Orbán György: Első szimfónia

„Nem vagyok csúnyista”

Évadunk legfontosabb kortárszenei eseménye, hogy mi, a BUDAFOKI DOHNÁNYI ZENEKAR mutathatjuk be a világon elsőként Orbán György I. szimfóniáját. Az elmúlt két évben Orbán György három szimfóniát is papírra vetett, elképesztő gyorsasággal és kreativitással. Óriási megtiszteltetés számunkra, hogy ilyen közelről tanúi lehetünk az orbáni alkotói energiák fellángolásának. A műről és zenekarunkhoz fűződő kapcsolatáról maga a szerző beszél.

„2020 és 2021 közepe között gyors egymásutánban írtam három szimfóniát. Tudatában vagyok tettem, vagy talán „vétkem” súlyának; A XX. század nagyjai nem írtak szimfóniát, többnyire szerénységből. Úgy vélték, ezt a műfajt a XVIII. és XIX. század színvonalán nem tudnák  megszólaltatni. (Sosztakovics és mások, hál’Istennek, nem engedelmeskedtek a „korparancsnak”. A késői Bartók sem: az ő Concertoja egy nagy, lenyűgöző  szimfónia, és mivel nem engedelmeskedett az ideológiai elvárásoknak,  nem osztályharcról és elidegenedésről szól, hanem csak életről, halálról, múltról, jövőről, elvesztett hazáról.) Az én generációmnak – tehetségeseknek is – még kevesebb oka van arra, hogy szimfóniákat írjon, mert már technikánk, nyelvezetünk is hiányosabb. Az igaz, hogy 2000 után, a kortárs zenék félévszázadnyi elsivárosodása után hirtelen megindult a zeneszerzők érdeklődése a múlt iránt („Hol rontottuk el?”), de a „neo-”és a „retro”-irányzatokból éppen olyan visszataszító zenék születhetnek, mint a XX. század bevallottan (fennen hirdetett) dekonstrukciós, „csúnyista” irányzataiból.

Tehát olyat nem tudunk írni, mint Haydn, és ha Haydnt utánozzuk, csúfos véget érünk. Ugyanakkor a Haydn által zseniálisan alkalmazott zenei eszközök univerzálisak, a fizika és a biológia törvényein alapulnak. (Szemben sok dogmatikus, szektás, nem túl rokonszenves ideológiai „izmussal”.) Egyetlen példa: a dallamoktól, a ritmikus lüktetéstől, az akusztika törvényeitől eltekintő vállalkozásoknak nincs sok esélye megragadni az ember zenéjében, mert a könnyű- és a népzene száz százaléka, a játszott komoly zene kilencvenkilenc százaléka a dallamokkal, világos ritmusokkal és mindmáig főleg dúr-moll akkordokkal él. Ez, persze lehet unalmas, mert a nyelvtan és a szókincs is az; a költő dolga beléjük lelket lehelni. Ez fizikailag, élettanilag, akusztikailag behatárolt tény. Válaszhatjuk ugyan az atonalitást tonális helyett (sok mindenre jó: szorongó, kozmikus asszociációkat kelt, én is használom itt-ott kontrasztként), de a tonális zene nem lehet „választásunk” tárgya, mert a természet, és az ember világa a rögzített frekvenciákat (hangokat), optimális hangrendszereket (5-7 fokú skálákat) és minden dallam, ének, dal, sláger hierarchikusan elrendezett hangjait teszi lehetővé és befogadhatóvá.

Az I. szimfóniám – mint általában műveim úgy 45 éve –, ebben a meggyőződésben készült. Történetesen négy tételes, az első hármat motivikus szálak kötik össze. Megjelenik benne pár ismert népdal-foszlány és egy közismert gyermekdal. Ezek nem idézetek, mert a szimfónia egésze össze van nőve velük. (Az ötvenes években elburjánzott kötelező „népdal-szimfóniák” rossz szájízt hagytak maguk után. Ugyanakkor a közösségi zene beemelése a „komponált zenékbe” ősrégi, a zenéléssel  egyidős tendencia: gregoriánok, zsoltárok, világi dallamok. Ezek a zeneszerzőknek éppoly kedvesek, mint a zenét hallgatóknak. Ezért kerültek művembe.

A Budafoki Dohnányi zenekar sokszor játszotta szerzeményeimet, Hollerung Gábor pedig igen megtisztelő figyelemmel kiséri munkásságomat. Gondolom, ennek egyik oka az, hogy a zenéről nagyjából ugyanazt gondoljuk. A jövő zenéje (amiről semmit sem tudunk), nem lehet a múlt megtagadása. A művészetről annyit ma már biztosan tudunk, hogy folyamatosan alakul.

Orbán György, 2022. július 15.