Ki ne próbált volna különböző figurákat vetíteni a falra úgy, hogy a kezeit hátulról egy lámpával világítja meg? Nagyjából ez az alapja az árnyékszínház műfajának. Ezen egyszerű trükkhöz azonban számos, jóval bonyolultabb is kapcsolódik ezen az előadáson.

A Koldus és királyfi című mese, Mark Twain regénye, mint minden remekmű, egy örök történet. Végső soron azt kutatja, az ember mitől, kitől az, ami. És elbeszéli azt is, amit már sokszor és sokan elárultak, hogy legkevésbé sem a külsőségektől. Nem véletlen, hogy keletkezése óta számtalanszor feldolgozták történetét, azonban a BonBon Árnyékszínház előadásához hasonlóan, tudomásunk szerint még soha. Különleges ez az előadás több szempontból is:

Egyrészt, mert zeneszerzője, Alpár Balázs az előadás zenéjének témáit 14 évesen szerezte, így szó sincs arról, hogy valamiféle felnőtt darabot próbálnánk a gyerekekre erőszakolni. Sokkal inkább egy, a gyerekek világát belülről ismerő zenemű felcsendüléséről van szó. Fontos azonban megjegyezni, hogy a darab újrakomponálását, áthangszerelését már érett és sikeres zeneszerzőként végezte el, így a darab a klasszikus zene legmagasabb művészi kritériumainak kíván megfelelni.

Másrészt különleges ez az egész estés előadás azért is, mert egy olyan árnyékszínházi technikával készült, mellyel korábban nemigen találkozhatott a magyar közönség. Ennek az árnyékszínházi technikának ugyanis az a lényege, hogy a színészek egy speciális maszk segítségével, egy vetített háttér előtt mozognak. Így bábjáték, vetítés és színészet kölcsönösen kiegészítik egymást. Ennek köszönhetően az előadás egyszerre bír a színház és a film művészeti kifejezőeszközeivel, egy olyan különleges látványvilágot eredményezve, amely egyrészt közel áll a gyerekek vizuális kultúrájához, ugyanakkor soha nem látott színházi élményt is jelent.

Harmadrészt különleges ez az előadás abból a szempontból is, hogy zene, látvány és szöveg a zeneszerző, a szövegíró-rendező Tarr Ferenc és a látványtervező Dobos Emőke szoros együttműködésének köszönhetően egymással párhuzamosan készült. Ennek köszönhetően az előadás három alkotóeleme felváltva beszéli el a történetet. A zene alapvetően szimfonikus hangzású klasszikus zenei műként, de sok helyen mint aláfestő zene, effekt, könnyűzenei számnak is beillő zenei epizód vagy éppen mint filmzene funkcionál. A szöveg élőbeszédhez közelítő verses narrációként mesél, míg az előadás látványa animációval, vetítésekkel kiegészített filmszerű képekben, melyeket professzionális bábszínészek segítenek életre kelteni. A végeredmény tehát bábozás, vetítés és színészi munka összehangolt eredménye.