Az éneklés felszabadít! A karnagy pedig pszichológus

Balassa Ildikót egyetemista diákként ismertem meg 1992-ben, amikor berobbant a kórus (értsd: a Hollerung Gábor által vezetett Budapesti Akadémiai Kórustársaság) Rottenbiller utcai próbatermébe. Azt, hogy hegedűs, mindenki tudta, mert a hangszerrel a kezében érkezett, és attól soha nem is vált meg. Kiderült, hogy pécsi lányként kétlaki életet él; a Pécsi Tanárképző Főiskola hegedű tanszakának és a budapesti Zeneakadémia szolfézs-zeneelmélet-karvezetés szakának hallgatója. Csaknem húsz évig töretlenül tagja volt a kórusnak, majd rövid kitérő után nemrég visszatért, másodkarnagyi szerepkörben.

Szöveg: Petró Margit

A Budapesti Akadémiai Kórustársaságban (BAK) mindig is sok ambiciózus egyetemista énekelt, Ildikó lendületén, pörgésén rögtön láttuk, hogy ez nem csupán fiatal korával összefüggő hevület. Egyszer Hollerung Gábor karnagy a zongorához ültette, hogy kísérjen a próbán, amit ő hegedűs létére is hibátlanul oldott meg, pedig a zongorakíséret különös képességet igényel még a zongoristáktól is. Gábor a tőle megszokott nagyvonalúsággal odavetette: „Tanulj meg zongorakísérni!” És Ildi, miközben néha próbák előtt hegedűvizsgáira is gyakorolt, egyre többször ült a zongorához. Igazi tehetség! Hisz egyszemélyben képes megfelelni a zongorakísérői, a hegedű-szolfézstanári és a karvezetői pálya követelményeinek.

Hogyan határoztad el, hogy zenész leszel?

6 éves koromban döntöttem el, hogy hegedűs leszek. Ebben nagyon nagy szerepe volt első hegedű tanáromnak, Marosi Lászlónak. Eléggé zárkózott kisgyerek voltam, ő pedig egy vérbeli pedagógus személyiség. Emlékszem, hogy az első találkozáskor csak fogócskáztunk a teremben, addig nem kezdtünk el hegedülni, amíg tökéletesen nem hangolódtunk egymásra. Sokszor hátat fordított nekem miközben játszottam, azért, hogy a hangra tudjon koncentrálni. Így is meg tudta mondani, hogy konkrétan mi a baj a technikámmal. Imádtam gyakorolni és koncerten játszani, 12 évesen bejutottam egy Országos Hegedűverseny döntőjébe is. Marosi László később a pécsi főiskolán is a tanárom lett, és különleges kapcsolat szövődött közöttünk, ami egész pályafutásomat meghatározta. Tőle tanultam meg, hogy jobb, ha a tanár időt szán a munka légkörének megteremtésére, ha közösséget formál, egész embert nevel.

Hosszú évekig úgy tűnt, hogy a hegedű mellett egy életre elköteleződtél.  A Pécsi Tanárképző Főiskolán hegedűtanárként diplomáztál is. Mindezközben hogyan kerültél a Zeneakadémiára?

Sajnos a „konzis” évek nem úgy alakultak számomra, ahogyan szerettem volna, mivel eléggé szerencsétlen tanár-diák kapcsolat részese voltam. Valószínűleg Laci bácsit kerestem az akkori hegedűtanáromban is. Úgy éreztem, hogy megfeneklett ez a hegedű dolog és nyitni kell másfele. Nem volt kétséges, hogy maradok a zene mellett, csak más formában. Ugyanis a pécsi Mátyás király utcai Általános Iskolából hoztam a kórus szeretetét, ahol nagyszerű énektanáraim, egyben fantasztikus karnagyaim voltak. Élénken élt bennem a kóruspróbák, kórustáborok, a kórustalálkozók hangulata, az Éneklő Ifjúság szereplések. Ezért úgy gondoltam, hogy megpróbálom a szolfézs-zeneelmélet-karvezetés szakot a Zeneakadémián. Nagy meglepetésemre sikerült a felvételi. Persze a hegedülést sem tudtam abbahagyni, így végül két városban, két szakon egyidejűleg teljesítettem. Ez nem volt egyszerű időszak az életemben, de mindig valahogyan megoldottam, hogy eredményesen zárjak egy-egy évet. Akkor rengeteg energiám volt, ezért nem éreztem soknak, és mindig is szerettem tartalmasan tölteni az időmet.

Rohantál, vonatoztál, szervezted az óráid, vizsgáztál és betoppantál a Rottenbiller utcai próbaterembe, ahol a BAK „hőskorában” a rendkívül igényes, magas színvonalú munkában is részt vállaltál.

A Pécsi Főiskolától azt kaptam, amit vártam; jó tanárok és körülmények. Sajnos a zeneakadémiai tanulmányokban viszont csalódtam. A karvezetés oktatás nem azt adta vissza, amit általános iskolás koromban, vagy később a Budapesti Akadémiai Kórustársaságnál a kórusvezényléssel kapcsolatban megtapasztaltam. A Zeneakadémián elbizonytalanodtam: megfelelő a tudásom a választott pályához, jól választottam? Ekkor jött a fordulópont, ugyanis egy váratlan indíttatásból elmentem a Hollerung Gábor által szervezett és vezetett karvezetés kurzusra Tahitótfaluba. A 90’-es évek első felében ezek az alkalmak rendkívüli inspirációt, szakmai fejlődést jelentettek több, azóta már világszínvonalon is eredményes, tehetséges karnagy számára. Életem meghatározó élménye volt a találkozás Gáborral, rendkívüli hatást váltott ki az ő zenei gondolkodása és a kórus megismerése, vezénylése.

Értsük ezt úgy, hogy Gábor világította meg számodra a zene lényegét?

Óriási siker volt számomra, hogy Gábor a zene logikáját feszegető fifikás kérdéseire milyen könnyedén tudok válaszolni. Akkor rájöttem, hogy Gáborral nagyon hasonló a gondolkodásunk. A zenei megközelítésnek van egy objektív része, amit nem lehet másképpen értelmezni, s amely az adott mű keletkezési idejéből és felépítéséből következik. Ez a felismerés nagyon nagy önbizalmat adott.  A mai napig is sok időt töltök el a darabok értelmezésével, és érzem, ahogyan tisztul a kép és egyre magabiztosabb lesz a zenei elképzelésem. Kialakul a jó tempó, a zenei megformálás, a hangsúlyozás, és egyszer csak minden rész a helyére kerül. Igazából Tahiban értettem meg azt, hogyan kapcsolódnak össze a Zeneakadémián tanult tantárgyaknak különböző szegmensei egy nagy egésszé.

Menet közben mennyiben változott meg benned a kórusról, a vezénylésről kialakított kép?

Gábor személyiségén túl a másik hihetetlen élmény a Budapesti Akadémiai Kórustársaság vezénylése volt. Meglepődve tapasztaltam, hogy a Zeneakadémián rossznak minősített vezénylésem mégiscsak érthető és inspiráló, s az általam közvetített zenei szándék könnyen megvalósítható a kórus számára. Érdekes, hogy a kórus nemcsak a mozdulatokat figyelte, hanem számukra legalább olyan fontos volt a vezénylő személyisége. A gyakorlatban derült ki, hogy mennyire összetett, finom és speciális tevékenység a karnagy munkája. Csodálatos érzés egy nagy zenei apparátus irányítása, a különböző felkészültségű, adottságú énekesek kifejezésmódjának harmonizálása és a zenemű megszólaltatása, vezénylése. Ez óriási sikerélményt jelentett. Örökké tartó szerelem szövődött közöttünk. Gábor és a kórus visszaadta a hitemet önmagamban, a zenélésemben. Tulajdonképpen ekkor kezdődött a pályám.

Mi volt a feladatod a Budapesti Akadémiai Kórustársaságban?

20 évig dolgoztam a BAK-nál korrepetitorként, majd 1998-tól másodkarnagyként. Mindent, amit a kórusvezetésről tudok, azt itt tanultam meg a rengeteg próba, koncert, turné alatt. Az oratóriumkórusban az én munkám egyfajta betanító-karnagyi tevékenység, vagyis a művek blattolásától eljuttatni a kórust az első zenekari próbáig. Szeretem ezt a munkát, mert nagyon látványos és eredményes, amelyben az amatőr, kottát kevésbé olvasó emberek nagyon hálásak mindenfajta segítségért. Ez a tevékenység engem is nagyon motivál, s tudom, hogy ennél nemesebb ügy kevés van a világon. Mindig jó érzés a koncerteken hallani a kész produkciót, nézni azt az örömöt, ami a hobbiból éneklők arcáról visszatükröződik.

Ugyanakkor a 2012. év fordulópontot hozott a szakmai életemben, mert egyre erőteljesebb lett az érzés, hogy nem elég számomra már a betanítás, szeretném a zenei felkészülés teljes folyamatát végig vinni egészen a koncertig. Az élet rögtön két lehetőséget is kínált, a fő munkahelyemen, a Weiner Leó Zeneművészeti Szakgimnáziumban megkaptam az iskola nagy vegyeskarának a vezetését, és felkértek az Eötvös Gimnázium Öregdiákjaiból alakult kórus irányítására is. Mivel elvállaltam mindkettőt, így abba kellett hagyni a BAK-nál folyó betanítói munkát. Nagyon fájt ez a döntés, hiszen ezer szállal kötődtem az énekkarhoz, de megléptem, mert úgy éreztem, hogy ha meg akarom összességében, teljesen folyamatában is tanulni a szakmát, akkor ez törvényszerű. Tulajdonképpen a kórusban vannak a gyökereim és nem szüntettem meg a kapcsolatot végérvényesen.

Hogyan találtál vissza a BAK-hoz?

2020 augusztusában csörgött a telefonom, Gábor hívott, hogy lenne-e kedvem visszajönni. „Szüksége van rád a kórusnak és nekem is”- mondta. Nagyon jól esett!  Mivel a gyerekeim már felnőttek, s nagyon hiányzott az elmúlt 8 évben a régi társaság, a barátok, így igent mondtam. Biztosan nem lesz egyszerű ismét második embernek lenni egy ilyen jellegű feladatban, de azt gondolom, hogy nagyszerűen kiegészítjük majd egymást. Mivel a zenei elképzelésünk közös kezdeteinktől hasonló, így nem esik nehezemre Gábor keze alá dolgozni. A kórus intonációs képességeinek a fejlesztése is a feladatom lesz, ami hosszú, összetett és nem könnyű folyamat. Nagyon örültem a lehetőségnek, hogy a kórus évente egyszeri zenekari kíséret nélküli koncertjeit a Vígadóban én vezényelhetem. Amiért hálás vagyok, hogy a karnagyokra háruló szervezési munkától megszabadulok, mert itt a szakmai munkára kell csak koncentrálni, próbát tartani és vezényelni!

Zenetanárként milyen lehetőségeid voltak a közös muzsikálás irányítása terén?

Szakmai sikereket klasszikus értelemben a fiatalokkal értem el, ez érthető is, hiszen ők a profi zenészi pályára készülnek, ha nem is énekesként, hanem többnyire hangszeresként. A zene iránti fogékonyság, igényesség mindenféleképpen közös nevező, így nagyon könnyen megtaláltam velük a hangot. Egy hirtelen ötlettől vezérelve egyszer megkérdeztem a hegedűvizsga után a kollégákat, hogy lenne-e kedvük zenekarba tömörülni és kísérni az énekkart. Legnagyobb meglepetésemre boldogan igent mondtak. Sokan közülük régebben aktív zenekari tagok voltak, így boldogan ültek újból a pultok mögé. Megnyílt előttünk a világ! Kisebb Mozart miséket, Bach kantátákat, Saint-Saens karácsonyi oratóriumot mutattunk be a vezetésem alatt. Az új zenei apparátus óriási szervezést igényelt és óriási élményt is adott mindannyiunknak. Sokszor a fél iskola együtt muzsikált a színpadon. Ez így volt egészen a Covid járványig. Közben alakítottam egy kamarakórust is az iskola legjobb hangú növendékeiből és 2019-ben megnyertük az Országos Szakközépiskolai Kórusversenyen az I. díjat! A közeljövőben egyedüli magyar kórusként másodszor fogunk részt venni a németországi Ochsenhausenben rendezendő kórustalálkozón.

Sikerült eredményeket elérni az amatőr kórusoddal is?

Az Eötvös kórussal kisebb magyarországi versenyeken indultunk, sok-sok koncertet adtunk különböző templomokban, mindig valamilyen jótékonysági céllal. Más kórusokkal összefogva Schubert G-dúr misét énekeltünk a Bazilikában, kórustalálkozókat szerveztünk az Eötvös Gimnáziumban. Sajnos a lehetőségek, financiális gondok miatt messzebb nem jutottunk. Amire különösen büszke vagyok, hogy összetartó közösséget sikerült létrehoznunk a zene erejével. Nagyon sok türelem kell az amatőr kórusokhoz, amit tökéletesen kárpótol a végigküzdött próbák után a koncerten hallható eredmény, a színvonalas, sikeres előadás. A kulcs az, hogy eszközöket adjunk az énekesek kezébe, ami legtöbbször nem a hang nemesítése, képzése, hanem inkább az egységes zenei artikuláció. Nagyon-nagy szerencse, hogy általában mérnökökkel, közgazdászokkal, orvosokkal dolgozhattam, mert így könnyű volt a zenei elképzelés megértése és megvalósítása. Mindig is csodáltam azt a fajta lelkesedéssel párosult ember feletti koncentrációt, amire a nem zenész emberek képesek a fellépések alkalmával. Mindenre emlékeznek, amiről szó volt a próbákon, hihetetlen igyekezettel meg is valósítják azokat, és ebből az együttes koncentrációból létrejön a csoda! Úgy szólalnak meg a darabok, ahogyan a próbákon sose, sokszor még a hangszíne is más a kórusnak. Szoktam is kérdezni utána, hogy ezt a gyönyörű, érzékeny hangot honnan vettétek, miért nem hallottam korábban. Ez az, amire nincs magyarázat, de azt hiszem nem is kell keresni, éppen az a lényege, hogy megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan. Amikor az előadáson hozzájön még valami, amit valószínűleg nem mi tettünk hozzá, hanem kaptuk, talán jutalmul az erőfeszítéseinkért. Ezt az élményt, ha egyszer megtapasztalja az ember, örökre rabja lesz és minden koncerten ezt keresi, ezt várja!

Jól értem, hogy az amatőr énekesek lelkesedéséből fakadó eredmény még jobban inspirálja a karnagyot, s ettől lesz igazán jó az előadás?

A koncertélményhez természetesen a kóruson kívül még két összetevő is meghatározó, mégpedig a karnagy személye és a közönség. Fantasztikus az érzés, ahogyan belépsz a közönség elé, megtapasztalod azt az óriási pozitív energiát, ami árad belőle, amit végig érzel a hátadon, miközben vezényelsz. Ez segít abban, hogy a maximumot hozd ki magadból. Továbbadod ezt az energiát a kórus felé, hozzáteszed a saját egyéniségedet, érzéseidet, habitusodat, érzékeli a kórus is, és ez még tovább lelkesíti őket. A minőségi zenélést hallva a közönség tovább gerjed, és kezdődik az egész energiaáramlás elölről.

Nekem nem adatott meg, hogy online koncertet vezényeljek, de kollégák elbeszélése szerint nagyon nehéz „felszívni” magadat önállóan, közönség nélkül, s eljutni abba a bizonyos másállapotba, amit érzünk a koncert közben. 2019-től egy új világ következett. A kórusok bezártak, a tanítás megmaradt, csak más formában, próbáltam átszokni, megszeretni az online munkát, több-kevesebb sikerrel.

Mi a véleményed a karnagy személyiségéről és a kóruséneklésről az amatőr énekkari mozgalomban?

Ahogy már többször említettem, nagyon fontos a szakmai tudáson túl a karnagy személyisége. Erősnek, határozottnak, magával ragadó egyéniségnek kell lennie, ez adja a tudással együtt a hitelességet. A kóruséneklésről azt gondolom, hogy óriási közösségformáló erő, legalább akkora, mint a foci. Kodály pontosan tudta, hogy egy kórusban megtanulja az ember még gyerekkorában a társadalmi beilleszkedés szabályait. Különböző egyéniségek olvadnak össze, s van, aki többet ad bele, van, aki kevesebbet. Megtanít arra is, hogy mikor kell előtérben lenned, mikor kell hátra húzódnod. Csak annyira kerülhet előtérbe az egyén, hogy a közösség egészébe még beleolvadjon. Mindenkire szükség van, bármilyen is a hangja.

Az éneklés felszabadít, gyógyít, ehhez meghatározó a próbák légköre. Nagyon fontos, hogy senki ne legyen frusztrált, és mindenki merjen énekelni! Itt óriási szerepe van a karnagynak, mint pedagógusnak, pszichológusnak. Érezni kell, hogy mikor lehet poénkodni, s mikor kell teljes erőbedobással próbálni.

Családanya is vagy. Újtára indítottad három csodálatos gyermeked. Most mivel tervezed eltölteni a felszabadult időt?

Szükséges, hogy különválasszuk a magánéletünket a munkahelyünktől. Folyamatos időzavarban éltem, s úgy éreztem, hogy ízekre szét vagyok szaggatva, és igazából egyik feladatomra sem tudok teljes egészében koncentrálni. Ezért is szükséges egy kis idő az áthangolódásra családanyából tanárrá, karnaggyá. Nem kis feladat mindenütt helytállni és közben a családdal is minőségi időt tölteni. Nagyon örülök annak, hogy a két nagyfiam zenész. Egész nap muzsikától zeng a ház, gyönyörű és teljes életük van. A lányom a tolmács-fordító pályát választotta, de ő is hegedül. A fiúk brácsa, cselló játékával éppen megvan a családi vonósnégyes, és igyekszünk is időt találni a közös zenélésre. Egyik ismerősömtől Mozart, Beethoven, Schubert, Brahms, Dvorák vonósnégyes kötetet kaptunk ajándékba, így jó sokáig lesz mit játszanunk. A lányom az Angelica Leánykarban is énekelt, de mindannyian jöttek velem az összes kóruskoncertre, s együtt is énekelünk, hacsak lehet. Például az Énekel az ország koncerteken.

A gyermekek felnőttek, kezdődik az önálló életük, a lányom külföldre megy, fiaim pedig vidéki főiskolán fogják folytatni hangszertanulmányaikat. Kicsit furcsa lesz a csend, ritkábban találkozunk, de talán több időm lesz magamra. Németül jól beszélek, s nagyon szeretném az angol nyelvben levő hiányosságaimat végre bepótolni. Mondhatni, lételemem a mozgás, kocogok a Dunaparton a kutyával, jógázok, 2 éve aktívan pingpongozom, úszom, kirándulok. Szeretnék sokkal többet olvasni, többfajta meditációt tanultam, most talán lesz idő az alkalmazásukra. Fontos a lelki egyensúlyunkhoz, hogy megálljunk néha, s hagyjunk magunknak időt arra, hogy megéljük az életet. Erre és a kóruskarnagyi feladataimra készülök.

Az interjú a Hangoló 2021-es őszi lapszámában jelent meg.