A kialakult rendkívüli helyzetnek megfelelően a közeljövőben a Budafoki Dohnányi Zenekar koncertjei is elmaradnak. Részletek: https://bdz.hu/tajekoztatas-koncertejinkrol/
Mai hangversenyünkön elsőként a fiatal kortárs zeneszerző, Zombola Péter I. szimfóniája szólal meg. Az Erkel Ferenc-díjas szerző számos művét mutatták be a legrangosabb magyar és nemzetközi zenei fesztiválokon, több zeneszerzői díj birtokosa. Sokoldalúságát mutatja, hogy zenekari-, kórus-, szóló-, és színházi művek mellett filmzenéket is komponál, emellett pedig főiskolán és egyetemen is oktat.
Ezt követően a nagy romantikus zeneszerző, Robert Schumann egyetlen zongoraversenye csendül fel. A szerző 1841-ben fogott hozzá a darab megírásához, bár már évekkel korábban megfogalmazta tervét egy olyan mű megkomponálásáról, ahol a virtuóz zongorajáték nem verseng a zenekarral, hanem együttműködve játszik vele. Erről így ír szerelmének, későbbi feleségének, a kor egyik ismert zongoraművészének, Clara Wiecknek: “A szimfónia, a concerto és a Grande Sonata keveréke lesz, képtelen vagyok virtuózok számára komponálni, valami másra kell gondolnom.” Így születik meg a zongoraverseny első tétele, amit először Fantázia zongorára és zenekarra címmel látott el a szerző. Ebben a műben valóban megvalósul a zongora és zenekar egyenrangú játéka, a zenekar nemcsak a hátteret szolgáltatja a zongora játékához, hanem a zongora szólamát beleolvasztja a szimfonikus anyagba. A mű azonban nem talált támogatókra a korában, ezért Schumann évekkel később zongoraversennyé formálta át felesége biztatására, s így kiegészítette két tétellel. A művet Lipcsében mutatták be először, Clara Wieck tolmácsolásában.
Az első tétel, Allegro Affettuoso keveréke zongoraversenynek, dalnak, lírai zongoradarabnak. Schumannak itt sikerült megvalósítania azt, hogy a lírai anyagot egy dinamikus forma keretein belül szólaltathassa meg. A második tétel, Intermezzo, egy lágyabb, líraibb összekötő rész a két dinamikus tétel között, zongora és zenekar bensőséges párbeszéde, mely szünet nélkül folytatódik a zongoraverseny energikus zárótételében, az Andante vivace-ban.
Franz Schubert osztrák zeneszerző inkább romantikus dalok, szonáták, szimfóniák, vonósnégyesek szerzőjéként ismert, mint egyházi zenéjéről. Azonban jelentős egyházi műveket is komponált, bár ezeket nem gyakran játszották. Összesen hat misét írt, ezek közül a legutolsó az Esz-dúr mise, melyet halála előtt néhány hónappal fejezett be, ezért a szerző maga a művet sohasem hallhatta. Miséjét halála után mutatták be először, 1829-ben.
Míg első négy miséje még Mozartot idézi, az utolsó kettő már a romantikus hangzásvilágot képviseli, érzelemgazdag ábrázolással megjelenítve Schubert szenvedélyes találkozását a halállal. A mai estén felcsendülő miséjében a harmóniai kifejezés kivételes magasságokba jut, lírai, érzékeny muzsika, melyben nagy drámai feszítettség és finom pillanatok váltják egymást. Dinamikus, grandiózus darab, melyben a szólistáknak kevesebb szerep jut, s inkább a nagy kórustömbök a meghatározóak.
