Évről évre az ország minden tájáról, sőt határainkon túlról is több száz kórusénekes gyűlik össze, hogy hosszú felkészülést és egy intenzív kórushétvégét követően a zeneirodalom legjelentősebb alkotásait szólaltassák meg Hollerung Gábor vezetésével. A kezdeményezést az éneklés iránti szenvedély vezérli, mely olyan fontos szerepet tölt be az amatőr kórusok életében, hogy még a pandémia alatt is meg tudott valósulni. Idén negyven éves ez a kezdeményezés, az ünnepi alkalomból a már hagyományos Orff: Carmina Burana mellett Petrovics Emil Lysistrate című vígoperáját adjuk elő.
Petrovics: Lysistraté
Az egyfelvonásos, kb. 50 perces vígoperának három szereplője van: Lüszisztraté (szoprán), valamint a női kar és a férfi kar vezetője (koloratúrszoprán, illetve tenor). Athénban járunk, a peloponnészoszi háború idején. A férfiak szörnyű háborút indítottak, ami elsősorban az athéni nőket viseli meg. A nők esküt is tesznek, hogy addig nem élnek házaséletet férjükkel, amíg azok be nem fejezik a háborút. A férfiak ettől persze nagyon szenvednek, verekedés tör ki, majd a nők elfoglalják a fellegvárat. Később már a nők is érzik a férfiak hiányát, férfiért imádkoznak, s énekelnek egy kuplét a női nem természetéről. Végül megszületik a béke, s helyreáll a szerelem egysége is. Lüszisztraté, a „csatabontó”, diadalmasan vonul be, s az opera a szerelem magasztalásával ér véget.
A Lysistrate – az ókori görög dráma természetéből is adódóan – inkább drámai oratórium, mint hagyományos opera, központi szerepe van benne a kórusnak. A zene igen sokszínű: himnikus és szatirikus hangvétel, neoklasszikus, jazzes és musical jellegű részletek is találhatók benne.
Orff: Carmina Burana
Hangversenyünk második részében Carl Orff 1937-ben Frankfurtban bemutatott és máig töretlen népszerűségnek örvendő szcenikus kantátáját mutatjuk be. Izgalmas zenei barbarizmusával a Carmina Burana Stravinsky nyomdokán haladva kalauzolja a hallgatót a Benediktbeuren kolostorában a 19. században fellelt középkori német kódex carpe diem szellemiségű, hol moralizáló, hol gyengéd, hol tréfás, hol lírai, sokszor a trágárságig vaskos, egyenesen pajzán diákdalainak forgandó szerencsét és múló szerelmet hirdető világába.
Orff a bőséges anyagból mottóként a szerencse forgandóságáról szóló költeményt választotta (O Fortuna). A kantátaszerű kompozíció ezután a tavasz ébredéséről, és a tavaszi réten önfeledten játszó fiatalokról szóló versekkel folytatódik. A második rész alcíme: In taberna – A kocsmában. Megjelenik a képzeletbeli színpadon a részeg pap (a rövid tétel valóságos gregorián-paródia), majd mulatságos felsorolás kezdődik, kik, hogyan isznak (Weöres Sándor halhatatlan fordításában a záró sorok: „iszik száz és iszik ezer/ egész világ nyakal, vedel”). A harmadik rész a szerelemről szól, olykor pikáns, erotikus sorokkal. Végül visszatér a mottó, az „O Fortuna”.
