Napóleon francia seregei az 1800-as évek elején kétszer is elfoglalták Bécset, menekülésre késztetve a városból az uralkodócsalád és a felsőbb osztályok több tagját, köztük Rudolf főherceget is. Rudolf főherceg nem ok nélkül írta be magát Beethoven egyik legfontosabb támogatójaként a zenetörténetbe: két arisztokrata barátjával, Lobkowitz herceggel és Kinsky herceggel nagyobb összegeket fizettek Beethovennek azért, hogy ne hagyja el Ausztriát. A főurak hittek abban, hogy Beethoven csak akkor szentelheti magát teljesen művészetének, ha nem nehezednek rá anyagi terhek, és ahogy ők fogalmaztak „ily módon eltávolították útjából azokat az akadályokat, amelyek meggátolhatták volna géniuszának megnyilatkozását”.
A napóleoni háborúk idején komponálta Beethoven ötödik és egyben utolsó befejezett zongoraversenyét, melyet 1811-ben Friedrich Schneider szólójával a Gewandhaus Zenekara mutatott be Lipcsében. Egy évvel később, a Beethoven-tanítvány Carl Czerny közreműködésével került sor a darab bécsi premierjére, amelyen egy francia katonatiszt vakmerően a következő szavakat kiabálta be: „C’est l’Empereur!”, azaz „Ez a császár!”. Beethoven Napóleonhoz való ambivalens viszonyát tekintve ironikus, hogy az „Emperor” jelzőt – melyet marketingfogásként véglegesen egy angol kiadó ragasztott rá a darabra – ma is összekapcsoljuk a zongoraversennyel.
1810. június 15-én – az Esz-dúr zongoraverseny előtt nem sokkal – mutatta be a bécsi Hoftheater Beethoven kísérőzenéjével Goethe Egmontját, mely az elnyomás és a szabadság, a fény és a sötétség, a jó és a gonosz harcának és együttélésének örök kérdéseit járja körbe. A Leonóra óta az Egmont volt Beethoven első lehetősége, hogy színpadra komponáljon, a jó ügyért meghalni is képes hős, Egmont története pedig egyszerre volt személyes és időszerű számára. Goethe színjátékának főszereplője, Egmont gróf a 16. századi Hollandiában a spanyol uralommal szembeszálló flamand ellenállás fontos alakja volt, aki mártírhalált halt a függetlenségért.
Míg Beethoven Egmont-nyitánya állandó része a szimfonikus zenekarok műsorának, különleges alkalomnak számít, ha egy zenekar a teljes kísérőzenét megszólaltatja. Az 1956-os forradalom és szabadságharc emblematikus zenéjeként is ismert Egmont-nyitány önálló szimfonikus költeményként is megállja a helyét, a kísérőzene részeként pedig nemcsak a dráma központi konfliktusait, de egyben megoldásukat is előrevetíti. Éppúgy ott van benne a spanyol hatalom elnyomása és a hollandok felkelése, mint Egmont lázadása, majd sorsának beteljesedése. A tíz zenei számból álló műben Egmont szerelme, Klára többször is megszólal – a győzelemről ábrándozik, majd egy szenvedélyes dalt énekel, haláljelenetében azonban már nem halljuk őt, csak a hangszerek szólamát. Beethoven Goethe dramaturgiáját követve, mégis a rá jellemző egyéni szabadsággal építette fel a kísérőzenét, melynek egységét a nyitány kódáját is felidéző győzelmi szimfóniával teremtette meg.
A Beethoven Budán Fesztivál péntek esti koncertjén hazánk egyik legdinamikusabb és legsokoldalúbb szimfonikus zenekara, a Budafoki Dohnányi Zenekar hívja történelmi utazásra a közönséget. A Hollerung Gábor vezette együttes partnereként Magyarország egyik legkeresettebb és legsikeresebb zongoraművészét, Balázs Jánost hallhatja a közönség.
