Az emberi létezés hat pillére

Mahler: Dal a Földről

Ha a földi létről szeretnénk írni egy művet, vajon milyen motívumokat választanánk ki? Mit tartanánk a legmeghatározóbb élménynek a földi létezésben? Milyen szempontból próbálnánk megragadni ezt a megélésekben oly gazdag utazást? Vidám hangot választanánk vagy szomorút? Eseményekről írnánk vagy érzésekről? Örömteli pillanatokról vagy elmulasztott dolgokról? Sérelmekről, félelmekről vagy esetleg a megszerzett tanulságokról? Vajon hogyan tekintenénk vissza az életünk vége felől magára az életre, amelyben vándorként bejártuk a saját utunkat?

Szöveg: Ortutay Romola

Mahler Dal a Földről című művében a fenti kérdésekre ad választ, hat dalban összegyűjtve az élet azon aspektusait, melyek alapvetően meghatározzák a földi létet számára: a fájdalom, a magány, a fiatalság, a szépség, a lemondás és a búcsú állomásain keresztül tekint vissza az élet egészére.

Dalos névadás babonából

Egy hattételes dalciklusról van szó, melyet Mahler eredetileg szimfóniának szánt két énekes szólistára és zenekarra, s csupán saját babonáján múlt, hogy a mű végül nem a szimfónia elnevezést kapta. 1907-et írunk, amikor elkezdte papírra vetni a dalciklus első hangjegyeit. Ekkorra már nyolc megírt szimfóniát mondhatott magáénak. Ám habozott 9. szimfóniának elnevezni éppen készülő művét, mert Beethoven óta senkinek sem sikerült a bűvös kilences számot túllépnie szimfóniák tekintetében, Mahler minden elődjét, aki eljutott a 9. szimfóniáig, ekkor érte el a halál. Így dalciklusnak nevezte el készülő művét, még ha rejtetten szimfóniában gondolkodott is. A mű felépítését tekintve ugyan megfelel a szimfónia formájának – az első tétel szabályos szonátaforma, a második hagyományos lassú tétel, a 3., 4., 5. az Intermezzokat és a Scherzo-t foglalja magában, a 6. tétel pedig a lassú Finale -, de végül mégis dalciklus elnevezést kapott. Külön érdekesség, hogy a dalciklus megírása után mégis elkészült Mahler 9. szimfóniája, aminek a befejezése után nekiállt a tizediknek is. A sors iróniája, hogy ezt már nem sikerült befejeznie, csak töredéket hagyott hátra belőle az utókornak.

Melankólia, bölcsesség, viasztekercs

A mű keletkezésére többféle esemény is hatással volt. Mahler éppen életének egyik legsötétebb, legkritikusabb időszakát élte át 1907-ben: ekkor veszítette el nagyobbik kislányát, s ennek fájdalma még elevenen élt benne. Bécsi udvari opera vezetői pozíciója is veszélybe került, s végül le is kellett mondania róla. Házassága is kritikus pillanatokat élt meg, valamint egészségi állapota is leromlott, ekkor tudta meg, hogy súlyos szívbeteg. A munka maradt számára, de borongós hangulata alapvetően rányomta bélyegét napjaira. Ekkor kapott ajándékba egyik ismerősétől egy verseskötetet, mely Hans Bethge, a német filozófus, germanista, romanista költeményeit tartalmazta Die chinesische Flöte címmel. Bethge francia fordításban olvasta a Tang Dinasztia (7-9. század) korában élt kínai költők verseinek prózai fordítását, melyeknek a szépsége annyira elbűvölte őt, hogy szinte újraköltve az eredeti verseket alkotta meg saját szerzeményeit. Mahlert, a verseket olvasva, megragadta a művek melankolikus hangulata, bölcsessége, élethez való viszonya, ezért úgy döntött, hogy kiválasztva néhány verset megzenésíti azokat.

Ezzel szinte egy időben egy barátjától kapott egy eredeti kínai zenét tartalmazó viasztekercset, illetve zenetudós barátjának, Guido Adlernek a távol-keleti zenéről írt értekezését is ekkor tanulmányozta végig. Ezeknek az impulzusoknak a hatására állt össze fejében a dalciklus ötlete, melyben megjelenik a heterofónia, a távolkeleti zenék jellegzetes motívuma, de amelyben helyet kapnak a pentaton hangsorok is.

Hat vers – hat kép

Mahler meghagyta magának a szabadságot arra, hogy a Bethge kötetéből kiválasztott versekbe belenyúljon, és ne egy az egyben az eredeti verseket kövesse. Így például az utolsó dal szövege két vers összevonásából született meg. A kiválasztott szövegek mindegyike valamilyen módon kapcsolódik mindahhoz, ami az életben örömöt és szépséget okoz, de ugyanakkor szenvedést is, mivel ezek a dolgok – mulandó természetük miatt – nem tarthatók meg örökre.

Egy bordallal indul a dalciklus, ám ebben a bordalban a köszöntőt nem az életre mondja a szöveg írója, hanem a halálra. A köszöntőt mondó számára minden fájdalomra, hervadásra, elmúlásra, bánatra, amit a földi élet jelenthet, a borivás nyújt vigaszt. S bár egy pillanatra felvillan a tavasz képében az Ég örökkévalósága, de ezzel azonnal szembekerül az Ember halandósága, s a halál egy majom üvöltésének képében hasít bele az életbe, s emlékeztet az élet végességére.

A második vers – Őszi magány címmel – festményszerű képekben jeleníti meg az őszi tájat, azt a pillanatot, amikor a még virágzó fák elkezdik hullatni virágaikat. Itt az évszakok váltakozása emlékeztet minket arra, hogy minden, ami örömöt okoz, lassan elmúlik. Ahogy az elfáradt őszi táj is magára marad a virágzó fák emlékével, ugyanúgy az emberi szív is megfáradva emlékezik: szerelmét búcsúztatja, s magányát síratja.

A harmadik vers A fiatalságról címet kapta, s egy idillikus kép egy fehér porcelánpavilonban eltöltött napról, ahol barátok beszélgetnek, verseket írogatnak. Az idilli környezetet a pavilont körbeölelő tó nyugalma biztosítja, s a háttérben a Hold csendesen világít. Egy tökéletes nap képe ez a maga egyszerűségével, a fiatalság gondtalanságával, a pavilon tóban kimerevített tükörképével, amikor még nem gondolunk az elmúlásra.

A negyedik vers – A szépségről – egy szinte álomszerű pillanatot ragad meg: „karcsú testű, varázsos illatú” fiatal lányok virágot szednek a folyó partján, amikor egyszercsak egy ifjakból álló lovascsapat halad el mellettük, akiknek „alakját bevonja az arany napsugár”. Az egyik ifjú lova felnyerít, s az egyik lány figyelmét magára vonja, s a lány szívét megérinti a szerelem. A lovas továbbvágtat, s a lány vágyakozva néz utána. Az egész kép olyan gyorsan tűnik el, mint egy látomás, a szerelemmel együtt.

Az ötödik versben Tavaszi részegség címmel az álom és ébrenlét váltja egymást, de a részegültség miatt már nehezen húzható meg a határ a két állapot között. Az ébrenlét nyomasztó az élet gyötrelmei miatt, ezért nem marad más, mint inni kimerülésig. Egy pillanatra az éjszaka magányában és ittas hangulatában megjelenik a tavasz képe, de a beszélő már nem érzékeli, hogy ez valóság vagy látomás, mert a szívében már lemondott róla.

Az utolsó vers a Búcsú címet viseli. Egy szép leírást kapunk arról, ahogy a természet csendesen nyugovóra tér: a föld is pihenni vágyik, „elalszik a világ”. A vándor, aki messze földön bolyongott, most visszatér hazájába, hogy nyugalmat keressen „árva szívének”. Szavaiban megfogalmazódik a végleges búcsú gondolata, s a szív megnyugszik, ha az otthonra gondol: de ez már nem az evilági haza.

Szabadulás a kötöttségektől

Az utolsó sorok a tavasz képét vetítik előre, amikor újra kivirágzik a föld, és „örökké kéklik körben a messzeség…” Az élet örök, a szenvedés a földi élethez köthető csak, de a földi lét mögött feldereng valami magasabb rendű, valami halhatatlan… A vers végén mindent beragyog ez a túlvilági fény. A halál már nem lemondás, nem fájdalom, hanem a kötöttségektől, az idő kötöttségétől való megszabadulást is jelenti, s a földi élet fájdalmai feloldódnak a végtelen örökkévalóságban:

„A drága föld kivirágzik tavasszal,

És újra zöldell! Örökké kéklik körben a messzeség…

Örökké… örökké…”

A cikk a Budafoki Dohnányi Zenekar magazinjában, a Hangolóban jelent meg 2022 februárjában.