„Meg kell tanulnunk egymás himnuszait!”

A változatosság jellemzi Dénes István karmester, zeneszerző, zongoraművészt, akit otthonában kerestem fel. Az anekdoták mellett szó esett többek között zeneszerzőkről, a művek restaurálásáról, újításokról, az élet teljességét bemutató operákról, az idegenség egzotikumáról, az egészséges öntudatról, himnuszokról és szózatokról, a tréfa szükségességéről. A „csodabogár zenész” saját átirataiból összeállított műveit és saját szerzeményét is vezényli márciusi, budafoki koncertünkön.

Szöveg: Petró Margit

Dénes István nagyon kedvesen, baráti természetességgel fogad belvárosi lakásán, ahová született és ahol gyerekkora óta él. Nagyszerű élmény szembesülni tudásával, tájékozottságával. Beszélgetésünk során gyakran odapattan az ablak előtt álló zongorához, és szenvedélyes, elragadó játékával illusztrálja is az elmondottakat, hogy még jobban érzékeltesse, hogyan kapcsolódnak egymásba a zenei gondolatok.

Tudjuk rólad, hogy koncertjeid programját te szereted megválasztani. Hallhatnánk valamit az általad is lángelmének tartott Beethoven szerzeményéről, az István király nyitányról, márciusi közös hangversenyünk nyitódarabjáról? Átiratod mit tesz hozzá az eredeti műhöz?

Az István király nyitányt sokszor vezényeltem és mindig picit hiányérzetem volt. Beethovent nagyon tisztelve és szeretve mégis úgy éreztem, hogy a modern zenekar technikai szintjéhez igazítva kicsit segíthetek a művön. Az első hegedűket néha oktávval feljebb játszatom, a mai kürtök és trombiták lehetőségeit is figyelembe vettem, hozzátettem a harsonákat, a harangokkal pedig szerettem volna szabadtéri előadásra is alkalmassá tenni a darabot. A németországi Trierben, ahol 13 évig zeneigazgató voltam, a dóm harangjai nagyon emlékeztetnek a beethoveni témára. A kvart hangközökre épülő ősi szimbólumom, a kereszt motívum tulajdonképpen a mű fő témája. Ezután ennek mintegy ellentéteként megjelenik egy szilaj csárdás is, amely az ősi vad lovas nép féktelen tobzódó táncát jeleníti meg. A zenei kontrapunkt így egyértelműen eldönti a dilemmát, hogy a magyarság számára a kereszténység felvétele, vagy a pogányság lenne-e a jövő útja. Beethoven értelmezésében ez a látszólagos ellentét egy szintézisben olvad fel, melyet a zenei motívumok egyidejűsége, többszólamúsága hoz létre. Együtt táncolnak a papok és pogányok, István és Koppány.

Megihlettek esetleg más Beethoven-művek is?

Beethoven születésének 250. évfordulójára írtam egy zongoraművet „Minona, avagy egy szürrealista Beethoven-portré” címmel, amely kb. ötven Beethoven témát dolgoz fel. Minona Beethoven állítólagos leánya, Minona visszafelé olvasva „anonym”. 1812 júniusában Josephine Brunsvik, a feltételezett „Halhatatlan kedves” találkozott Beethovennel Prágában, s kilenc hónappal később megszületett Josephine hetedik gyermeke, Minona. Ebben az időpontban Josephine bizonyíthatóan nem volt kapcsolatban a férjével, von Stackelberg gróffal, mert az Észtországban kalandozott.  Beethoven apaságát csak indirekt módon lehet bizonyítani, de a „szerelmesek” mint tudjuk egy városban voltak egy időben. Ezen kívül még meghangszereltem nagyzenekarra a Mondschein-szonátát, „Begegnung im Mondschein” (Találkozás holdfényben) címmel.

Hogyan születik meg az átdolgozás, az áthangszerelés gondolata?

Évekig érlelem, próbálkozom, írogatok, de a zenekari hangszerelési technika elsajátításához nagyon sok zeneszerző művét kellett megismernem és koncerteket elvezényelnem. Bár, mint éppen végzett főiskolás, 1987-ben hangszereltem újra és dolgoztam át Kacsóh remekművét, a magyar szecesszió gyöngyszemét, a János vitézt. Már akkor úgy éreztem, Kacsóh Pongrác gyönyörű szerzeménye nemzeti érték, melyet megóvni, „restaurálni” kell! Olyan színpompába igyekeztem felöltöztetni, kicsínosítani a darabot, amit az megérdemel. Szerencsére most is játsszák, az Operettszínház műsoron tartja.

Liszt Dante szonáta átirata is felkerült az általad vezényelt koncert műsorára.

Liszt Dante-szonáta feldolgozása főiskolás korom óta kísért. Mindig is nagyon szerettem a művet zongorázni, átélve a pokolba vezető motívumok döbbenetes erejét. De közben végig azt éreztem, meg kellene mutatni, hogyan szól mindez nagyzenekaron. Ahogy Beethoven zongora szonátái elképesztő mélységűek, úgy Liszt is rengeteget improvizált, törekedett újfajta hangzások felé. Zongorán tökéletesen kifejezte azt, amit az akkori zenekari technika talán még nem tett lehetővé. Wagnernek és Richard Straussnak kellett megjelennie a zenetörténet színpadán, hogy a Beethoven és Liszt által megkezdett utat folytatva, a zenekari palettát is tökéletesítve kialakítsák a már általunk is ismert, lebilincselő, szimfonikus zenekari hangzást.

Az elmúlt évben Dante halálának 700. évfordulójára meghangszereltem a Liszt-szonátát zenekarra. Ez szívügyem volt, mert még annak idején Trierben végig követtem Hartmut Köhler professzor barátom munkáját, aki lefordította németre Dante Isteni színjátékát. Ezért az ő emlékének ajánlottam a művet. Érdekesség és kevesen tudják, hogy a Paradicsomban Magyarország is említésre kerül. „O beata Ungheria, se non si lascia piu malmenare!” Paradiso Canto 19, Verso 42. (Érdemes Babits vagy Nádasdy Kálmán fordításában utánanézni). Dante és Goethe, Liszt művészetének két fontos gyújtópontja. A h-moll szonáta és a Dante szonáta, a Faust és a Dante szimfónia kulcsfontosságú művei.

Liszthez való vonzódásom, kötődésem megvolt már a Liszt-díj előtt is, melyet az elmúlt tavaszon kaptam. Ezzel a szerzeményemmel, ha utólag is, szeretnék köszönetet mondani az elismerésért.

Sokoldalú művészember vagy, karmester, zeneszerző, zongoraművész. Hogyan lehet mindezt összeegyeztetni? Van kedvenc, elsődleges területed?

Amikor szinte minden nap vezényeltem brémai és trieri színházi működésemkor, akkor nem volt elég időm komponálni. Most kicsit több időm jut zeneszerzésre, hangszerelésre. Legközelebb, a Covid megszorítások miatt  kétszer is  elhalasztott trieri jubileumi koncert vár rám áprilisban, utána Gershwin: Porgy és Bess következik a Magyar Állami Operaházban. Ezt a művet  1983-ban vezényeltem először az Erkel Színházban. Nagyon szép produkció volt, az év februárjában ment utoljára, s akkor jött a szomorú és az egész társulat számára megdöbbentő hír, hogy a jogörökösök visszavonják az egész világon a mű játszási jogát. Ez nagyon fájdalmasan érintett minket, mert annak idején, a vasfüggöny mögött nagy kiváltság volt „nyugati” darabot játszani. A Jesus Christ Superstar például tiltott volt, a Porgy-t ellenben játszhattuk.  aAkkor hirtelen évtizedekre lekerült a színről, s most, hál’ Istennek újra megy. Igazságtalan dolognak tartom ezt az állítólagos indoklást, miszerint „csak feketék játszhatják”.  A zene ugyanis mindenkié. Ezek szerint Janáčeket csak a csehek, a Borisz Godunovot csak az oroszok, Kodályt csak magyarok játszhatják?! Nem hiszem, hogy a 39 évesen, agydaganatban elhunyt Gershwin (1898-1937) egyetértett volna ezzel a lépéssel, hiszen – mint tudjuk – ő egy Oroszországból áttelepült zsidó család gyermekeként, mint Jacob Gershowitz látta meg a napvilágot. A családi emléknyomok által is táplálva, valószínűleg átélhette a kirekesztő megkülönböztetést, amely igencsak ellenkezik a zsidó nép asszimilációs törekvéseivel. Gershwin – ősei küldetését meg nem tagadva – nyilván érzékenyebben reagált a belterjesen, hazájától messze elszakítva, az ígéret földjében (Promised Land) töretlenül hívő, örök Messiás-várásban élő, hasonló érzésvilágú nép életére, problémáira. Az “elnyomott feketék” és az “üldözött zsidóság” történelme találkozik itt és egyesül a küldetéstudat szintjén.

Jól gondolom, hogy változatos feladataid között az operához fűződő kapcsolatod, érdeklődésed mély és állandó?

Az opera az élet teljességét mutatja meg. Gustav Mahler szinte minden este vezényelt egy operát, ugyan nem írt egyet sem, ellenben szimfóniáiba belekomponálta a színpadi hatásokat. Richard Strauss az 1900-as évek elejéig tulajdonképpen már megírta az összes nagy szimfonikus költeményét. Kész volt a zenekari paletta, a kézművesség a kisujjában volt, és akkor kezdett operát írni. Mozart komoly utat járt be, mikor a fiatalkori terjengősebb operák után végre elérkezett a drámai tömörségű Don Giovannihoz. Verdi első operája az „Un giorno di regno” – A pünkösdi királyság – nem hozta meg a várt sikert, ugyanis ekkor halt meg fiatal felesége és két kisgyermeke. Az alkotói zsákutcából végül is az átütő sikert aratott Nabucco lendítette ki.

1987-1995-ig a Brémai Színház első karmestere, 1995-2008-ig a Trieri Színház főzeneigazgatója voltál. 1977 óta a Magyar Állami Operaház tagja vagy, sok operát vezényeltél szerte a világon. Hogyan készülsz az előadásaidra?

Szeretem körbejárni a témát, felkutatni az adott opera eredeti inspirációját, ahogy a szerző az ihletet merítette, átélte. Miután elolvastam Prosper Mérimée Carmen novelláját, akkor értettem meg igazán Bizet Carmenjét, pedig előtte az operát már nagyon sokat vezényeltem. Mérimée ismeretében vált sok minden nyilvánvalóvá számomra, a cigányság életmódját, gondolkodásmódját is akkor értettem meg igazán. Mint tudjuk, 1416-ban, Brassóban, az akkori Európa határán jelentek meg először a cigányok, illetve itt regisztrálták őket a következő néven: „Emaus úr Egyiptomból kétszáz társával”. Egy egészen különleges életvitelt, látásmódot hoztak magukkal, amely lassanként felbolygatta az európai társadalmat. Aztán pár évszázaddal később a művészetben, mint inspiráló erő, egzotikum jelentek meg. Először Victor Hugo Esmeraldája (Párizsi Notre Dame), majd Mérimée Carmenje az, aki megbolondítja a világot. A művészet felfedezi és megfogalmazza az idegenséget, a másságot, az egzotikumot, és ebben a formában az idegenség, mint esztétikai formáló erő betör az európai kultúrába. Megszületik az idegenség erotikája, amely tulajdonképpen a cigány kultúra  inspiráló hatása volt a már meglévő európai művészetekre. Ez többek között egyik fő témám, ami nagyon foglalkoztat, és az érdeklődésem középpontjában áll.

Mi a másik fő témád?

Az „idegen – ellenség – barát – gyűlölet – bosszú – háború” gondolatköre. Németül a három „FFF”, „Fremd Feind Freund”. Van egy komoly tanulmányom, főleg a zenetörténet és az irodalom témaköréből. Tulajdonképpen a xenofóbiáról (idegentől való rettegés fóbia=félelem) szól, egy művész szemével.  Az életben lépten-nyomon találkozunk ilyen megnyilvánulásokkal, és próbálunk küzdeni ellenük. De hát a legtöbb műalkotás pont ezt a témát taglalja. Háború, bosszú?! Az éj királynője bravúros bosszúáriája? Vajon kinek higgyünk? Az operairodalom legsötétebb figurái: Pizzaro, Machbeth, Jago, Hagen. Mi a követendő példa, a bosszú vagy a nagylelkű megbocsájtás? A zeneszerzők fantáziáját talán jobban inspirálta a harci zaj, vad trombitálás, az emberi lélek borzalmas mélységei? Vagy mégis inkább Sarastro oldalán állunk, aki azt mondja: „In diesen heil’gen Hallen kennt man die Rache nicht”? E szent csarnokban nem ismerjük a bosszút. Az Aidában elhangzik „morte ai nemici della patria!” „halál a haza ellenségeire!”. A végzet hatalma az egyik legkomplikáltabb opera, melyben azért bélyegzik meg a szerelmes Alvarot, az inka királyi család leszármazottját, mert „idegen vér” „sangue di mulatto” folyik ereiben. „Bemocskolja a családi címert?” A bosszúvágy, az öldöklés, végigvonul a műben, és ebben a szituációban énekli Leonóra: „Pace pace”. Verdi tehát mindkét oldalt, a maga erényeivel és gyarlóságával hitelesen ábrázolja, de végül is a hallgatóra bízza a döntést, hogy ki milyen tanulságot von le az elhangzottakból.

E komoly gondolatok mellett egy újító, a tréfát kedvelő és azt a zenében is alkalmazó művész vagy. Van a zenei humornak jelentősége?

Minden újévi koncert elengedhetetlen záró száma, bárhol is játsszák a világon, a Radetzky:Marsch. Magam is több százszor vezényeltem, és gondoltam, kitalálok valamit, megtréfálom a világot. Leírtam tehát a kottát visszafelé. Először bizony nem is volt olyan könnyű dolga a zenekarnak eljátszani. Egy másik darabomban a „Nokia-Valse”-ban, a mobiltelefon csengőhangját dolgoztam fel, mely eredetileg a spanyol gitáros, Francesco Tarrega, Gran Valse c. művéből kiragadott négy ütem.

Közös koncertünkön elhangzik majd egy kortárs mű is. Hogyan ismerkedtél meg a kínai szerző versenyművével, és milyen átirat született belőle?

Chen Gang, 1935-ben született kínai zeneszerző ismert virtuóz darabja “The Sun Shining over Tashkuergan” (napsütés Taskuergán fölött) szóló hegedűre, zongorára vagy zenekari kíséretre íródott. Miután Kínában vezényeltem, megtetszett, és elhoztam a partitúrát. Szeretném megismertetni a magyar közönséggel ezt a művet. Stílusában Sarasate: Zigeunerweisen, Monti: Csárdás, vagy Ravel: Tzigane-hoz hasonlítható; rövid, hatásos, orientális színekben csillogó mű. Kállai Ernő az Operaház koncertmestere fogja játszani a BDZ-vel.

Foglalkozol a himnuszok, szózatok gyűjtésével, kutatásával. A koncerten mi fogjuk bemutatni „Himnikus szózatok” című művedet.

Régóta szívügyem volt a himnuszok, szózatok feldolgozása. Ugrin Gábor karnagy hagyatékában rengeteg kórusmű között találtam meg az ErkelSzózatot Bárdos Lajos feldolgozásában. Mint ismeretes, a Vörösmarty Szózatának megzenésítésére kiírt pályadíjat Egressy Béni nyerte el. Erkel, mint bírálóbizottsági tag, nem indulhatott a versengésen, később azonban ő is megzenésítette. Most, úgy gondolom, hadd foglalja el mindkét Szózat a méltó helyét együtt a magyar zene Pantheonjában nagyzenekari keretbe ágyazva! Így megérezhetjük, hogy a két zeneszerző szerzeménye egyenértékű. A kórust hétszólamúvá egészítettem ki, Verdit tekintve példaképnek, aki a jól felépített, dús, négyszólamú férfikarral, és a háromszólamú nőikarral együtt drámaian tömör hangzást ér el. Az én Szózatom először egy rövid zenekari bevezetővel indul, a trombita fanfár az Erkel féle „Hazádnak rendületlenül” ritmusát előlegezi. Ezután az Egressy Szózat hangzik fel csak zenekarral B-dúrban, egy átvezető rész jön, aztán az Erkel Szózat most már kórussal h-mollban, majd az Egressy Szózat Esz-dúrban, végül egy csárdásszerű variáció az előző témákból D-dúrban zárja a művet. Ezúton köszönet Hollerung Gábornak, aki felkért erre a koncertre! A BDZ előadása ősbemutató lesz!

Van jelentősége annak, hogy ismerjük-e és hogy hogyan éljük át a saját és más népek himnuszát?

Igen, mondhatnám ez az „Ars poeticám”: ismerjük meg a szomszéd népek himnuszát! A lengyel himnusz azt hirdeti, „még nincs elveszve Lengyelország”. A cseh egy kérdéssel indul: „Kde domov můj?” hol van a hazám. A szlovák himnusz (Tátra ormán villámok cikáznak) dallama egyben egy magyar népdal is: „Azt mondják, nem adnak az én galambomnak”, ezt Bartók is feldolgozta a Tíz könnyű zongoradarabban. Ugye, mily szép rokonság? Az egészséges hazafiság és összetartozás szempontjából ugyanannyira fontos, hogy megismerjünk, elfogadjunk, respektáljunk másokat is. Ha mi megtanuljuk értékelni szomszédaink nemzeti öntudatát, csak akkor várhatjuk el, hogy ők is elfogadjanak minket. Meggyőződésem, hogy ebben a zene nagyon sokat segíthet. Nemrég játszottuk a Filharmóniai Társaság koncertjén két ilyen tematikájú művemet: a „Gott erhalt’- Isten áldd”, német-magyar himnuszt és a V4 visegrádi nemzetek himnusz-kombinációját. Amikor Erkel annak idején megírta a magyar himnuszt, nyilvánvalóan az akkori, a Haydn-féle „Gott erhalte” dallamát tekintette példának. A két himnusz valóban hasonlít egymásra. Számomra a himnuszok összepárosítása, kombinálása immár több mint szórakozás, ez elhívatottság! Emlékszünk még a labdarúgó Európa bajnokságon kik énekelték olyan frenetikusan a saját himnuszukat, hogy még a mikrofon is beleremegett? Az olaszok! Meg is nyerték a meccset. Lám, a „Fratelli d’Italia” milyen hatalmas lelki erőt ad! Meg kell tanulnunk egymás himnuszait! Az egymást lebecsülő nacionalizmus helyett egészséges nemzeti öntudatra van szükség. Ez a himnuszok küldetése, a művészet igazi hivatása!

Babits Mihályt kissé kicsavarva, számomra aktualizálva idézve:

„Mindenik embernek a lelkében himnusz van, és a saját lelkét hallja minden dalban. / És akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások himnuszát is szépnek.”

Az interjú a Hangoló 2022. tavaszi számában jelent meg.