„Nem tudok költői módon írni – nem vagyok költő. Nem tudom a szófordulatokat fény és árnyék segítségével művészien megjeleníteni – nem vagyok festő. Még arcjátékkal és
mozdulattal sem tudom gondolataimat és érzelmeimet kifejezni – nem vagyok táncos. De mindezt tudom hangok útján – mert muzsikus vagyok.”
Mozart, 1777
Mindazt, ami az embert emberré teszi, a lelkének szoktuk tulajdonítani. Lelkünk felel érzelmeinkért, örömünkért, bánatunkért, félelmeinkért és reményinkért, hitünkért és kétségeinkért, a bennünk rejlő szeretetért és gyűlöletért. A művészet – leegyszerűsítve – a lelkünk tükre, különösen igaz ez a zenére, ami nem használhatja a szavak erejét, a
fény és a színek játékát, és nem lehet térben sem körbejárni. Cserében pontosan azon az apró rezdülések, és az ezekből keletkező ellentétek felmutatására képes, amit lelkünk és érzelmeink sajátjának tartunk. Így rövidebb és hosszabb hangok, gyorsabb és lassabb tempók, magas és mélyebb hangok szembeállításával, összecsengő és ütköző harmóniákkal operál, egyfolytában feszültséget teremt, azt többé vagy kevésbé feloldja, pontosan összefoglalva az emberi érzelmek teljes skáláját.
Mozart a zenetörténet talán legnagyobb zsenije. elsősorban azért irigylésre méltó, mert tökéletesen ismeri érzelmeit, a legellentmondásosabb érzelmi gesztusokat is azonos értékűnek tekinti, ezeket a műveiben tökéletes egyensúlyban tartja. emellett tökéletes harmóniában van önmagával, érzelmeivel sosem küzd, hanem azokat a maguk természetes
módján fogalmazza meg. ezért, bár Mozart hol drámaibb, hol játékosabb, hol bensőségesebb alapkaraktert mutat fel, műveit mégis érzelmei egyensúlya és harmóniája jellemzi.
A-dúr zongoraversenye e kiegyensúlyozott életműben is az egyik legsokszínűbb, leginkább szeretetreméltó és legharmonikusabb alkotások egyike.
