Képeket kapcsol zenei triptichonná SOLTI Árpád szimfonikus költeménye, az Aktok. Az inspiráció forrásaként a zeneszerző három azonos tematikájú, de igen eltérő stílusú festményt jelölt meg. A kompozíció erényeit azonban nem a kép és a zene közötti reláció kimunkálásában érdemes keresni. Döntőbbnek tűnik az összekapcsolás mozzanata. Az egyes tételek törés nélkül követik egymást, a zenei karakterek gördülékenyen kapcsolódnak össze. A kompozíció nagy műgonddal teremti újjá a 19-20. század fordulójának szimfonikus írásmódját. S miközben a kompozíció főbb vonalairól a hallgató emlékezetében inkább az egységes tónus marad meg, az egyes tételek és tételrészek nagyon is markáns, egyéni profillal rendelkeznek. Molnár Szabolcs, zenekritikus
A közép-amerikai Costa Ricából származik Vinicio Meza klarinét és szaxofon-művész, aki ezúttal mint zeneszerző mutatkozik be a magyar koncertpódiumon négy harsonára és zenekarra írott harsonaversenyével. Művei legnagyobb részében a dél-amerikai népzene és főleg a világszerte kedvelt latin-amerikai táncok stílusát alkalmazza. Egyik kedvenc hangszer-összeállítása a négy harsona együttese, amelyre a híres Costa-Ricai Harsonakvartett ihlette. Számukra komponálta a hétfőn felcsendülő zenekari versenyművet is.
Dvorák 1892-95 között a New York-i Nemzeti Konzervatórium igazgatója volt. Amerikában szerzett élményei, a szokatlan és tanulságos új benyomások hatása alatt komponálta e-moll szimfóniáját. A néger és indián népzenék felfedezése éppúgy nyomot hagyott alkotásán, mint a nagyvárosi élet; a szimfónia alapvető érzése azonban a honvágy.
Dvorák a művet 1893 első hónapjaiban írta, a bemutató ugyanez év végén zajlott le New Yorkban. Sikere rendkívüli volt, a zeneszerzőt a konzervatórium háromszáz dolláros nagydíjával is megjutalmazták.
Az első tétel pregnáns ritmikája, színes és lendületes dallamossága a nagyvárosi benyomásokat tükrözi. A második és harmadik tételben az új élményanyag a régivel, az Újvilág népzenéje az otthon hagyott mélosszal társul. A lassú tétel ösztönzője Longfellow Ének Hiawatháról című indián tárgyú költeményének erdei temetést leíró részlete volt: Dvorák mindezt az emlékezés távolába helyezve dolgozta fel, így vált e tételből az egzotikus kolorit ellenére is megrendítő vallomás a népről, amelyhez tartozik. A harmadik tétel tánc-jellegét folklorisztikus dallamfordulatokkal és erőteljes ritmikával domborította ki a zeneszerző. A zárótétel megírása előtt Dvorák emlékezetesen szép napokat töltött egyik Iowa állambeli cseh településen. Itt az az öröm érte, hogy Európában maradt gyermekei meglátogatták. A honvágy helyett így az örömteljes viszontlátás kapott hangot a szimfónia befejezésében.
