A mai este a szláv zene jegyében telik. Dvorák Scherzo capriccosoja az egyik a szerző egyik legderűsebb műve, hiszen azokban az időkben írta, amikor nemzetközi hírnevet szerzett, és az akkori lelki
állapotát tükröző öröm hatja át ezt az erőteljes, lendületes darabot.
Ezt követi Prokofjev I. hegedűversenye, mely nem a szó hagyományos értelmében vett hegedűverseny. A szólóhangszer nem lép ki virtuozitásával az együttesből, kadenciák sem csillogtatják a játékos
bravúrját; ugyanakkor a zenekar szerepe sem szorítkozik a merő kíséretre. Nyilvánvaló, hogy Prokofjev a „zenekar szólóhegedűvel” új eszményét próbálta itt megvalósítani, mindamellett nem mondott le a szólóhegedű technikájával szemben támasztott magas igényről.
Akárcsak Csajkovszkij termékeny, ihletett alkotásokban gazdag életének, a hangversenynek is méltó befejezése a Patetikus szimfónia. Valóságos hattyúdal ez a mű, végigkísérte a zeneszerző életének
utolsó esztendejét, annak örömteljes tartalmat adott; Csajkovszkij, aki 1893 novemberében, néhány héttel a mű bemutatása után halt meg, még a fogadtatás sikerében is részesülhetett. Első alkalommal 1893 elején említette a mű tervét, abban a levelében, amelyet unokaöccséhez, Vladimir Davidovhoz írt nyugat-európai útjáról. „…Egy új szimfónia eszméje támadt bennem, ezúttal programmal, ám ez a program mindenki számára talány lesz, mivel azt teljességgel szubjektív érzések alkotják. Utazásom alatt, miközben gondolatban komponáltam, nemegyszer fakadtam könynyekre. (…) Forma tekintetében sok minden új lesz ebben a műben. Például a zárótétel nem nagyszabású Allegro, hanem jelentős terjedelmű Adagio lesz. Nem is képzeled, milyen örömmel tölt el a hit, hogy időm még nem járt le és még sokat vihetek véghez…”

Dvorák: Scherzo cappricioso
Prokofjev: I. hegedűverseny
Csajkovszkij: VI. szimfónia

Harsányi Elina – hegedű
Vezényel: Werner Gábor