A Müpa és a Budafoki Dohnányi Zenekar közös sorozata az emberi lét és a művészet egyik legnagyobb kérdését, az örökkévalósághoz való viszonyt helyezi középpontjába. A késő romantika jellegzetes alakjaként Gustav Mahler hétköznapi létünk és az örökkévalóság konfrontációját fogalmazza meg alkotásaiban, eszközrendszerében egyre táguló dimenziókkal. Életműve és egyúttal a késő romantika egyik tetőpontja VIII. szimfóniája, amely valójában a zenetörténet legmonumentálisabb oratóriuma. A két nagy létszámú vegyeskarra, gyermekkarra, hét szólistára és több mint száztagú zenekarra elképzelt mű felépítésében és gondolatiságában is talányos alkotás.
A kéttételes kompozíció szövegeinek párosítása igen szokatlan: a Veni creator középkori himnusza látszólag nem illik a Faust második részének zárójelenetéhez. Valójában az alkotó ember áll a mű középpontjában, a világmindenség, a teremtés és az emberi lét dilemmáival. Mahler, mint a romantika korában sokan, önmagát Faust alakjával azonosítja, akiben a teremtő és alkotó embert látja. Némileg leegyszerűsítve az első tétel az alkotóerő végtelenségének dicsőítése, míg a második az alkotó emberi lét dilemmájára adott goethei válasz zenei megfogalmazása, mely az örök nőiség megváltó erejét mintegy isteni beavatkozásként hirdeti.
