„Köszönöm szépen, ötös” ‒ mondja Török Levente, karmester nevetve, felsorolásomra, hogy mi mindent olvastam róla, pályájáról, miről szeretném én kérdezni őt, amikor a világhálónak köszönhetően beszélgetésünket, látva-hallva egymást, belevágunk a beszélgetésbe. Ő ugyanis jelenleg Németországban dolgozik, egy ideig nem jön haza, de mi szeretnénk kedves közönségünknek bemutatni vendégkarmesterünket, aki szinte az Operaházban nőtt fel, hisz édesapja is, keresztapja is az Operaház karmestere. Jó hangulatunkat fokozza, hogy egyszer csak színes lufik reppenek fel számítógépünk képernyőjén, amit nem igazán értünk, de örülünk neki: egy sötét, téli délutánon ennél kellemesebb meglepetés nem is érhetne bennünket. Nos, ismerkedjen meg ön is a 30 éves Török Levente karmesterrel, aki első ízben dirigálja a 30 éves BDZ-t, 2024 áprilisában.
Szöveg: Viant Katalin
Ön fiatal karmester, mi több, nagyon fiatal karmester, hisz most volt 30 éves, de már komoly pályára tekinthet vissza. Milyen érzésekkel áll ki most egy zenekar elé? Könnyebb most, 30 évesen, mint 8 éve, amikor először pulpitusra lépett?
Azt gondolná az ember, hogy könnyebb, de nem így van. Ha valaki ezt a hivatást komolyan veszi, akkor természetesen kialakul egy jó értelemben vett rutinja az évek során azzal kapcsolatban, hogy új kollégákkal miként ismerkedjék. Hiszen már vannak támpontjai, amelyekre támaszkodva könnyebben és kevésbé magára hagyottan indul az ismeretlen, közös útra. Azonban egy mákszemnyi „jaj, most akkor mi lesz” érzés mindig marad az emberben, mert, szerintem, egy új találkozás karmester és zenekar között olyan, mint egy első randevú. Vagy van szerelem első látásra vagy nincs. Mint mikor két ember leül egy asztalhoz, beszélgetnek, s mindkettőben kialakul egy érzés, hogy érdemes-e folytatni. Azaz ‒ a mi esetünkben ‒ az első próba során vagy „lángra lobban a szerelem”, esetleg az ember úgy gondolja, ad még egy esélyt a dolognak, vagy már ott, rögtön eldől, hogy esélytelen a próbálkozás. Az én életemben is volt már olyan, hogy igazából a második találkozáson találtuk meg a hangot egymással, értettük meg egymás nyelvét, gondolatait, és ismertünk rá arra a világra, ami a másiknak fontos. Egy fiatal karmesternek az is nehézség, hogy még kevesen ismerik. Ilyenkor még sok kolléga úgy áll hozzá, hogy „Na, akkor lássuk, mit tud!”
Csak az „ott és az akkor” számít. Ekkor gyakran érzi az ember, hogy duplán oda kell figyelnie, mit és hogyan csinál és mond, de ez amúgy abszolút pozitív helyzet is lehet, hiszen egy új zenekar az első percekben mindig kitüntetetten figyeli és próbálja megfejteni a még idegen kollegát. Ezt a különleges koncentrációt abszolút ki lehet és kell is használni. Amikor az ember már nevet szerzett magának, akkor ez az egész talán könnyebb, hiszen általában úgy érkezik az első próbára, hogy a neve megelőzi az érkezését, és a muzsikusok körülbelül tudják, mire számíthatnak.
Hogy kezelte, kezeli ön ezeket a helyzeteket? Van erre saját receptje?
Az én receptem az, hogy nagyon kell tudnom a darabot és még akkor is korlátlan bizalmat kell szavaznom a zenész kollégáknak, akikkel együtt fogok zenélni, ha abban a pillanatban ez még meglehetősen nehéznek érződik, hiszen még nem ismerem őket. Nem lehet kizárólag „hozott anyagból” dolgozni, hallgatni és érezni kell őket. A darabtudásnak és a kölcsönös bizalomnak az egyvelege pedig, remélhetőleg, szép és ihletett muzsikát szül.
Zenekedvelő koncertjáróként elmondhatom a tapasztalatom, hogy mi, a közönség, külön szeretettel vesszük körül a fiatal zenészeket, és külön figyelemmel kísérjük lépéseiket, hiszen érdekel bennünket, kit is fogunk hallani a következő 5, 10, akár 20 évben.
Ez a nyitottság a közönség részéről különlegesen sokat jelent, nekünk talán még inkább szükségünk van a közönségre, nekünk is meg kell töltenünk a koncerttermet és ez a karrier elején egyáltalán nem magától értetődő szempont, hiszen a „zeneiparnak” is van egy pénzügyi oldala. Amíg viszont van fiatalokra nyitott közönség, addig érdemes ebbe belekezdeni, és érdemes azokat a nekünk újat mondó, frissítő erejű részleteket, gondolatokat a közönségnek is megmutatnunk ‒ akár a legjobban ismert művekben is. A „mi megszoktuk, hogy” és az „ezt mi úgy szoktuk, hogy” hozzáállásból fakadó előadásmód helyett mindig érdemes inkább „leporolni a műveket” és megnézni, hogy a tradíciókból mi az igaz, mi segíti a művet és mi nem. Lehet, hogy a fiatal karmester ilyenkor még esetleg túl fiatal és bohó, nem is biztos, hogy minden „korszakalkotó” elképzelése helyénvaló, de ezt a szakmát csak rutinnal és jó értelemben vett kísérletezéssel lehet megtanulni. Ha pedig az ember mindig alázattal közelít a Szerzőhöz és a darabjához, akkor ott baj nem lehet.
Most, immáron 8 éves karmesteri múlttal a háta mögött, ön hogy nyúl egy olyan műhöz, mint a cseh Smetana Moldva c. szimfonikus költeménye, amit úgy fütyörészünk, mi magyarok is, mint az olaszok saját Verdi-operáikat? Ez lesz ugyanis közös koncertünk első darabja.
Lesz e műben is, reményeim szerint, olyan, ami miatt érdemes lesz épp erre a koncertre eljönnie a közönségnek, és ezt, az én, a mi Moldvánkat meghallgatni, hiszen pusztán azáltal, hogy az ember nagyon szeret egy zeneművet, már létrejön egy személyes kontaktus közte és a mű között. Ezért minden egyes koncert más és különleges, és ez így szép.
Szinte színpadra kínálkozik a mű, hiszen, mint egy festményen, meg is jelenik előttünk a Moldva, a cseh táj, míg a zenét hallgatjuk.
Ez volt a szerzőnek is nem titkolt célja, hiszen egész hazáját szerette volna a Hazám ciklus darabjaiban lefesteni. Ezért is gondolom, hogy nagyon érdekes a párosítás a koncert másik darabjával, Borogyin Igor herceg c. operájának nyitányával, hisz Borogyinnak is komoly impresszionista vonásai voltak, annak ellenére, hogy (bár tagja volt az „orosz ötöknek”) ő állt talán a legközelebb a wagneri örökséghez, és ahogy Smetana is, miként a csehek általában, nagyon erősen kötődött a német kultúrához.
A két ismert művet egy hazai bemutató követi, mégpedig Gyöngyösi Leventének pikolóra (pikoló=kisfuvola, ottavino) írt versenyműve, melyet a közelmúltban mutattak be, külföldön. A teljes művet nem, de a szerző tanácsait, a karmester és a zenészek pozitív véleményét, sőt a mű egyes részleteit is meghallgathattam a világhálón. Szerintem sikerdarabnak ígérkezik, mint általában Gyöngyösi Levente művei, melyeket közönségünk rendre hallhat a BDZ előadásában.
Én jó pár éve kísérem figyelemmel Gyöngyösi Levente életét és munkásságát. Lelkemhez nagyon közelinek érzem őt, és nagyön örülök, hogy ezennel első alkalommal vezényelhetek Gyöngyösi-művet. Remélem, még sok fogja követni.
A pikolóról tudni, hogy nem sok művet komponáltak rá, hogy főleg zenekari hangszerként szerepel, s hogy készülhet fából is, fémből is. Ebben a versenyműben e kis hangszer minden virtuozitása felcsillan, és a különlegesen nehéz ritmika mellett nagyon szép dallamíveket, a rendkívüli magas hangok ellenére kellemes, lágy futamokat hallhatunk majd.
Ha arról beszélünk, hogy megszokottság, tradíciók, akkor Gyöngyösi tehetségét az is mutatja, hogy mennyire vakmerően nyúl a hangszerválasztáshoz. Hiszen a zeneirodalomban nagyon kevés a pikolóverseny. Olyan létezik, hogy pikoló- és fuvolaverseny, vagy akad olyan tétel egy-egy műben, amelyben a pikolón játszó zenekari zenész szólistaszerepet kap, időről időre mintegy kilép a zenekar elé. De olyan, hogy valaki 2019-ben tiszta pikolóversenyt írjon… ez már önmagában egy őrült ötlet, és ha a zene is olyan jó hozzá, mint az ötlet maga, akkor lényegében nyert ügye van a szólistának, a karmesternek, a zenekarnak és persze a közönségnek. Esetünkben minden jel erre az együttállásra mutat.
Az „őrült ötlet” bemutatását Dohnányi-mű követi, hisz zenekarunk névadójának életművét bemutatni, mondhatni, kötelességünk.
Az én lelkemben három oka van annak, hogy Dohnányi Pierrette fátylai c. szvitjét választottam. Évek óta a szívem csücske Dohnányi, és nagyon sajnálom, hogy egy ilyen nagyszerű zeneszerzőt, mint ő, nekünk magyaroknak kevésbé sikerült elfogadtatnunk a világgal, mint Bartókot, aki hála istennek ma már „úton van”, és a legnagyobb zenekarok játsszák a műveit, mégpedig rendszeresen. Tehát én Dohnányit egy kicsit missziómnak is tekintem. Volt elképzelésem, hogy mit szeretnék a BDZ-vel előadni, hogy egy szép koncert valósuljon meg. Amikor kialakult, hogy szláv muzsika lesz a koncerten, Smetana és Borogyin szerzeményei, elgondolkodtam azon, hogy a két szláv művet és a pikolóversenyt mivel is tudnám összekötni. Ekkor fogalmazódott meg bennem az elképzelés, hogy játsszunk egy olyan magyar szerzőt, aki ebből a szláv világból is táplálkozik. Nem kellett sokat várni Dohnányi nevére, mint megoldásra. Bár ő két generációval később született, mint a két szláv zeneszerző, de romantikus zenei felfogásában és hangszerelése nagyszerűségében is az ő szellemiségük továbbvivőjének mondható. Eközben Dohnányi Ernő nemcsak zseniális zeneszerző, hanem rendkívül fontos, a szó legnemesebb értelmében vett építőtéglája ‒ Liszt és Bartók között ‒ is volt a magyar és az egyetemes zenetörténetnek. Ha az ember Bartók fiatalkori leveleit elolvassa, látja, hogy mint zenei atyjára tekintett Dohnányira. Azt is tudjuk, hogy Bartók hangszereléseit Dohnányi javítgatta, illetve egyéb tanácsokkal is ellátta ifjú kollégáját azzal kapcsolatban, hogy ő mit csinált volna másképpen. Az pedig, hogy a Pierrette fátylai c. Dohnányi-szvitet épp a róla elnevezett zenekarnál vezényelhetem, már csak hab a tortán.
Nemcsak önnek, de gondolom, hogy a zenekarnak is „hab a tortán” lesz a közös munka, hiszen az ön személyében olyan karmesterrel dolgozhat, koncertezhet, aki már a fél világot bejárta, karmesterversenyt nyert, jelenleg is Németországban dolgozik, ahol csak operatársulat 60 (!) működik, mint mondja… És mind emellé ön magyar karmester. Új színeket hoz, mutat meg, friss benyomásokat oszt meg zenészeinkkel.
Én azon szerencsések közé tartozom, akiknek megadatott, hogy fiatal koruk ellenére sok mindent lássanak a világból: Bécsben tanultam, Németországban dolgozom, de volt már fellépésem Spanyolországban, Olaszországban, sőt Izlandon is. Számos eltérő zenei kultúrát és hagyományvilágot ismertem meg, ezért azt gondolom, hogy nekem valahol emiatt feladatom is, hogy ebből a sok impulzusból leszűrjem azt, ami igazán az enyém, és hogy mi az, amit hazatérve átadhatok azoknak, akiknek nem adatott meg ennyi világjárás. Ez pedig talán a legszebb misszió: az ember otthonról kikerül külföldre, majd beépíti azt, amit tanult, abba a közösbe-közösségbe, ahonnan származik, hiszen ide kapcsolódik, ide tartozik.
Mint anno a mesterlegények: bejárták Európát, aztán hazatértek a tudással, a mesterremekkel, hogy itthon lehessenek egy céh, az ön esetében a „zenészek céhének” megbecsült tagjai.
Ahhoz azonban, hogy itthon is megmutathassuk magunkat, kell egy kapocs, olyan, mint például Hollerung Gábor, aki figyeli a fiatal zenészeket. Én nagyon hálás vagyok neki, mert ő láthatóan évek óta pásztázza a magyar zenei „felhozatalt”, és meg is hívja az arra érdemesnek tartott embereket. Mi csak ezeken a lehetőségeken keresztül tudjuk megmutatni magunkat, így tudunk valamit hozzáadni a Nagy Közöshöz. Én amúgy tényleg örömmel jövök haza vezényelni, hiszen minél többet élek kint, Nyugaton, annál nagyobbra tartom a magyar muzsikusokat, akik a kiemelkedő technikai tudásuk mellett szenvedélyesen, lélekkel muzsikálnak. Ez egy olyan párosítás, ami igen ritka a világ más pontjain.
Egy helyütt beszélt az ész és szív zenében betöltött szerepéről, s azt mondta, hogy szív nélkül nem lehet muzsikálni. Az „ész” dolga, gondolom, a tanulás, a felkészülés, a tudás megszerzése, felkészülés egy mű előadására. Ön hogyan, hol tanul, készül fel? Csendes szobában, elzárkózva a világtól, partitúrát elemezve? Zongorához ülve?
Igyekszem mindig fejben tanulni, tehát ülök az asztalnál, nézem a partitúrát, aminél egy kívülálló számára unalmasabb nem is történhet. Engem a jó Isten abszolút és nagyon jó professzorokkal áldott meg. A Bartók Konziban Fekete-Győr István és Csemiczky Miklós is tanárom volt, rengeteget, lényegében életet kaptam tőlük, és Bécsben is volt egy olyan francia partitúraolvasás-tanárom, aki végül piszkosul megtanította nekem a partitúraolvasást. Amit tehát nem hallok „odabent”, azt zongorán játszom el „odakint”.
S ha már tanulás, zeneművek… Van repertoárja olyan művekből, szerzőktől, amiket, illetve akiket szeret, s amit rendre bővít és vezényel? Vagy felkérésre bármit szívesen megtanul?
Fiatal karmesterként igyekszem „falni” a zeneirodalmat: ebben az életkorban az ember legyen „mindenevő”. Ne válogasson, fogadjon el mindent, amivel megkínálják, s majd csak aztán válassza ki, mit is szeret igazán! Hiszen meglepetés is érheti az embert: épp olyan művel lesz sikeres vagy olyanban érzi jól magát, amiről nem is gondolta volna. És amikor az ember egy jó értelemben vett rutint megszerez magának, utána már el tudja dönteni, hogy mi az, amiben ő igazán jó, amiben jól érzi magát, mi az, amiben szívesen kirándul, és végül mi az, amit inkább „hanyagolna”, ha csak egy időre is. De ehhez a döntéshez tényleg kell az a rutin…
…a nagy merítés…
Igen, a nagy merítés… Ezért én az elmúlt években igyekeztem új és új műveket, szerzőket kipróbálni. Most már van egy-egy visszatérő darab, ami nagyon a szívemhez nőtt, vagy olyan visszatérő szerző, akiről már most tudom, hogy mennyire szívesen vezénylem. De ha azt nézzük, hogy remélhetőleg még minimum 40 év karmesteri pálya áll előttem, akkor a 8 évnyi vezénylés után még nem jöhet el az a pillanat, amikor azt mondhatnám, hogy „na, akkor én itt most leülök, megállapodom, és kiválasztom azt a repertoárt, amit igazán szeretnék vezényelni.”
A karmesterversenyeket ezért szereti? Épp az jellemző rájuk, hogy új műveket kell megtanulnia, és ezzel is bővíti a repertoárját. Mi a véleménye a zenei versenyekről?
A karmesterverseny mindenképpen egy kaland, ráadásul egy fair kaland, mert ilyenkor egy igazán széles repertoárt kell megtanulnunk. Nincs olyan karmester, akinek minden mű ugyanolyan jól megy, így mindenkinek biztosan akad olyan vezényelni valója is, amelyiknél arra gondol, hogy „huh, ezt nekem valahogy túl kell élni”. Az én szakmámnak amúgy is az az egyik rákfenéje, hogy nagyon szubjektív. Egyik muzsikus erre a karmesterre esküszik, a másik arra. Néhány alapvető szempontot kivéve azonban gyakran nehéz megmondani, hogy melyik karmester a jobb, és melyik nem üti meg a szintet.
Versenyek, vendégszereplések külföldön és itthon, karmesteri munka Németországban – marad-e ideje, kedve valami hobbira? S ha marad, mivel tölti kevéske szabadidejét?
Nálam szenvedélyesebb zenész, ha szabad ilyet mondanom, kevés van. Én zene nélkül nem vagyok meg. Vagy körülöttem szól valami zene, vagy a fejemben. De az is igaz, hogy meg is őrülnék, ha kizárólag zenével kellene foglalkoznom. Az ember a társművészetektől, az irodalmon, a filmművészeten át egészen a természetig, a sportig mindennel foglalkozzon, mert ez egyrészt frissítő hatású az agy működésére, másrészt karmesterként, akinek az egyik legfontosabb feladata az, hogy a zenekarnak ne csak értésére, de érzésére is adjon egy zeneművet, igenis nagyon fontos, hogy ne csőlátású legyen. Birtokoljon egy olyan társművészeti hátteret, amelynek köszönhetően egy olyan alkotásnál is, mint pl. a Moldva, tud valami érdekeset mondani a zenekarnak. Az emberek azért is látják a világot másként, mert mást olvasnak, más élményük volt itt, ott vagy amott. Én pl. nagyon szeretek utazni, új embereket, új kultúrákat megismerni, és ezek az élmények lehetnek a jövőre nézve is nagyon gyümölcsözőek: zenei interpretációim hasznára, a mű dicsőségére válhatnak. A hobbim? A szakmám. Én ebből a szempontból is a világ egyik legszerencsésebb emberének mondhatom magam. Ha nem lennék zenész, akkor is zenével foglalkoznék.
Ez egy „életveszélyes” párosítás az ön oldaláról, de a közönség oldaláról ajándék, valami plusz: érzékeljük, megérezzük a szenvedélyt, szeretjük a szenvedélyes zenészeket hallgatni mi is, itthon is… Gondolt arra, hogy egyszer hazatér, vagy legalábbis többet lesz itthon?
Adná az Isten, hogy legyen majd egy olyan zenekar vagy színház, amelyik azt mondaná: „Na akkor, Török Levente, tessék, itt vagyunk, légy a karmesterünk!” Hazatérés? A magyaroknak, szerintem, két típusa van azok között, akik külföldre kimennek. Vannak, akik minél régebben vannak külföldön, annál inkább elszakadnak a hazájuktól ‒ és vannak azok, akik meg annál szívesebben jönnek haza, annál nagyobb a honvágyuk, minél többet élnek külföldön. Én az utóbbiak tagjaként definiálom magam: mindig örömmel jövök haza. Németország nekem egyrészt abban segít, hogy a szakmát tisztességgel megtanuljam, másrészt abban, hogy ehhez végigjárjam a „szamárlétrát”. Mert, ha ott az ember fiatal korrepetitorként, zongoristaként elkezd dolgozni egy színházban, akkor, ha elég tehetséges és van ilyen irányú szándéka, szép lassan fel tudja küzdeni magát akár egy főzeneigazgatói állásig is. Én ezt a ranglétrát szerettem volna végigjárni, mert fontosnak tartottam, hogy a szakma minden állomását jól tudjam, jól megismerjem. De hogy hol és hogyan megy tovább az életem, azt majd a Jóisten eldönti…
Közönségünk Török Levente karmestert 2024. április 26-án 19.00 órakor hallhatja a Klauzál Házban a Budafoki hangversenyesték sorozat keretében. Elhangzik: Borodin: Igor herceg – nyitány. Gyöngyösi Levente: Pikolóverseny. Smetana: Moldva. Dohnányi: Ernő: Pierrette fátylai – szvit. Szólót játszik: Kanyó Dávid – pikoló.
Részletek és jegyvásárlás: https://bdz.hu/koncertek/budafoki-hangversenyestek-2023-24-7/
