Arvo Pärt észt zeneszerző Fratres (Fivérek) c. alkotása 1977-ben született. A három részes mű eredetileg kötött hangszerelés nélkül íródott meg, vagyis bármely hangszereken elő lehetett adni. Ez a technika használatos volt a középkori és a reneszánsz zenében is, melyeket Pärt tanulmányozott, mielőtt megszületett a fejében az ún. tintinnabuli stílus, mely később szinte a védjegyévé vált. Ez a zeneszerzői stílus a nyugati zene tonális hagyományaiból ered, és a hármashangzatok lehetőségeinek maximális kihasználására épül. Maga a tintinnabuli szó a harangok zúgását, felhangdús hangzását idézi, s ez a hangi világ és zeneszerzői technika az, amelynek köszönhetően Pärt zenéje egyedülálló módon képes egyszerre statikussá és folyamatosan áradóvá válni. Később több nagyon különböző hangszereléssel is megjelentette művét. A mai estén a vonószenekarra és ütőhangszerekre íródott változat hangzik el, melyet 1983-ban komponált. A maga szertartásos ütőhangszer-effektusokkal tagolt, nyugtalan mozgalmasságot és meditatív békét váltogató variációs folyamatával a Fratres a zeneszerző szerint azt illusztrálja, „ahogyan a jelen közvetlensége és az örökkévalóság küzd bennünk egymással”.
Pärt darabját a mai hangversenyre az est észt karmestere, Lilyan Kaiv választotta, aki a Dohnányi Akadémia 2019-es karmesterkurzusán olyan kiemelkedő teljesítményt nyújtott, hogy azzal a zenekar és Hollerung Gábor, a mesterkurzus vezetőjének elismerését egyaránt kivívta. Fogadják szeretettel!
Az Esz-dúr sinfonia concertante eredetileg fuvolára, oboára, kürtre és fagottra íródott Mozart négy hangszervirtuóz barátja számára 1778-ban, Párizsban. A művészeket a szerző még Mannheimban ismerte meg, s úgy tervezte, új darabját a párizsi Concerts Spirituels egyik rendezvényén mutatják majd be. A bemutató azonban elmaradt, sőt, a kéziratnak is nyoma veszett. Mozart ugyan néhány hónappal később egy levélben kifejezte szándékát, miszerint újból lekottázná a kompozíciót, erre végül mégsem került sor. Azt sem tudjuk, ki készítette a mű ma ismert formáját, az oboára, klarinétra, kürtre és fagottra írt változatot. Mai esténken zenekarunk négy kitűnő tagja mutatkozik be a szóló szerepekben.
Sosztakovics 1944 végén már tervbe vette a Hetedik és Nyolcadik szimfóniájával megkezdett sort lezárni hivatott Kilencedik szimfónia megírását. Terveiben egy monumentális, Beethoven Kilencedikjéhez hasonló apparátusú előadógárdát álmodott meg. Végül korábbi próbálkozásait félretéve, 1945. augusztus 5. és 30. között megírta a Kilencediket, amelynek november 3-i, leningrádi bemutatója aztán a szovjet zeneélet talán legnagyobb botrányába fulladt. A várt monumentális kórusszimfónia helyett egy könnyed hangvételű, szinte egyetlen nagy scherzónak tűnő “sinfonietta” szólalt meg a pódiumon. Úgy tűnt, mintha a szerző Beethoven hősi pátoszának felidézése helyett inkább Haydn tréfásan szókimondó egyszerűségét választotta volna követendő példának: az egyszerű tematika, a világos, viszonylag kis apparátusra szánt hangszerelés, az expozíció archaizáló megismétlése mind-mind szinte parodisztikus szándékot sejtettek. A művet már csak azért is nehéz lett volna a “háborús szimfónia-triász” betetőzésének tekinteni, mert öt tételének együttes hossza sem érte el a Hetedik vagy a Nyolcadik szimfónia akár csak nyitótételeinek eme dimenzióját. A szovjet kritikusok fenntartásait azonban az idő és az előadóművészek idővel megcáfolták: a háború emlékének elhalványodtával a Kilencediket immár sokkal több karmester tűzte műsorára, mint a súlyosan programatikus Hetediket és Nyolcadikat.
