Mai hangversenyünket Rossini utolsó Itáliának komponált operájának nyitányával kezdjük. A Voltaire drámáján alapuló Semiramis a mester színpadi zsenialitásának egyik legmegragadóbb példája. A Semiramishoz írt nyitány nemcsak hosszúságát, de zenei anyagainak jelentőségét és formai felépítését tekintve is felveszi a versenyt egy szimfónia nyitótételével.
Koncertünket Mozart d-moll zongoraversenyével folytatjuk, melyet a Virtuózok korcsoportgyőztese, Balázs-Piri Soma előadásában hallhatnak. Mozart 23 zongoraversenye közül mindössze kettő íródott moll hangnemben. A mollnak különleges jelentősége volt a bécsi klasszikában, ahol ez a “szomorú” hangnemfajta áltálában erős drámaisággal társul, és egy egész sor speciális harmóniai, ritmikai és dallami elemmel kapcsolódik össze, amelyek dúr hangnemű művekben ritkán fordulnak elő. A klasszikusok moll-darabjaiban érezhetjük először a romantika szellemét. A Mozart-zongoraversenyek közül a d-moll volt az egyetlen, amelyet Beethoven előadott (még a hozzáimprovizált kadenciát is leírta). A 19. században ez volt Mozart legnépszerűbb versenyműve; hallgatóit a Don Giovannira emlékeztette, amelynek szintén d-moll az alaphangneme és hasonlóan drámai az alaphangulata.
Mint a legtöbb versenymű (összesen 14), melyet saját bérleti hangversenyeire írt Mozart, a d-moll is nagy sietséggel készült el, mindössze egy nappal a bemutató előtt. Mozart apja, a zeneszerző és hegedűművész Leopold, aki éppen látogatóban járt fiánál Bécsben, a koncert után így írt haza Salzburgba lányának, Nannerlnek, aki maga is kitűnő zongorista és egykori csodagyerek volt: “Azután Wolfgang új és kitűnő zongoraversenye következett, melyet a másoló még be sem fejezett, amikor megérkeztünk; öcséd végig sem tudta játszani a rondót a koncert előtt, annyira el volt foglalva a másolat ellenőrzésével.”
Hangversenyünket egy különleges szimfónia zárja az orgonaművek komponálása terén is kiemelkedő francia romantikus, César Franck tollából, szintén d-mollban. A d-moll szimfóniája a szerző életművének tömör foglalata. Az idős művész tudása teljében valósítja meg lassan érlelődött, de annál biztosabb formát nyert művészi álmait. Három tételét tematikus rokonság kapcsolja össze. Az első tétel – szinte Liszt nyomdokain haladva – érdekesen mutatja be ugyanannak a zenei gondolatnak többféle megjelenési formáját. A második tétel a szimfóniák hagyományos lassú és scherzo tételét egyesíti, míg a harmadik az eddigi témákat igen mozgalmasan, színesen és hatásosan dolgozza fel.
