Gioacchino Rossini nevéről ma mindenkinek a Sevillai borbély jut eszébe. Pedig a 19. század első negyedének legünnepeltebb operaszerzője írt más műfajú darabokat is, és legjelentősebb művei között két egyházi kompozíciót is találunk: a Stabat matert és a Petite messe solennelle-t (Kis ünnepi misét). Ez utóbbi a zeneszerző pályájának utolsó alkotókorszakában, 1863–64-ben keletkezett, akkor, amikor a testi és lelki betegség évtizedei után, Párizsban „újjászületve” egészségi állapota drámaian javult, híres humorérzéke is visszatért, és újra komponálni kezdett. A misét egy baráti köréhez tartozó házaspár házikápolnájának felszentelésére ajánlotta. Ez magyarázza a szokatlanul kis létszámú előadó-apparátust, amely az eredeti verzióban csak egy 12 tagú kórusból, a kórusból kiváló négy szólistából, valamint két zongorából és egy harmóniumból áll. Mai hangversenyünkön, nagyobb létszámú kórussal, egy zongora és egy harmónium kíséretével hangzik el a mű.
A mise címében foglalt „kis” jelző csak az eredeti előadó-apparátusra vonatkozhat, hiszen a 14 tételből álló, több mint 80 perces mű minden, csak nem kicsi. Rossini a mise állandó részein túl, Preludio religioso címmel megkomponálta a felajánlási zenét, egy tisztán hangszeres tételt is, s később még az O salutaris hostia himnuszt is beillesztette a Sanctus–Benedictus és az Agnus Dei közé. A mise zenéjében többféle stílus él együtt: a gyakran kimondottan operai hangvételű áriák mellett Palestrina korát idézi a „Christe eleison” kórus, s a barokkos polifónia, a „stile antico” ragyogó példája a Gloria illetve a Credo tömb végén felhangzó két kórusfúga.
A zeneszerző a rá jellemző szarkasztikus humorral „öregkorom utolsó halálos bűnének”-nek nevezte miséjét, és a mű eredeti kéziratába nem csak a grófnénak, hanem Istennek szóló ajánlást is írt: „Istenem! Itt van ez a szegény kis mise. Vajon megszentelt zenét vagy elátkozott zenét írtam? Tudod jól, hogy vígoperák komponálására születtem! Egy kevés tudás, egy kis szív, ez minden. Légy áldott, és adj nekem helyet a Paradicsomban. G. Rossini. Passy 1863.”
