„Köszönöm szépen, ötös” ‒ mondja Török Levente, karmester nevetve, felsorolásomra, hogy mi mindent olvastam róla, pályájáról, miről szeretném én kérdezni őt, amikor a világhálónak köszönhetően beszélgetésünket, látva-hallva egymást, belevágunk a beszélgetésbe. Ő ugyanis jelenleg Németországban dolgozik, egy ideig nem jön haza, de mi szeretnénk kedves közönségünknek bemutatni vendégkarmesterünket, aki szinte az Operaházban nőtt fel, hisz édesapja is, keresztapja is az Operaház karmestere. Jó hangulatunkat fokozza, hogy egyszer csak színes lufik reppenek fel számítógépünk képernyőjén, amit nem igazán értünk, de örülünk neki: egy sötét, téli délutánon ennél kellemesebb meglepetés nem is érhetne bennünket. Nos, ismerkedjen meg ön is a 30 éves Török Levente karmesterrel, aki első ízben dirigálja a 30 éves BDZ-t, 2024 áprilisában.

Szöveg: Viant Katalin

Ön fiatal karmester, mi több, nagyon fiatal karmester, hisz most volt 30 éves, de már komoly pályára tekinthet vissza. Milyen érzésekkel áll ki most egy zenekar elé? Könnyebb most, 30 évesen, mint 8 éve, amikor először pulpitusra lépett?

Azt gondolná az ember, hogy könnyebb, de nem így van. Ha valaki ezt a hivatást komolyan veszi, akkor természetesen kialakul egy jó értelemben vett rutinja az évek során azzal kapcsolatban, hogy új kollégákkal miként ismerkedjék. Hiszen már vannak támpontjai, amelyekre támaszkodva könnyebben és kevésbé magára hagyottan indul az ismeretlen, közös útra. Azonban egy mákszemnyi „jaj, most akkor mi lesz” érzés mindig marad az emberben, mert, szerintem, egy új találkozás karmester és zenekar között olyan, mint egy első randevú. Vagy van szerelem első látásra vagy nincs. Mint mikor két ember leül egy asztalhoz, beszélgetnek, s mindkettőben kialakul egy érzés, hogy érdemes-e folytatni. Azaz ‒ a mi esetünkben ‒ az első próba során vagy „lángra lobban a szerelem”, esetleg az ember úgy gondolja, ad még egy esélyt a dolognak, vagy már ott, rögtön eldől, hogy esélytelen a próbálkozás. Az én életemben is volt már olyan, hogy igazából a második találkozáson találtuk meg a hangot egymással, értettük meg egymás nyelvét, gondolatait, és ismertünk rá arra a világra, ami a másiknak fontos. Egy fiatal karmesternek az is nehézség, hogy még kevesen ismerik. Ilyenkor még sok kolléga úgy áll hozzá, hogy „Na, akkor lássuk, mit tud!”

Csak az „ott és az akkor” számít. Ekkor gyakran érzi az ember, hogy duplán oda kell figyelnie, mit és hogyan csinál és mond, de ez amúgy abszolút pozitív helyzet is lehet, hiszen egy új zenekar az első percekben mindig kitüntetetten figyeli és próbálja megfejteni a még idegen kollegát. Ezt a különleges koncentrációt abszolút ki lehet és kell is használni. Amikor az ember már nevet szerzett magának, akkor ez az egész talán könnyebb, hiszen általában úgy érkezik az első próbára, hogy a neve megelőzi az érkezését, és a muzsikusok körülbelül tudják, mire számíthatnak.

Hogy kezelte, kezeli ön ezeket a helyzeteket? Van erre saját receptje?

Az én receptem az, hogy nagyon kell tudnom a darabot és még akkor is korlátlan bizalmat kell szavaznom a zenész kollégáknak, akikkel együtt fogok zenélni, ha abban a pillanatban ez még meglehetősen nehéznek érződik, hiszen még nem ismerem őket. Nem lehet kizárólag „hozott anyagból” dolgozni, hallgatni és érezni kell őket. A darabtudásnak és a kölcsönös bizalomnak az egyvelege pedig, remélhetőleg, szép és ihletett muzsikát szül.

Zenekedvelő koncertjáróként elmondhatom a tapasztalatom, hogy mi, a közönség, külön szeretettel vesszük körül a fiatal zenészeket, és külön figyelemmel kísérjük lépéseiket, hiszen érdekel bennünket, kit is fogunk hallani a következő 5, 10, akár 20 évben.

Ez a nyitottság a közönség részéről különlegesen sokat jelent, nekünk talán még inkább szükségünk van a közönségre, nekünk is meg kell töltenünk a koncerttermet és ez a karrier elején egyáltalán nem magától értetődő szempont, hiszen a „zeneiparnak” is van egy pénzügyi oldala. Amíg viszont van fiatalokra nyitott közönség, addig érdemes ebbe belekezdeni, és érdemes azokat a nekünk újat mondó, frissítő erejű részleteket, gondolatokat a közönségnek is megmutatnunk ‒ akár a legjobban ismert művekben is. A „mi megszoktuk, hogy” és az „ezt mi úgy szoktuk, hogy” hozzáállásból fakadó előadásmód helyett mindig érdemes inkább „leporolni a műveket” és megnézni, hogy a tradíciókból mi az igaz, mi segíti a művet és mi nem. Lehet, hogy a fiatal karmester ilyenkor még esetleg túl fiatal és bohó, nem is biztos, hogy minden „korszakalkotó” elképzelése helyénvaló, de ezt a szakmát csak rutinnal és jó értelemben vett kísérletezéssel lehet megtanulni. Ha pedig az ember mindig alázattal közelít a Szerzőhöz és a darabjához, akkor ott baj nem lehet.

Most, immáron 8 éves karmesteri múlttal a háta mögött, ön hogy nyúl egy olyan műhöz, mint a cseh Smetana Moldva c. szimfonikus költeménye, amit úgy fütyörészünk, mi magyarok is, mint az olaszok saját Verdi-operáikat? Ez lesz ugyanis közös koncertünk első darabja.

Lesz e műben is, reményeim szerint, olyan, ami miatt érdemes lesz épp erre a koncertre eljönnie a közönségnek, és ezt, az én, a mi Moldvánkat meghallgatni, hiszen pusztán azáltal, hogy az ember nagyon szeret egy zeneművet, már létrejön egy személyes kontaktus közte és a mű között. Ezért minden egyes koncert más és különleges, és ez így szép.

Szinte színpadra kínálkozik a mű, hiszen, mint egy festményen, meg is jelenik előttünk a Moldva, a cseh táj, míg a zenét hallgatjuk.

Ez volt a szerzőnek is nem titkolt célja, hiszen egész hazáját szerette volna a Hazám ciklus darabjaiban lefesteni. Ezért is gondolom, hogy nagyon érdekes a párosítás a koncert másik darabjával, Borogyin Igor herceg c. operájának nyitányával, hisz Borogyinnak is komoly impresszionista vonásai voltak, annak ellenére, hogy (bár tagja volt az „orosz ötöknek”) ő állt talán a legközelebb a wagneri örökséghez, és ahogy Smetana is, miként a csehek általában, nagyon erősen kötődött a német kultúrához.

A két ismert művet egy hazai bemutató követi, mégpedig Gyöngyösi Leventének pikolóra (pikoló=kisfuvola, ottavino) írt versenyműve, melyet a közelmúltban mutattak be, külföldön. A teljes művet nem, de a szerző tanácsait, a karmester és a zenészek pozitív véleményét, sőt a mű egyes részleteit is meghallgathattam a világhálón. Szerintem sikerdarabnak ígérkezik, mint általában Gyöngyösi Levente művei, melyeket közönségünk rendre hallhat a BDZ előadásában.

Én jó pár éve kísérem figyelemmel Gyöngyösi Levente életét és munkásságát. Lelkemhez nagyon közelinek érzem őt, és nagyön örülök, hogy ezennel első alkalommal vezényelhetek Gyöngyösi-művet. Remélem, még sok fogja követni.

A pikolóról tudni, hogy nem sok művet komponáltak rá, hogy főleg zenekari hangszerként szerepel, s hogy készülhet fából is, fémből is. Ebben a versenyműben e kis hangszer minden virtuozitása felcsillan, és a különlegesen nehéz ritmika mellett nagyon szép dallamíveket, a rendkívüli magas hangok ellenére kellemes, lágy futamokat hallhatunk majd.

Ha arról beszélünk, hogy megszokottság, tradíciók, akkor Gyöngyösi tehetségét az is mutatja, hogy mennyire vakmerően nyúl a hangszerválasztáshoz. Hiszen a zeneirodalomban nagyon kevés a pikolóverseny. Olyan létezik, hogy pikoló- és fuvolaverseny, vagy akad olyan tétel egy-egy műben, amelyben a pikolón játszó zenekari zenész szólistaszerepet kap, időről időre mintegy kilép a zenekar elé. De olyan, hogy valaki 2019-ben tiszta pikolóversenyt írjon… ez már önmagában egy őrült ötlet, és ha a zene is olyan jó hozzá, mint az ötlet maga, akkor lényegében nyert ügye van a szólistának, a karmesternek, a zenekarnak és persze a közönségnek. Esetünkben minden jel erre az együttállásra mutat.

Az „őrült ötlet” bemutatását Dohnányi-mű követi, hisz zenekarunk névadójának életművét bemutatni, mondhatni, kötelességünk.

Az én lelkemben három oka van annak, hogy Dohnányi Pierrette fátylai c. szvitjét választottam. Évek óta a szívem csücske Dohnányi, és nagyon sajnálom, hogy egy ilyen nagyszerű zeneszerzőt, mint ő, nekünk magyaroknak kevésbé sikerült elfogadtatnunk a világgal, mint Bartókot, aki hála istennek ma már „úton van”, és a legnagyobb zenekarok játsszák a műveit, mégpedig rendszeresen. Tehát én Dohnányit egy kicsit missziómnak is tekintem. Volt elképzelésem, hogy mit szeretnék a BDZ-vel előadni, hogy egy szép koncert valósuljon meg. Amikor kialakult, hogy szláv muzsika lesz a koncerten, Smetana és Borogyin szerzeményei, elgondolkodtam azon, hogy a két szláv művet és a pikolóversenyt mivel is tudnám összekötni. Ekkor fogalmazódott meg bennem az elképzelés, hogy játsszunk egy olyan magyar szerzőt, aki ebből a szláv világból is táplálkozik. Nem kellett sokat várni Dohnányi nevére, mint megoldásra. Bár ő két generációval később született, mint a két szláv zeneszerző, de romantikus zenei felfogásában és hangszerelése nagyszerűségében is az ő szellemiségük továbbvivőjének mondható. Eközben Dohnányi Ernő nemcsak zseniális zeneszerző, hanem rendkívül fontos, a szó legnemesebb értelmében vett építőtéglája ‒ Liszt és Bartók között ‒ is volt a magyar és az egyetemes zenetörténetnek. Ha az ember Bartók fiatalkori leveleit elolvassa, látja, hogy mint zenei atyjára tekintett Dohnányira. Azt is tudjuk, hogy Bartók hangszereléseit Dohnányi javítgatta, illetve egyéb tanácsokkal is ellátta ifjú kollégáját azzal kapcsolatban, hogy ő mit csinált volna másképpen. Az pedig, hogy a Pierrette fátylai c. Dohnányi-szvitet épp a róla elnevezett zenekarnál vezényelhetem, már csak hab a tortán.

Nemcsak önnek, de gondolom, hogy a zenekarnak is „hab a tortán” lesz a közös munka, hiszen az ön személyében olyan karmesterrel dolgozhat, koncertezhet, aki már a fél világot bejárta, karmesterversenyt nyert, jelenleg is Németországban dolgozik, ahol csak operatársulat 60 (!) működik, mint mondja… És mind emellé ön magyar karmester. Új színeket hoz, mutat meg, friss benyomásokat oszt meg zenészeinkkel.

Én azon szerencsések közé tartozom, akiknek megadatott, hogy fiatal koruk ellenére sok mindent lássanak a világból: Bécsben tanultam, Németországban dolgozom, de volt már fellépésem Spanyolországban, Olaszországban, sőt Izlandon is. Számos eltérő zenei kultúrát és hagyományvilágot ismertem meg, ezért azt gondolom, hogy nekem valahol emiatt feladatom is, hogy ebből a sok impulzusból leszűrjem azt, ami igazán az enyém, és hogy mi az, amit hazatérve átadhatok azoknak, akiknek nem adatott meg ennyi világjárás. Ez pedig talán a legszebb misszió: az ember otthonról kikerül külföldre, majd beépíti azt, amit tanult, abba a közösbe-közösségbe, ahonnan származik, hiszen ide kapcsolódik, ide tartozik.

Mint anno a mesterlegények: bejárták Európát, aztán hazatértek a tudással, a mesterremekkel, hogy itthon lehessenek egy céh, az ön esetében a „zenészek céhének” megbecsült tagjai.

Ahhoz azonban, hogy itthon is megmutathassuk magunkat, kell egy kapocs, olyan, mint például Hollerung Gábor, aki figyeli a fiatal zenészeket. Én nagyon hálás vagyok neki, mert ő láthatóan évek óta pásztázza a magyar zenei „felhozatalt”, és meg is hívja az arra érdemesnek tartott embereket. Mi csak ezeken a lehetőségeken keresztül tudjuk megmutatni magunkat, így tudunk valamit hozzáadni a Nagy Közöshöz. Én amúgy tényleg örömmel jövök haza vezényelni, hiszen minél többet élek kint, Nyugaton, annál nagyobbra tartom a magyar muzsikusokat, akik a kiemelkedő technikai tudásuk mellett szenvedélyesen, lélekkel muzsikálnak. Ez egy olyan párosítás, ami igen ritka a világ más pontjain.

Egy helyütt beszélt az ész és szív zenében betöltött szerepéről, s azt mondta, hogy szív nélkül nem lehet muzsikálni. Az „ész” dolga, gondolom, a tanulás, a felkészülés, a tudás megszerzése, felkészülés egy mű előadására. Ön hogyan, hol tanul, készül fel? Csendes szobában, elzárkózva a világtól, partitúrát elemezve? Zongorához ülve?

Igyekszem mindig fejben tanulni, tehát ülök az asztalnál, nézem a partitúrát, aminél egy kívülálló számára unalmasabb nem is történhet. Engem a jó Isten abszolút és nagyon jó professzorokkal áldott meg. A Bartók Konziban Fekete-Győr István és Csemiczky Miklós is tanárom volt, rengeteget, lényegében életet kaptam tőlük, és Bécsben is volt egy olyan francia partitúraolvasás-tanárom, aki végül piszkosul megtanította nekem a partitúraolvasást. Amit tehát nem hallok „odabent”, azt zongorán játszom el „odakint”.

S ha már tanulás, zeneművek… Van repertoárja olyan művekből, szerzőktől, amiket, illetve akiket szeret, s amit rendre bővít és vezényel? Vagy felkérésre bármit szívesen megtanul?

Fiatal karmesterként igyekszem „falni” a zeneirodalmat: ebben az életkorban az ember legyen „mindenevő”. Ne válogasson, fogadjon el mindent, amivel megkínálják, s majd csak aztán válassza ki, mit is szeret igazán! Hiszen meglepetés is érheti az embert: épp olyan művel lesz sikeres vagy olyanban érzi jól magát, amiről nem is gondolta volna. És amikor az ember egy jó értelemben vett rutint megszerez magának, utána már el tudja dönteni, hogy mi az, amiben ő igazán jó, amiben jól érzi magát, mi az, amiben szívesen kirándul, és végül mi az, amit inkább „hanyagolna”, ha csak egy időre is. De ehhez a döntéshez tényleg kell az a rutin…

…a nagy merítés…

Igen, a nagy merítés… Ezért én az elmúlt években igyekeztem új és új műveket, szerzőket kipróbálni. Most már van egy-egy visszatérő darab, ami nagyon a szívemhez nőtt, vagy olyan visszatérő szerző, akiről már most tudom, hogy mennyire szívesen vezénylem. De ha azt nézzük, hogy remélhetőleg még minimum 40 év karmesteri pálya áll előttem, akkor a 8 évnyi vezénylés után még nem jöhet el az a pillanat, amikor azt mondhatnám, hogy „na, akkor én itt most leülök, megállapodom, és kiválasztom azt a repertoárt, amit igazán szeretnék vezényelni.”

A karmesterversenyeket ezért szereti? Épp az jellemző rájuk, hogy új műveket kell megtanulnia, és ezzel is bővíti a repertoárját. Mi a véleménye a zenei versenyekről?

A karmesterverseny mindenképpen egy kaland, ráadásul egy fair kaland, mert ilyenkor egy igazán széles repertoárt kell megtanulnunk. Nincs olyan karmester, akinek minden mű ugyanolyan jól megy, így mindenkinek biztosan akad olyan vezényelni valója is, amelyiknél arra gondol, hogy „huh, ezt nekem valahogy túl kell élni”. Az én szakmámnak amúgy is az az egyik rákfenéje, hogy nagyon szubjektív. Egyik muzsikus erre a karmesterre esküszik, a másik arra. Néhány alapvető szempontot kivéve azonban gyakran nehéz megmondani, hogy melyik karmester a jobb, és melyik nem üti meg a szintet.

Versenyek, vendégszereplések külföldön és itthon, karmesteri munka Németországban – marad-e ideje, kedve valami hobbira? S ha marad, mivel tölti kevéske szabadidejét?

Nálam szenvedélyesebb zenész, ha szabad ilyet mondanom, kevés van. Én zene nélkül nem vagyok meg. Vagy körülöttem szól valami zene, vagy a fejemben. De az is igaz, hogy meg is őrülnék, ha kizárólag zenével kellene foglalkoznom. Az ember a társművészetektől, az irodalmon, a filmművészeten át egészen a természetig, a sportig mindennel foglalkozzon, mert ez egyrészt frissítő hatású az agy működésére, másrészt karmesterként, akinek az egyik legfontosabb feladata az, hogy a zenekarnak ne csak értésére, de érzésére is adjon egy zeneművet, igenis nagyon fontos, hogy ne csőlátású legyen. Birtokoljon egy olyan társművészeti hátteret, amelynek köszönhetően egy olyan alkotásnál is, mint pl. a Moldva, tud valami érdekeset mondani a zenekarnak. Az emberek azért is látják a világot másként, mert mást olvasnak, más élményük volt itt, ott vagy amott. Én pl. nagyon szeretek utazni, új embereket, új kultúrákat megismerni, és ezek az élmények lehetnek a jövőre nézve is nagyon gyümölcsözőek: zenei interpretációim hasznára, a mű dicsőségére válhatnak. A hobbim? A szakmám. Én ebből a szempontból is a világ egyik legszerencsésebb emberének mondhatom magam. Ha nem lennék zenész, akkor is zenével foglalkoznék.

Ez egy „életveszélyes” párosítás az ön oldaláról, de a közönség oldaláról ajándék, valami plusz: érzékeljük, megérezzük a szenvedélyt, szeretjük a szenvedélyes zenészeket hallgatni mi is, itthon is… Gondolt arra, hogy egyszer hazatér, vagy legalábbis többet lesz itthon?

Adná az Isten, hogy legyen majd egy olyan zenekar vagy színház, amelyik azt mondaná: „Na akkor, Török Levente, tessék, itt vagyunk, légy a karmesterünk!” Hazatérés? A magyaroknak, szerintem, két típusa van azok között, akik külföldre kimennek. Vannak, akik minél régebben vannak külföldön, annál inkább elszakadnak a hazájuktól ‒ és vannak azok, akik meg annál szívesebben jönnek haza, annál nagyobb a honvágyuk, minél többet élnek külföldön. Én az utóbbiak tagjaként definiálom magam: mindig örömmel jövök haza. Németország nekem egyrészt abban segít, hogy a szakmát tisztességgel megtanuljam, másrészt abban, hogy ehhez végigjárjam a „szamárlétrát”. Mert, ha ott az ember fiatal korrepetitorként, zongoristaként elkezd dolgozni egy színházban, akkor, ha elég tehetséges és van ilyen irányú szándéka, szép lassan fel tudja küzdeni magát akár egy főzeneigazgatói állásig is. Én ezt a ranglétrát szerettem volna végigjárni, mert fontosnak tartottam, hogy a szakma minden állomását jól tudjam, jól megismerjem. De hogy hol és hogyan megy tovább az életem, azt majd a Jóisten eldönti…

Közönségünk Török Levente karmestert 2024. április 26-án 19.00 órakor hallhatja a Klauzál Házban a Budafoki hangversenyesték sorozat keretében. Elhangzik: Borodin: Igor herceg – nyitány. Gyöngyösi Levente: Pikolóverseny. Smetana: Moldva. Dohnányi: Ernő: Pierrette fátylai – szvit. Szólót játszik: Kanyó Dávid – pikoló.

Részletek és jegyvásárlás: https://bdz.hu/koncertek/budafoki-hangversenyestek-2023-24-7/

A videójáték nem pusztán játék, hanem életérzés. A videójátékok zenéi pedig egy egészen különleges zenei világot teremtenek. Heroes of Might and Magic 3, Medal of Honor, World of Warcraft, Baldur’s Gate 3, Genshin Impact, Age of Empires, LOL, Witcher 3, Skyrim, Assassin’s Creed és még sokan más zene. Többek között ezen játékok zenéi, az azokhoz kapcsolódó lélegzetelállító látvány, hangulat, zenei meglepetés, tánc és persze cosplay várja az érdeklődőket a Budafoki Dohnányi Zenekar második game music show-ján, a Gamer Symphony-n június 9-én az MVM Dome-ban.

„Sajnos lemaradtam róla. Lesz még ilyen?” – írta egy „hoppon maradt” game music show-érdeklődő a Budafoki Dohnányi Zenekar (BDZ) közösségi oldalára a Gamer Symphony tavalyi előadását követően. Megnyugtathatjuk: itt a folytatás! „Zseniális előadás volt, köszönjük szépen az élményt! Az egész nagyon profi volt, a látvány, a koreográfia is, hát még a zenekar!” – írta egy tavalyi game music show-látogató. Nos, pontosan ilyen élményre számíthat mindenki az idén is június 9-én, aki csatlakozik a BDZ második Gamer Symphony koncertshow-jához.

„Csináljunk game music show-t!”

Amikor két évvel ezelőtt megszületett az első Gamer Symphony koncertshow ötlete, a BDZ alkotóműhelyének tagjai gyorsan rájöttek, hogy nagy fába vágták a fejszéjüket. Mint ahogy lépésről lépésre összeállt a kép, egy videójáték létrehozása rengeteg, egymástól teljesen távoli világban dolgozó szakember összehangolt munkájának eredménye. Történetíró-, látványtervező-, grafikus-, programozó-, zeneszerző-, hangmérnök-, történész-, régész- és matematikus-teamek dolgoznak fáradhatatlanul azon, hogy a játékos elé egy pazar látványvilágú, az érdeklődést órákon keresztül fenntartó, izgalmas, kihívásokat rejtő játék kerüljön.

A koncertshow-ra készülve az ötletgazdák maguk is kipróbáltak jó pár játékot, és elégedetten ismerték fel, hogy bizonyos helyzetekben mekkora segítséget jelent a zene az összhatást illetően. Nem csak hangulatot teremt vagy aláfest, hanem adott esetben segít a tájékozódásban, az előre jutásban, és nagyon sokat ad az olykor valóban művészien megalkotott, elképesztő game-látványvilághoz.

Mivel a videojáték nem pusztán játék, hanem alapvetően egy életérzés – sok érzelem, megélés kapcsolódik hozzá -, ezért kifejezetten fontos a Gamer Symphony megalkotói számára, hogy olyan game music show-t hozzanak létre, amelyen a látogatók megélhetik ezt az összetett élményt, ahol felidézhetik egy, adott esetben akár húsz-harminc évvel ezelőtt játszott game izgalmát, az ahhoz kapcsolódó nosztalgiát, örömöt, bánatot, vagy éppen a legújabb gamek kihívásait.

Game music show – kulisszatitkok

Az idei műsor kitalálásánál már rengeteg olyan, aktív játékos javaslataira, ötleteire is támaszkodik a műsorstruktúra, aki ott volt az első game music show közönségének soraiban. Mindazonáltal fontos megjegyezni: a videójáték zene – a filmzenéhez hasonlóan – alkalmazott zene. Ez azt jelenti, hogy egy játékban a zene bizonyos célokat szolgál: hangulatot teremt, érzelmeket fejez ki, izgalmat kelt, aláfesti az eseményeket, szereplőket jelenít meg egy-egy témával, azaz minden esetben a képi történésnek van alárendelve. Éppen ezért a zenei motívumok egy játékban nagyon rövidek is lehetnek, vannak témák, melyek a 20-30 másodpercet sem haladják meg, ezért a koncert show-n, akárcsak a BDZ kultikus, mindig telt házas Cinefonic című filmzene koncertjein, több témát is összefoglaló, úgynevezett hangverseny szvitek szólalnak meg, melyek hossza igy 3-6 perc hosszúságúra nő. A végső műsorösszeállítást befolyásolja az is, hogy az adott zenéből van-e kotta forgalomban, vagy meg kell-e, illetve egyáltalán meg lehet-e íratni a hangversenyszvitet.

„Annyi műsorötletet kaptunk a tavalyi előadás rajongóitól, hogy alig győztünk válogatni. Az egészen biztos, hogy nem tudjuk mindenki kívánságát kielégíteni, de mindenki bízhat abban, hogy olyan műsort alakítunk ki, amely mind zeneileg, mind látványvilágában a székbe szegezi a közönséget.” – fogalja össze a Gamer Symphony lényegét a Budafoki Dohnányi Zenekar game music show alkotóműhelye.

Részletek és jegyvásárlás: https://bdz.hu/koncertek/gamer-symphony-2/

Avagy szerelem és ami mögötte van

Nincs olyan művészeti ág, mely ne dolgozta volna fel valamilyen formában a szerelem témáját. Az irodalom tele van a költők általában beteljesületlen szerelmeinek verseivel, a szeretett személyhez írt ódákkal. A regényirodalom is dúskál a nagy szerelmi történetekben: Rómeó és Júlia, West Side Story, Szerelem a kolera idején, Anyegin, Anna Karenyina, Csongor és Tünde, János vitéz, Mester és Margarita és még sorolhatnánk. A szerelem örökzöld témája a modern művészetekben, a filmekben és könnyűzene dalaiban továbbra is domináns motívum. Olyan, mintha mindig ugyanaz a téma ismétlődne, de az egyes szerelmi történetek mégis sajátos bonyodalmakkal rendelkeznek.

Szöveg: Ortutay Romola

Tavaszi időszakunkban két koncertünkön is visszaköszön jó néhány a fentebb sorolt történetekből. Úgy gondoltuk, ha már ennyire belevágtunk ebbe az örök, szűnhetetlen, múlhatatlan, a világot mozgató témába, nem ártana egy kis szerelmi útmutató a Hangoló hasábjain…

A szerelem születése

„Elsőnek jött létre Khaosz, majd Gaia követte,

szélesmellű Föld, mindennek biztos alapja

– isteneké is, kik hófödte olümposzi csúcson

laknak, s kik lent mélyen a Tartarosz éji ködében –

és Erosz, az, ki a legszebb mind a haláltalanok közt,

elbágyasztja a testet, az istenek és a halandók

keblében leigázza a józanságot, a bölcs észt.”

(Hésziodosz: Az istenek születése)

Hésziodosz Az istenek születése című műve (Kr. e. 8. sz.) az akkori görögség mitológiai tudásának összefoglalása. A szerző a világ keletkezésétől kezdve írja le az istenek születését, majd a világ keletkezését. Ám mielőtt bármilyen földi lény megteremtődhetne, Khaosz és Gaia után rögtön megjelenik Erosz, aki nélkül nem születhet meg semmilyen lény. S bár Erosz ebben a változatban főleg inkább a testi és érzéki szerelem képviselője, a későbbi mitológiai változatokban megkapja az emberek szívét nyilazó istenség szerepét, aki nyilaival lángra lobbantja az emberi szívet, amely erővel szemben minden halandó tehetetlen. Erosz a római mitológiában Ámor vagy Cupido néven futott be nagy karriert.

A szerelem arcai

Ha magát a szerelem érzését szeretnénk definiálni, azt hiszem, eléggé bajban lennénk. Ahány ember, annyi megélés. E cikk megírásához végeztem egy kis kutatást, és a kedves kollégák segítségét kértem, hogy mondjanak jelzőket a szerelemhez. Az itt található felsorolás az összegyűjtött jelzőkből állt össze, és látható, hogy hányféle arca lehet a szerelemnek a plátói szerelemtől kezdve, az őrjöngő, vak szerelmen át a tragikus vagy halhatatlan szerelemig.

Miféle szerelmek vannak? A szerelmet nagyon sok szemszögből vizsgálhatjuk:

• a természete szerint: romantikus, plátói, testi, érzéki
• hőfoka alapján: heves, tüzes, lángoló, égető
• hatása az elmére: tébolyult, őrjítő, eszeveszett, megszállott, vak, őrült, mámorító, irracionális
• eredményesség szempontjából: plátói, hűséges, reménytelen, beteljesületlen, tragikus, viszonzatlan, beteljesült
• időtartam szempontjából: örök, kiolthatatlan, halhatatlan
• megélés szempontjából: érzéki, testi, szenvedélyes, plátói, mindent elsöprő, gyöngéd, gyötrelmes, bénító, fájdalmas
• sorssal kapcsolatban: sorsszerű, elrendelt, tiltott, átkozott, baljóslatú, tragikus szerelem

Mit jelent a szerelem szó?

A régi magyar szógyök ’szer’ jelentése: társul, kapcsolódik valamihez. A szertartás az a rítus, ahol egymással és valami magasabb, transzcendens dimenzióval kapcsolódunk. Amikor szert teszünk valamire, akkor kapcsolatba kerülünk valamivel. Amikor szeretünk valakit, akkor társulunk vele, kapcsolódunk hozzá.

Sokáig a szeretet fejezte ki a magyar nyelvben azokat az érzéseket is, amik inkább a szerelem megélésével kapcsolatosak. A szerelem szó később nyert önálló jogot a ’szer’ szógyök, és ’-elem’ képző összetételével. Ha egy kicsit meg akarjuk csodálni a magyar nyelv szépségét és szakralitását, akkor pusztán a nyelvi alakból megkapjuk az ellentétét, ami nem a gyűlölet lesz, hanem a félelem /fél-elem. A ’szer’ szógyök kifejezi az együvé tartozást, összetartozást, egységet a kapcsolódás által (pl. szervezet), míg a félelem mindannak felbomlását, nem teljességét mutatja meg.

A szerelem neurobiológiája – avagy mi történik biológiai szinten, amikor szerelmesek vagyunk?

A tudomány számára mindig is nagy kérdés volt, hogy valójában mik is az érzelmek. Hol keletkeznek? Mi hozza létre őket bennünk? Honnan születik meg a szerelem? Bár Botticelli szerint egy kagylóból lép elő Aphrodité, a szépség és szerelem istennője, ez a tudósokat semmiképpen nem győzte meg.  A tudomány mai állása szerint az érzelmek hátterében idegi és neurokémiai változások állhatnak. Vagyis a szerelem nem holmi romantikus, elvarázsolt érzés, hanem kimutatható a biológiai alapja. A szerelmesekre jellemző rózsaszín köd, az euforikus lebegés, a szeretett lény szinte isteni lényként való elfogadása, egyszóval maga a szerelem érzése csak az emberre jellemző funkció, mely az emberi tudat működésének következménye.

A szerelem érzésének három fontos jellemzője van a tudományos nézet szerint:

1. Az euforikus érzés, vagyis amikor a szerelmes mindent rózsaszín ködben lát, és isteníti a szeretett lényt.
2. A szerelem érzésének átélése, illetve a szerelmes állapot fenntartása előnyt élvez minden más szükséglettel szemben.
3. A szerelmes ésszerűtlen döntéseket hoz a szerelem fenntartása érdekében, s akár önmagát veszélyeztető lépésekre is elszánhatja magát, vagyis ignorálja a környezetből érkező ellentétes impulzusokat, figyelmeztetéseket, tényeket. Vagyis amikor szerelmes az ember, a tudati funkciók máshogy működnek, gyengül a veszélyérzet.

Miért is vágyik az ember annyira erre az érzésre?

A tudományos magyarázat szerint a szerelmi érzés az agyban jön létre, biológiai és neurokémiai mechanizmusok következménye. És azért vágyunk annyira erre az érzésre, mert az agy egy jutalmazási rendszert használ a szervezet számára a kellemes dolgok átélésénél. Az élettanilag helyes irányú cselekedeteket gyönyörérzéssel jutalmazza, ezért a szerelem euforikus érzése az agy jutalmazási rendszerét ingerelve az embert a szerelem érzésének átélésére és fenntartására ösztönzi.

A nem tudományos magyarázatnál megint csak a görögökhöz jutunk. Platón Lakomájában az egyik vendég felveti, hogy azzal múlassák az időt, hogy Erósznak, a szerelem istenének mondjanak magasztaló beszédet. A sok felszólaló között Arisztophanész mondja el saját elméletét Erósz hatalmáról. Az ő története szerint régen az emberek gömb alakú lények voltak, akik között voltak egyneműek és kétneműek is. A kétneműek egy férfi és egy női félből álltak. Így voltak teljesek. Csak miután megsértették az isteneket, az istenek úgy döntöttek, hogy megbüntetik őket: kettéhasították a gömblényeket. Így mindegyik egy félemberként élhetett csak tovább.

„Miután az emberi természet így kettéhasíttatott, ki-ki sóvárgott a másik fele után: egymást átkarolták, és úgy tartották átölelve, mert csak egyesülni áhítoztak, és inkább meghaltak az éhségtől és tétlenségtől, mert egymás nélkül semmit sem akartak csinálni.”

A szétszakítás olyan szenvedést okozott számukra, hogy azóta is keresik az emberek az igazi párjukat, a másik felüket, hogy újra teljesnek érezhessék magukat.

„Azóta gerjed az emberekben egymás iránt szerelem – ez varázsolja vissza őket hajdani állapotukba, s megkísérli a kettőből eggyéforrasztásukat és az emberi természet megorvoslását. Tehát mindegyikünk egy egész ember fele, egyből vagyunk kettőbe vágva, mint a félszegúszóhal. Mind csak keressük hiányzó másik felünket.”

Rómeó és Júlia alakváltozásai

Ha a sok szerelmi történet közül kellene egyet kiemelni, akkor biztos vagyok benne, hogy a Rómeó és Júlia történet az, ami sokaknak elsőként jutna az eszébe. Nemcsak azért, mert az iskolában kötelező tananyag volt, hanem inkább talán azért, mert az egyik leggyakrabban feldolgozott történet a művészetekben. Mindannyian Shakespeare nagyszerű remekművét ismerjük, de talán kevesen tudják, hogy a történetet magát nem ő találta ki. Az eredeti történet a 15. századi Itáliába nyúlik vissza, amit mindenféle áttéten keresztül ismert meg Shakespeare, aki aztán zseniális módon dramatizálta a tragikus véget érő szerelmesek történetét. Ha ő nincs, talán soha nem ismerjük meg Rómeó és Júlia szerelmét.

A történet első változata Masuccio Salernitano (eredeti nevén Tommaso Guardati) 15. században élt itáliai író novelláskötetének egyik története. Bár nála még más nevek szerepelnek, és a történetet Siénába helyezi, jónéhány motívum tőle származik: a szerelmesek titkos frigye, a szerelmeseket segítő szerzetes, a csetepaté, amiben meghal egy prominens személy, Mariotto (Rómeó alakja) száműzetése, a tetszhalált előidéző főzet, az üzenet, ami nem ér célba. Ezek a motívumok megmaradnak a további feldolgozásokban is, ennek a történetnek a végén azonban Mariottót elkapják és kivégzik, Ganozza (Júlia alakja) pedig belehal szerelme elvesztése miatt érzett fájdalmába.

Salernitano történetét Luigi da Porto, egy másik itáliai, egészen pontosan vicenzai író dolgozta fel, és 1530-ban publikálta Velencében. Ő helyezte át Veronába a történetet, és nevezte át a szereplőket, akik ekkor nyerték el azokat a neveket, amelyeket a Shakespeare-i műben ismerünk. Da Porto tovább színesítette a történetet, és a következő motívumokkal egészítette ki: az ellenségeskedő családok; Rómeót éppen elhagyja a nő, akibe éppen szerelmes; Rómeó egy táncos összejövetelen találkozik Júliával a lány házában; szerelmi jelenetek (erkély-jelenet); Rómeó megöli Júlia unokatestvérét, Tybaltot; a családok kiegyezése a szerelmesek halála után; Rómeó mérget vesz be, Júlia pedig visszatartja a lélegzetét, amíg meg nem hal.

Végül pedig Matteo Bandello dolgozta fel a szerelmesek történetét, behozvaa a történetbe Benvoliot, a cselekmény fonalát megtartva, mégis kibővítve a történetet. 1554-ben publikálta a Novelle második kötetét, ez tartalmazta a Giulietta e Romeo című novellát. A kötet elkerült a franciákhoz, ahol lefordították francia nyelvre. Valószínűleg ez a francia nyelvű változat került Angliába, amit 1562-ben Arthur Brooke fordított le angolra. Shakespeare így ismerhette meg a történetet. Shakespeare drámája erre a változatra épül, csak dramatizált formában; megtartja a cselekményt, csak a karaktereket kiegészíti (Mercutio, dajka). Így születik meg a Rómeó és Júlia általunk ismert formája, valószínűleg 1591-1595 között.

Rómeó és Júlia filmben és zenében

Természetesen a zeneszerzők figyelmét sem kerülhette el a fiatal szerelmesek története. Az első zenei feldolgozás Georg Anton Benda cseh zeneszerző tollából került ki 1776-ban. Művét a shakespeare-i drámán alapuló német libretto alapján komponálta, bár sok shakespeare-i alak és komikus jelenet kimaradt nála a történetből. A legnagyobb változtatást a történet végével művelte: happy enddel zárta, a kor opera hagyományainak megfelelően. Itáliában Bellini írt operát 1830-ban „I Capuleti e i Montecchi” címmel a velencei Teatro La Fenice felkérésére. Franciaországban Berlioz 1839-ben mutatta be Párizsban a Rómeó és Júlia történetre írt dramatikus szimfóniáját, mely állítólag Wagnernek a Trisztán és Izolda megírásához adott ihletet. Gounod operát írt, Csajkovszkij szimfonikus költeményt, Prokofjev balettet, majd később zenekari szvitet és zongoraszvitet a Rómeó és Júlia történetére.

Különleges feldolgozása a történetnek Bernstein West Side Story című musicalje. A történet Arthur Laurents könyvén alapszik, mely az 1950-es években játszódik New York Cityben. A két ellenségeskedő családot két utcai tinibanda képviseli, az egyik fehér amerikaiakból, a másik puerto ricoi fiatalokból áll. A két főszereplő, Maria és Tony a két ellenséges bandához tartozik. Az ő szerelmük lesz az áldozata a két banda közötti viszálykodásnak.

Rómeó és Júlia története nem kerülhette el a filmes feldolgozást sem, az egyik legemlékezetesebb ezek közül Franco Zeffirelli képeskönyvszerű filmje, melyhez Nino Rota írta a kísérőzenét, ami aztán örökzöld dallammá vált.

Szerelem az operában

„Az opera a szerelem műfaja. Általában arról szól, hogy a tenor szerelmes a szopránba, jó esetben viszontszeretik, ám mindig közéjük áll valaki, rendszerint a bariton, és minden szép álmot szertetép. A szerelmespár erre rendszerint duettben tör ki, hogy hangot adjon érzelmei aktuális állapotának.” – hangzott el a lényegre törő definíció Leo Slezaktól, a múlt században élt tenoristától.

Ha ezek után valaki olthatatlan kedvet kapna, hogy azonnal meghallgasson néhány ilyen duettet, álljon itt ízelítőként egy rövid lista az operairodalom legemlékezetesebb nagy szerelmeiről:

• Orfeusz és Euridiké szerelme Monteverdi Orfeo című operájából
• Trisztán és Izolda Wagnertől
• Otello és Desdemona Verditől
• Rodolfo és Mimi a Bohéméletből Puccinitől
• Mario és Tosca a Toscából Puccinitől
• Pinkerton és Cso-cso szán a Pillangókisasszonyból Puccinitől
• Violetta és Alfredo a Traviátából Verditől
• Aida és Radames az Aidából Verditől
• Kékszakállú és Judit Bartóktól