orgonista. Amikor a pocakjában voltam, akkor is folyamatosan énekelt, orgonált. Ráadásul egy csodálatos kórus karnagya, amelyben ma már együtt dolgozunk. A Vox Mirabilis Kamarakórus hangképzését látom el, ezzel igyekszem édesanyámnak és a kórusnak segíteni, a tudásomból adni. Nagyon boldog vagyok ettől az együttműködéstől, mert ebben a ritka felállásban nemcsak anyai, de szakmai támogatáshoz is jutok.
Nagyon kevesen tudják, de én fontosnak tartom, hogy nemcsak édesanyám végezte el a kántorképzőt, hanem édesapám is. Ő ugyan nem lett kántor, de gyönyörű egységben tudták a család lelki, zenei hátterét összefogni. Hogy konkrét példát említsek, mi énekelve imádkoztunk esténként. Énekeltünk, amikor elmondtuk az étkezés előtti imát, de énekeltünk akkor is, amikor csak elköszöntünk egymástól. Édesanya nagyon sok dallamot talált ki, például: „hajpánt, szemüveg, jóéjszakát gye-re-kek!” Mindenhez kötődött picike dallam, ami legtöbbször saját kútfőből eredt. Édesanya viszonylag későn szerezte meg a jogosítványt, s kezdetekben volt egy kicsi drukk benne, hogy ott ül a három kis csemete hátul a kocsiban, ő pedig az aktuális Trabantot vezeti. Ebből jött, hogy: „Vigyázz, ha anya vezet!” Rengeteg picike dallamocska van, ami megragadt a gyerekkorból és végig kísért bennünket felnőtté válásunk során, sőt, mind a mai napig.
Az nem általános egy kántor életében sem, hogy mindent énekelve kommunikál. Talán kivételes, hogy a zenével ennyire szimbiózisban éltétek az életet. Azt hiszem, ez kuriózum.
Édesanya, Zemlényi Katica sok szempontból kuriózum. Büszke vagyok rá emiatt. Vannak, akik le tudják tenni a szakmájukat, amikor lejönnek a színpadról, vagy lejönnek a templom kóruskarzatáról. Anya nem ilyen. Most már a négy pici unokának dalolja a kis dallamocskákat, s ugyanúgy együtt énekelnek, közösséget teremtenek és segítik egymást. Gyönyörű visszanézni azt, hogy igen, velünk is ezek történtek meg, amit most az unokahúgaim megélnek. Nagyapám zongorázott, énekelt hozzá, volt családi kis kórusuk. Nagyapa nagyon szerette az operettet, nemcsak a komolyzenét, de a könnyűzenét is. Az ő testvére ugyanúgy kántor volt. Ezek a felmenők biztosították, hogy édesanya neveltetetése ezt az eredményt hozza magával.
Milyen hatása van, hogy ilyen gyerekéveket éltél meg a családban?
Plusz módszert, eszközt kaptam a gondolataim, érzéseim kifejezésére. Ha nem is tudtam szavakba önteni érzéseimet, a megfelelő népdalt, bármilyen más dalocskát el tudtam énekelni, amiből a szüleim is megértették, mit szeretnék. Ezáltal nem csak a szövegtanulás, a tudás fejlődött, hanem ez a közlésmód is. Aztán mindez észrevétlenül fejlődött bennem tovább. Zenei általános iskolába kerültem, majd zenei gimnáziumba, a zeneiskolában, ahova jártam, ott pedig többszakos képzés folyt. A képességeim automatikusan fejlődtek. Jelenleg is abból használok fel legtöbbet, amit ezekben az időkben megtanultam.
A korai, családon belüli éneklés segíti a képességek, a személyiség fejlődését. Lehet mással pótolni a zene nyújtotta örömforrást?
Minden ember azt csinálja elsősorban, ami a szívéhez közel áll. Vannak, akik hasonló örömöt meg tudnak tapasztalni más területen is, például a sportban, utazásban. Fontos, hogy aki nem tudja később művelni a zenét, az legalább szeresse. A zenében olyan kifejező erő, lélekkel megtöltött spiritusz rejlik, ami fejleszt, minden életkorban. Érdemes hallgatni és művelni a zenét, mert a zene: örömforrás. Ezt kihagyni vétek az ember életéből.
Rendkívül kedves, vidám jelenség vagy. Honnan hozod, s mi táplálja ezt a boldogságot?
A vidám természetem vélhetőleg a családból, a szüleimtől érkezik. Ez nemcsak a zenéből jön, egységben, szeretettel neveltek, s testvéreimmel közel vagyunk egymáshoz. Meghatározó élményem volt például gyerekkorban, hogy a templomudvarban nőttem fel, a harang, az orgona ott szólt mellettünk.
Kivételesen szép hangú, sokat foglalkoztatott sikeres énekművész vagy, s ezt nem csak a koncertpódiumon, hanem hazai és külföldi versenyeken érted el. Eredményeidet mennyiben köszönheted a tehetségnek és mennyiben a szorgalomnak?
Ami fontos volt nekem, abban szorgalmas voltam. Egymást generálja ez a két dolog, nálam 30-70 % arány a szorgalom javára. A tehetség, ha elkezd kibontakozni, tudatosítani kell, hogy szorgalom nélkül nincs eredmény. Tehetség nélkül nem lehetett volna elindulni, szorgalom nélkül nem lehetett volna fejlődni. Belülről azt tapasztalom, ha nincs bennem akarat, vágy az új dolgok megismerésére, hogy kutassak, felfedezzek, a határaimat feszegessem, akkor, az nem nekem való. Hajt a kíváncsiság, hogy egy új dalciklust elénekeljek, új zeneszerzőket megismerjek, vagy a kortárszenéből új műveket tanuljak. Ez elég erős motiváció ahhoz, hogy megfelelően szorgalmas legyek. S ehhez jön az a tehetség, ami nem az én érdemem.
Kíváncsiságodat mi csillapítja inkább, egy ismeretlen kotta látványa, vagy a soha nem hallott dallamok?
Ha a kottát látom, a zenét hallom. Ezek fele-fele arányban ösztönöznek az új művek megismerésére, és ez széles lehetőség. Ugyanúgy szeretek megismerni új dolgokat hallás után, mint a kottából való első találkozás élményéből. Rengeteg kortárszenét énekelek, melyeket sokszor nem lehet meghallgatni előre. Akkor kottából leolvasom, lezongorázom.
Rendkívül sokoldalú a személyiséged. Kipróbáltad magad az oratórium és daléneklés mellett az opera és daljáték műfajában is, melyben a kritikák a hangod mellett színpadi játékodat is méltatják. Elárulod, mi a titka az érzelmek kifejezésének?
Volt egy csodálatos tanárom, Halmai Katalin, nagyon szerettem az óráira járni. Nála kezdtem megérezni, hogy nemcsak a darabokban van zene, hanem magában a skálában is. Már ott kell zenélni, kihozni belőle az érzelmet. Ebből kezdett kialakulni az az érzés, hogy az érzelemmel való éneklés nem elválasztható magától az énektechnikától. A kettő együtt működik. Minden hangnak nagyon konkrét helye van, s a képzésükben meghatározó például a lágyszájpad emelése, a levegőnek az indítása, beengedése. Ezek is megtörténhetnek érzelemmel, melyek segítenek abban, hogy jól adjam elő a következő frázist.
Valóban egy szemöldök felhúzás, egy mosoly is hatással lehet az előadásra?
Mindig, mindennek hatása van az előadásra, annak is, hogy aznap milyen lábbal keltem fel. De nagyon fontos, hogy ugyan az érzelmek valamilyen szinten gyakorolhatók, ám mögöttük mindig igaz háttérnek kell lennie. Én azt vallom, hogy az én éneklésemben az érzelmek kifejezése formálható, alakítható. Amikor egy darabot még csak gyakorolok, akkor is érzelemmel énekelem, hogy majd a színpadon is elő tudjam hívni az érzéseimet. Mindenkinek egyénileg kell megtalálni, hogy nála mi működik automatikusan, vagy hogyan tudja legjobban kifejezni magát. Nyilván vannak más személyiségek, akik másként csinálják, de úgy gondolom, hogy az érzelem alapvetően előhívható, begyakorolható, s egy bizonyos begyakorolt helyzetben automatikusan elő is jön.
Példának Harry Pottert szoktam a növendékeimnek felhozni, aki, ha patrónust akar varázsolni, akkor valami igazán boldog élményre kell gondolnia. Ha csak félig boldog az élmény, akkor a patrónus nem fog megjelenni neki. Az énekes arcán is látszik, ha igazán boldog. Próbálunk mi is patrónusokat varázsolni magunknak a zeneiskolában éneklés közben. Nyilván ez egy játékos dolog, de azt leszögezhetjük, hogy a technika és az érzelem nem szétválasztható.
Művésztanár diplomát is szereztél, s a tanítás számodra nagyon fontos. Mi ebben a legnagyobb sikerélmény, mit vársz, és mit kapsz tőle?
Tanárként végeztem, s tanítottam is egy ideig. Majd annyira sok lett a koncert, hogy kénytelen voltam lemondani erről a luxusról. Egy idő után azt vettem észre, hogy nem volt igazi kapaszkodó az életemben. A tanításban vannak nagyon konkrét, megfogható sikerek is, ezért visszatértem. Nekem a tanítás azt jelenti, hogy levetkőzöm az énekest. Tanárként az a dolgom, hogy a tanítványból, mint énekesből, aznap a legjobbat hozzam ki. Tanítványaim fejlődése igazi sikerélmény számomra, büszke vagyok rájuk, ha díjat nyernek, izgulok értük, ha fellépnek. De a tanulási folyamat is tele van örömökkel. Ezek még többet jelentenek, mint amikor már eljutottak arra a szintre, hogy versenyeredmény van. A legnagyobb öröm maga az út, amely során megszületik az, amire vágyunk. Amikor kiszabadul a hang a rossz helyéről, amikor megérzi valaki, hogy mennyire könnyű az éneklés, ha jól csinálja az ember. Ezek a sikerélmények, amiket nem lehet felsorolni, amikor egy pedagógusi portfoliót kell megírni, de mégis ezek a fontosak, nem az, hogy hány programon vettünk részt.
Mit adhat hozzá mind ehhez a mester, a tanár? Hogyan segíti tanítványát a sikerhez?
Van egy csodálatos mesterem, Kertesi Ingrid, akinél én tanítvány vagyok, s nekem is vannak tanítványaim, akik számára én tanár vagyok. Van olyan nap, amikor óráról megyek tanítani. Ez mindig egy izgalmas, érdekes szituáció, ilyenkor át kell kattanni, tudatosítani, hogy éppen melyik szerepben vagyok. Mindkét esetben másként működik a kapcsolat. Meg tudom fogalmazni, hogy nekem növendékként mit jelent, hogy kedvesen néz a mesterem és előttem jár, hogy ő tanítja meg, mit hogyan kell énekelni. A növendékeim arra, hogy ők mit kapnak attól, ahogyan én tanítok, nyilván másként válaszolnának. A zeneiskolásokkal énekversenyre mentünk, ahova két tehetséges növendékemet vittem. Szépen énekeltek. Nekik az volt a legnagyobb élmény, hogy eljuthattak a versenyre megmérettetni magukat. Ezek mérföldkövek náluk. Nagyon közvetlen kapcsolatban vagyok a tanítványokkal. Arra törekszem, hogy nyugodt légkör legyen és biztonságban érezzék magukat. Közösséget formálunk és inspirálom őket. Közösségben sokkal jobb lenni, mint egyedül. A közösség megtart.
A mestered azt nyilatkozta rólad, hogy te vagy a büszkesége. Milyen érzés ez számodra?
Hogy lehet szavakba önteni, amit ezzel kapcsolatban érzek? Akkora öröm, boldogság, megtiszteltetés. Ha Ingridre gondolok, mindig mosolyogni támad kedvem. Tudni azt, hogy ő is így gondol rám, az igazán megható érzés. A mester elismerése a tanítvány számára a legnagyobb ajándék. Hatalmas tapasztalattal rendelkezik, mérhetetlen szeretettel formálja azt, amit elé viszek, és biztonságot ad számomra. Őszintén megmondja a véleményét, mindig tud hozzátenni valamit, s megtalálja azt, amit csiszolni kell, hogy jobb legyen az előadásom. Ez az ő zsenialitása. Rám néz, és értem, hogy miről van szó. Jó pár éve már szinte szimbiózis alakult ki köztünk, így működünk csodálatosan. A másik mesterem Kéry Tamás, a korrepetitorom, és kamarapartnerem a koncerteken. Mindig öröm vele zenélni, rengeteget tanulok tőle, támaszom és segítségem már több mint 10 éve.
Milyen darabok, szerepek megformálására nyílik lehetőséged?
Szerencsére nagyon sokszínű lehetőségeket kapok mind az opera, oratórium és dal műfajában, mégis vannak olyan meghatározó pontok az életemben, amik a határaimat feszegetik, és amelyek például Hollerung Gáborhoz kötődnek. Mondtam neki, hogy Rossini: Kis ünnepi miséje szerintem kicsit teltebb hangnak való, mire ő megnyugtatott, higgyem el, ezekre a hangokra gondolt, így lesz jó. Gábornak igaza lett. Jó érzés volt elénekelni, kifejezetten kellemes és szép emlék maradt. Vagy a tavalyi előadás a BDZ-vel, Gyöngyösi Levente: Az ember tragédiájának első felvonása katartikus élmény volt. Igazi közösségi élmény lehet az Énekel az ország, már sok élménybeszámolót hallottam róla. Örülök, hogy most ezen léphetek fel a BDZ-vel közösen, ez egy bakancslistás koncert lesz számomra. Több fellépésem volt már a zenekarral és a Budapesti Akadémiai Kórustársasággal, de ebben a projektben most énekelek először, ami nagy örömöt okoz.
Vannak szerepálmaid?
Egy áldás, hogy a Mennyei Atya akkor hozza elém a különböző vágyott szerepeket, amikor már kész vagyok rájuk. Jelenleg boldog vagyok, mert a legnehezebb, leggyönyörűbb szerepek várnak rám. Augusztusban énekelhettem Melindát, ami hatalmas álom volt. Most márciusban készülök Gara Mária szerepére. Amikor Hunyadit játszottunk és én a kórusban énekeltem, nagyon vágytam erre a szerepre. Istenem, milyen gyönyörű is ez… S most eljött az idő, hogy én énekelhetem! De megtaláltak olyan szerepek is, amelyekről nem tudtam, hogy léteznek. Nem ismertem Massenet: Hamupipőke című művét. Észtországban a Nemzetközi Énekverseny eredménye alapján felkértek a Tündérkeresztanya szerepére. Éppen azért, mert nem ismertem, nem tudtam, hogy nekem ez álomszerep. Tökéletes találkozás volt, minden percét imádtam. Ahogy Bach: János passióját is. Nem tudok elfogultság nélkül beszélni róla. Ezek olyan álomszerepeket, amelyeket, remélem, sokat fogok énekelni.
Az elfoglalt művésznek jut ideje feltöltődésre, kikapcsolódásra?
2006 óta élek Budapesten, másfél éve igazán jól érzem magam, mert úgy gondolom, jó helyen vagyok. Fontos számomra a zene, a család, az érzelmi közösségi élmények. Összeházasodtunk szerelmemmel, Csabával, aki nem zenész, ám csodálatos hivatás a szakmája: búvár. Szoktunk együtt búvárkodni. Imádok víz alatt lenni, szerintem ott van Narnia, olyan, mint belépni a szekrény hátába. Tervezünk utakat, amikor én is többet láthatok a tenger víz alatti világából. Szeretnék merülni cápákkal, meg nagy rájákkal, jobban megismerni azt a világot, ami a férjemet körülveszi. Kicsit a bálnáktól jobban tartok, ami furcsa. Csaba Cipruson dolgozott, most éppen itthon van. Szerintem különleges kapcsolat a miénk, amiben próbáljuk közös nevezőre hozni életstílusunkat. Ő egy világjáró, bejárta, Indiát, Mexikót, Dél-Amerikát, végig ment az El Caminón. Igyekszünk kihasználni minden közös időtöltésre kínálkozó alkalmat, és egyébként télen járunk nyaralni.
Az interjú a Hangoló magazin 2024 tavaszi lapszámában jelent meg.
Április 26-án zenekarunk közönsége egy igen színes program részese lehetett a Klauzál Házban, Budafoki hangversenyesték sorozatunk idei utolsó koncertjén, hiszen Borodin, Smetana, Dohnányi egy-egy alkotása mellett egy kortárs művet, Gyöngyösi Levente Pikolóversenyét is hallhatta. Kanyó Dávid, az est pikoló-szólistája, zenekarunk tagja, foglalta össze gondolatait a koncerttel kapcsolatban.
Gyöngyösi Levente Pikolóversenyének szólistájaként felemelő érzés volt megélni a hallgatóság reakcióját, az izgatottság atmoszféráját, mind a zenekar, mind a karmester részéről. Gyöngyösi zenéje nem idegen a zenekarunk számára, hiszen sok művét mutattuk be az elmúlt években. Ennek is köszönhető, hogy a betanulási időszak igazán gyümölcsöző volt a muzsikusok számára is, hiszen ezt a zenei nyelvet igazán értőn beszéljük a zenekarban.
A háromtételes klasszikus versenymű forma (gyors-lassú-gyors) kiegészül egy bevezető improvizatív tétellel, mely igazán meghatározza és előkészíti az első tétel sodró lendületességét, a pikoló virtuóz arcát előtérbe helyezve. Nekem talán ez a szonáta formájú első tétel adta a legtöbb feladatot a betanulási folyamatban, melyben a szerző tobzódik a tempóváltásokban, karakterekben, színekben, hangszerelésben. Nem hiába érezte a közönség a tétel végén, hogy tapsolni kell, hiszen ez a tétel akár önállóan is megállja a helyét, annyira komplex és kerek. A közönség figyelme mindvégig érezhetően szuggesztív volt, még a magára maradt szóló hangszer kadenciája alatt is. Így volt ez a gyönyörű, lírai kontrasztáló lassú tétel alatt is, ahol egy intimebb világba csöppenhettünk a hegedű, fuvola, hárfa, pikoló párbeszédében. Ez volt az a pillanat, melyet többen kiemeltek a koncert után, mint a legnagyobb hatású pillanatok egyikét. Nem véletlenül, hiszen Gyöngyösi Levente lassú tételei mindig megindítóak és meghökkentőek.
Aztán jött az utolsó tétel, mely igazi szélviharként söpört végig a színpadon ezen az estén. Gyöngyösi imádja a minél gyorsabb zenei anyagok használatát, melyek a zenészek magas fokú technikai felkészültségét követelik meg. Egy igazi ördögi tétel volt – hiszen az „arra vigyázz öregasszony, hogy az ördög el ne kapjon” kezdetű népdalt használta fel szerzőnk, s ebben a tételben a zenekar igazán sziporkázhatott.
Nem ejtettem még szót az est karmesteréről, Török Leventéről. Remekül tartotta kézben a művet, a zenészek nagyszerűen reagálták le intéseit. Nem csak a próbák alatt, de a koncerten is kimagasló teljesítményt tudott a kollégáimmal megvalósítani. Külön öröm számomra, hogy tényleg azokkal a barátaimmal tudtam előadni ezt a versenyművet, akikkel naponta együtt muzsikálhatok immár 20 éve. Ez hihetetlen biztonságot, nyugalmat adott nekem, és valóban az önfeledt zenélésnek adhattam át mindvégig magam. Az ilyen pillanatokért érdemes csinálni a mi szakmánkat, és hálás vagyok, hogy ez megvalósulhatott. Örülök, hogy a budafoki közönség tetszését is elnyerte az előadásunk, és a pikoló, mint szólóhangszer egy ilyen különleges helyzetben is megmutathatta sokszínűségét.
Még egy gondolat, melyet a karmestertől kaptam a koncert után. Török Levente azt mondta nekem, eddig még nem találkozott olyan zenekarral, amely annyira koncentráltan, összeszedetten, éretten szólalt volna meg a koncerten, mint ezen az esten a Budafoki Dohnányi Zenekar. Én pedig elégedetten és büszkén mondhatom: Köszönöm ezt az estét zenésztársaimnak, vendégkarmesterünknek és persze a csodálatos közönségnek!
Fittler Katalin írása
Vannak örök kérdések, amelyek ismételt felvetése mindegyre lehetőséget kínál arra, hogy „érdemben” foglalkozzunk valamivel, amit jobban (alaposabban, mélyebben) meg akarunk ismerni. Így jelenhetett meg elemzésgyűjtemény olyan címmel, mint hogy „Miért szép századunk zenéje?”, vagy „Miért szép századunk operája?”. Hasonló felfedezőútra invitál évek óta Hollerung Gábornak a maga nemében egyedülálló „ismeretterjesztő” koncertsorozata, amelynek címében immár nem kérdést vet fel, hanem meggyőződéssel állít: Megérthető zene. S igazát mi sem bizonyítja jobban, mint az a rendületlen közönségérdeklődés, amely minden alkalommal teltházat eredményez a Zeneakadémia Nagytermében.
Nem kell különösebb zenei képzettség ahhoz, hogy napjaink embere felismerje: ami évszázadokig természetes volt, jóideje megszűnt: nincsen köznyelvünk a zenében. Összefügg ez a történeti érdeklődésnek a (voltaképp a romantika óta erősödő) fokozódásával, amely az időbeliség után mindinkább tér-dimenziókat is kapott. Ez már nem is csupán bőségkosár, amelyből mindenki szabadon válogathat, hanem élményforrások kásahegye, amelyen aligha rághatja át magát még a legelszántabb tudós-kutató sem. A parttalan választási lehetőségek dzsungelében időről-időre hasznos egy vezető, akinek segítségével nemcsak érdekességekre, hanem egyszersmind értékekre is bukkanhatunk. S ami szintén nem elhanyagolható: felismerhetjük az értékeket.
Ilyen idegenvezető szerepre vállalkozott Hollerung Gábor, amikor a Megérthető zene sorozat egyes alkalmain egy-egy többé vagy kevésbé ismert kompozíciót vesz nagyító alá. Külön elismerés illeti, amiért témaválasztását korántsem korlátozza. Sőt, mintha találna valamiféle szakmai kihívást is abban, hogy „bármit” meg tud szerettetni a hallgatósággal (nem kétséges: a történelem során felgyűlt zeneirodalom-kincs értékei közül válogatva). Ízlésében, értékítéletében vakon megbízhatunk – s az érdeklődő bizonyos lehet abban, hogy élményekkel és némi ismeretekkel gazdagodva távozik a rendezvényről.
Az idei évad sorozatzáró programjának figyelemfelkeltő címet adott: „Isten mégsem halott!” Ami a graffiti-kedvelők érdeklődésére is számot tart, hiszen ki ne ismerné az „Isten halott – Nietzsche” és „Nietzsche halott – Isten” kezdetű sorozatot. Ugyanakkor a „mégsem” szóval azonnal ingerelte a „szürkeállományt”, felkeltve az érdeklődést azokban is, akik Richard Strauss Imígyen szóla Zarathusztra című szimfonikus költeményének csupán elementáris hatású kezdetét ismerik – s azt is esetleg csak Arthur C. Clarke megfilmesített regényéből, Stanley Kubrick sci-fijéből (2001: Űrodüsszeia).
Nietzschénél maradva, A vidám tudomány című könyvében, amelyet a szerzői életmű tengelyeként is értékelnek, címszóként megjelenik az „Értékek átértékelése”. Hasonló gondolat munkálhatott Hollerung Gáborban, amikor ezt a kompozíciót választotta. Pontosabban, az a lehetőség, hogy közelébe invitáljon annak a „titoknak”, amely folyamatosan népszerűséget biztosít a műnek. Bartók életrajzából közismert, hogy a zeneakadémiai zeneszerzés-szakos hallgatót stíluskereső válságából „villámcsapásként” érő élményként épp a Zarathusztra segítette kilábalni. Akkor – új, kortárs mű. Mondhatni, modern alkotás. Amely mindmáig megőrizte frissességét. Hallgatjuk, halljuk – de mit is? A részletekbe, hogy „értsük is”, amit hallunk, közérthetően avatta be hallgatóságát Hollerung Gábor. A rövid zenei illusztrációkhoz társított magyarázatok ahhoz kínáltak lehetőséget, hogy ki-ki a korábban megszerzett zenei ismereteihez kapcsolja az új információkat. És ilyenkor mindig munkál az ismétlés elidegeníthetetlen sajátossága: a következő hallgatáskor örömforrás lesz, a ráismétlés által.
Vidám tudomány az is, amit Hollerung Gábor művel – a figyelmes hallgató szinte észrevétlenül tanul, s a frissen megszerzett tudás a hangverseny második részében egészében megszólaltatott kompozíció hallgatásakor élménnyé válik. Mert általa lett fokozott mértékben megérthető a zene(mű).
S miként lenni szokott, a távoli tájak mindig vonzóbbnak tűnnek a karnyújtásnyira levő szépségektől. A közönség soraiban elvétve akad csak „szakmabeli”. Mégsem merül ki az értő közönség nevelésében Hollerung Gábor e vállalkozásának programja, hiszen a megvalósításban partnere a Budafoki Dohnányi Zenekar. Az előadók számára tehát valamennyi „Megérthető zene” program afféle szakmai továbbképzés (kreditpontok nélkül). A karmesternek köszönhetően olyan értő kottaolvasási projekt részesei, amelynek tapasztalatait a későbbiek során felhasználhatják.
„Isten mégsem halott!” – és megtapasztalhattuk: élő a remény is, hogy érdemes értő közönséget nevelni, értő előadással. S mindez aligha megy az élmény rovására.
A kritika eredetileg az ART7 művészeti portálon jelent meg 2024. április 17-én.
A Budafoki Dohnányi Zenekar tagjaiból alakult BDZ Kamaraműhely fergeteges energiájú Gershwin-estet adott „100 éves a Kék rapszódia” címmel április 13-án a Magyar Zene Házában. Az együttes fuvolistája, Márfi Eszter foglalta össze hírlevél olvasóink számára a koncerttel kapcsolatos gondolatait, érzéseit.
„Ehhez a koncerthez a szokásosnál jóval hosszabb felkészülési folyamat vezetett, egészen 2023 szeptemberéig nyúlik vissza. Műsorszámaink jelentős részét az együttes művészeti vezetője, a BDZ állandó zongoristája és hangszerelője, Szüts Apor írta át a BDZ Kamaraműhely számára. A koncerten elhangzott Porgy és Bess – szvit szerintem Apor eddigi legjobb munkája; az opera műfaja által biztosított szerkezeti szabadságot remekül ki tudjuk használni ránk szabott hangszerelésében. Az átiratban is vannak áriák, az első gyilkosságot megelőzi egy zenekari fúga, de egy komplex vihar-jelenet is felcsendül. Dramaturgiailag nagyon izgalmas mindezeken így kamaraformációban, saját átiratunkban is végig haladni. Tulajdonképpen megtartottuk az eredeti cselekmény sorrendiségét, szinte előadtuk az egész operát. Számomra külön is akadt nagy hangszeres kihívás a darabban: a legvégén sok szólót játszom. Például a második gyilkosságot követő reggel idilli bevezetője után az Eperárus lány technikailag egyszerű, de rendkívül érzelmes dalát. Amikor idáig elérünk a darabban, fizikailag már nagyon fáradt vagyok, emiatt különleges odafigyelést igényel, hogy tudatosan ellazítsam magam és lelassítsam a gondolataimat is.
A Magyar Zene Háza, szombati koncertünk helyszíne fantasztikus volt. Az épület, a maga külső és belső térarányaival, arany borításaival, könnyed formáival otthonossá és befogadóvá teszi az épületet. A terem mérete és akusztikája nagyon kedvező tizenkét fős együttesünknek, ennek köszönhetően jól tudtunk haladni a főpróbán, így maradt még bőven időnk pihenni és beszélgetni koncert előtt. Az pedig, hogy az éppen tavaszodó Városligeten keresztül lehetett megközelíteni a helyszínt, különösen széppé tette ezt a napot számomra, és remélem, közönségünk számára is.”
