„Jót tesz nekem a színpad!”

Zenei család az övé. Szülővárosa Ajka, ének-zene tagozatos általános iskolába járt, majd az egyre nagyobb városok és a nemzetközi siker felé vezető útján ugyan vargabetűket is bejárt, elmondása szerint azonban mindig mindennek úgy és akkor kellett történnie, ahogy és amikor történt. Vörös Szilvia operaénekesnő lénye nyugalmat és emellett egyfajta jó értelemben vett fegyelmezettséget sugároz. Ezen tulajdonságokra szüksége is lehet a Bécsi Operaház művészeként, a napi próbarendhez és az utóbbi évek furcsa helyzetéhez való alkalmazkodásban.

„A Refi rendszert adott”

Elsőként arról érdeklődöm, milyen hatással volt rá a pápai református gimnázium, mint első alkalom távol a szülői háztól, az otthon biztonságától. Köze van-e a belőle érzékelhető fegyelmezettséghez.  Elgondolkodva mondja, hogy érdekes, ő nem érzi magát különösebben fegyelmezettnek, de a református gimnázium – bennfentesek kifejezésével élve „A Refi” – mindenképpen rendszert adott. Szigorú volt, szombatonként is jártunk iskolába, de az akkori úgynevezett ciklusrendszernek köszönhetően a 4-5 hét alatt összegyűlt hétvégi órákat később egy hetes szünettel egyenlítették ki. Az otthontól távol lenni eleinte nagyon nehéz volt. Hogy mégis ott maradt, édesanyjának köszönheti, aki mindig bíztatta, hogy ne adja fel olyan könnyen. Az elején talán embert próbáló volt, de utólag mindenképpen megérte, életre szóló barátságok alakultak. De vajon hogy került Ajkáról a pápai református gimnáziumba? Jópofa történet a válasz: „Édesapám trombita és furulya tanár, valamint az ajkai fúvós zenekar karmestere volt. Egyszer egy növendékét vitte egy trombita versenyre, ahol találkozott egy gimnazista trombita továbbképzős fiúval és ő lelkesen mesélt neki a Refiről, hogy milyen jól érzi ott magát. Később más ismerősöktől is sok jót hallottunk az iskoláról és mivel nem volt konkrét elképzelésem a továbbtanulásról, részt vettem az írásbeli és szóbeli felvételin és felvettek.”

A gimnázium alatt egy darabig kicsit háttérbe szorult a zenetanulás; mindössze heti egy énekóra, az ének-zene tagozatos általános iskola heti négy énekórája, két szolfézsa, két zongoraórája és kórusa után. Az első év után azonban felébredt az éneklési vágy és egy magán énektanárnál, Eisenbeck Ágotánál tanulni kezdett. Az ő irányításával, segítségével egyre magabiztosabban foglalkozott a zenével. A középiskola választásánál mehetett volna a győri Konziba zeneelmélet-szolfézs tagozatra. (Édesanyja is zenével foglalkozik, zongora- és szolfézs tanár, így igazán kézenfekvő lett volna.) „Akkor mégis inkább a gimnázium mellett döntöttem, mert arra gondoltam, hogy minek tanítsak olyat, amit minden gyerek utál. Így persze vargabetűnek tűnik a református gimnázium, mert utána viszont mégis Győrbe kerültem, igaz, akkor már magánének szakra, Dobi-Kiss Veronika vett a szárnyai alá. Itt tanultam másfél évig, majd keresztféléves képzésre felvételiztem a grazi Művészeti Egyetemre, ahol fél évet töltöttem.”

„Marton Éva is meglepődött”

Itt is megmutatkoztak az én életemre jellemző „véletlenek”, a Gondviselés, amely által végül a Zeneakadémiára kerültem. Ha Magyarországon maradok, egész biztosan nem kezdtem volna 2008-ban egyetemistaként, hiszen nem jelentkeztem felsőoktatásba. De abban az évben megnyertem a Simándy József Nemzetközi Énekverseny első kategóriáját, ahol felfigyelt rám Marton Éva, és megkérdezte, hogy jelentkeztem-e a Zeneakadémiára. Mivel akkor már mindkét egyetem bolognai rendszerben működött, annak ellenére, hogy nem adtam be jelentkezési lapot, át tudtam jelentkezni Grazból Budapestre.” Ekkor jött a nagyvárosi élet, amit meg kellett szokni; a nyüzsgést, hogy mindenki siet, minden olyan gyorsan zajlik. Marton Éva osztályában tanult, itt is jól megállta a helyét. „Marton Éva szigorú tanár, megvan a maga légköre, de ha jól teljesít az ember, akkor nagyon jó kapcsolatot lehet vele kialakítani.” Itt a zeneakadémiai tanulmányok alatt lett egyértelmű, hogy ez az ő útja. Kérdésemre hogy pontosan mikor jött a felismerés, hogy ezzel ő adni tud, ezzel kell foglalkoznia, így fogalmaz: „Azt hiszem, én egy lassabban felépülő ember vagyok, több időre van szükségem ahhoz, hogy ne az a feszült őrület legyen bennem, hanem képessé váljak közvetíteni egy-egy zenei szerephez kapcsolódó érzéseket, üzeneteket. És közben én is jól érezzem magam. Nekem kifejezetten a színpad tett jót, idővel hozzászoktam a lámpalázhoz. Így amikor az első éves tanszaki koncerten Kodály Nausikaa című dalát énekeltem, maga Marton Éva is meglepődött, mert korábban az órákon nem tudtam mindazt megmutatni, amit a hangversenyen az előadásom visszaadott. Ott, akkor megszületett bennem Nausikaa.”

Beszélgetünk egy kicsit a hang kialakulásáról, vajon mikor derült ki, ki milyen hangfekvésű szerepeket fog majd énekelni. „A hangfekvés a mutálás után már kezd kialakulni, de óvatosan kell nekikezdeni kiművelni azt. Nagyon fontos, hogy az ember karaktere is meghatározó egy-egy szerepre való alkalmasságnál. Külön kell tudni választani a vágyakat és azt, hogy maga az ember milyen. Én például rajongok Puccini Liujáért a Turandotból vagy Bach Magnificat című oratóriumából a Quia respexit kezdetű szoprán áriáért, de annyi nem elég, hogy az ember kedveli azt a dallamot és szeretne benne részt venni. Természetesen kell egy tanár, aki segít felmérni és kibányászni az adottságainkat, és útjelzőket is ad közben, hogy idővel egyedül is képesek legyünk megállni a lábunkon.” De térjünk vissza a Zeneakadémiára! Csak úgy, mint a fordulat, ami által oda került, a Bécsi Operaház is hasonlóképpen érkezett az életébe. Nem volt előre megtervezett stratégia, vágyálom vagy régóta dédelgetett álom.

„A fejlődés képessége”

2014-ben Szilvia megnyerte az I. Marton Éva Nemzetközi Énekversenyt„ Ez egy hatalmas és inspiráló mérföldkő volt az életemben . Ha az embert dicsérik és folyamatosan jó visszajelzéseket kap, az erőt és magabiztosságot adhat. De egy egészséges önismerethez szükségünk van olyan kritikára is, ami a hibáinkra, hiányosságainkra mutat rá, mert hiszem, hogy azok által fejlődhetünk. Életem során megvoltak és megvannak azok az emberek, akik tanítanak, terelgetnek és visszajeleznek, akikben feltétel nélkül bízom és adok a szavukra.  Ezért rendkívül hálás vagyok nekik. A Marton Versenyt követően az volt az érzésem, hogy nagy eredményt értem el és fontos állomás volt a pályámon. Ugyanakkor Magyarországon kívül akkor sehol nem énekeltem. Ez az ország pedig kicsi és a zenei élet is eléggé behatárolt. Furcsa, disszonáns érzés fogott el és úgy éreztem – egy nem túl kedves kifejezéssel élve -, hogy minden kiskakas lehet a saját dombján úr. Ahhoz, hogy képesek legyünk fejlődni, változni, először ismernünk kell önmagunkat. Így elkezdtem kutatni, hogy hol is tartok, merre érdemes tovább menni. Többek között ezért is jelentkeztem mesterkurzusokra, énekversenyekre. És egy újabb történet, hogy a kudarcoknak is megvolt az értelme: a 2015-ös Neue Stimmen meghallgatáson 42 embert választottak ki világszerte a németországi élő fordulókra. Én akkor épp nem voltam sem hangilag, sem lelkileg a legjobb állapotban, így nem jutottam tovább az első fordulóból. De kiderült, hogy mennyire nem a helyezés a lényeg. Mivel lehetett a zsűritagoktól visszajelzést kérni, megragadtam az alkalmat, és ennek kapcsán eljutottam Evamaria Wieserhez, aki a Salzburgi Ünnepi Játékok Young Singers projektjének a vezetője volt. Annak ellenére, hogy nem sikerült a legjobb tudásomat felmutatni, meghallott valamit a hangomban, és javasolta, hogy menjek el az előéneklésre Salzburgba. Azon a meghallgatáson kimondottan jól szerepeltem és így lehetőséget kaptam, hogy részt vehessek a 2016-os Young Artist Programban.”

Ekkor már két éve, 2014 óta a Magyar Állami Operaház magánénekese volt, ahol négy évet töltött, mielőtt a Bécsi Operaház a 2018/2019-es évadtól szerződtette volna. Mivel hasonló időtartamot töltött mindkét házban, megkérem, vonjunk párhuzamot a két intézmény között. „Budapesten a 2000-es évek eleje óta szabadúszóként dolgoznak az énekesek, Bécsben viszont társulat működik. Otthon szerepekre szerződünk, ami kicsit nagyobb szabadságot ad a döntésben, hogy mire mondunk igent, mire nemet. De persze szerencse is kell, hogy legyen felkérés. Bécsben a társulatban sok feladattal bíznak meg minket, nemcsak azokat a szerepeket kell megtanulni, amivel színpadra megyek, tehát ott a nevem a szereposztásban, hanem mint társulati tagnak, arra az esetre, ha betegség vagy egyéb okok miatt az adott darabban szereplő kollégám nem tud az előadásban részt venni, akkor ugrásra készen kell állnom. Ez az úgynevezett “coverelés”. Azaz előkészítem és megtanulom a szerepet és a rendezést is. Az energiákat máshogy kell itt beosztani, komplexebb a feladat, kicsit kiszolgáltatottabb is a kiválasztott szerepek kötelező vállalása miatt. Persze van lehetőség a párbeszédre, ha az ember jól meg tudja indokolni, hogy az adott szerepet miért nem szeretné/tudja énekelni. Cserében viszont fix fizetés van, míg szabadúszóként az elénekelt szerepek után kapunk fizetést.” Különbség a két operaház között, hogy míg a Magyar Állami Operaház elsősorban magyar énekesekkel dolgozik, addig a Staatsoperben egyrészt a világ minden tájáról érkeznek nagy nevű művészek, akik estéről estére a főszerepeket éneklik, másrészt a társulat is rendkívül színes. Van kollégám Ausztráliából, volt, aki Mexikóból, Oroszországból jött, de korábban volt dél-koreai, kínai, dél-afrikai énekes társam is.

Úri huncutság vagy mégis varázslat

A két éve tartó járványügyi intézkedésekkel kapcsolatos kérdést nem tudjuk megkerülni; milyen volt egyedül Bécsben, távol a családtól a bezárt operaház mellett az élet. „Voltak barátaim, akik a kórusban énekeltek, húsvétra hazamentek, de már nem tudtak visszajönni, mert lezárták a határokat. Nekem a covid első időszaka, őszintén szólva, felszabadítóan telt, egyrészt mert egy rettentő dolgos és fárasztó időszakot vágott el hirtelen (január közepétől március végéig 9 szerepet kellett előkészítenem és/vagy színpadon énekelnem), másrészt egyedül maradtam ugyan Bécsben, de azzal foglalkozhattam, amit szerettem. Jó önismereti időszak volt, elkezdtem akril festékkel festeni, tavaszodott, sütött a nap, sétáltam, kirándultam. Persze gyakoroltam, tanultam is és júniusban a próbák is elindultak. Százfős közönségnek adhattunk koncerteket zongora kísérettel. A második szakasz nehezebb volt, hiszen februárban énekeltem utoljára színpadon. Utána voltak ugyan koncertek a nyáron, de az új évadban szeptember-októberben csak covereltem. A következő  előadásom november 4-én lett volna, de akkorra ismét jöttek a lezárások. Így nyolc hónapig maradtam színpad nélkül, kilátástalan volt az egész, jött a tél, nehéz volt. Szerencsére decembertől már átállt az opera is az online előadásokra, így januártól aktívan próbáltam én is a Nabuccóra és a Carmenre. A Carment 6 hétig próbáltuk, mivel a Staatsoperben premier előadás volt. Egyébként ez a Calixto Bieito rendezés már több, mint 20 éve fut sikeresen. Rendkívül nyers és heves, így az elején nem adta magát könnyen Mercedes karaktere, de minden fáradtságot megért a vele való munka. Nem szeretem különválasztani az előadásokat modern és hagyományos rendezésekre. Szerintem vannak jó és rossz rendezések. És ez független attól, hogy milyen jelmezekben, díszlettel kerül színpadra az adott darab, mindkettőt el lehet rontani, ha nem ad a rendező értelmet a kapcsolódásoknak. Ha képes a darabot jól felépíteni, hogy legyen egy váza, amelyen az elejétől a végéig vezeti, ha konkrét viszonyrendszerek és figurák vannak, akkor egy minimál vagy modern díszlettel is lehet nagyon jó előadást csinálni. A Carmennél olyan finoman, olyan jó arányban voltak a jelenetváltások kitalálva, hogy még közönség nélkül is fantasztikus energiái voltak a streamelt előadásunknak. A hosszú próbafolyamat is segített abban, hogy egymásra és a darabra hangolódhassunk. Ezt a bravúrt, talán az új főszereplők és a rövidebb próbaidőszak miatt nem is tudtuk később a május-júniusi, már közönség előtt zajló előadásokban visszahozni.”

Felmerül a kérdés a közönséggel kapcsolatban, hogy van-e olyan hely a világon, ahol igazán jó a közönség, van-e kedvenc. Úgy látja, szinte mindegy a hely, csak az nem mindegy, hogy a közönség milyen lelkülettel, hangulatban ül be a terembe. Ha nincs meg a befogadás képessége, akkor majdnem, hogy lényegtelen, milyen energiák működnek a színpadon. Természetesen az előadók részéről is kíván felkészülést a produkció. A zene és a rendezés mellett, ha nincs meg a közlés vágya és nem sikerül a megfelelő érzelmeket előcsalogatni, magunkat felsrófolni, akkor szintén nehezen  jön létre a színház. Azonban, ha a befogadó és az előadó is aktív a saját “szerepében”, akkor létrejön a csatorna, és ez a dinamika megadja az este minőségét, a párbeszédet. Balgaság lenne azt gondolni, hogy ez minden alkalommal megismételhető, ám a törekvés fogja elhozni aztán a várva várt lehetőséget. „Ha nagyon jól sikerül az előadás, akkor szokták mondani, hogy a színpadon átszállt egy angyal. Nekem hihetetlen szerencsém volt, mert amikor beugrással játszottam Bécsben az első évadomban Anna szerepét Berlioz nagyoperájában, a nyilvános főpróbán katartikus élményben volt része az szereplő gárdának és a publikumnak is. Ritka ez a fajta összefonódás, de pont ettől szép.”

Milyen érdekes, hogy élő előadás mellett egy streamelt előadás közönség nélkül is adhat a szereplőknek katarzis élményt, mint a fent említett Carmen, holott a szereplők érezhetik úgy, mintha csak maguknak énekelnének. „Épp a napokban beszélgettem egy barátnőmmel, hogy ebben az utóbbi két évben többször előfordult, hogy haszontalannak éreztem magam, és komolyan elgondolkoztam, hogy mi történik, ha annak, amit csinálok, a 21. században nincs már létjogosultsága, mennyire számít még úri huncutságnak, luxuscikknek – egyáltalán maga a kultúra mennyire fontos. Valamelyest megnyugtatott a válasza, még ha fel is merül a kérdés maga, de az emberiségnek mindig lesz igénye a kultúrára. Hihetetlenül sokat tud adni, ha az ember beülhet egy színházba, operába, és két-három órára ki tudja zárni a külvilágot és teljesen elvarázsolódhat egy másik világban.”

A cikk a Budafoki Dohnányi Zenekar időszakos magazinjában, a Hangoló 2022. tavaszi számában jelent meg.