A Manfréd-nyitány Schumann zenés drámai költeményének, ahogy maga a szerző nevezte el művét, Byron hasonló című drámájához írt kísérőzene részlete. Byron a Manfréd című költeményt 1816-ban írta, majd a következő évben a harmadik felvonást újra írta. Egy metafizikus drámáról van szó Byron leírása szerint, amelyben természetfeletti lények, elemek szerepelnek, ugyanakkor egy mély lelki dráma hátteréül szolgálnak. A főhőst bűntudat emészti szerelme halála miatt, és a megbocsátást keresi. A mű végén a halál szabadítja meg lelki gyötrelmeitől. A mű főhősének drámai története miatt könnyen gondolhatunk az életrajzi párhuzamra, ugyanis Byron azután kezdte el írni ezt a művét, hogy elhagyni kényszerült Angliát. A távozást féltestvérével való állítólagos szerelmi viszonya indokolta, s a botrány elkerülése végett hagyta el hazáját. Schumann 1848-ban talált rá a műre, abban az időszakban, amikor hallucinációk gyötörték, és talán amiatt, hogy párhuzamot érzett a főhős és az ő lelki szenvedései miatt, hatalmas odaadással állt neki a zene megkomponálásának. A műből a Nyitány szokott a hangversenyek műsorán szerepelni, hiszen egy drámai hangvételű, szenvedélyes zene, mely jól tükrözi Byron főhősének viharos lelkiállapotát. Schumann művét 1852-ben mutatták be először Weimarban, Liszt Ferenc vezényletével.
Wagner Wesendonck dalok című műve szintén egy tiltott szerelem nyomán született. A daloknak nemcsak múzsája, de költője is Mathilde Wesendonck volt. Wagner 1858-ban pártfogója, Otto Wesendonck Zürich melletti villájában vendégeskedett, itt ismerte meg a házigazda feleségét, Mathildet. Az asszony nagy hatást gyakorolt Wagnerre, állítólag titkos szerelmi viszony is kialakult közöttük, s Wagner Mathilde hatására kezdett a Trisztán és Izolda megzenésítésébe. A Wesendonck dalok csak az asszony halála után nyerhették el ezt a címet, előtte Öt költemény női hangra címet tüntettek fel a kottákon. Az eredeti változat zongorakísérettel készült, de később Wagner egyik karmestere, Felix Motti elkészítette a zenekarra hangszerelt változatot, mely a Trisztán és Izolda hangzásvilágát követi.
Az este utolsóként elhangzó műve Johannes Brahms III. szimfóniája, melyet a szerző 1883-ban komponált, s elsőként Bécsben mutatták be. Brahms ragaszkodott a hagyományos formához, és klasszikus formában, négy tételben írta meg művét. Az első és utolsó tétel szonátaforma, a második tétel variációs jellegű, a harmadik tétel triós háromtagú forma.
A művet heroikus jellegűnek szokták jellemezni, ugyanakkor rejtélyes zeneműnek is tartják. A szimfónia alaphangneme F-dúr, de oly gyakran színeződik mollá, hogy az már a teljes kompozíció karakterére is borús árnyékot vet. Ezen kívül a szimfónia valamennyi tétele halkan fejeződik be, ami a lírai jelleget hangsúlyozza, s ez a romantika korában egyedülálló megoldásnak számít.
