A Házavatás c. mű a bécsi Józsefvárosi Színház újra megnyitására íródott, és valójában Beethoven az Athén romjai című Kotzebue-színdarabhoz írt kísérőzene adaptációja. Beethoven a már meglévő zenéket átdolgozta, kiegészítette, és új nyitányt írt hozzá. A munkához éppen Händel és Haydn műveinek tanulmányozása után kezdett neki, így érezhető a szerzők hatása, míg a szimfóniák világához szokott fülünknek talán kicsit szokatlanul hathat az erős klasszikus hatás.
„Nem vagyok megelégedve az eddigi műveimmel. Mostantól új útra térek.” – mondta Beethoven 1803-ban, amikor a c-moll zongoraversenyét befejezte. Ez a stílusváltás jól érzékelhető a II. és a III. szimfónia, vagy éppen a II., C-dúr, illetve a III., c-moll zongoraverseny között. Ez utóbbi sajátosan kétarcú darab: tételeinek felépítése a Mozarttól örökölt klasszikus modellt követi, s egyetlen elemzője sem mulasztja el felhívni a figyelmet a Mozart K. 491-es c-moll koncertjével való konkrét hasonlóságokra, mint amilyen például rögtön az 1. tétel unisono témakezdete – ám a formai keretek kitöltése, a zenei anyag karaktere és a zenei folyamat szerveződése már az új utat sejteti. És maguk a keretek is kitágulnak: a c-moll zongoraverseny nyitótétele indul Beethoven összes versenyműve közül a leghosszabb, már-már szimfonikus méretű zenekari expozícióval. A nagyon távoli E-dúrban megkomponált középső tétel intim hangvételű szóló-indítása azt az érzetet kelti, mintha egy zongoraszonáta lassúját hallanánk. Ez a zene már az érett Beethoven hangján szól. A finale szögletes-táncos rondótémáját helyenként szinte groteszk hangsúlyok teszik érdekessé. A tételben mindvégig ott bujkáló polifon hajlam a második epizódban, a rondótémára épített fugato formájában tör a felszínre. S ezután következik a legmeglepőbb fordulat: a rondótéma kezdete ál-visszatérésként, a 2. tétel E-dúr hangnemében hangzik fel. A gyorsabb tempójú coda, Mozart fináléjához hasonlóan, páros ütemről 3/8-ra vált, a c-moll alaphangnem (Mozarttal ellentétben) C-dúrrá világosodik ki, s a tétel felszabadult, mámorosan optimista hangvétellel ér véget.
Rahmanyinov szintén c-moll versenyművének keletkezéstörténete meglehetősen regénybe illő. A szerző 1895-ben 22 évesen fejezte be d-moll szimfóniáját, ami a bemutatón csúfosan megbukott. Rachmaninov a bukás hatására súlyos alkotói válságba került és majdnem három évig semmit sem írt. Végül egy Nyikolaj Dal nevű moszkvai specialistához fordult segítségért, aki hipnózissal és autoszuggesztióval vegyített pszichiátriai kezelést alkalmazott rajta. Miközben hipnotikus állapotban feküdt a díványon, Dal doktor ezt sugdosta a fülébe: “Meg fogja írni a versenyművét… meg fogja írni a versenyművét… meglátja, milyen könnyen fog menni… a zongoraverseny kiválóan fog sikerülni…” A kezelés úgy tűnik sikeres volt, hiszen Rahmanyinov 1901-re megírta 2. c-moll zongoraversenyét, mely máig a legnépszerűbb műve.
