A mai estén a karácsonyi készülődés hangulatát vonóskari művekkel igyekszik megidézni a Budafoki Dohnányi Zenekar.

Elsőként a fiatal magyar zeneszerző, Kutrik Bence népies hangvételű darabja csendül fel. A mű címének – Adventus – jelentése ’eljövetel’, mely Jézus születésének eseményére utal. Az adventi időszak azt a várakozást fejezi ki, amellyel az ember felkészülhet a Születés eljövetelének fogadására, ezért ezzel a művel indítjuk adventi hangversenyünket.

Ezután az itáliai barokk zeneszerző, Antonio Vivaldi két vonóskari concerto-ja hangzik el. Vivaldit legtöbben a Négy Évszak című műve alapján ismerik, pedig hatalmas életművet hagyott maga után, melyben több száz vonóskari concerto szerepel. A mai estén elhangzó művekben nincs szólista, a két hegedűszólam verseng egymással. Mindkét mű három tételes, igazi itáliai barokk zene, ami a karácsony békés hangulatát idézi meg nekünk.

A koncert első felének záró műve Samuel Barber, amerikai zeneszerző Adagio-ja. A szerző a művet egy római tartózkodása idején komponálta 1936-ban, ahol tanulmányai miatt tartózkodott egy hosszabb ideig. Itt ismerkedett meg Arturo Toscanini karmesterrel, aki két évvel később a mű bemutatóján vezényelt. Az Adagio eredetileg egy vonós kvartet második tétele volt, de Barber 1938 januárjában áthangszerelte zenekarra, és ezt a változatot elküldte Toscanininek, aki még ugyanabban az évben közönség elé vitte a darabot. Az Adagio egy érzelmes, lírai dallamokban gazdag mű, mely sok embert könnyekre fakasztott már. Ennek ellenére, vagy éppen emiatt nagyon népszerű darabbá vált, több film kisérőzenéjeként is hallhattuk már.

Végezetül adventi koncertünket Dvořák Vonósszerenádjával zárjuk, mely egy sokszínű táncmulatságba in­vitál minket, melyben vérpezsdítő és érzelem­gazdag zenék szólalnak meg a keringőtől a falusi táncmulatságig.

Orosz est három orosz zeneszerzővel.

Koncertünket a legfiatalabb zeneszerző művével, Dmitry Kabalevsky 1937-ben írt operájának nyitányával kezdjük. A mű Romain Rolland regényére épül, az opera címadó főhőse Colas Breugnon egy 17. századi francia kisvárosban éldegélő asztalos-fafaragó művész mester, aki elégedetten éli mindennapjait, élvezi az élet minden pillanatát és örömét. Nyugodt élete akkor borul fel, amikor egy pestisjárvány következtében elveszíti feleségét, ő maga is lebetegszik, távollétében felgyújtják a házát, széthordják a vagyonát, elpusztítják az alkotásait. A város, ahol él, rablóbandák kezére kerül, és az anarchia lesz úrrá mindenütt. Végül Colas megszervezi az életet, és rendet teremt a városban. Új háza építésekor eltöri a lábát, és végleg ágyba kényszerül. De ez nem töri le a lelkesedését, Plutarkhoszt olvasva üti el az időt. Colas az az ember, aki sosem veszíti el az életkedvét, aki minden megpróbáltatásból és veszteségből megerősödve kerül ki. Kabalevsky komoly kutatásokat végzett, hogy zenéjébe francia és burgundi népdalokat is felhasználhasson. A nyitány az opera legtöbbet játszott részlete, a főhős vitalitásának, humorának, bölcsességének zenei kifejezése.

Prokofjev az 1930-as évek elején alkotói válságba került. Az a probléma foglalkoztatta, hogy milyen zenét érdemes írni kora közönségének. Az egyik legfontosabb következtetése az volt, hogy a dallamos zenével lehet közel vinni a kortárs zenét az akkori hallgatósághoz. Így amikor 1935-ben Robert Seutance, francia hegedűművész egy hegedűverseny megírására kérte fel Prokofjevet, visszanyúlt a hagyományos formákhoz, és a dallamosságot helyezte előtérbe. A II. hegedűversenyben a klasszikus hagyományok és az új alkotóperiódus újításai keverednek. A hagyomány jól tükröződik a hegedű és a zenekar koncertáló viszonyában, a háromtételes gyors-lassú-gyors formában, a harmóniákban és a hangszerelésben. Ezt a hagyományos hangzást színezik át Prokofjev motívumai, és teszik izgalmassá a II. hegedűversenyt.

A három zeneszerző közül a rangidős, Csajkovszkij V. szimfóniája hangzik el az este második felében. A művet 1888-ban komponálta, s bár vegyes kritikákat kapott bemutatásakor, mégis a szerző legnépszerűbb, legtöbbet játszott műve lett. Sors szimfóniaként tekinthetünk rá, melynek nincs pontos programja, de maga a szerző ezt a megjegyzést írta a művéhez: „Teljes meghajlás a sors, illetve a végzet kifürkészhetetlen parancsa előtt”. A nyitótéma képviseli ezt a gondolatot, és minden tételben visszatér emlékeztetőként, annak ellenére, hogy minden tételnek saját zenei témája van. Nagy lélegzetvételű, komor hangulatú műről van szó, ami még reményteli kicsengéssel zárul.