A két mű közel egyidőben keletkezett, 1830-ban Berlioz szimfóniája, 1831-ben Mendelssohn alkotásának első verziója. Mindkét műben meghatározó szerepet játszik a fausti boszorkányszombat-jelenet.
Ez Berlioz szimfóniájának végkicsengése, Mendelssohn műve pedig maga egy boszorkányszombat történet Goethe eleve megzenésítésre szánt balladájára. Összeköti a két művet az újkori boszorkányszombat–legenda kettőssége: egy ősi pogány tradíció és a keresztény hit szembeállítása.
Berlioz a boszorkányszombat tetőpontján megszólaltatja a Dies irae-t, a keresztény gyászmise egy gregorián dallamát. Mendelssohnnál az ősi tradíciót megtartó emberek a bigott keresztényekkel szemben a tisztaság és a hit képviselői, amit a mű végén egy protestáns korálszerű, himnikus befejezéssel szimbolizál.
Berlioz alkotása az első jelentős mű, amely nem a Faust dráma történetét, hanem szellemiségét fogalmazza meg. Középpontjában egy hős áll, a fausti alkotó ember, akinek álmait, vízióit fogalmazza meg a mű öt tételében. A Mendelssohn kóruskantáta a zeneszerző életművében szokatlanul drámai, egy sodró erejű vihar-nyitányt jelenetek sora követ, melyekből hiányoznak a hagyományos értelemben vett áriák.
