Sajnálattal tudatjuk közönségünkkel, hogy a várhatón november 11-én életbe lépő szigorítások okozta bizonytalanságok miatt ez a koncertünk elmarad, így sajnos virtuális koncerttermünkbe sem tudjuk elhívni az érdeklődőket. Jegyvisszaváltással kapcsolatban az alábbi oldalon tájkozódhat: https://bdz.hu/az-elmaradt-koncertek-jegyeinek-visszavaltasa/
*********************************************************************************************************************************************************************************
Beethoven 1796-97-ben komponált, hivatalosan ugyan első, valójában azonban – a kiadatlan Esz-dúr versenyművet és a korábban komponált B-dúrt is számolva – harmadik, C-dúr zongoraversenye a műfajban hivatalosan először próbálkozó, alapvetően még a kortársak – tulajdonképp Mozart – hatása alatt álló fiatal szerző zsenijét példázza.
Ugyan valamennyi későbbi, jellegzetes beethoveni jegy, fordulat már kihallható e mű első két tételéből, ugyanakkor a záró, virtuóz, felettébb technikás rondo még alaposan merít a Viotti-hegedűversenyek, s ezen keresztül a Mozart-zongoraversenyek szerkezeti megoldásaiból, valamint a Haydn és Mozart által is gazdagon alkalmazott népzenei hagyományokból.
Belső rövid kadenciák, izgalmas részletek, könnyű kézzel jó helyre beillesztett tréfák: a fiatal Beethoven kezdeti, de már itt teljes értékű játéka ez.
Beethoven II. D-dúr szimfóniáján 1801 és 1802 között dolgozott: ez az időszak egybeesik a Heiligenstadti végrendelettel (1802. október 6.). Beethoven ekkor már tudta, hogy teljes süketség és társadalmon kívüliség vár rá; ebben a vigasztalhatatlan lelkiállapotban írta meg ezt a szimfóniát, amely szöges ellentéte a külső világnak: bizakodás, derű és az élet szeretete jellemzi. Ahogyan Tóth Dénes írja: „Alig van mű Beethoven életében, mely hangulatában, tartalmában annyira ellentmondana a költő külső életviszonyainak.”
A végrendelet utolsó sorai: „Így hát elvégeztetett. Örömmel megyek a halál elébe. Ha korábban jönne, semmint alkalmam nyílna tehetségem kifejtésére: súlyos sorsom is túlkorán érkezik s én későbbre várnám… De akkor is megnyugszom benne; hiszen végnélküli szenvedéstől vált meg. Jöjj hát, amikor tetszik, én bátran fogadlak. – Éljetek boldogul s holtom után ne feledjetek el egészen; megérdemlem, mert én is sokszor gondoltam rátok, hogy boldoggá tehesselek bennetek – legyetek is, kívánom!”
