Gömblények és a neurobiológia
Avagy szerelem és ami mögötte van
Nincs olyan művészeti ág, mely ne dolgozta volna fel valamilyen formában a szerelem témáját. Az irodalom tele van a költők általában beteljesületlen szerelmeinek verseivel, a szeretett személyhez írt ódákkal. A regényirodalom is dúskál a nagy szerelmi történetekben: Rómeó és Júlia, West Side Story, Szerelem a kolera idején, Anyegin, Anna Karenyina, Csongor és Tünde, János vitéz, Mester és Margarita és még sorolhatnánk. A szerelem örökzöld témája a modern művészetekben, a filmekben és könnyűzene dalaiban továbbra is domináns motívum. Olyan, mintha mindig ugyanaz a téma ismétlődne, de az egyes szerelmi történetek mégis sajátos bonyodalmakkal rendelkeznek.
Szöveg: Ortutay Romola
Tavaszi időszakunkban két koncertünkön is visszaköszön jó néhány a fentebb sorolt történetekből. Úgy gondoltuk, ha már ennyire belevágtunk ebbe az örök, szűnhetetlen, múlhatatlan, a világot mozgató témába, nem ártana egy kis szerelmi útmutató a Hangoló hasábjain…
A szerelem születése
„Elsőnek jött létre Khaosz, majd Gaia követte,
szélesmellű Föld, mindennek biztos alapja
– isteneké is, kik hófödte olümposzi csúcson
laknak, s kik lent mélyen a Tartarosz éji ködében –
és Erosz, az, ki a legszebb mind a haláltalanok közt,
elbágyasztja a testet, az istenek és a halandók
keblében leigázza a józanságot, a bölcs észt.”
(Hésziodosz: Az istenek születése)
Hésziodosz Az istenek születése című műve (Kr. e. 8. sz.) az akkori görögség mitológiai tudásának összefoglalása. A szerző a világ keletkezésétől kezdve írja le az istenek születését, majd a világ keletkezését. Ám mielőtt bármilyen földi lény megteremtődhetne, Khaosz és Gaia után rögtön megjelenik Erosz, aki nélkül nem születhet meg semmilyen lény. S bár Erosz ebben a változatban főleg inkább a testi és érzéki szerelem képviselője, a későbbi mitológiai változatokban megkapja az emberek szívét nyilazó istenség szerepét, aki nyilaival lángra lobbantja az emberi szívet, amely erővel szemben minden halandó tehetetlen. Erosz a római mitológiában Ámor vagy Cupido néven futott be nagy karriert.
A szerelem arcai
Ha magát a szerelem érzését szeretnénk definiálni, azt hiszem, eléggé bajban lennénk. Ahány ember, annyi megélés. E cikk megírásához végeztem egy kis kutatást, és a kedves kollégák segítségét kértem, hogy mondjanak jelzőket a szerelemhez. Az itt található felsorolás az összegyűjtött jelzőkből állt össze, és látható, hogy hányféle arca lehet a szerelemnek a plátói szerelemtől kezdve, az őrjöngő, vak szerelmen át a tragikus vagy halhatatlan szerelemig.
Miféle szerelmek vannak? A szerelmet nagyon sok szemszögből vizsgálhatjuk:
- a természete szerint: romantikus, plátói, testi, érzéki
- hőfoka alapján: heves, tüzes, lángoló, égető
- hatása az elmére: tébolyult, őrjítő, eszeveszett, megszállott, vak, őrült, mámorító, irracionális
- eredményesség szempontjából: plátói, hűséges, reménytelen, beteljesületlen, tragikus, viszonzatlan, beteljesült
- időtartam szempontjából: örök, kiolthatatlan, halhatatlan
- megélés szempontjából: érzéki, testi, szenvedélyes, plátói, mindent elsöprő, gyöngéd, gyötrelmes, bénító, fájdalmas
- sorssal kapcsolatban: sorsszerű, elrendelt, tiltott, átkozott, baljóslatú, tragikus szerelem
Mit jelent a szerelem szó?
A régi magyar szógyök ’szer’ jelentése: társul, kapcsolódik valamihez. A szertartás az a rítus, ahol egymással és valami magasabb, transzcendens dimenzióval kapcsolódunk. Amikor szert teszünk valamire, akkor kapcsolatba kerülünk valamivel. Amikor szeretünk valakit, akkor társulunk vele, kapcsolódunk hozzá.
Sokáig a szeretet fejezte ki a magyar nyelvben azokat az érzéseket is, amik inkább a szerelem megélésével kapcsolatosak. A szerelem szó később nyert önálló jogot a ’szer’ szógyök, és ’-elem’ képző összetételével. Ha egy kicsit meg akarjuk csodálni a magyar nyelv szépségét és szakralitását, akkor pusztán a nyelvi alakból megkapjuk az ellentétét, ami nem a gyűlölet lesz, hanem a félelem /fél-elem. A ’szer’ szógyök kifejezi az együvé tartozást, összetartozást, egységet a kapcsolódás által (pl. szervezet), míg a félelem mindannak felbomlását, nem teljességét mutatja meg.
A szerelem neurobiológiája – avagy mi történik biológiai szinten, amikor szerelmesek vagyunk?
A tudomány számára mindig is nagy kérdés volt, hogy valójában mik is az érzelmek. Hol keletkeznek? Mi hozza létre őket bennünk? Honnan születik meg a szerelem? Bár Botticelli szerint egy kagylóból lép elő Aphrodité, a szépség és szerelem istennője, ez a tudósokat semmiképpen nem győzte meg. A tudomány mai állása szerint az érzelmek hátterében idegi és neurokémiai változások állhatnak. Vagyis a szerelem nem holmi romantikus, elvarázsolt érzés, hanem kimutatható a biológiai alapja. A szerelmesekre jellemző rózsaszín köd, az euforikus lebegés, a szeretett lény szinte isteni lényként való elfogadása, egyszóval maga a szerelem érzése csak az emberre jellemző funkció, mely az emberi tudat működésének következménye.
A szerelem érzésének három fontos jellemzője van a tudományos nézet szerint:
- Az euforikus érzés, vagyis amikor a szerelmes mindent rózsaszín ködben lát, és isteníti a szeretett lényt.
- A szerelem érzésének átélése, illetve a szerelmes állapot fenntartása előnyt élvez minden más szükséglettel szemben.
- A szerelmes ésszerűtlen döntéseket hoz a szerelem fenntartása érdekében, s akár önmagát veszélyeztető lépésekre is elszánhatja magát, vagyis ignorálja a környezetből érkező ellentétes impulzusokat, figyelmeztetéseket, tényeket. Vagyis amikor szerelmes az ember, a tudati funkciók máshogy működnek, gyengül a veszélyérzet.
Miért is vágyik az ember annyira erre az érzésre?
A tudományos magyarázat szerint a szerelmi érzés az agyban jön létre, biológiai és neurokémiai mechanizmusok következménye. És azért vágyunk annyira erre az érzésre, mert az agy egy jutalmazási rendszert használ a szervezet számára a kellemes dolgok átélésénél. Az élettanilag helyes irányú cselekedeteket gyönyörérzéssel jutalmazza, ezért a szerelem euforikus érzése az agy jutalmazási rendszerét ingerelve az embert a szerelem érzésének átélésére és fenntartására ösztönzi.
A nem tudományos magyarázatnál megint csak a görögökhöz jutunk. Platón Lakomájában az egyik vendég felveti, hogy azzal múlassák az időt, hogy Erósznak, a szerelem istenének mondjanak magasztaló beszédet. A sok felszólaló között Arisztophanész mondja el saját elméletét Erósz hatalmáról. Az ő története szerint régen az emberek gömb alakú lények voltak, akik között voltak egyneműek és kétneműek is. A kétneműek egy férfi és egy női félből álltak. Így voltak teljesek. Csak miután megsértették az isteneket, az istenek úgy döntöttek, hogy megbüntetik őket: kettéhasították a gömblényeket. Így mindegyik egy félemberként élhetett csak tovább.
„Miután az emberi természet így kettéhasíttatott, ki-ki sóvárgott a másik fele után: egymást átkarolták, és úgy tartották átölelve, mert csak egyesülni áhítoztak, és inkább meghaltak az éhségtől és tétlenségtől, mert egymás nélkül semmit sem akartak csinálni.”
A szétszakítás olyan szenvedést okozott számukra, hogy azóta is keresik az emberek az igazi párjukat, a másik felüket, hogy újra teljesnek érezhessék magukat.
„Azóta gerjed az emberekben egymás iránt szerelem – ez varázsolja vissza őket hajdani állapotukba, s megkísérli a kettőből eggyéforrasztásukat és az emberi természet megorvoslását. Tehát mindegyikünk egy egész ember fele, egyből vagyunk kettőbe vágva, mint a félszegúszóhal. Mind csak keressük hiányzó másik felünket.”
Rómeó és Júlia alakváltozásai
Ha a sok szerelmi történet közül kellene egyet kiemelni, akkor biztos vagyok benne, hogy a Rómeó és Júlia történet az, ami sokaknak elsőként jutna az eszébe. Nemcsak azért, mert az iskolában kötelező tananyag volt, hanem inkább talán azért, mert az egyik leggyakrabban feldolgozott történet a művészetekben. Mindannyian Shakespeare nagyszerű remekművét ismerjük, de talán kevesen tudják, hogy a történetet magát nem ő találta ki. Az eredeti történet a 15. századi Itáliába nyúlik vissza, amit mindenféle áttéten keresztül ismert meg Shakespeare, aki aztán zseniális módon dramatizálta a tragikus véget érő szerelmesek történetét. Ha ő nincs, talán soha nem ismerjük meg Rómeó és Júlia szerelmét.
A történet első változata Masuccio Salernitano (eredeti nevén Tommaso Guardati) 15. században élt itáliai író novelláskötetének egyik története. Bár nála még más nevek szerepelnek, és a történetet Siénába helyezi, jónéhány motívum tőle származik: a szerelmesek titkos frigye, a szerelmeseket segítő szerzetes, a csetepaté, amiben meghal egy prominens személy, Mariotto (Rómeó alakja) száműzetése, a tetszhalált előidéző főzet, az üzenet, ami nem ér célba. Ezek a motívumok megmaradnak a további feldolgozásokban is, ennek a történetnek a végén azonban Mariottót elkapják és kivégzik, Ganozza (Júlia alakja) pedig belehal szerelme elvesztése miatt érzett fájdalmába.
Salernitano történetét Luigi da Porto, egy másik itáliai, egészen pontosan vicenzai író dolgozta fel, és 1530-ban publikálta Velencében. Ő helyezte át Veronába a történetet, és nevezte át a szereplőket, akik ekkor nyerték el azokat a neveket, amelyeket a Shakespeare-i műben ismerünk. Da Porto tovább színesítette a történetet, és a következő motívumokkal egészítette ki: az ellenségeskedő családok; Rómeót éppen elhagyja a nő, akibe éppen szerelmes; Rómeó egy táncos összejövetelen találkozik Júliával a lány házában; szerelmi jelenetek (erkély-jelenet); Rómeó megöli Júlia unokatestvérét, Tybaltot; a családok kiegyezése a szerelmesek halála után; Rómeó mérget vesz be, Júlia pedig visszatartja a lélegzetét, amíg meg nem hal.
Végül pedig Matteo Bandello dolgozta fel a szerelmesek történetét, behozvaa a történetbe Benvoliot, a cselekmény fonalát megtartva, mégis kibővítve a történetet. 1554-ben publikálta a Novelle második kötetét, ez tartalmazta a Giulietta e Romeo című novellát. A kötet elkerült a franciákhoz, ahol lefordították francia nyelvre. Valószínűleg ez a francia nyelvű változat került Angliába, amit 1562-ben Arthur Brooke fordított le angolra. Shakespeare így ismerhette meg a történetet. Shakespeare drámája erre a változatra épül, csak dramatizált formában; megtartja a cselekményt, csak a karaktereket kiegészíti (Mercutio, dajka). Így születik meg a Rómeó és Júlia általunk ismert formája, valószínűleg 1591-1595 között.
Rómeó és Júlia filmben és zenében
Természetesen a zeneszerzők figyelmét sem kerülhette el a fiatal szerelmesek története. Az első zenei feldolgozás Georg Anton Benda cseh zeneszerző tollából került ki 1776-ban. Művét a shakespeare-i drámán alapuló német libretto alapján komponálta, bár sok shakespeare-i alak és komikus jelenet kimaradt nála a történetből. A legnagyobb változtatást a történet végével művelte: happy enddel zárta, a kor opera hagyományainak megfelelően. Itáliában Bellini írt operát 1830-ban „I Capuleti e i Montecchi” címmel a velencei Teatro La Fenice felkérésére. Franciaországban Berlioz 1839-ben mutatta be Párizsban a Rómeó és Júlia történetre írt dramatikus szimfóniáját, mely állítólag Wagnernek a Trisztán és Izolda megírásához adott ihletet. Gounod operát írt, Csajkovszkij szimfonikus költeményt, Prokofjev balettet, majd később zenekari szvitet és zongoraszvitet a Rómeó és Júlia történetére.
Különleges feldolgozása a történetnek Bernstein West Side Story című musicalje. A történet Arthur Laurents könyvén alapszik, mely az 1950-es években játszódik New York Cityben. A két ellenségeskedő családot két utcai tinibanda képviseli, az egyik fehér amerikaiakból, a másik puerto ricoi fiatalokból áll. A két főszereplő, Maria és Tony a két ellenséges bandához tartozik. Az ő szerelmük lesz az áldozata a két banda közötti viszálykodásnak.
Rómeó és Júlia története nem kerülhette el a filmes feldolgozást sem, az egyik legemlékezetesebb ezek közül Franco Zeffirelli képeskönyvszerű filmje, melyhez Nino Rota írta a kísérőzenét, ami aztán örökzöld dallammá vált.
Szerelem az operában
„Az opera a szerelem műfaja. Általában arról szól, hogy a tenor szerelmes a szopránba, jó esetben viszontszeretik, ám mindig közéjük áll valaki, rendszerint a bariton, és minden szép álmot szertetép. A szerelmespár erre rendszerint duettben tör ki, hogy hangot adjon érzelmei aktuális állapotának.” – hangzott el a lényegre törő definíció Leo Slezaktól, a múlt században élt tenoristától.
Ha ezek után valaki olthatatlan kedvet kapna, hogy azonnal meghallgasson néhány ilyen duettet, álljon itt ízelítőként egy rövid lista az operairodalom legemlékezetesebb nagy szerelmeiről:
- Orfeusz és Euridiké szerelme Monteverdi Orfeo című operájából
- Trisztán és Izolda Wagnertől
- Otello és Desdemona Verditől
- Rodolfo és Mimi a Bohéméletből Puccinitől
- Mario és Tosca a Toscából Puccinitől
- Pinkerton és Cso-cso szán a Pillangókisasszonyból Puccinitől
- Violetta és Alfredo a Traviátából Verditől
- Aida és Radames az Aidából Verditől
- Kékszakállú és Judit Bartóktól
