Nem lehet pontosan tudni, mi ihlette Brahmsot e mű megírására. Az egyik lehetséges indíték édesanyjának halála, a másik feltevés szerint Robert Schumann elhunyta. Brahms nagyon szerette és tisztelte Schumannt, mélyen megrázta annak 1856-ban bekövetkezett tragikus halála és a Német Requiem egyes részei, előtanulmányai valóban ebből az időből származnak. Mint minden nagy művét, Brahms ezt is sokáig érlelte. 1866-ban Bécsben még csak az első három tételt mutatták be. 1868-ban Brémában hat tételt vezényelt maga a zeneszerző, majd az utoljára komponált ötödik tétellel kiegészítve, 1869-ben a lipcsei Gewandhausban hangzott fel a teljes mű először.
A cím arra utal, hogy ez a mű nem a katolikus gyászmise latin szövegére íródott, mint a zeneirodalom sok nagy Requiem-je, hanem anyanyelvi szövegre. Szövege nem is a mise latin szövegének fordítása, a mű alapjául a szerző által válogatott Ó- és Újszövetségi szövegek szolgálnak.
Ám nemcsak szövegében, de eszmeiségében is különbözik a hagyományos requiemektől. Míg a latin mise szöveg a végítélet fenyegető vízióját vetíti elénk, addig Brahms a halálban a megnyugvás és a hazatalálás csodálatos vízióját látja meg.
