Most és mindörökké. E szavak ez esetben szinte szóról szóra igazak, ha Bach passióiról van szó. Bach valójában az operából és színművekből ismert drámai időtechnikát alkalmazza passióiban: a reális időt felgyorsítva az evangélista foglalja össze az eseményeket, miközben a szinte operai dramaturgiájú egyes jelenetek, amelyeknek a korabeli tömeget szimbolizáló énekkar a főszereplője, valós időben játszódnak. Az időt megállítva szólalnak meg a szólisták, akik az eseményeket kommentálják és a korabeli hívő érzelmeit jelenítik meg. Mindemellett pedig megjelenik a művekben az időtlenség, pontosabban a mindenkori jelen, ami a mű mindenkori hallgatóinak reflexióit mutatja be. Az így megszólaló korálok egyrészt egy örök idejűséget, másrészt a legnemesebb közösségi összetartozás élményét jelenítik meg.
Az előadás a műben rejlő operai dramaturgia mentén szcenikusan kelti életre a passió történéseit, az áriákban megszemélyesülnek a cselekmény szereplői, és a színpadon a tömeget megszemélyesítő Nyíregyházi Cantemus Kórus mellett a Budapesti Akadémiai Kórustársaság a közönség soraiban szólaltatja meg a történetet az időtlenségbe emelő korálokat.
Bach János passiója nem véletlenül a zenetörténet egyik legnépszerűbb oratóriuma. Ez az előadás egy operaelőadás izgalmával, Bach drámai kifejező erejének határtalan dimenzióival és a legmagasztosabb humanizmus-élménnyel igyekszik megajándékozni hallgatóját.
