„Mesélő vagyok. Eszközöm az ének”

Szőke Nikoletta meghívta zenekarunkat 2020. augusztus 28-ai koncertjére a Müpába. Számára is, a BDZ számára is vágyott kihívás a jazz-szimfonikus párosítás egy egész estén át, nem beszélve Werner Gáborról, zenekarunk karmesteréről, akire a teljes repertoár hangszerelése vár. Nikolettát kérdeztem a BDZ-hez és a Müpa nagyszínpadára vezető útjáról, rakétaként berobbanó zenei sikereiről, no és persze anya- és feleség-szerepéről is.

Szöveg: Czingráber Eszter

Meglepő gyorsasággal és gördülékenységgel sikerült időpontot és helyszínt egyeztetnünk a beszélgetéshez. Egy belvárosi kávéházban találkoztunk, egy megkésett reggelizéssel egybekötött ismerkedős, boncolgatós beszélgetésre. A viszonylag korai óra és a ködös, nyálkás téli idő közepette szinte kiragyog Niki finoman sminkelt mosolyával, elegáns megjelenésével.

Mindig sminkeled magad?

Á, dehogy! Csak ha fontos „jelenésem” van, mint most például veled ez a beszélgetés. Amúgy kifejezetten háziasszony üzemmódban töltöm a napjaim nagy részét, vagy inkább főállású anya-módban, annak meg nem eleme a sminkelés.

Nahát… Anya és háziasszony? Hogyhogy?

Mindig is ilyen életre vágytam. Amikor ismert énekes lettem, és elkezdődött az aktív koncertezős időszakom, már akkor tudtam, hogy hosszú távon a kevesebb, nagyobb koncertre szeretnék berendezkedni. Férjem, Barcza Horváth József már megismerkedésünkkor befutott jazz-bőgős volt, nem is volt kérdés, hogy közös életünk során is sokszor távol lesz esténként. Ezért még fontosabb volt számomra, hogy kiszámítható jelenlétemmel megadhassam a gyerekeinknek az állandóságot. Jelenleg négy-öt koncertem van egy hónapban, azokból sok itt, Budapesten, így a koncert-napokon is csak este megyek el, a délutánt együtt töltjük a gyerekekkel. Szükség is van a ráérésemre, hiszen mindketten járnak zeneiskolába, délutánonként én hordom őket. A lányom fuvolázik, a fiam gitározik.

És amikor együtt koncerteztek a férjeddel?

Akkor számíthatunk a nagyszülőkre – szerencsére mind a négy nagyszülő szívesen vigyáz a gyerekekre, és ráadásul közel is laknak. Bár olyan nagyon azért már nem kell rájuk vigyázni; Bianka 11 éves, Milán pedig 9. Sokszor meg is várnak minket ébren egy-egy koncert után.

Apukád többször volt távol tőled esténként gyerekkorodban…

Igen, apukám nagyon aktív és elismert cimbalmos a mai napig. Négyéves voltam, amikor „bekezdett stabilba”, azaz állandó állást kapott Budapesten a mai New York kávéházban. Akkor még Zalaegerszegen laktunk. Ő Budapestre költözött, megteremtette a lakhatásunkat, és aztán jöttünk utána, az egész család. De ő minden este ment. Díszbe öltöztette magát, és ment zenélni. Számomra ez tehát egy teljesen bevett és megszokott életforma: az apa zenélni megy, az anya háziasszonykodik. Bár édesanyám is muzikális, ő maga soha nem dolgozott a zeneiparban. Nekem nagy szerencsém van, hogy így alakult az életem. Most nagyon jól a helyemen vagyok. Annyira, hogy a zenét begyűjtő és megtanuló időszakom után most már alkotó fázisomat élem.

Ez azt jelenti, hogy te is írsz dalokat, ugye?

Igen.  Három dalomat már felvettük, és most vágunk bele további dalok rögzítésébe. Terveim szerint jövőre meg is jelenik a saját szerzeményeimet tartalmazó albumom.

Régebben tehát nem foglalkoztál zeneszerzéssel? Hogy jött nálad egyáltalán maga az éneklés?

Tulajdonképpen véletlenül vett ilyen irányt az életem. Anyukám indíttatására – aki arra bíztatott, hogy mielőbb legyen a kezemben egy szakma, mert aztán ha korán megházasodom (amit nem terveztem), már nem lesz akkora kedvem tanulni – közgazdasági szakközépiskolába jártam. Nagyon szerettem a közeget is, a nyelveket is, tanulni is sokat tanultam. A szalagavatónkra álltunk össze az osztályból jó páran egy közös produkcióra. Négy-öt Jamiroquai számot adtunk elő. Valaki szerzett hozzá egy kezdetleges zenei alapot, többen vokál-szólamokat tanultak meg, az egyik félénk fiú osztálytársunkat még rappelésre is rábírtuk, én pedig énekeltem. Óriási siker és óriási élmény volt. Akkor és ott döntöttem el, hogy énekelni szeretnék. Az az összetartozás-élmény, az a felszabadultság, az a zeneiség, amit ott megéreztem, még ma is kísér a pályám során. S bár ott maradtam ötödik évfolyamra is a szakiskolában, közben azonban már megpályáztam egy alapítványnál egy tanulmányi ösztöndíjat, hogy legyen pénzem a zenével foglalkozni. Megítélték nekem az ösztöndíjat, így abban az évben már szereplőként vehettem részt az alapítvány szokásos éves, Thália színházbeli koncertjén. Ott is popzenét énekeltem, de jazz zenészek kísértek. Akik aztán addig nem hagytak utána nyugton, amíg el nem kezdtem a jazzel foglalkozni.

Ennek a koncertnek más hozománya is volt számodra…

Igen. A közönség soraiból szúrt ki magának Józsi… Másfél év múlva össze is házasodtunk. Természetesen az ő jelenléte is inspirálólag hatott rám, azóta is mindig ő hangszereli a dalaimat, de a legnagyobb lökést az adta, hogy elkezdtem jazz-éneklést tanulni Winand Gábornál. Ráadásul még Bikfalvy Júlia, sok befutott operaénekes elismert énektanára is felvett hangképzésre magához.

Akkor innen nyílegyenes volt a pályád?

Ha nem is nyílegyenes, de sínen volt, igen. Nagy előnyöm és nagy nehézségem is volt egyben, hogy az első néhány énekórám után már el is kezdtem fellépni. Közben pedig még tanárképző főiskolára is jártam, angol-orosz szakra, amit ugyan nagyon szerettem, de a sok éneklés és koncertezés miatt sajnos abba kellett hagynom. A klubkoncertek hamar meghozták a rutint, és fél évvel „hivatalos” énekessé válásom után élő koncertem lehetett a Magyar Rádió 6-os stúdiójából.

Három és fél év múlva pedig megnyerted a Montreux-i Jazz Fesztivál énekesi kategóriáját. 22 évesen…  Azt hiszem, erre mondják, hogy kirobbanó siker. Gratulálok hozzá! Ahhoz külön is, hogy mindezt úgy érted el, hogy egy kiegyensúlyozott, derűs személyiségű hölgy maradtál. Nagyon jól illesz ebbe a környezetbe, ahol most együtt kávézunk-teázunk.

Köszönöm! Én is úgy érzem, hogy a helyemen vagyok. Igazából csak pár éve érzem ezt. Azóta tudom, hogy a zenében engem nem a technika, nem a csinnadratta érdekel, hanem a mondanivaló. Végre meg tudtam magamnak fogalmazni, hogy valójában én egy mesélő vagyok, akinek az eszköze az éneklés.

Ennek a magadra találásnak a része az, hogy szimfonikus zenekarral készülsz egy egészestés Müpa-koncertre?

Igen. Régi vágyam ez, és most már tudok is mit kezdeni vele. A Budafoki Dohnányi Zenekarral egyszer korábban már dolgoztam lemezkészítés során, így nem is volt kérdés számomra, hogy a BDZ-t kérem fel a nagykoncertem zenekarául. Szerencsére Hollerung Gábor is szívesen mellém állt ebben az izgalmas feladatban. Sőt, már teszteltük is egymást: a zenekar idei újévi koncertjén, január 11-én a Müpában két számot már elő is adtunk abból a repertoárból, amivel a nyár végi koncertre készülünk. Nagyon nagy élmény volt!

Közös koncertünk témája a ’30-as – ’70-es évek zenéje lesz, a populáris jazz műfajából szemezgetve. Említenél néhány dalt a személyes kedvenceid közül?

Az egyik nagy kedvencem a Cabaret című film azonos című dala. Különösen a mostani időszakomban kiemelt dal ez számomra, mert fontos mögöttes tartalma van, nagy érzelmi odafigyelést igényel. A Michel Legrand számok pedig örök kedvenceim, főleg mióta magával Legrand-nal énekelhettem néhányat egyik koncertjén.  E dalok közül is lesz néhány a BDZ-vel közös koncertünk műsorán.

Hogyan kapcsolódsz ki egy-egy ilyen megmérettetés, egy-egy stúdió-munka, vagy éppen a hétköznapi teendők után?

Nagyon szeretek meséket nézni együtt a gyerekekkel, de akár magamban is. Amúgy is a filmnézés az egyik legfőbb kikapcsolódási formám.

És mi a másik?

Esténként mindig jár nekem egy óra a fürdőkádban. Ezt az egész családom tiszteletben tartja. Szeretek így elzárkózni kicsit a világtól. Zenét is így hallgatok, fülhallgatóval. A másik nagy luxusom pedig a reggeli kávém. Mind a kettő.

 

Szőke Nikoletta 2020. augusztus 28-án koncertezik zenekarunkkal a Müpában. A koncert  címe: Hollywood aranykora. További közreműködők: Farkas Zsolt – zongora, Barcza Horváth József – nagybőgő, Balog László – dobok. Vendégművész: Dolhai Attila.