Ez a szimfónia, amely 1773-ban Salzburgban született, voltaképpen nyitány: három összefüggő tételből áll. A művet – nyilván Mozart beleegyezésével – Johann Böhm színtársulata nyitányként alkalmazta a „Lanassa” című színdarab előtt. (Ugyanennek a műnek utolsó felvonásában megszólaltatták a Thamos kísérőzenéjét is, természetesen a körülményeknek megfelelő, leegyszerűsített összeállításban.) A darabbal egy időben keletkezett még néhány hasonló szerkezetű mű, amely ismét sinfonia, azaz olasz stílusú nyitány, és nem a bécsi klasszikus értelemben vett négytételes szimfónia műfajába tartozik. Ezeket a műveket nyilván megbízásból írta Mozart, amit olaszországi útján kapott egy sorozat sinfonia komponálására, és amely megbízásnak Salzburgba visszatérve tett eleget.

Az Esz-dúr nyitányszimfónia miniatűr drámának is beillenék, olyan mozgalmas, „cselekményes” és tervszerűen felépített a három tétel egymásutánja. Lassú tételében az olaszoktól tanult ellenpont technikáját alkalmazza a zeneszerző, hangszerelésében azonban Joseph Haydn példáját követi. Ez a tétel (a kis g-moll szimfóniával ellentétben) nem lírai pihenő, hanem izgatott és szenvedélyes deklamáció: karakterét egyébként c-moll hangneme is meghatározza.

A Ceremony of Carols („Karácsonyi szertartás”) című gyermekkórusra és szóló énekhangra írt tizenegy rövid, hárfakíséretes kórusművét Britten 1942-ben komponálta annak a hajónak a fedélzetén, amelyen Amerikából hazatért Nagy-Britanniába. A dalszövegek Gerald Bullett versgyűjteményéből származnak. A gyermekhangok Britten örökre elveszett gyermekkorára emlékeztetnek, a szövegek a gyerekek téli magányosságról, a születésről és az elmúlásról szólnak, a hárfa azonban a megújulást, a közeledő tavaszt idézi.

Csajkovszkij Diótörőjének részleteivel, valamint a Riederauer Richárd hangszerelte karácsonyi dalfüzérrel kívánunk békés karácsonyi ünnepeket budafoki hallgatóinknak!

„Az operák operája” – így szerepel a köztudatban az a „játékos dráma” (dramma giocoso) megjelölésű mű, amelyet Mozart Lorenzo da Ponte szövegére 1787-ben írt. A nyitány komponálása – Mozart szokása szerint – ezúttal is utoljára maradt: épp a bemutatót megelőző éjjel írta a zeneszerző. A nyitány zenei anyagáról szólva: vitatott kérdés, összefügg-e magával a drámával. Hangulata, atmoszférája viszont minden vitán felül azonos az operáéval.

Az 1806-os esztendő a remekművek egész sorával gazdagította a zeneirodalmat. Ekkor keletkezett Beethoven Harminckét zongoravariációja, G-dúr zongoraversenye, Hegedűversenye, a III. Leonóra-nyitány és a Razumovszkijnak ajánlott három vonósnégyes. Ami a szimfóniatermést illeti, csaknem három év telt el az Eroica megalkotása óta. Ezen idő alatt Beethoven több vázlattal foglalkozott, megvalósításra azonban az a szimfóniaterve került, amely mintegy ellentétpárja a Harmadiknak és könnyed, vidám hangulatát tekintve inkább a Másodikhoz áll közel. Így kívánta ezt az alkotás ritmusa, a belégzés feszültségét szükségképpen feloldó, megkönnyebbült kilégzésé, a várakozásteljes disszonanciára törvényszerűen következő megnyugtató konszonancia esztétikai folyamata. Ennek a folyamatnak a szükségességét nyilván maga a zeneköltő is átérezte, mikor váratlanul félbeszakította c-moll (V. „Sors”) szimfóniájának komponálását, és szinte egyvégtében írta meg a IV., B-dúr szimfóniát. A finálé mozgalmas tizenhatod menetei Haydn hasonló hangnemű londoni szimfóniájának hatásáról vallanak, nemcsak azért, mert perpetuum-mobileszerű egyenletes lüktetésük úgyszólván mindvégig betölti a tételt. A befejezés humoros ötlete is Haydnra vall: felnagyított kottaértékekben, lassítva és apró részleteikre bontva a főtéma zenei anyagának karikatúráját halljuk.

Ezek után mi más lehetne a hangverseny zárószáma, mint egy Haydn-mű. A mesternek méltán legismertebb zongoraversenye, e műfajban valóban legremekebb alkotása nyomtatásban 1784-ben jelent meg. A szólóhangszer technikája és hangzási effektusai a modern kalapácszongorára utalnak. Az első tétel szonátaformájú szerkezete módot nyújt a komponistának a szimfóniákban mesteri tökélyre fejlesztett motivikus technika alkalmazására. De ragyogóan él ezzel az eljárással a lassú tételben is, ahol a kezdet jelentéktelennek tűnő kopogó motívumából fejleszti ki a szólóhangszer és a zenekar párbeszédét. A finálé népszerű, „magyar módra” írt rondójában két érdekes moll-epizódot hallhatunk, ezek közül a másodikat méltán tekinti Karl Geiringer a beethoveni zenei gondolkodás előhírnökének.